Öveges Feri

Mindenképpen megérdemel egy megemlékezést – a legszimpatikusabb oktató volt az egyetemen. És nála volt a legbizarabb vizsgaélményem is.
Először filozófiát tanított, két évvel később pedig politológiát – nem egy nagy kaland egy vidéki reálegyetemen. Igaz, fel lehet fogni úgy is, hogy ez az igazi kihívás egy tanárember számára – nem vadakat téríteni Kelet-Afrikában.
Feri úgy is állt neki a filozófia szemináriumhoz. Elkövetett mindent, hogy ellazítsa az embereket. Nem ragaszkodott hozzá, hogy az egyetem falai között tartsuk az órákat – volt óránk a kollégiumban, az egyetem melletti ligetben és a Bakonyban lévő kulcsosházban is. Elmondható – különösen az utóbbi esetben -, hogy az ellazítás remekül sikerült, csak éppen 3-4 embertől eltekintve a kutyát sem érdekelte a filozófia. Beleértve engem is. Istenem, későn érő típus vagyok.
Ennek ellenére Feri rögtön az első órák egyikén megvilágosította az elmémet. Arról beszéltünk, hogy mi is az a kommunizmus (1984!) és hogyan illeszthető ez a meglévő rendszerekbe. Kint ültünk a ligetben, egy pillanatra abbahagytam padtársnőm nyakának fűszállal való csiklandozását és közbekérdeztem:
– Feri, tételezzük fel, hogy bekövetkezik, amiért harcolunk, eljön a kommunizmus. Ekkor én azt mondom, hogy kérek egy helikoptert. Sőt, kettőt kérek, egy pirosat hétköznapra és egy aranyszínűt hétvégére – mert én igényes vagyok. És ugye az az elv, hogy mindenkinek igényei szerint. Szerinted lesz ilyen valamikor is?
– Pepe, őszinte leszek. A kommunizmusban neked _nem lesznek_ ilyen igényeid.
Ennyit mondott csak, jelentősen rámnézett – és én megvilágosodtam. Basszus. A ‘mindenkinek kielégítjük az igényeit’-elv nem csak úgy érhető el, hogy gyártunk, mint állat – ugyanoda jutunk akkor is, ha minimálisra redukáljuk az emberek igényeit.
Több kérdésem nem volt a félévben. Köszöntem, de elegem lett a kommunizmus további boncolgatásából. Meg is bukott az egész.

A másik nagy dobás az volt, amikor összevontunk egy csomó órát, és helyettük kibéreltük az egyetem csehbányai romhalmazát kulcsosházát egy hétvégére. A romantika garantált volt: se villany, se fűtés, se áram, se víz és a vége felé már tető se nagyon. Csak szesz. Meg zsíroskenyér. Meg tábortűz az udvaron. Meg szesz. Meg gitár. Meg kirándulások. Meg szesz.
Már a kezdés durva volt. Rómeó cimborám lemaradt a buszról és mivel nem tudta az utat, én is leszálltam, megvárni. A következő busz jóval később indult – de örömmel fedeztük fel, hogy pont az én hátizsákomban figyelt a töményital készlet. Rómeónál meg volt egy pakli kártya. A busz nem vitt be a faluba, így várt ránk egy jó nyolc kilométeres séta. De ez nem zavart senkit, végigkártyáztuk séta közben az utat, egymásnak passzolgatva a vodkásüveget. Jellemző módon a tankörtársak nem azzal fogadtak, hogy “Jaj, szegények, mekkorát kellett gyalogolnotok, mennyire elfáradhattatok”… annyit kérdeztek csak, hogy “hagytatok még vodkát, mocskok?”.
Nos, a filozófiát a tankörtársak nem igazán bírták, estefelé már csak négyen maradtunk talpon. Én az emeleteságyon próbáltam dűlőre vinni a viszonyomat a csinos padtársnőmmel, Rómeó az asztalt csapkodta, hogy ultizzunk – szegény Feri akart csak állandóan filozófiáról beszélgetni, de a lehetséges partnerei rég kiütötték magukat. Végül az ulti győzött. (Fejszámoló zsonglőrök ebből kiszámíthatják, hogy mi is történt az emeleteságyban.)
És ezt akár nevezhetjük szimbolikusnak is.

