Egyébként itt van, amiért turkáltam. A régi postás sztori.
Egyrészt ugye megígértem régebben, másrészt olvastam, hogy ParaKovács is meg akar küzdeni a hidrával… gondoltam, most már tényleg meg kell írnom a saját harcomat.
2002 áprilisát írjuk…
Úgy kezdődött, hogy kaptam egy levelet, miszerint a Magyar Hírlap egy hónapig ingyen próbaszámot fog küldeni. Ha nem akarom, hívjak fel egy számot. Jó. Én ugyan telefonálni nem fogok… saját pénzből… legfeljebb a gyerek jobban fog majd szerepelni a hulladékgyűjtő versenyen.
Csakhogy. Aznap délután felhívtak a hírlapterjesztőtől, hogy látják, előfizettem a Magyar Hírlapra… és ezzel problémát okoztam a kézbesítőjüknek… hogy most mit csináljon. Esetleg nem szerelnék-e fel egy postaládát a földszinten is? Egy kicsit felkaptam a vizet, rászóltam, hogy ezt ugye nem gondolja komolyan? De, mondta, ugyanis az a baj, hogy a kézbesítőnek, ha fel akar jönni hozzánk, vagy le kell zárnia kint a biciklijét vagy be kell tolnia az udvarra. És? – kérdeztem rá nagy ravaszul. Semmi, mondta, végülis csak arra lett volna kíváncsi, hogy hajlandó vagyok-e együttműködni velük.
Beszarás. Most persze mégiscsak le kell majd mondanom a Hírlapot, mert a kézbesítővel jóban kell lennem, ha meg akarom kapni a HVG-ket.
Ahogy azt naívan elképzeltem.
Felhívtam a Magyar Hírlapot, üzenetrögzítő. Később újból hívtam a számot, megint. Hogy ne költsek rá annyit, eleget tettem a géphang invitálásának, megadtam a számomat, hogy hívjanak vissza. Nem tették. Pár óra múlva megint hívtam őket, végre sikerült beszélnem egy nővel, lemondtam. Erre este keresnek, hogy miért hagytam üzenetet. Mondom, nem fontos, már lerendeztük. Másnap reggel újabb telefon: megtalálták az üzenetemet, miért is kerestem őket? Jaj. Felejtsenek már el, csókolom.
Eltelt két hét, persze folyamatosan, masszívan kaptam az újságot. Illetve kaptam volna, mert ehelyett a kézbesítő mindig bedobta a cetlit, hogy újságom érkezett.
Éreztem én, hogy ennek nem lesz jó vége. A kézbesítő szemmel láthatóan megorrolt rám, mert elő mertem fizetni egy napilapra – így most minden nap fel kellene sétálnia egy félemeletet. (Félemeletes társasházban lakunk: alul szuterén, felül körfolyosós szint, külső lépcsővel.) Amíg heti/havi lapokat járattunk, a kézbesítő még feljött – de ezt a támadást már nem nyelte le.
Én persze szerettem volna rendezni a dolgokat, így bementem a postára. Mondtam a kisasszonynak, hogy felejtsük el ezt az ügyletet, álljunk vissza arra, ami korábban volt. Nem én akartam ezt a napilapot, nincs is rá szükségem.
– De akkor mit csináljak vele? – kérdezte.
– Dörzsöl? – kérdeztem vissza. – Mert ha nem, akkor van egy ötletem.
– Rendben. De adja írásba.
– Oké. Van valami puha papírjuk?
És ott a postán leírtam egy cetlire, hogy tőlem feldughatják maguknak a Magyar Hírlapomat. Aláírtam, letanúztattuk.
Balga módon azt hittem, hogy ezzel rendben vagyok. De a következő héten megint csak az értesítést kaptam meg a HVG-ről.
Újból posta.
– Mi a probléma?
– A kézbesítő szerint kutya van az udvarban.
– Igen, van egy kerítéssel elzárt terület, ott van kutya. De az a kutya soha nincs a kerítésen kívül… és ezt tudja a kézbesítő is.
– De az eb hangosan ugat.
– Énekeljen esetleg?
Végül megegyeztünk, hogy kutyaugatás nem hallatszik az égig.
A következő héten megint csak értesítést kaptam. Újból posta.
– Tessék mondani, most mi a baj?
– Egyik nap be volt zárva a külső ajtó.
Hoppá. Tényleg. A társasház bevezette, hogy éjszakára zárjuk az ajtót. A hajnalban elmenő legelső ember nyitja ki – Nej, 5.00 körül -, de ez késő volt, mert a kézbesítő korábban próbálkozott. Oké, elszaladtam, másoltattam egy kulcsot a kézbesítőnek.
Ennek ellenére a következő héten ismét csak értesítést kaptam. Posta.
– Csókolom. Megint én vagyok. Mondjam, vagy már tudja?
– Tudom. A kézbesítő szerint nem szabványos a postaláda.
Na ja. Baumaxban vettem, német gyártmány. Egyébként semmi különös, egyszerű zárható A4es alumíniumdoboz.
– És akkor most mi van?
– Semmi. Rendelet szerint nem vagyunk kötelesek a szabványostól eltérő postaládába kézbesíteni. Mondja, miért nem szerel fel már végre egy másik postaládát a külső ajtónál?
– Mert akkor az összes szemetet, melyet a háznak szántak, mind abba fogják gyömöszölni. Messziről fog ordítani, hogy mikor mentünk el nyaralni. Arról nem is beszélve, hogy a rengeteg szórólap miatt nem lesz helye a saját küldeményeimnek. Mert nyilván a leveles postás sem fog ezek után feljönni.
– Hát, akkor beszéljen a kézbesítővel.
Oké. Szvsz. ezzel kellett volna kezdeni.
Kellemesen antipatikus fiatalember. Közli, hogy kiemelték, a napi négy óra mellé kapott négy órai belső munkát, ezért már nincs ideje feljárni hozzám, meg egyébként is, ha kint hagyja, ellopják a biciklijét.
Hajnal ötkor.
– 14 lépcsőfok. Hetente egyszer. – próbálkoztam.
– Nem vagyok köteles felmenni a lépcsőn.
– De ember, annyi erővel, hogy feljön és bedobja az értesítőt, bedobhatná az újságot is!
– Nem, mert azt a leveles postás kézbesíti.
– És neki nem lopják el a biciklijét?
– Nem vagyok köteles felmenni a lépcsőn.
Innentől kezdve jól elvoltunk. Ők mindig bedobálták az értesítőket, én soha nem mentem be az újságért – hülye lettem volna, a Posta jóval messzebb volt, mint az újságos bódé. De odafigyeltem, nehogy ellazsáljon egy értesítőt is a kézbesítő – ha nem kaptam meg időben a cetlit, felhívtam az ügyintézőt és követeltem az értesítésemet.
Kis magyar abszurd.
Recent Comments