A múlt héten volt a szezon utolsó angolórája. Mindenki kapott egy cetlit, rajta egy újsághír – azokról kellett beszélnünk valamit. Nekem egy öregember jutott, aki abból élt, hogy az óceánparton guberált. Csavartam egyet a helyzeten, és előadtam egyes szám első személyben a sztorit. Hogy valamikor rendőr voltam, de vonzott a szabad élet és most boldogan élek, mert az óceán minden igényemet kielégíti. A tanerő vette a provokációt és rögtön körbekérdezett mindenkit, hogy kinek mi lenne álmai munkája… az a munka, amellyel garantáltan boldog lenne. Velem kezdte és magam számára is meglepő gyorsan vágtam rá, hogy be akarom utazni a világot és megírni, lerajzolni az élményeimet.
Halló… most, hogy már tudom, mit szeretnék… nem ismer valaki véletlenül egy szponzort…?
Habár… mindegy. A kutya sem tudja, ki vagyok. A könyveim ott rohadnának el a könyvespolcon. Ahhoz, hogy vegyék is, az kellene, hogy egyfajta szellemi ribanc celebritássá váljak – akkor tuti minden érdekelné velem kapcsolatban az országot.
Szóval, módosítom a kérdést: halló, nincs itt a vonalban valami szellemi kihívásokkal küzdő celeb, aki dagadtra szeretné keresni magát egy világ körüli út leírásával, de sajnálatos módon nem ismeri az összes betűt?
Tudnék segíteni…
Recent Comments