De minden jó véget ért egyszer, eljöttek Feri napjai is – vizsgaidőszak.
Istenbizony becsületesek voltunk, Gáborral és Rómeóval a vizsga előtti este összeültünk, hogy legalább szóban átbeszéljük a tételeket. Az első probléma ott adódott, hogy valakinél volt egy pakli kártya. A másik ott, hogy akkortájt zárt a bolt és nagyon gyorsan kellett eldöntenünk, hány üveg bort vegyünk. El is számoltuk, idő előtt elfogyott. Hajnal hat óra körül már igen morcos volt mindenki, de attól még ultiztunk tovább. Később átöltözünk, elmentünk vizsgázni. De a kártyát azért vittük magunkkal. Feri szobája a nagy aulából nyílt. Összetoltunk előtte pár széket és folytattuk a kártyapartit. Persze a partnereim nyugodtan lehettek lazák, ők évközben vállaltak kiselőadást – “Rockzene a politikában”, meg hasonlók. Én viszont nem. Tudtam, hogy én kérdéseket is fogok kapni a vizsgán. Nem voltam nyugodt.
Úgy is lett. Rámkerült a sor, bementem. Húztam egy tételt, az állt a papíron, hogy ‘demokrácia’. Aki nem akarja, hogy összeomoljon benne a rólam alkotott pozitív kép, az ne olvasson tovább.
Nos, halványlila fogalmam sem volt róla, mi az, hogy demokrácia. (Akkoriban ez nem volt egy hétköznapi fogalom errefelé.) Rémlett, hogy az ókori görögök, meg hogy mindenki szabadon pofázhatott – de ezen kívül semmi. Államforma, választások, szavazások – egy világ választott el tőlük. Szószerint.
Küzdöttünk egy ideig, majd segíteni akart. Megkérdezte, hogy az ókortól eltekintve melyik korszakban volt még demokrácia. Ijedten néztem rá: ne hülyéskedjen már… volt máskor is?
– Hát, tulajdonképpen eddig nem mondtál semmit – vakarta meg a szakállát Feri.
– Dehogyisnem – húztam ki magam önérzetesen.
– De az mind rossz volt – mutatott rá.
– …
– Ne haragudj, de a legnagyobb jóindulattal sem tudok négyesnél jobb jegyet adni rá – közölte végül – küldd be a következőt!
Ami végül is a megbukást jelentette nála. De nem zavart túlságosan a dolog. Sohasem a tanulmányi ösztöndíjra hajtottam.
És legalább túl voltam rajta.
Aznap nagyon sokan voltunk berendelve, legalább 25 ember őgyelgett az ajtó környékén. Ferinél a protekciósok tudták, hogy a végén kerülnek csak be, így folytattuk tovább a kártyapartit, de most már nem kötött minket semmi az aulához, tehát néha átmentünk a Kismocskosba. A többiek csak söröztek, de én már megengedhettem magamnak a tüskéket is. (Akkoriban nagyon finom fenyőízű vodka volt a Mocsiban.) Az eredmény kiszámítható: délutánra elálmosodtam. De mivel megígértem a többieknek, hogy megvárom őket, nem mentem haza. Összetoltam két széket, a télikabáttal megágyaztam magamnak az aulában és ledőltem szunyókálni.
Súlyos hiba volt. Életem legdurvább ébredését köszönhetem ennek az ötletnek.
Tessék előkészíteni az empátiákat és tessék belehelyezkedni egy 21 éves suttyó fejébe, aki végigkártyázta az éjszakát bor mellett, utána vizsgázott egy megalázót filozófiából, majd alkoholba fojtotta a frusztrációját és szunyókált két órát összetolt székeken. Ébredéskor természetesen fogalmam sem volt róla, hogy hol vagyok. És mit keresek ott.
És pár méterre tőlem egy középkori jelmezbe öltözött kövér hapi énekelt torkaszakadtából. És amikor abbahagyta, kihajolt a galérián egy szintén középkori jelmezbe öltözött tehén és kivágott egy áriát. Aztán kinyílt a Politológia tanszék ajtaja, kilépett három hasonlóan öltözött fazon és nekiálltak harsányan nótázni. Sehol egy XX. századi ruhát viselő ember.
Én meg ültem ott a széken, ijedten szorítottam ölemben a télikabátomat, kapkodtam a fejem és vacogott a fogam. Delírium tremens. Tuti.
Ekkor kinyílt Feri szobájának ajtaja, kijött Rómeó. És amíg nyitva volt az ajtó, kihallatszott, ahogy Feri utánakiabált:
– És szólj Pepének, hogy ha már be van rúgva, legalább ne énekeljen olyan ordenáré hangosan!
Nem tudom, ki rémült meg jobban: én, amikor megláttam a havert vagy ő, amikor a szemembe nézett.
– Öööööö – próbáltam magam kifejezni, és körbemutattam.
Ekkor vette észre ő is a középkori énekeseket, akik hirtelen egyszerre zendítettek rá.
– Bazmeg – csúszott ki a száján – mi a fene ez?
Összekaptuk magunkat, elmentünk a portáshoz.
– Mi folyik itt? – kérdeztük.
– Este operakoncert lesz az aulában. Most melegítenek az énekesek. – közölte.
Jaj. Kezdtem visszanyerni a színemet.
A vizsgának egyébként úgy lett vége, hogy este nyolc körül beviharzott Feri felesége, kihajított mindenkit a szobából és hazarángatta a férjét.

Nem voltunk időben szinkronban. Pár évvel később már habzsoltam a filozófiai könyveket. A diplomafélévem durván mutatta meg, hogy nem szabad belesatnyulni a műszaki értelmiségi szerepbe.
És még ekkor is sikerült utánam lőnie, igaz, nem szándékosan. Jövendőbeli Nej ekkortájt még rendelkezett némi vallásos beütéssel, időnként mindenféle atyákhoz járt konzultációra. Feri, hogy tágítsa a látókörét, kölcsönadta neki Teilhard Chardin könyvét, az Emberi Jelenség címűt. Nej ugyan nem olvasta el, én viszont beleborultam és a könyv élménye a mai napig erősen jelen van a gondolkodásomban.
Jóval később még összefutottam vele egyszer, akkor már nem tanított az egyetemen. Megkérdeztem, visszaadjam-e a könyvet.
– Ugyan, legyen ez a nászajándékom – mosolygott vissza.

This entry was posted in Sztori.

One thought on “Öveges Feri

  1. Rokon lelkek vagyunk. Életemet két szakaszra osztom: vannak dolgok, amelyek a “Sciencia Sacra” olvasása előtt történtek, és vannak, amelyek utána…

    A linkeket erről a cikkről majd szép lassan követem csak legyen időm.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *