Calendaring finito

Végre valami sikersztori. Működik a calendar szinkron, pontosan úgy, ahogyan szerettem volna.

Ehhez mindössze

  • Törölni kellett minden szinkronizációt a Vista64 gépen.
  • Törölni kellett minden szinkronizációt a munkahelyi XP-n.
  • Törölni kellett az Activesync-et is az XP-ről.
  • A munkahelyi gépet teljesen naprakészre kellett hozni (.Net framework, patch-ek, activesync).
  • Hideg reset után újratelepíteni a PDÁ-t.
  • Drasztikusan le kellett csökkenteni a szinkronizálandó anyagmennyiséget.
  • A túl hosszú notes bejegyzéseket át kellett fordítani Onenote bejegyzésekké. (Ezektől rendszeresen váratlan hallállal halt meg az Activesync.)

Ennyi. Innentől mint a svájci óra.

Hozadékok:

  • Megoldottam az Opera problémát is. Nem a Mini volt fent korábban, hanem a teljes. Csak éppen 64bites Vistáról nem települt fel a drága. XP-ről már igen.
  • A Google Calendar-on keresztül működik a közös családi naptár. Rögtön be is szerveztem január végére egy szinházi előadást.

József örül.

Röné

Festészetben kedvenc irányzatom a szürrealizmus. (Mondjuk, az is megérne egy hosszabb írást, miért lett ez az irányzat annyira sikeres a múlt században. Talán az emberek el akartak menekülni a valóságból?)

Nos, a szürrealista festőket alapvetően két csoportba lehet sorolni: vannak a szimplán nem normálisak és vannak az egészen aberráltak. Ebből a csapatból lóg ki nem is kicsit René Magritte – aki egyszerre tartotta magát festőnek és filozófusnak.

A legegyszerűbb, ha pár képén keresztül mutatom meg, miről is van szó.

Itt van például a Szavak Alkalmazása időszak.

Nagyítás Nagyítás Nagyítás

Első ránézésre semmi különös. Borzasztó egyszerű képek, valami francia szöveggel. Festőművész? Ma már ennyi is elég?
Nyilván nem. A töltetet a kép-cím-szöveg hármas együtt biztosítja.

  • A kép: Egy pipa.
  • A cím: A képek árulása.
  • A szöveg: Ez nem egy pipa.

Na, most lehet elgondolkodni. Mit ad ez így ki együtt? Egyfelől elővakarhatjuk Platont agyunk félreeső rekeszéből, hogy ugye a ló ideája nem ugyanaz, mint a ló maga. Maga Magritte is beismerte, hogy alkotásának fő mondanivalója az, hogy a kép nem egyezik meg a valósággal… a pipa képe nem pipa.
Másfelől értelmezhetjük úgy is, mint a pofátlan megtévesztésre való figyelmeztetést is – mely ugye korunkban kifejezetten aktuális.
Később a nyomaték kedvéért megfestette ugyanezt almával is. (Feltehetően azért, hogy legyen minek a repróját a lépcsőfordulónkba kiakasztanom.)
Végül a harmadik kép… ennek az eredetiségében azért nem vagyok annyira biztos. :-)

De azt írtam, hogy időszak. Így is van, a szavak és a képek együttes erejéről Magritte-nak rengeteg mondanivalója volt, képben is és írásban is. Szavak és Képek címmel képregényszerűen mutatta be akkoriban a véleményét különböző szürrealista kiadványokban.

Egy tárgy nem kötődik annyira elnevezéséhez, hogy ne találnánk egy másikat, amely jobban illik hozzá.

A rajzon pedig egy falevél, melléírva, hogy ‘le canon’. (1)

Valamely forma helyettesítheti egy tárgy képét.

Ez is ugye tipikus szürrealista alapelv.

Látható, hogy Magritte kifejezetten fontosnak tartja a szöveges elemeket is. Gondolhatod, mekkora agyalás előzte meg a címadást. Nem is egy képénél a mai napig rejtély, hogy miért pont az lett a címe, ami.
Itt van például ez:

Nagyítás

Ránézésre olyan, mintha valakire éjszaka nagyon rájött volna a fosás/pisálás és átszakította volna a budiajtót. Igenám, de ekkor még nem tudjuk, mi a festmény címe. Elárulom: Váratlan Válasz.

Megint lehet agyalni.

Miért váratlan válasz egy átszakított ajtó? És mi lehetett a kérdés, amire ez a válasz váratlan?

… valamely kérdésnek tekintett tárgyra vagy témára válaszul az előzőhöz titokban meglehetősen bonyolult kapcsolatokkal fűződő másik tárgyat kellett találni, hogy e kapcsolatok a választ igazolják. Ha a válasz világosan kinálkozott, a két tárgy összekapcsolását meg lehetett érteni.

Azaz megint a szürrealizmus módszertanához jutottunk vissza. Bizonyos tárgyak a képen kérdéseket sugallnak – és az alkotás akkor lesz tökéletes, ha más tárgyak válaszolnak erre a kérdésre. A sokszor idézett szürrealista mondást – szép, mint egy esernyő és egy varrógép véletlen találkozása a boncasztalon – majd mindenki viccnek tekinti és jót mosolyog rajta. Pedig ez tökéletes hitvallása egy szürrealistának.

Az ajtó felveti a nyílás problémáját, amelyen át lehet jutni. A Váratlan Válaszon egy szoba csukott ajtaját festettem meg. Az ajtón szabálytalan nyílás, amelyen át meglátjuk a mögötte lévő sötétséget.

Érthető már, miért váratlan? Az ajtóra, mint kérdésre, váratlan választ jelent a rajta ütött nyílás.

A továbbiakban befogom a számat. Lehet, hogy már így is túl sokat beszéltem a képekről… pedig igazából a képeknek kellene magukról beszélniük.

Akkor néhány Magritte festmény. (Ha túl kicsinek érzed, kattints rá.)

Nagyítás Nagyítás Nagyítás

A képek címei balról jobbra: *** Várkastély a Pireneusokban *** Golconde *** Az emberi sors ***

Nagyítás Nagyítás Nagyítás

A képek címei balról jobbra: *** A lehetelen megkisértése *** Clairvoyance (2) *** Terapeuta ***

Nagyítás Nagyítás Nagyítás

A képek címei balról jobbra: *** A megbecstelenítés *** Fenyegető időjárás *** A ledöfött idő ***

Nagyítás Nagyítás Nagyítás

A képek címei balról jobbra: *** Filozófia a budoárban *** A vörös modell *** Hegel (3) vakációja ***

ps.
Ezen a blogon különösen nem tudom kihagyni, hogy létezett szürrealista karikaturista is. Egyszer már említettem a nevét, de nem tudom elégszer felhívni a figyelmet az illetőre.

(1) Le canon: Egyszerre jelenthet törvényt (kánon) és ágyút is.
(2) Clairvoyance: Leginkább az ezoterikában használt kifejezés. Azt jelenti, amikor valaki nem csak magát a tárgyat látja, hanem a tárggyal együtt a kisugárzását is észleli.
(3) Ugye, a dialektika.

Tőtike

Próbaképpen belenéztem néhány videóba. Úgy szurkoltam nekik, hogy ‘jajj, csak el ne rontsák’.

Természetesen nálam érződik, hogy nem gyakorlott előadóról van szó, meg az is érződik, hogy nem volt semmilyen visszacsatolás sem – piszkosul gépies tud ám lenni, amikor az ember csak egy monitornak magyaráz, mondjuk 40 percen keresztül. Ráadásul az egyik előadásban van is egy döccenés, amikor hozzávágtam a papucsot a macskához, mert nagyon hangosan kaparta a mellettem lévő ablakot.
De a jó szándék remélem menti az amatőrséget.

Exchange oktatási anyagok az Exchange Portálon.

Váratlan válasz

A mai napom több vonalon is kritikus volt. Egyrészt ma este lett volna az utolsó esélyem, hogy a legfontosabb futó projektemben utolérjem magam. Másrészt ma derülhetett volna ki, hogy amivel egész hétvégén szórakoztam, a calendar pucolás, a PDA újratelepítés, az Outlook gatyábarázások… értek-e egyáltalán valamit.

Ehhez képest a vacsorához – aszpikos sonka, tökmagos bucival – magam számára is váratlanul, bontottam egy üveg könnyű fehér bort. Fokozva a meglepetést, a vacsora végére ki is ürült az üveg.

És most elmegyek aludni. Majd lesz valahogy.

ps1:
Azért kiváncsi vagyok, mennyire “informatikus” a blog törzsközönsége. Tudja például valaki, mi köze van az illusztrációnak az íráshoz?

ps2:
Freddie, te ebből a körből kimaradsz. ;-)

Calendaring

Annyira dühös vagyok, hogy a fejemet körülvevő lila ködtől szinte nem is látom a billentyűzetet. Kész szerencse, hogy az idegességtől meg a kezem remeg, így a két bizonytalanság legalább kiegyenlíti egymást – tudok gépelni.

A harmadik napomat cseszem el, pusztán azért, hogy működjön a calendar szinkron – úgy, ahogy régen is működött. Félresöpörtem mindent: hipersürgős projektet az ügyfélnél, fizetős munkát maszekben, mindent. Ennek most sokkal magasabb prioritása van.
És ennek ellenére három napja nem boldogulok vele.

Ha legalább lenne valamilyen eredménye… de csak romok, mindenfelé. A munkahelyi gépemen teljesen szét lett verve a kapcsolat, Activesync újratelepítve, patchek, legfrisebb verziók felrakva… hiába. Az itthoni desktop géppel túl sok mindent nem tudok kezdeni, az átok WDMC a Vista része, nem lehet külön kezelni. A PDA pedig… az a legelveszettebb: a mai nap során tíznél többször nyomtam rajta hard resetet, most is a saját vérében fekszik az asztalon, használhatatlanul. Az évek során összecsiszolódott finom szinkronnak nyoma sincsen, mindenfelé csak hullák hevernek a csatatéren.

Egy centivel sem vagyok beljebb. Egyedül a hajam színén látszik, hogy csinálok is valamit.

Kipróbáltam a Google calendart. Azt kell mondjam, az is leverte a lécet. Az ötlet első ránézésre jó… de ha nagyobb mennyiségű adatról van szó, úgy elfekszik, mint hatvanas szög a részeg ácsmester csapkodásai alatt. Elkövettem azt a hibát, hogy több ezer bejegyzéssel próbáltam meg két gépről, kétoldalú szinkront kiépíteni. Tragikomikus volt. Egy szinkronizálásra az adatok 10-20%-a érintetlen maradt. A kiválasztási algoritmus teljesen véletlenszerűnek tűnt. Négyszer-ötször is rá kellett nyomni, hogy ránézésre összeszinkronizálja legalább az egyik gépet rendesen. (Mint utólag a törlésnél kiderült, még így is kimaradt a bejegyzések jó egynegyede.) Ha a két szinkron durván 80%-os hatásfokát összeszorzod, ki is jön egy 64%-os érték.
Igen, sejtem, mit akarsz kérdezni. Mi a francnak van nekem több ezer bejegyzésem? Azért, mert ezt szoktam meg. Nem kérnek enni. 2002 óta durván 12000 bejegyzésem gyűlt össze. A szinkronizálást nem zavarja a mennyiség, hiszen az ablak, amelyen belül egyáltalán vizsgálnia kell a két calendart, az nálam 3 hónap. A régebbi adatok meg elvannak maguknak a szerveren, illetve a pst-ben. Nekem pedig jó, hogy ha évekre visszamenőleg meg akarom nézni, mikor is csináltam ezt meg azt, akkor pillanatok alatt megvan. (Oké, a kezdeti szinkronizációk durvák, de ha egyszer beáll a rendszer, akkor már semmilyen komolyabb terhelés nincs.)

A Google calendar ott hibázza el, hogy nincs benne időablak. Mindig mindent szinkronizál. (Egy kicsit érezhető is a Google gondolkodásmód: ugye a postafiókban sincs törlési lehetőség, mert úgyis annyi helyünk van, hogy nem tudunk vele mit kezdeni.) Nos, ez a mennyiség azért már keresztbeakadt a torkán. A sokadik reménytelen oda-vissza szinkronizáció után vissza is vonultam. Itthon kimentettem a tavaly november előtti bejegyzéseket egy archív pst-be, aztán mindkét oldalon kegyetlenül letöröltem a korábbiakat. Ez volt az a pillanat, amikor a Google calendar végleg megadta magát. Az egyik gépről forszírozva még letörölt addig, hogy a darabszám immár megegyezett a gépen lévővel, de utána a másik gépen már meghülyült. De olyannyira, hogy teljesen szétzilálta a szerveren lévő adataimat, végül un kellett istallálni magát a programot is, sőt, ki kellett dobnom a Google accountomhoz regisztrált calendart is. Nagytakarítás, visszastoppolás. Aztán amikor immár a relative kevés adattal létrehoztam egy újabb osztott calendart, akkor már szépen működött a kettős szinkron, oda-vissza.

De ekkor derült ki, hogy nem viszi át a ‘kategória’ értéket. Innentől viszont kuka.

Rémlett, hogy van valami hasonló a Microsoftnál is. Tényleg van, Outlook 2007 kell hozzá.

Nagyítás

Ha átváltunk Calendar nézetre, ott látható, hogy vannak bizonyos érdekes lehetőségek. Kipublikálhatjuk a netre a naptárunkat, csinálhatunk másodlagos calendart és azt publikálhatjuk ki… mindent lehet, csak Live Id legyen hozzá.
A képen már az látható, amikor a saját Outlookomban lévő mindkét calendart kipublikáltam és a benti gépemről fel is vettem. A három naptár úgy van egymásra téve, mint az írásvetítő fóliái, az egész egy közösnek látszik. (Igen, azért is dupla mindegyik bejegyzés, mert ugye az otthoni és a benti calendar szinkronban van. Legalábbis ezen a héten.)

Itt már nem tapasztaltam anomáliákat – igaz, ekkor már csak kis mennyiségekről volt szó. Rendben látszottak a kategóriák is… de azért ez sem tökéletes.
Gondoljuk végig. Egyik helyen vezetem az egyiket, a másik helyen a másikat. A kettő fóliaként fekszik egymásra. Csakhogy. Mivel a PDA szinkronizál is közöttük, így a benti gépen – ahol jól működik a szinkronizáció – mindent kétszer fogok látni… míg az itthoni gépen – ahol amiatt a szutyok WDMC miatt nem működik jól a szinkronizáció – lesz amiből egyet, lesz, amiből kettőt.
Hát… egyik oldalon sem ez az, amit szeretnék.
Mi lenne, ha kihagynám a PDÁ-t? A benti gépen csak a munkahelyi dolgokat vezetném, az otthonin meg csak a privátot. Ezek külön fóliákon lennének – és mindenhol a két fóliát egymásra fektetve látnám. Nem rossz… de mi van a mobilitással? Ekkor ugyanis nem lesznek elérhetők az adatok sem a PDÁ-n, sem a neten. (Az MS megoldásnál sajnos nincs webfelület.)
Jó… akkor mi lenne, ha a PDÁ-t csak az egyikkel szinkronizálnám össze? Balhé. A PDA ugyanis mindig csak az első fóliát látja, az interneten keresztül bekonnektált calendart már nem.
Ez is kuka.

Maradt a PDA szinkron(1). Tabula rasa mellett.

A benti gépen lepucoltam az Activesync-et, de brutálisan. (Registry- és fájlszinten is.) Itthon a PDA kapott hideg resetet. Mielőtt bármit szinkronizáltam volna, lokálisan letöröltem mindkét asztali gépen minden felesleges bejegyzést. Az otthoni gépen szépen le is ment a szinkronizáció. A munkahelyi gépen még nem tudom… sajnos VPN-en keresztül nem lehet a PDÁ-t az USB-re csatlakoztatni.
Egyelőre marad a reménykedés. Ha működik, akkor sóhaj. Lehet újból az égetően sürgős dolgokkal foglalkozni. Ha nem… akkor marad az itthoni gépen a downgrade, Vistáról XP-re. Azért röhej… az egész internet arról hangos, hogy ezerrel jön az új Windows, a 7-es… én meg pont most indulok el az ellenkező irányba… azért, mert van egy számomra kiemelten fontos komponens, melyet a Vistában elböktek. A végleges W7-et meg nem bírom megvárni.

Ja, hogy miért fekszik a vérében a PDA, ha azt írtam, hogy rendbe lett téve rajta a szinkron?
Na, ez volt az éjszakai horror. Úgy hívják, hogy Opera Mini.
A hideg reset után ugyanis vissza kellett mindent telepíteni a cuccra. Alapvetően nem használok sok programot, volt rajta egy jelszótároló alkalmazás, egy Haali Reader, egy magyar billentyűzet, egy angol és egy német szótár, meg az iGO. Meg az Opera Mini.
Ezeket kellett volna visszaraknom.
Az OM-ig nem is volt semmi baj. Az ugye Java alapú – és ezen a vacak 2495b iPAQ-on ilyesmi nincs. Sőt. A Windows Mobile 5 alatt Midlet Manager sincs. (Ez biztosítja a Java VM-et.)
Ezzel indult be a hullámvasút.
El se hiszed, mennyi Midlet Manager van. A legtöbbjük fizetős, de van, amelyik ingyenes. Persze a legtöbbjük fel sem települ. Nem cifrázzák túl, egyszerűen csak közlik, hogy ‘setup was unsuccesful’. Végül az az egy-kettő, amely végre fel is megy, már nem működik: képtelen futtatni az Opera Minit.
Naív gondolat az is, hogy majd a PDÁ-ról böngészve telepítgetek ezt meg azt a netről… felejtsd el.
De vannak komplett csomagok is: lelkes emberek egybecsomagoltak egy garantáltan működő Midlet Managert, az Opera Minit, sőt, raktak mellé még Gmail klienst is. Nálam egyik sem működött.
Feltúrtam a HP oldalát, de két éve nem adtak ki semmi frissítést ehhez a készülékhez. Feltúrtam a Microsoft oldalát is, de csak óraátállításokat kezelő javítócsomagok voltak rajta. A legdurvább pofont a PDA gyári telepítőcédéjétől kaptam: a telepítőalkalmazás el sem indult, mert azt mondta, hogy neki minimum Windows 2000 vagy XP kell, szóval legyek kedves, upgradeljek. A 64 bites Vistáról.
Az ilyen faszkalap fejlesztőket tudnám stégtartó cölöpnek beverni a balatoni nádasba.

Nem borultam volna ki annyira, ha nem tudtam volna, hogy az első hideg reset előtt a PDÁ-n _volt_ Opera Mini. Többször is az mentett meg, amikor valami blogbejegyzést kellett gyorsan publikálnom. (Lsd. Barcelona.) De hogyan került rá, ha most egyszerűen képtelen vagyok Java VM-et varázsolni alá? Felfoghatatlan.

Természetesen mindegyik nekifutás úgy történt, hogy előtte hideg resetet nyomtam: máshogy ugyanis nem lehetett kipucolni a korábbi próbálkozásokat.

És most, hogy megint hajnal van, és itt vagyok, egy tömény szívásokkal átmúlatott nap után, romokkal körbevéve, legszívesebben fognám a tegnap hajnali csákányt, kimennék az udvarra, felvernék egy kisebb gödröt, meg egy nagyobbat és beléjük hajigálnám a PDÁ-t meg azt a nyomorult desktop gépet, rajta minden szívásom ősforrásával, azzal a kib@szott WDMC programmal… majd visszaszórnám a földet és sátáni kacagást hallatva taposnám meg, páros lábbal ugrálva rajta, nehogy a kutyák holnap kiássák.

Luddita. Az akarok lenni.

(1) Azért az erőfeszítések nem vesztek kárba. Most már megvan a koncepció, hogyan fog összeállni egy kényelmesen használható, családi közös naptár. Akár a Google, akár az MS megoldás jó lehet.

Kiesve a szinkronból

Mivel mára semmi jó témám sincs(1), így dühöngök egyet.

Két napja viszi el a délutánomat ez az átkozott Windows Mobile Device Center. Már az elődjét, az Activesync kliensprogramot sem kedveltem, de ez a borzalmas WMDC még azon is túltesz.

Miről is van szó?

Évek óta működött nálam a következő rendszer:

  • Van a munkahelyi gépem, melyen XP fut.
  • Van az itthoni tabletpc-m, melyen XP fut.
  • Van egy HP IPAQ2495 PDÁ-m, WM5 oprendszerrel.
  • Mindkét számítógép szinkronizál USB kábelen a PDÁ-val. (A levelek értelemszerűen csak az egyikkel, de minden más mindkettővel.)
  • Emellett van egy állandóan betegeskedő desktop gépem, mely hol működik, hol nem.

Tehát itthon a fő gép a tabletpc volt. A két általam használt gépen az Outlook (2007) kliensek tökéletesen szinkronban voltak a PDÁ-n keresztül – és nem utolsósorban minden ott volt hordozhatóan a PDÁ-n is.

Ez a felállás szép lassan kezdett megváltozni. Egyfelől a folyamatos hardvercserék miatt a desktop gépem kezdett egyre jobb – és egyre megbízhatóbb lenni. Másfelől pedig a tabletpc kezdett egyre többet betegeskedni. (Most is szervízben van.) Végül eljutottam oda, hogy használjunk mindent arra, amire kitalálálták: az extra slim tablet legyen a mobil, az utazós számítógép – netpc – a desktop meg az alap otthoni számítógép.

A két ünnep között át is állítottam erre a koncepcióra mindkét gépet.

Látszólag minden jól is működött. Látszólag.

Még mindig egy kis magyarázat: a desktop gépbe végül 8 GB memória került (a virtuális labor, ugye), emiatt kénytelen voltam 64 bites Vistát telepíteni. Amennyire ellenszenves volt eleinte, annyira kellemes csalódás lett végül: eltekintve attól, hogy nincs rá semmilyen (se Cisco, se Checkpoint) VPN kliens, így kénytelen vagyok egy virtuális XP-ről dolgozni, ha otthon vagyok… meg eltekintve attól, hogy a konfig videólejátszásra alkalmatlan, mert képtelenség gatyába rázni rajta a codec dzsungelt, szóval ezektől eltekintve egészen jól megvagyunk.

Eddig. Ez a mostani szívás viszont valószínűleg rendesen alá fogja ásni a bimbózó kapcsolatunkat.

Indulásképpen lebontottam a partneri kapcsolatot a PDA és a tabletpc között. (Ez is megérne egy elmélkedést, miért van kettőben maximalizálva a partneri kapcsolatok száma.) Utána rádugtam a desktopra, felismerte… majd durván 40 másodperc múlva a WDMC bontotta a kapcsolatot. Csak néztem, mint a macska, amikor Nej sikoltva rángatta ki a kajásszekrényből. PDA visszakapcsol, connection rendben… 40 másodpercig. Téptem egy ideig a hajam… amíg végül rájöttem, mi is történik. A PDÁ-n be van állítva, hogy 30 másodperc passzivitás után kapcsolja ki a képernyőjét. Nem az egész készüléket, csak a képernyőt. Ez az Activesync-et soha nem zavarta, simán élt tovább a kapcsolat. Bezzeg a sokkal fejlettebb WDMC! Az egyből lebaszta a biztosítékot, ahogy elment a PDÁ-n a kép. Előtúrtam a régebbi HP1940 kütyüm kombinált kábelét (USB+220-as töltő), majd beállítottam, hogy ha töltőn van, akkor ne kapcsolja ki a képernyőt. Így már folyamatosan volt kapcsolat.
Az osztrák katona mindig győz.

El is indult a szinkronizáció. Első körben letörölt mindent, ami a régi kapcsolathoz tartozott, majd visszaírta gyakorlatilag ugyanazt (a pst fájl mindkét outlook mögött ugyanaz volt, az akció előtt hoztam szinkronba a kettőt), de ez ellen egy szavam sincs, ez így logikus.

Igazából nem is ettől a lépéstől féltem, hanem attól, hogy mi lesz a benti gépemmel. De az is simán vette az akadályt. Az ActiveSync nem foglalkozott azzal, hogy a másik partneri kapcsolat időközben le lett cserélve, az sem érdekelte, hogy azon keresztül milyen disznólkodások folytak – egyszerűen csak szinkronizálta az adatokat.

Itthon újból rádugtam a desktopra. Egy kicsit furcsa volt, hogy megint végigszinkronizálta az összes adatot, de tapasztalatból tudom, hogy egy ilyen kettős kapcsolat beállása hosszú idő.

A következő nap rádugtam a belső gépemre… és lementem hídba. Azt mondta az Activesync, hogy egy ilyen nevű géppel már van egy kapcsolata, legyek kedves ezt nevezzem át. Na, ez akkora faszság volt, hogy percekig csak üres tekintettel bámultam a képernyőre. Azt is írta, hogy ha nem nevezem át, akkor csak guest kapcsolatot tud létrehozni, ami semmire sem jó. Átneveztem. Innentől a szinkronizáció rendben lement, sőt, egész nap szépen működött. Vittem fel új kontaktot, taszkot és megbeszélést is, mindegyik kikerült szépen a PDÁ-ra.

Otthon rádugtam ismét a desktopra, szinkronizáció rendben lement. A WDMC sem foglalkozott azzal, hogy a másik kapcsolat neve megváltozott. Leellenőriztem a kontakot: oké. A taszkot: oké. A megbeszéléseket: sehol. Nonemá, netene. Nézegettem, mit tudnék esetleg állítgatni, hogy a PDÁ-n szemmel láthatóan meglévő megbeszélések felszinkronizálódjanak… de nem találtam semmit. Tesztként létrehoztam közvetlenül egy bejegyzést a PDA naptárába, az fel is szinkronizálódott. De az, amelyiket a másik partner hozott létre, az nem. Még akkor sem, ha direktben belemódosítottam.

A következő nap a munkahelyi PC ugyanazzal a barom idióta üzenettel fogadott. Gondoltam, kipróbálom, milyen lehet guestként. Semmilyen. Hibaüzenettel elszállt az Activesync. Viszont, amint újból rádugtam a PDÁ-t, kérdés nélkül létrejött a kapcsolat, fel is szinkronizálta az otthon létrehozott megbeszélés jellegű bejegyzéseket. Azokat is, amelyeket a PDÁ-n hoztam létre és azokat is, melyeket a másik kapcsolat, azaz a desktop gép hozott létre.

Idehaza viszont megint ugyanaz: a WDMC nem volt hajlandó felszinkronizálni azokat az adatokat, melyeket a másik kapcsolat hozott létre. Pontosabban, a másik kapcsolaton létrehozott taszk, kontakt és notes adatokat szó nélkül felolvasta és szinkronizálta – de a megbeszéléseket valamiért nem. És csak egy irányban: visszafelé az Activesync rendesen kezel minden adatot.

Ha láttál már WDMC kezelőfelületet, tudhatod, hogy szinte semmilyen beállítási lehetőség nincs rajta. Az eventlogban sincs semmilyen bejegyzés. Az interneten meg se próbáltam rákeresni a jelenségre, hiszen kizárt, hogy pont ilyen szituációról legyen valakinek is értelmes mondanivalója.

Kész.

Egy ilyen baromságon felborult a koncepció. Hiába van itt egy hiperszuper felturbózott desktop gépem, nem tudom elsődlegesként használni. Nekem ugyanis az Outlook naptára olyan, mint másnak az oxigén. Abban vezetek mindent… de tényleg mindent. És impulzusszerűen. Abban a pillanatban, ahogy eszembe jut valami, egyből bele is írom, mert amennyire mostanság szét vagyok esve, az is ajándék, hogy időnként még bevillanak az események. Mikor kit kell felhívnom, mikor hová kell mennem, mikor járnak le az igazolványaim, mikor melyik családtagnak van egyéni programja, mikor tervezünk közös megmozdulásokat… és persze minden abszolút részletesen: minden bejegyzésben emlékeztetők, telefonszámok, címek, elérhetőségek. Tényleg ott van benne az életem. Ráadásul éveken keresztül hozzászoktam, hogy mindez mindig – és tényleg mindig – a rendelkezésemre is áll, akár egy istenhátamögötti erdőben is.

Az speciel nem jöhet szóba, hogy downgrade-elek. Anno kinlódtam rendesen, milyen operációs rendszerem legyen, már nem tudom, mi bajom volt a 64 bites XP-vel, de úgy emlékszem, valami volt.
A másik út az lehet, hogy a benti gépemet frissítem Vistára… de annak az esélye annyi, mint hóembernek a Bahamákon. Az, hogy nekem legyen bent egy napom, amikor nem kell hozzáférnem semmihez… esélytelen. Ráadásul, ha elmegyek ebbe az irányba, még egyáltalán nem biztos, hogy meg is oldódik a problémám, mert az is lehet, hogy az alap probléma az, hogy a PDA WM5 operációs rendszere nem tud együttműködni a WDMC-vel… akkor pedig megette a fene, mert a HP ehhez nem ad ki WM6-ot. Csak.
Az nyilván megint nonszensz, hogy állandóan menjen a háttérben emiatt egy virtuális XP… arról nem is beszélve, hogy az USB kábellel is lennének gondjai.

Röviden szólva: ‘sírni fogok’ kategória. Akik közelebbről ismernek, tudják, hogy meglehetősen utálom az Activesync programot. (Nem keverendő össze az Exchange szerver Activesync szolgáltatásával.) Anno a Heathrow folyosóján készült is rólam egy kompromittáló fénykép, amint éppen meggyalázok egy ActiveSync óriásplakátot. Tényleg minden bajom volt vele: többet fagyott, mint egy Szaratov hűtőszekrény… a PDÁ-t rezignáltan csak soft resettel kapcsoltam be, ha szinkronizálni akartam… a Onenote szinkronizációt kerülni kellett, mint a pestist… de azért alapvetően működött.
Nem gondoltam volna, hogy ezt a produkciót egy elméletileg fejlettebb program alul fogja tudni múlni.
De sikerült.
Fogalmam sincs, mik lehetnek a rejtett buktatók… de egész biztosan tömkelegével lehetnek, ha egy ekkora szoftvercég évek óta képtelen egy normálisan használható offline szinkronizáló programot készíteni egy olyan kütyühöz, melyen az ő operációs rendszere fut, és egy olyan PC-hez, amelyen szintén.

(1) Mert velem mostanában nem történik semmi. Mwhaha. Majd mesélek. Egyszer.

Csavargyár 2005-2008

Újabb könyv került ki a letölthetők közé… meg egy kicsit át is lett alakítva az oldal.

Volt itt ez a bejegyzés, miszerint kézirat, meg kiadók, meg lehetőségek… és Forrester adott egy jó ötletet. Végül is… miért ne?

Tehát, Hölgyeim, és Uraim, a két ünnep között tényleg elkészült a nagy mű. A blogról összeválogattam a 2005-2008 közötti időszak nagyobb utazásairól szóló írásokat, raktam mellé fényképeket, saját karikatúrákat, legalább tizenötször átírtam, átszerkesztettem az egészet… tényleg baromi sokat taperoltam miatta a billentyűzetet.
Sajnálni azért nem kell, jó mulatság volt. Remélhetőleg az lesz az olvasása is.

Pár szó a körítésről. Mondjuk úgy, hogy rajta tartom a kezem a világ érverésén: művészéknél manapság ugye az a divat, hogy letölthetővé teszik az alkotásaikat, a közönségre bízva, hogy mennyit fizetnek érte. Tulajdonképpen ez történik itt is: töltsd le, olvasd el… aztán ha úgy gondolod, nyomd meg a gombot. Fontos, hogy tudd: ha semmi pénz nem jön be ebből az akcióból, én ugyanúgy fogom folytatni ezeket az írásokat, mert elsősorban magamnak és a családomnak írok.
Ez az egész donation biznisz csak a hab a tortán.

Sínbohócok

Még talán itt a blogon is kikeltem anno a jelenség ellen. Mennyire dühítő már, de komolyan? Ott állsz a leengedett sorompó előtt, mondjuk a pole pozícióban. Várod a vonatot. Egyszer csak megjelenik a szerelvény, beáll a _sorompó előtti_ állomáshoz, le- és felszállnak az utasok, majd a vonat döcögősen megindul, végül elcammog a sorompó előtt.
Az ember őrjöngeni tudna dühében. Különösen, ha maga mögé néz és látja a kilométer hosszú sort.
Két ilyen sorompót ismerek, az egyik a XVIII. kerületben van Szemeretelep-Ferihegy határán, a másik Kispest és Pestlőrinc határában. Az Üllői úton. Na, ott képzeld el, reggelente mekkora torlódások szoktak összeállni.

Mi lehet az oka ennek a baromságnak? Mondjuk, az arrogáns, faszkalap, lustadisznó vasutasok?

Háát…

Tény, hogy a vasutasokról nem vagyok túl jó véleménnyel, tehát a legegyszerűbb lenne rábólintani, hogy: _igen_.

De a valóságban itt sem árt gondolkodni, mielőtt anyáznánk.

Nézzünk egy átlagos sorompót. A sorompó előtt és után is van egy érzékelő. Az előtte lévő jelez, hogy jön a vonat – az automata leengedi a sorompót. Ha pedig az utánajövő jelez, akkor az automata felnyitja a sorompót.

Nagyítás

Eddig oké.

A gond az, hová rakjuk az előtte lévő érzékelőt? A vasutasok azt mondják, inkább várakozzanak többet az autósok, de mindenképpen zárjuk ki azt a lehetőséget, hogy egy túl gyors szerelvény hamarabb érjen a sorompóhoz, mielőtt az le lett volna engedve. Azaz a leggyorsabb szóbajöhető járgányra kalkulálnak, mégpedig valami ilyenformán: azt mondja, ezen a vonalon a leggyorsabb jármű az egy szóló mozdony 80-nal, a sorompó leengedési ideje 10 másodperc, én azért szeretném, ha legalább 1 perccel a vonat érkezése előtt már le lenne zárva a sorompó – tehát azt a kis piros érzékelőt 70*80/3600 = 1,55 kilométerre kell lerakni a sorompó elé. (Nem ismerem a vasutas szabványokat, abszolút csak a hasamra ütve írom a számokat. De úgyis az elv a lényeg – emiatt bátran sarkítok is.)
Ebben az esetben az autósok 70 másodpercet (plusz a felnyitási időt) töltöttek ácsingózással.
Igenám, de mi a valóságos helyzet? Mik szoktak mászkálni síneinken? Vadul száguldozó szóló mozdonyok, vagy önálló mozgásra alig képes kávédarálók? Naná, az utóbbiak. Nézzük csak, mi van, ha megjelenik egy százhúsz vagonból álló tehervonat, 15 km/h sebességgel? Ez a vonat az 1,55 kilométert durván hat perc alatt teszi meg! És akkor még nem is beszéltem arról, hogy a túloldali érzékelőnek az utolsó kocsinál kell bejeleznie – ebben az esetben simán kijöhet egy tízperces várakozás is.

Nos, ennyibe kerül nekünk a biztonság.

És akkor nézzük meg, mi van akkor, ha van egy állomásépületünk is a sorompó környékén?

Nagyítás

Most mi a leggyorsabb jármű? Továbbra is a szóló mozdony, 80-nal. Hiszen ez úgysem áll meg az állomáson. Tehát továbbra is 1,55 kilométerre van a jelző. Szar ügy, de az állomás ezen az intervallumon belül van. Azaz a böszme lassú személyvonat mozdonya elmegy az érzékelő mellett, a sorompó lecsukódik, a vonat beáll az állomásra, emberek le-felszállnak, a vonat elindul, majd amikor az utolsó kocsi elmegy a túloldali érzékelő mellett, akkor nyílik csak fel a sorompó.

Ez bizony kellemetlen… de megint csak a biztonságunkról van szó: a sínbohócok abszolút ki akarják zárni azt a lehetőséget, hogy egy – akár illegálisan – gyors jármű hamarabb érhessen a sorompóhoz, mielőtt az lezáródna.

Most, hogy már ismerjük a mögöttes okokat, próbáljuk meg átalakítani a rendszert. Hogy mindenkinek jó legyen.

  • Rakjuk át az állomást a bal oldalra.
    Remek ötlet, innentől a balról érkező vonatok miatt fogunk szopni.
  • Ne legyen út az állomás mellett.
    Hát, sorry, de az idők során már csak úgy alakult ki, hogy az állomáshoz utak vezetnek, méghozzá több irányból is. Ez a kettő bizony együttjár. (Persze nem mindenhol, lásd Porva-Csesznek.)
  • Menjenek azok a mozdonyok lassabban.
    Eddig ez a legéletképesebb ötlet. Ne engedjük a mozdonyt 80-nal pörkölni ott, ahol állomás van. Csakhogy előfordulhat olyan eset, hogy a mozdony nem jókedvében megy nyolcvannal. Elaludt a sofőr. Elájult a sofőr. Elbambult a sofőr. Megbolondult a sofőr.
    Minek van nagyobb prioritása? Sokszor sok várakozással töltött percnek vagy néhány emberéletnek? A vasutasok az utóbbit találták fontosabbnak.
  • Építsünk felüljárót az állomás mellé.
    Ez biztosan megoldana minden problémát. Két baj van vele: drága… és ronda. Nem tudom, te hogy vagy vele… de én akkor inkább már leállítom a motort és várakozok.

Lövés a sötétbe?

Nem ajánlom. A hallgatás sokkal jobban fizet. A hülyeségnél mindenképpen.

1996-ban jártam vidékről interjúzgatni. Egy zuglói kis cégnél – tipikus panelbété – elémtettek egy szakmai tesztet, hogy legyek szíves. Az első oldalon nagy betűkkel ott voltak a játékszabályok:

  • Jó válasz: 5 pont.
  • Üres válasz: 0 pont.
  • Rossz válasz: -5 pont.

Akkor még nem éreztem azt a hatalmas tapasztalatot, mely emögött a kiértékelési szisztéma mögött volt. Ma, amikor már álltam a puska másik végén is, fejet kell hajtsak az akkori teszt készítőjének korrektsége előtt.
Ugyanis akár bevalljuk, akár tagadjuk, amikor kiértékelünk egy tesztet, akkor egy rossz válasz sokkal többet nyom a latban, mint egy kihagyott kérdés.

Hogyan is megy ez? Én vagyok a kiértékelő, olvasom a lapot. Kérdés. Válasz. Nagyjából jó. Újabb kérdés. Válasz. Hát, nem pont erre gondoltam, de még elfogadható. Újabb kérdés. Semmi válasz. Oké, ezen a területen nem jártas. Újabb kérdés. Válasz. Mi van? Úristen, ekkora baromság nincs is a világon!
És egy ilyen baromság sokkal jobban megragad. Ez lesz az a pályázó, “AkiAztABaromságotÍrta”. Hiába írt előtte egy csomó jó választ. Megkockáztatom, 40 kérdésből jobb kép marad meg arról a pályázóról, aki 20 kérdésre jól válaszolt, 20-ra meg sehogyan, mint arról, aki 30 jó választ adott, de vagy 5 ordító baromságot is írt. Aki ugyanis nem válaszolt, az tanítható. De akinek már él valami kép a fejében – és ez a kép köszönő viszonyban sincs a valósággal – azzal először el kell felejtetni a mostani tudását és csak utána lehet tanítani. Ha egyáltalán hagyja magát meggyőzni arról, hogy ő tudja rosszul.

ps.
Ez MCP vizsgánál, azaz totó jellegű tesztnél, nem igaz. Ott, ha egyáltalán gőzöd sincs a helyes válaszról, az utolsó pillanatban azért még lőhetsz vakon az egyik válaszra. A vizsgaközpontokban gép értékel… annak meg úgyis megvan már a véleménye az emberekről.

Wilderness permit

Végül csak megérkezett. Őrület, mit kellett kepesztenem érte.

Mi is ez tulajdonképpen? Vadon Engedély – ha szószerint fordítom. Földönalvási Engedély – ha értelem szerint.

Na, elég a ködösítésből.

Az ünnepek alatt volt végre időm komolyabban belevetni magamat az idei amerikai út megszervezésébe. A repülőjegyet szerencsére még a válság beütése előtt kifizettem. (Ma már nem merném megvenni.)
Maga az MVP Summit március első hetében lesz, mi Attilával február utolsó hetére rászerveztünk egy kis csavargást: Arizona, Grand Canyon, Las Vegas, Los Angeles, San Diego. Méghozzá, ha lúd, akkor már legyen kövér: ilyenkor még nem elviselhetetlen a forróság a kanyon alján, tehát le lehet menni, ott lehet aludni, másnap vissza lehet mászni. Fedett szállás egy van a nagy gödör alján, egy Phantom Ranch nevű tradicionálisan romantikus túristaház. Még szeptemberben próbáltam lefoglalni két ágyat, de csak sátáni kacajt kaptam válaszul: barátom… talán, ha egy évvel korábban foglalsz, akkor még lett volna esélyed.
Maradt a földön alvás. Kemping szerencsére több is van odalent, egy konkrétan nem is messze attól a ranch-tól. Habár még nem döntöttük el Attilával, hogy sátrazunk-e vagy csak bivakolunk, de ez tulajdonképpen mindegy is – ahhoz, hogy ott aludjál a földön, szükséged lesz egy wilderness permit-re. Ugyanis maga a kanyon hiába nagy, de azért véges méretű, az egy időben lent tartózkodó személyek száma értelemszerűen korlátozva van.

Eddig oké.

Most képzeld el, hogy december közepén kaptam egy levelet Arizónából. Rendes papír alapút. Azt írták benne, hogy ugyan lefoglalták számunkra a kétszer két négyzetmétert a földön, de ez még nem a wilderness permit: ugyanis nem tudták kiolvasni a kézírásomat a bankszámla adataimnál, így nem tudták leemelni a húsz dollárt.

Most hagyok egy kis időt, hogy végig tudd csócsálni a fenti mondatot.

Hol is járunk az időben? XXI. század. Az internet kora. Tkp. már az előző vége is az volt. Különösen Amerikában.
Ehhez képest a Grand Canyon National Park kőkeményen papír alapú.

Mi is lenne a feladat?

  1. Megkérdezni a túristát, mikor szeretne a kanyonban aludni.
  2. Leellenőrizni, hogy az adott régióban akkor van-e még hely.
  3. Ha igen, akkor bekérni a fizetőeszköz adatait.
  4. Leemelni a zsét.
  5. Elküldeni emailben a pdf formátumú engedélyt.

Az egész simán mehetne egy webes alkalmazásból. Ehelyett…

Oké, valami mocorgást lehet észlelni. De azért ez még igencsak halvány.

Kezdődik ott, hogy az igény bekérése. Két lehetőséged van: vagy kitöltesz egy elektronikus formot, majd annak az eredményét nyomtatod ki… vagy letöltesz egy üres pdf űrlapot, kinyomtatod és kézzel töltöd ki. Ezzel ki is merítették a folyamatban az elektronika használatát. Az, hogy az elektronikus form eredménye elektronikusan át is menjen hozzájuk, akár egy nyomorult email formájában… azt már nem.
Az agyam akkor dobta le végképp a szíjat, amikor roppant kedvesen megkértek, hogy próbáljam meg időben elküldeni a kérésemet, mert sok az igénylő, a rangereknek pedig rengeteg idejét veszi el a levelek szortírozása, az időpontok ellenőrzése, illetve a levelek megválaszolása – így az engedélyhez jutás hetekig is elhúzódhat.

Aztán sóhaj, majd elkezdtem kitölteni az elektronikus formot. Nem működött. Beleírtam a dátumokat, de nem jól összesítette a napokat. Újabb sóhaj. Üres űrlap nyomtatása, kézzel kitöltés. Postáról fax.
A többit már tudod.

Természetesen az újabb űrlapot szintén kézzel töltöttem ki, de most már ló nagy számokat és betűket írtam. A nevemet külön is leírtam egy nagyobb üres helyre, mert az eredeti levelük alapján azt is benézték rendesen. Újabb fax. Ezúttal már sikerült elolvasniuk, pár napra rá leemelték a zsét.

A két ünnep között kaptam meg a vastag borítékot. Benne volt egy A4-es kemény papíron az engedély, mellette pedig egy DVD. Rajta egy túrázási útmutató (pdf), meg egy 22 perces rövidfilm arról, mi mindenre kell figyelni a kanyonban.

Csak néztem hülyén. Istenbizony, nem értem. Az egészet simán le lehetne zongorázni elektronikusan. A videót is le lehetne tölteni a neten keresztül. Ehelyett fizetgethettem a tengerentúli faxokat, ők meg a tengerentúli leveleket, na meg a tömérdek adminisztrátort. Cserébe a folyamat viszont piszok lassú.

Amerika…?

Buék

Szokták mondani, hogy mindenkinek olyan lesz az éve, amilyen a Szilveszter volt.

A macska 23.59-kor szart egy irgalmatlan büdöset a nappali sarkában lévő alomba. Nej a himnuszt már az utcai kukánál hallgatta.