Month: May 2008

Ritkán van ilyen keservesen induló napom. Hajnalban még kiírtam Nejnek, kerítse elő valahonnan a csütörtöki McLaughlin koncert jegyeit, mert én nem találom. 5.40-kor keltett, hogy ő sem. Elkeresgéltük még egy ideig, de nem lett meg. Megreggeliztem, kávé, zuhany, a reggeli rutin. Közben futottam egy nagyot még fürdőköpenyben, mert meghallottam a kukásautót – és nem bíztam Barnában, hogy este kivitte a kukát. Nyertem.
7.30-kor indultam dolgozni. Először. Ugyanis a Kökin vettem észre, hogy mind a belépőkártyám, mind a bérletem otthonmaradt. Egyik buszról le, másikra vissza. Plusz egy óra buszozás. Negyed 11-re értem be a munkahelyemre, úgy, hogy 5.40-kor keltem. Bravúr.
A baj csak ott volt, hogy speciel most van mit dolgoznom. Úgy terveztem, addig nem megyek haza, amíg készen nem leszek – de Nej bevállalta, hogy korábban hazamegy és nekiáll jegyet keresni. Fél hétig kapott haladékot. Fél hét előtt négy perccel hívott, hogy meglett a jegy. Az én irattartómban volt.
Hazapostáztam a munkát, irány a Pecsa.
Az épület előtt durván 500 méteres sor állt. Ennek ellenére egy kapun engedték be az embereket. Aztán később nyitottak még egyet, de ez nem változtatott azon, hogy a gyökerek miatt nem tudtunk időben bemenni, McLaughlinék viszont 8.00-kor elkezdték nyomni a zenét. Ráadásul a biztonsági őrök mindenkinek átnézték a táskáját, van-e benne kamera. Mobiltelefon jöhetett. A színpad mellett minden második ember mobillal nyomta a képeket, videófelvételeket.

No, mindegy, negyed körül bejutottunk, előrefurakodtunk.

Rögtön az elején lenne egy technikai megjegyzésem a rendezőkhöz: 190 centinél magasabb emberek ne mehessenek 10 méternél közelebb a szinpadhoz. Vagy ha már odaengedték őket, ne ringatózhassanak a zenére. Ugyanis egy ilyen példány volt előttem – és gondolom, nagyon hülyén nézhettünk ki, ahogy a debella mozgott a zene ritmusára, én meg mögötte ugyanolyan ritmusban, csak 180 fok fázisszöggel lemaradva, szintén.

És akkor beszéljünk a zenéről is. (Tudom, tudom, mint építészetről táncolni.)

Alapvetően szeretem a harmonikus jazzt, háttérzenének kiváló – de úgy, hogy csak a jazz van, úgy nagyon rá kell hangolódnom, hogy élvezzem. Ez a ráhangolódás koncerten például azt jelenti, hogy az ember leül egy járdaszegélyre vagy lépcsőre, sör a kézben – és csak a zenére figyel. Itt ilyesmi nem volt, ha látni is akartam valamit, be kellett menni a küzdőkhöz, álldogálni a tömegben. Sokáig. Én pedig ehhez már… nem vagyok fiatal.
Ennek ellenére jó volt. Néhány szám, néhány momentum nagyon kiemelkedett. Volt például egy részlet, amikor McLaughlin egész végig csak két akkordot játszott. Két roppant erőszakos, durva akkordot. A többiek szorgalmasan gyömöszölték hangszereiket, mégis ez a két akkord uralta a dallamvilágot. Szó szerint kényszerítette a többieket, hogy minél többet hozzanak ki a hangszereikből. Egyszerűen, de határozottan kinyilvánította, hogy itt a szinpadon ki a főnök.
Aztán jópofa volt a dobpárbaj. Gary Husband, a billentyűs, időnként odarohant a tartalék dobszerkóhoz és azon tornázott egy sort. Ilyenkor az eredeti dobos udvariasan leengedte a dobverőket, maximum a cineket cirógatta. Gary meg verte a dobot, mintha éppen nemrég szidta volna az anyját. Aztán egyszer a másik dobos felvette a kesztyűt – és beindult az őrület. Ezt szavakkal úgysem tudom elmondani, de mindketten ritka idétlenek, ritka zseniálisak voltak. Elég ha annyit mondok, hogy Gary dobszerkóján cinek helyett alufólia lapok voltak? Kínozták egymást sokáig, aztán egyszer csak John visszasétált oldalról és halk, békítgető dallamokat kezdett el pengetni, mire a másik kettő abbahagyta a kakaskodást.
Bakker. Ezek hangszerekkel beszélgetnek.