Nevezetes megrészegülések


Szilveszter, szinte kötelező ereszd-el-a-hajamat érzés.
Gondoltam, összeszedek néhány ezzel kapcsolatos sztorit.

1. Első alkalommal másfél évesen rúgtam be. Nem hülyéskedek, direkt megkérdeztem tegnap este a szüleimet.
Úgy történt, hogy a nagyszülőknél volt nagy családi összejövetel. Tényleg nagy, szüleimnek kijutott a testvérekből.
A férfiak kártyáztak, bagóztak, a nők a konyhában sertepertéltek a sparherdt körül. Járni már tudtam és élveztem is – hol ide, hol oda csapódtam. A férfiak társasága jobb volt, mert ott voltak mindenféle érdekes poharak. Aztán amit otthagytak a pohár alján, azt én felszippantgattam. Nem volt kispálya, vegyesen jött vörösbor, pálinka. Ízlett.
Végül kitántorogtam a szoba közepére és összeestem. Persze kitört a pánik, minden nő nekiállt sikítozni, hogy mi van a gyerekkel. Sokatlátott nagyapám rámnézett a kártyalapjai mögül, a közelembe szagolt, majd közölte a hallgatósággal, hogy ez a gyerek padlórészeg.
Ígéretes start volt.

2. A folytatás sem volt rosszabb. Már általános iskolában kiderült, hogy kifejezetten szerettem az alkohol ízét. Mit sem tudtam a hatásáról – egyszerűen csak ízlett.
Tessék elképzelni a jelenetet:
Vendégség a családnál. Estefelé véget ért a látogatás, szüleim kikisérték a vendégeket, majd a lépcsőházban még beszélgettek pár szót. Aztán az egyik vendégnek eszébe jutott, hogy bentfelejtett valamit. Apámmal visszajöttek és pont elkapták, ahogy a tízéves Jocika önfeledt mosollyal az arcán szívószállal cumizza ki az asztalon hagyott üvegből a háromcsillagos kommersz konyakot.
Emlékszem, az első önálló próbálkozásomra. Apám valamikor aktív focista volt, szeretett meccsre járni is. Elég sokszor elmentem vele. Az egyik alkalommal megbeszéltük, hogy a stadionnál találkozunk. Nekem útbaesett a Fekete Ló és arra gondoltam, mi lenne, ha megkóstolnám a rumot – annyi jót hallottam már róla. Fogalmam sem volt róla, hogy mi mennyi, így egy decit kértem. Olyan tizenkét éves lehettem, de szó nélkül kiszolgáltak. (Már akkoriban sem voltam apró gyerek – 80 kiló körül mozogtam. Elképzelni sem tudom, hogyan lehet valaki ötven kilónál könnyebb. Én szerintem már többel születtem.)
Nos, elkortyoltam, de emlékszem, nem hatott meg különösebben. Meg is jegyeztem, hogy hülyék a felnőttek, ennél még a puncs fagyi is jobb. Aztán kimentem a focimeccsre, végigszurkoltam az egészet az öreggel, aki semmit nem vett észre. Én sem.
Még egy falusi lagzi rémlik ebből a korból. Apám szülőfalujában voltunk, ahol nem volt mese, az öreg nem húzhatta ki magát semmi alól. Az udvarra a belépő egy kupica pálinka volt. A kupica alatt egy 6-7 centes poharat kell elképzelni. Apám lehúzta. Aztán jöttem én. Felvilágosult falu volt, úgy gondolták, hogy nem érdekes, hány éves vagyok, termetem alapján már bírnom kell a szeszt – így megkínáltak engem is egy adaggal. Nem berzenkedtem. Aztán jött volna anyám, de valami miatt nem ihatott. Apám komoly dilemma elé került. Hogy néz már az ki, hogy az asszony nem issza meg a belépőt? Ő maga nem ihatott, akkoriban komoly gyógyszereket szedett, már az első pohár is istenkísértés volt. Végül odahajolt hozzám és megkért, hogy mentsem meg a család becsületét, igyam meg anyám adagját is. Mindig szófogadó gyerek voltam.
Aztán arra emlékszem még erről az esküvőről, hogy félrevonultunk, gyerekek, sátort eszkábálni lécekből, lapátnyelekből meg pokrócokból. Volt ott egy kölyökmacska, rendszeresen lábunk alatt téblábolt. Amikor másodjára lökte ki azt a lécet, amelyik a sátrat tartotta és dőlt össze az egész, dühösen megfogtam a farkánál és hátradobtam. Mondtam már, hogy nemcsak nagydarab voltam, hanem erős is? A macsek szép nagy ívben átrepült a kerítésen, át a lakodalmas sátor felett végül a násznép orra előtt landolt. Azok ültek ott békésen, a sátor előtt, mert hát meleg volt, beszélgettek, aztán az égből jött egy surranás, egy vijjogó nyávogás végül platty. Harminc fej hajolt ki egyszerre a sátor mögül.

3. Ugorjunk egy nagyot. Kazincbarcika, középiskola, szalagavató. Egyike volt a nagy napjaimnak. A suliban az volt a divat, hogy minden osztály előadott egy 10-15 perces műsort. A december rendesen közeledett, műsor sehol. Aztán egyik éjjel nekiálltam hülyeségeket álmodni, felriadtam, kimentem a tanulóba, leírtam és ebből lett egy humoros műsor. Mivel én írtam, nekem is kellett megrendeznem – ráadásul mindkét jelenetben játszottam is. A bál előtt orromon-fülemen csorgott az adrenalin.
Ráadásul haverokkal szerveztünk egy alternatív bulit, kint a város határában. Csak néhány beavatott, összedobtuk a pénzt, megvettük a szeszt, kiszállítottuk. Nem kis fegyvertény volt ez, szigorúan őrzött kollégistaként.
Aztán lement a műsor, sikerünk volt. Szülők, diákok kavarogtak – és jött a hír, hogy azt a lányt, akit kifejezetten szerettem volna, hogy eljöjjön a buliba, nem engedték el a szülei. A kis buta. Én meg sem mondtam a sajátjaimnak. Rám várt a feladat, hogy mint az est hőse, eljárjak. Bevágtam a ‘szülő meggyőző’-pózt és hosszas rábeszélés után elengedték a csajszit – de úgy, hogy én vállaltam személyesen felelősséget érte. Csakhogy ezzel elment az idő és közben hírnök érkezett, rossz hírrel: a buliba beszabadult egy csomó nem meghívott ember és ha inni is akarunk valamit, igen ki kell lépnünk.
Igen kiléptünk. Annyira, hogy amint megérkeztünk, énbennem egyszerre szabadult fel a feszültség, mely találkozott azzal, hogy felmértem a tömeget majd a maradék szeszeket – és igen gyorsan igen sokat megittam belőle. A többire nem emlékszem. Másnap viszont sokan mosolyogtak rám. Az egyik leányzó foglalta össze: nem is nézték volna ki belőlem, hogy tudok aranyos is lenni. (Volt benne valami, én akkoriban még tanulós típus voltam. Az utolsó félévben változtam meg.) Mikor megkérdeztem, elmesélte, hogy megálltam a szoba közepén, majd fatörzsként dőltem bele az ágyba. Ott felvettem a klasszikus római pózt: oldalra feküdtem, könyökömre támasztva tartottam a fejemet. Bármennyit is kinlódtak, nem bírtak rávenni, hogy kinyújtsam a kezemet és normálisan aludjak – pedig a végére az egész társaság ezen sportolt.
Ez volt a második totális eszméletvesztésem. Másnap a biztonság kedvéért megkérdeztem a felügyeletemre bízott lányt, hogy ha már így alakult, vigyázott-e magára. Sokat sejtetően vigyorgott, miközben bólogatott.
De ezzel nem volt vége a szenvedésnek. Be voltam osztva iskolatakarítónak, így reggel nyolcra vissza kellett mennem a suliba. Szerintem a mai napig nem tudják, hová lett arról a rengeteg megmaradt szendvicsről a csemege uborka.

4. Rá félévre jött a ballagási buli. Miskolcon tartottuk, az Avas északi részén, egy borospincében. Néhányan már korábban összegyűltünk egy parkban, osztályon kívüli haverokkal szittyóztunk. Meglehetősen jó hangulatban értünk a pincéhez, ahol egyből ki is tört a balhé – hogy széthúzunk, meg hogy hogyan gondoltuk ezt. Az egyik lány, akivel állandóan húztuk egymást, gondolta, megtréfál. Jött ugye a tószt, amihez kitöltöttek mindenkinek egy jó másfél deci bort. Nekem a leány az eperfahordóban érlelt pálinkából töltött. Én meg akkor már voltam annyira figyelmetlen, hogy nem vettem észre a különbséget. És nálam egy korty, az kb. két deci. Lement a szónoklat, mindenki lehúzta a bort, én meg a páleszt. Aztán néztem csodálkozva a mellettem halottfehéren álló lányra. Hogy ő nem gondolta komolyan. Meg biztos volt benne, hogy észreveszem.
A továbbiakban jó műsor volt. A többiek szerint roppant udvariasan elkértem több helyről is a dekorációnak kirakott rózsacsokrokat, majd jóízűen elrágcsáltam a rózsafejeket. Nem tudom. Nekem összefolyt az egész – viszont az is igaz, hogy még másnap is rózsaízűket böfiztem.

5. Ez már egyetem, Veszprémben. Első évben két német szobatársam is volt. Jött az első vizsgaidőszak – az első komoly stressz. Lenyomtuk és megbeszéltük, hogy amikor visszatérünk, mindenki hoz a szűkebb szülőföldjére jellemző light illetve tömény italt – és körbekóstolgatjuk a tájegységeket. Nna, ez durva est volt. Én bort vittem Egerből és Egri Vizet. Volt, aki sört hozott és snapszot. Volt, akinél a light az valami likőr volt.
Hatan vettünk részt a buliban, négyen magyarok. Leemeltünk egy szekrényajtót, rápakoltuk a szeszeket, körbeálltuk az ágyat, átöleltük egymást és elénekeltük az Internacionálét. Aztán elindult az őrület. Ennél jobban, ha akartuk volna sem tudtuk volna összekeverni az italokat. Egy tömény. Egy pohár sör. Egy másik tömény. Egy pohár bor. Megint tömény. Likőr. Tömény.
Abszolút nem lepődött meg senki, amikor magyar szobatársam azzal jött vissza a szobába, hogy ‘voltam ulfen’, majd rövid gondolkodás után “és megint megyek’ felkiáltással ismét kirohant. Senki nem lepődött meg, mert ilyen állapotban már megengedhető, hogy az ember elfelejti az ‘ab’ szócskát az ‘ulfen’ előtt. Vagy után.
Végül ketten maradtunk talpon és még elmentünk egy ismerkedési estre, ahol összehoztak egy tehenoid német csajjal. Baromi kínos volt másnap, mert a leány egyébként marha jó fej volt, de ronda is, szegény. Másnap, amikor vittem vissza hozzájuk a poharakat és nézett rám azokkal a boci szemeivel, én meg visszakérdeztem, hogy ‘ismerjük mi egymást?’ De útáltam akkor magam, sokáig.

6. Kemény vizsgám jött és valahogy a fogam sem fűlt hozzá. Nem bírta az agyam bevenni azt a tudományt. Úgy mentem el vizsgázni, hogy ha ebből aznap átmegyek, az kész csoda lesz. Fogadtam is. Az egyik szobatársammal abban, hogy egy húzásra megiszok két deci pálinkát. A másikkal meg abban, hogy négykézláb körbecsókolom a folyosót. Mit ád az ég, átmentem. Ötössel.
Pusztán annyit kértem, hogy én választhassam meg a sorrendet. Először a pálinka – utána meg már úgysem érdekelt, mit csinálok. (Mondjuk a mennyiség nem volt komoly, akkoriban én ezt az egy gyógyszert ismertem nátha ellen: 2 szem kalmopyrin, egy kétdekás pálinka, pokróc, takaró, melegítő és aludni 15-16 órát.)
No, bedobtam az ampullát, jöhetett a folyosó. Természetesen az ünnepi alkalomra kicsődítettek mindenkit. De a legszebb az volt, hogy a takarítónők is megneszelték a balhét és felrohantak.
– Háde, micsinál itt, fiatalember? – jött az egyik.
– Csókolgatom a folyosót.
– Mariis! Gyere gyorsan, nézd mit csinálnak a folyosóddal!!
Nagy siker volt.

7. Ez nem én voltam, de ennyire letisztult berúgást azóta sem láttam.
Megérkezett az orosz katonatiszt a Sport kocsmához. Ő maga besétált, a sofőrje kint maradt a kocsiban. A hapi leült az asztalhoz, kért egy fél liter vodkát. Lehúzta. Kért még egyet. Ezt is lehúzta egyből. Elszívott egy cigit. Kért még egy korsó vodkát, lehúzta és liszteszsákként bedőlt az asztal alá. Ebben a pillanatban jött be a sofőr, kifizette a cehet, felnyalábolta a tisztet és már mentek is.

8. Már öreg egyetemistaként Esztergomban voltunk évfolyamkiránduláson. Téli idő volt, borozgattunk a haverokkal. Aztán egyszer úgy éreztem, nekem már elég, felálltam, elindultam a szállásra. Útközben viszont összefutottam egy helyi sráccal. Hülye helyzet volt, mindketten ismerősök voltunk egymásnak, de nem tudtuk, honnan. Hogy megbeszéljük, beültünk valahová. Igenám, csakhogy én ekkor már közel jelig voltam töltve, a srác meg csak akkor kezdte. Mentünk egyik kocsmából a másikba, próbáltam megjegyezni az utat, de egy idő után elszakadt a film, a srác meg jól otthagyott egy ligetes területen. Arra emlékszem, hogy járkáltam összevissza és zaklattam az embereket, hogy merrefelé lehet a Margit-híd. Végül nekiindultam egy meredek ösvénynek, valameddig jutottam, aztán megcsúsztam és gurultam egy nagyot. Egy bokor fogott meg – és elég kényelmesnek találtam, hogy alukáljak benne egy kicsit. Amikor megébredtem, már világosodott, így különösebb probléma nélkül megtaláltam a szállást. Ébredéskor nézegettem a jobb kezemet. Nagyon nem tetszett, igen fájt és képtelen voltam megmozdítani a hüvelykujjamat. A francba, ez kificamodott – gondoltam. Eltelt két nap és az ujjam csak nem akart javulni. Szobatársaim addig noszogattak, amíg elsétáltam a baleseti sebészetre. Elküldtek röntgenre, onnan meg felküldtek a negyedikre. Ott egy nő elkapott, bevezetett egy szobába, közölte, hogy itt fogok feküdni.
– Én? Szó se lehet róla! – hőbörögtem – rengeteg dolgom van, meg egyébként is, adjanak valami fájdalomcsillapítót és már itt sem vagyok!
Régen röhögtek már ki így. Vetkőzzek le, mindjárt hozzák a pizsamát. Aztán pizsama helyett egy műtőskocsi kacsázott be. Rámdobtak egy zöld köpenyt, fel kellett feküdnöm és már vittek is a műtőbe. Útközben egy ápolócsajszi futott mellettünk, hogy megkérdezze, kit értesítsen? Az ügyvédemet! – hörögtem. Végül megadtam egy szobatársam nevét. Őt sem kellett irigyelni. Egyszercsak keresték a kórházból, hogy azonnal hozzon nekem mindenfélét. Aztán amikor beért és keresett, azt mondták neki, hogy éppen most műtenek, tegyen csak le mindent. Senki nem tudta – én sem – hogy mi van velem. Végül kiderült, hogy ún. Benett-féle törésem volt, abból is egy ronda fajta. Valami hatcentis platinaszegecset nyomtak bele a kezembe. A doki szerint legalább két hétig bent fognak tartani.
Mit mondjak, amikor megtudtam, hogy mi van, kicsit megcondolodtam. De nem lehetett bent maradnom, egy héttel az egyetemi napok előtt voltunk, irgalmatlan hihetetlen mennyiségű rajzolnivaló várt rám a kollégiumban. Pihentem egy napot, majd bal kézzel addig gyömöszöltem a gipszemet, hogy bele tudjak szorítani egy ceruzát. Ezután telerajzoltam egy papírlapot mindenféle marhasággal. Szerencsém volt, következő napon egy jó humorú orvos jött vizitelni. Megmutattam neki a lapot, rajzoltam is előtte a beteg kezemmel és próbáltam a szívére apellálni, hogy engedjen ki. Nyertem. Saját felelősségre kiengedtek. És milyen jól jártam – ezen a rendezvényen jöttem össze igazán a későbbi Nejjel.

9. Olyan periódusba kerültem, amikor nagyon magam alatt voltam. Belekeveredtem egy hülye spirálba, egyre nagyobb marhaságokat csináltam, emiatt egyre rosszabb kedvem lett, ami generálta az újabb abnormális viselkedést.
Délelőtt éppen kikosaraztak. (Nem csodálom, utólag azt kell mondjam, én voltam a sötét paraszt.) Meghívtak aznap estére egy házibuliba – valami nem túl érdekes, kissé molett csajszi ünnepelte éppen a születésnapját. Elmentem, mert ott volt a meghívottak között egy másik lány, akire szintén szemet vetettem. A dolgok mentek a maguk útján – és megint kikosaraztak. Egy napra ennyi már éppen elég volt, visszavonultam a szobámba. Azaz visszavonultam volna, de a szobában éppen népek párosodtak, mondván úgyis mindenki buliban van. Dühösen visszamentem, behúzódtam egy sarokba és nyomtam a fejembe a borokat. Mint kiderült, az ünnepelt dettó. Hajnalban már egymás ölében ültünk egy elhagyatott lépcsőfordulóban, egy átbeszélgetett éjszaka után. Ő lett később Nej.

10. Szüret, egyetemi ismerősöknél Keszthelyen. Habár csupa haver, barát gyűlt össze, de nem hasvakarás folyt, hanem kemény munka. Meg szesz. Mindkettő bőségesen. A rendesen végigdolgozott nap után lezuhanyoztunk, kiültünk a teraszra. Furcsa varázslat kapott el bennünket, úgy éreztük magunkat, mintha a Riviérán ráérő milliomosok lennénk. Ültünk a teraszon, tiszta, hófehér ruhában, gyönyörködtünk a tájban, beszélgettünk és azt ittunk, amit akartunk. Annyit, amennyit akartunk. És a varázslat arra is kiterjedt, hogy hiába ittunk rengeteget, látszólag senkire nem volt hatással. Pedig én és a cimborám megittunk fejenként olyan 1 liter 70 fokos házi sárgabarack pálinkát – a másik cimbi meg közel két liter konyakot. (Hajnaltól hajnalig.) A végén már gyanakodva néztünk egymásra, hogy vajon melyikünkön fog kitörni váratlanul a légiós betegség és kattan be egyik percről a másikra – de semmi ilyesmi nem történt. Ültünk a teraszon, szolídan beszélgettünk, aztán valamivel éjfél után elmentünk aludni.
De a hangulattól nem tudtam szabadulni. Bebújtam a barátnőm mellé (aki már jóval korábban elment aludni), betakaróztam és csak ültem az ágyban, néztem a holdat. Egy idő után felriadt, beszélgetni kezdtünk. Végül a hangulat hatása alatt megkérdeztem, akar-e a feleségem lenni.
Azt mondta, várjuk meg a reggelt. Ha akkor is megismétlem a kérdést, akkor majd válaszol.
A kis bizalmatlan. Őnála aztán próbálkozhatott akármilyen varázslatos hangulat.

11. A legénybúcsút a Bakonyban tartottuk. Az egyetemnek volt egy teljesen elhagyatott kulcsosháza Csehbányától nem messze, az erdő szélén. Ezt kértük el. Furcsa véletlenként ekkor volt a Föld Napja. Ezt később átneveztük a Sárga Föld Napjának.
Elég legyen annyi, hogy amikor vége volt és igyekeztünk lefelé a faluba a sáros földúton, a hátizsákom több intelligenciát tudott felmutatni, mint én: ő valahogy mindig kimaradt a dagonyábacsúszásból, én meg szinte mindegyiket levadásztam. A faluban már csak betámasztottak a buszmegállóba és amíg száradt rajtam az agyag, elmentek kocsmázni. A helybéliek hirtelen nem tudták, hogy új szobrot kaptak vagy csak egy, a szokásosnál részegebb egyetemista tisztelte meg a falujukat.
Valahogy bekecmeregtem Veszprémig, otthon felraktam melegedni a gyógyhúslevest. Aztán bedőltem az ágyba és aludtam vagy nyolc órát. Ébredéskor szénné égett zöldségek meredtek rám vádlóan a lepattogzott zománcú edényből.

12. Az esküvőt Nej lakóhelyéhez közel rendeztük. Már ott el volt rontva, hogy a legénybúcsú után még nem voltam teljesen rendben, de az igazi KO az volt, hogy a Veszprém-Hajdúszoboszló vonalon összefutottam egy régi cimborával, aki amikor megtudta, hogy a saját esküvőmre utazom, ‘nehogy már ne ünnepeljük meg’ felkiáltással bevonszolt a büfékocsiba. Megünnepeltük. Mire Szoboszlóra érkeztem, minden gátlásom elmúlt. Biztos fasza csávó lesz az após – hergeltem magam. Anyósom pedig az anyósok gyöngye – folytattam – akivel öröm lesz eszméket cserélni.
Odáig lelkesítettem magamat, hogy eltökéltem, ahogy megérkezem, leülök velük és meghallgatjuk a nálam lévő Waszlavik Gazi kazettát. (Akkoriban anélkül sehová.) This is the beginning of a very beautiful friendship.
Na most, a valóságban apósom szigorú, szikár parasztember, akinél a meleg szív és a jóakarat igen pokróc külső burokban rejtőzik. Anyósom gömbölyű házimindenes a családban, kicsit olyan távolról figyelgetős típus.
Nej egyből észlelte a veszélyt, ahogy meglátott. Annyit hagyott, hogy bevakkantsak valamit a családnak majd kivonszolt a nyárikonyhába, megvárta, míg kihunyt bennem a tűz és ledugott aludni.
Az elkövetkező pár napot nem kívánom senkinek sem. Valami olyan iszonyatos másnapos voltam, mint még soha. Ráadásul egy teljesen idegen környezetben, ahol sorra érkeztek Nej rokonai és nekem viselkednem kellett. De eltelt ez az időszak is és csodálatos módon az esküvőre teljesen rendbejöttem. Bármilyen furcsa, de élveztem. Harsányan vigyorogtam, amikor Nej tanújától megkérdezték, hogy ugye maga a versmondó fiú. Meg ilyenek.
A balhé akkor kezdődött, amikor egyik kedves unokatesóm odajött, hogy ezen a környéken az a divat, hogy a vőlegény mindenkivel megiszik egy pohár bort. Ehe – ütöttem el egy bárgyú vigyorral – persze, persze… majd. De nem volt menekülés, mindenki felkarolta az ötletet. Volt vagy nyolcvan vendég. Ebből jó ötvennel ittam is egy pohár bort. Kb. fél deciket mértem magamnak, de így is durva volt. Viszont őrangyalom figyelt, mert megint olyan állapotban voltam, hogy ihattam amennyit akartam, nem ártott meg. Élveztem az estét, táncoltam, duhajkodtam – éreztem, hogy ez az este nekem van… mindenki miattam és a boldogulásom miatt van itt. Nej szegény nem érezte ugyanezt, rajta aznap jött ki az ideg.
A végén a felnőttek elmentek, a fiatalság még mulatozott. Megvártam, amíg mindenki elpilledt, hajnalban rendeztem a számlát, kiléptem a Vigadó ajtaján – és őrangyalom eddig tudta fenntartani a csodát. Minden, amit addig aznap ittam, akkor ütött meg. A villamoson már kilógtam a nyitott ajtón, úgy húztam nagyokat a borosüvegemből. A vasútállomáson már ott vártak a rendőrök, de látták, hogy csak egy szolíd részeg ‘új ember’-ről van szó, nem bántottak. Az állomáson elbúcsúztam mindenkitől majd befeküdtem a vizeskút kávájába. Nej megvette a jegyeket és hazaterelgetett. A házukban még utolsó nagyívű gesztussal letéptem magamról az ingemet, de Nej csak annyit reagált rá, hogy leshetem, mikor varrja ő erre vissza a gombokat.
Az az ing még mindig gombtalan.

13. Aztán azóta már nem nagyon, legalábbis nem ilyen emlékezetesen. Egy-két legénybúcsú még bejött, de már nem találtam örömet az efféle ereszd-el-a-hajam bulikban. Jobb volt a gyerekekkel foglalkozni.
Pár éve meg beköszöntött ez a gyomornyomor.
Megkérdezte az orvos:
– Aztán ivott-e?
– Hát… talán.
– Na, azt ossza be a maradék életére.
Csak a bort sajnálom, de azt nagyon. Az íze, az illata, a színe, a zamata… és minél jobban elmélyül benne az ember, annál szédítőbb mélységek nyílhatnak meg a gourmand előtt – de pont ettől vagyok a legmarkánsabban eltiltva.
Things happen.

This entry was posted in Sztori.

9 thoughts on “Nevezetes megrészegülések

  1. Pingback: MiVanVelem - Karikatúra, IT, hétköznapok » Lombik

  2. Pingback: MiVanVelem - Azok a szürke hétköznapok » Éljünk

  3. Pingback: MiVanVelem - Azok a szürke hétköznapok » A díszpinty

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *