A kutya különös esete az éjszakában


Valamikor szimpla könyvismertetésre gondoltam, de a témában sokkal több rejlik.
A legutóbbi sörözésre menet volt egy szabad félórám, benéztem az Alexandra komplexumba, csak úgy.

Kitérő: újabban azt a rossz szokást vettem fel, hogy nagyobb könyváruházakba lépve mindig letámadom az eladót, hogy van-e a könyvemből. Itt korrektek voltak: a lány odament a géphez és közölte, hogy van. Az alagsorban.

Nos, itt akadt a kezembe Mark Haddon könyve. Ez – a fülszöveg szerint – gyerekirodalom, de… a modellvasútakhoz és a cickókhoz hasonlóan ezt is inkább a felnőttek fogják értékelni.
A regény főhőse egy autista gyerek, elvált szülőkkel. Hihetetlenül jó matekból, fizikából és hihetetlenül béna mindenben, ami nem logikus – azaz gyk. az egész valóságos életben. Egy kutya halálát kezdi el kinyomozni és szigorú logikával haladva egy csomó váratlan dolgot tud meg a környezetéről – de képtelen megérteni, mi miért történt, mert a történések nem logikusak.

A kutya halott volt. Egy vasvilla állt ki belőle. A villa hegye egészen keresztülmehetett rajta, és a földbe szúródhatott, mert a villa nem dőlt el. Úgy döntöttem, hogy a kutyát valószínűleg megölték a villával, mert nem láttam más sebet rajta, és nem gondolom, hogy villát szúrnának egy kutyába, miután az meghalt valamilyen más okból, például rák vagy közúti baleset miatt. De ebben nem lehetek biztos.

Lehet elgondolkodni rajta, hogy melyikünknek jutott volna eszébe az a lehetőség, hogy egy vasvillával átszúrt kutya nem biztos, hogy a villától halt meg.

Nos, ennyit írtam volna, ha az előző két post (egyik/másik) szerencsés egymás mellé kerülése nem gondolkodtatott volna el. Érdemes – és hatékonyságot növelő-e, ha a szakirodalom mellett szépirodalmat is olvasunk? Érdemes – és hatékonyságot növelő-e, ha a szakirodalom szigorú olvasása helyett időnként ellötykölődünk egy szakmai konferencián? Tényleg hatékonyabbak vagyunk-e, ha teljes erőnkkel a munkánkra koncentrálunk és azon kívül semmiről sem veszünk tudomást? Segít-e az idióták (érts ezalatt mindenkit, aki nem olyan jó a szakmádban, mint te) gondolkodásának megértése, a világ szélesebb látókörű értelmezése? Elég-e csak a logikában bízni a szakmai sikerhez, vagy el kell mélyedni a pszichológiában is?

Válaszok helyett elmesélek egy történetet.
Kifejezetten laza egyetemista voltam, aki csak az utolsó két évben mutatott olyan jeleket, melyeket maximális jóindulattal esetleg elhivatottságnak lehetett volna nevezni. Éltem a világomat, rengeteget beszélgettem barátokkal, haverokkal, leginkább pohár mellett. Tőlem aztán az összes büretta meggörbülhetett volna másnap reggelre.
Diplomafélévben mindez megváltozott, igazi kihívást jelentő feladatot választottam, olyat, amelyikbe az ember hajlamos nagy adagot bele is rakni önmagából: egy vegyipari CAD program vezérlési és szabályozástechnikai elemeit kellett matematikailag modelleznem és a modelleket megvalósító modulokat leprogramoznom. (Egyik tankörtársam készítette el ugyanezeket vegyipari objektumokra; egy harmadik pedig összerakta a tulajdonképpeni CAD programot – grafikus felület, szakértői logika, stb…)
Ekkoriban váltottam át arra az életstílusra, hogy nappal aludtam, délután bementem a tanszékre, ahol éjszaka a billentyűket és az ajtófélfát vertem az egyik oktatóteremben. Időnként annyira beleéltem magam, hogy azt sem vettem észre, hogy reggel elkezdődött az oktatás a teremben; én csak rágtam tovább a bagót kódolás közben meg hallgattam az akkori alternatív kedvenceimet (Kontroll Csoport meg korai Európa Kiadó). A tanár – tanszékvezető – becsületére legyen mondva, látta az ihletet és nem szólt rám/ránk. A CAD elkészült, nagy siker lett (országosan is), mindhármunk munkáját elismerték. A védés után a nagy harcokból sikeresen megtért ember örömével kerestem meg régen látott cimboráimat (akik becsületes vegyészmérnökpalánták révén semmit sem konyítottak az informatikához) – és életem legkínosabb estéjét éltem át a Malom borozóban. Egyszerűen csak ültem az asztalnál és nem tudtam megszólalni. Nem értettem, miről beszélgetnek a többiek. Sztringkolbászok, pointerek, normált grafikus megjelenítések kóvályogtak a fejemben, ezekről órákig tudtam volna beszélni, de az olyan alapkérdésekhez hozzá sem tudtam szagolni, hogy vajon létezik-e világ az egyénen kívül, illetve kivel kefélt Marcsi tegnap este.
Ez után a sokk után határoztam el, hogy nem. Nem akarok soha csak bitekbe begubózott ember lenni. Megfogadtam, hogy akármikor csinálok valami erősebbet informatikában, rögtön kompenzálnom kell egy nem informatikai tevékenységgel: mittudomén… olvasni, írni, beszélgetni, rajzolni, gitározni, körbebiciklizni a Balaton-felvidéket, átúszni a szomszéd faluba, elmélyedni pszichológiában, filozófiában, szociológiában vagy egyszerűen csak értelmes gyereket nevelni.
A többit vagy elhiszed, vagy nem: én a magam részéről meg vagyok róla győzödve, hogy mindegyik terület fejlesztése igencsak kihat a másikra is – a szimbiózis sokkal erősebb, mint gondolnánk.

2 thoughts on “A kutya különös esete az éjszakában

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *