Csak így, ráérősen, hétfő délután.

Persze a kérdésnek van előzménye.
Meglehetősen korán találkoztam a problematikával, meglehetősen kellemetlen körülmények között.
Iparvárosi szakközépiskola, munkavédelem óra. A tanár valami Bóta nevű volt – mi csak Hantás Bótának hívtuk, mert amikor elkezdett mesélni, igencsak elszaladt a fantáziájával a ló. Tipikus meg nem értett fazon volt… műveltnek akart látszani és szemmel láthatóan többre vágyott, mint azt oktatni unottképű csemetéknek, hogy ” ‘B’ tűzveszélyességi kategória”.
Csak éppen a pedagógiai módszereivel volt némi gond. Egyik kedvenc trükkje az volt, hogy minden év elején az új osztályban bedobta, hogy aki az egy héttel későbbi órára megmondja, hogyan hívták Árpád elsőszülött fiát, az kap egy tábla csokit. Internet még nem volt, így néhányan bevettük magunkat a könyvtárba. Jöttek is az eredmények, ki azzal állt elő, hogy Levente, ki azzal hogy Solt (Zsolt). A tanár csak ingatta a fejét, hogy nem. Nem volt hajlandó megmondani, hogy szerinte hogyan hívták. Most már tudom, hogy Árpád első feleségétől való elsőszülött fiát Leventének, második feleségétől való elsőszülött fiát Zsoltnak hívták – tehát egyértelmű, hogy a tanár sunnyogott. Vagy anno ő tartotta a gyertyát.
Hasonlóan kétes módszert vezetett elő az egyik óráján. Tudni kell, hogy ez szombaton volt, az ötödik órában. Akkoriban elég rövidek voltak a hétvégék, nagyon nem volt mindegy, hogy a hazautazók a déli vagy az egy órai busszal tudtak elindulni.
Bejött a köcsög és ajánlott egy üzletet: ha valaki elmondja neki röviden és frappánsan, mi az élet értelme, elmarad az óra. Tizenötéves hátulgombolós sutyerákok voltunk, nem jelentkezett senki. “Jó, akkor felcsapom a naplót” – közölte. Én már tudtam, hogy baj van, mert mindig nálam szokott kinyílni. Úgy is lett. Felálltam… és nagyon szarul éreztem magam. A tököm sem gondolkodott el még ilyesmiről. Ezzel szemben körbenéztem és láttam a reményt a szemekben. Azt üzenték, hogy “Józsi, mondjál valami marhaságot… csak mondjál valamit oszt menjünk, mert már indulnak a buszok”. Vettem egy nagy levegőt és lenyomtam egy, a kor szelleméhez(1979) illő vonalas dumát, hogy szocializmus, meg jólét, meg országépítés meg arccal a kommunizmus felé és a virágzó országért, elégedett vezetőinkkel összefogva…
Túlzás lenne sikeresnek minősíteni az akciót. A tanár csak legyintett rá és megtartotta az órát. Az osztálytársaim megharagudtak rám, hogy nem tudtam jól válaszolni. És még az ötéves osztálytalálkozón is magyarázkodnom kellett, hogy nem vagyok ‘vonalas’ fajta. (Tényleg nem. Zsigerből utálom a tömegmozgalmakat, a politikát. KISz tag is csak arra a fél évre voltam, amíg a felvételihez kellett.)
Persze az esetnek lett következménye is: belémplántált két vágyat. Az egyik az, hogy találjak egy megfelelő választ. A másik, hogy találkozzak a farok tanárral egy sötét sikátorban, egy néptelen éjszakán.

Most beszéljünk csak az elsőről.
A kutatólaboratórium alapvetően két irányvonalat határozott meg.

Az egyik szerint a kérdés értelmetlen, az életnek nincs semmi értelme. Éljél úgy, hogy jól érezd magad. Egyél, igyál és dugjál meg mindenkit, aki ebben partner. Igyekezz jól ellátni amit elvállaltál; ne csak a magad boldogsága érdekeljen, hanem a többi emberé is – ne az ő kárukra próbáld meg megvalósítani magadat.
Azaz élj úgy, hogy amikor eljön a vége, azt mondhasd, hogy jól telt ez az idő.

A másik irányvonal komoly problémába ütközött. Ha van az életnek értelme, akkor az nyilván valami változásban jelenik meg: vagy valami kellemetlent csökkenteni kell vagy valami kellemest növelni. És ennek a valaminek olyannak kell lennie, amiben minden élő (állatok, növények, kövek) érdekelt – hiszen botorság lenne az értelmes életet csak magunknak kisajátítani.
Mi az, amit mindenki termel? Nos, akad pár ilyen dolog. Gondolat. Rendezettség. Strukturáltság. Az élővilág egyre összetettebb struktúrákat produkál, melyek egyre komplikáltabb gondolatokat hoznak létre. Az anyagi struktúra bonyolódása exponenciálisan bonyolítja a gondolati – szellemi – struktúrát. Az anyagról tudjuk, mivé lesz: törvény szerint megmarad. Visszaforog, hogy újból részt vegyen a gondolatteremtő folyamatban. De mi lesz a megtermelt gondolattal…? Nem lehet, hogy az a cél, hogy minél több rendezett, magasabban strukturált gondolatot hozzunk létre? Ebben az esetben gondolkoznunk kell és gondolkodtatni: beszélni, írni, hardvert optimalizálni, tanítani, filmezni, fazekaskorongozni… illetve lehetővé tenni, hogy akik képesek gondolkodtatni, meg is tehessék.
Azaz élj úgy, hogy amikor eljön a vége, azt mondhasd, megtettél mindent, amit meg kellett tenned.