Ecce Homo

Képzeld el, hogy fa vagy. Szép, hatalmas, dús lombozatú. Egyik nap azt látod, hogy emberek vesznek körül. Aztán egyszer csak elkezdik baltával csapkodni a bokádat: tompa dübbenések, éles fájdalmak, tehetetlenség.
Elképzelted?
Mennyire emberi… logikus agyunkkal pontosan tudjuk, hogy a fáknak nincsen idegrendszere, nem éreznek fájdalmat. De agyunk érzelmes fele simán felülbírálja a logikát.

B+

Félelmetes, a túlterheltség mit ki nem hoz az emberből. Világéletemben csendes, konfliktuskerülő ember voltam, erre most kint találtam magam az utcán, egy jókora kődarabbal a kezemben.

Van valami emberformájú baromállat ugyanis, aki azzal szórakozik, hogy este kilenc után a kertvárosi szűk utcákban driftelget a jégen, egy lefűrészelt kipufogójú 1300-as Ladával. Pont úgy lakunk, hogy az utak mellettünk torkollnak egy térbe, nyilván ezt a részt jobban szereti a marhája.
Én egy ideig tűrtem, aztán felkaptam a vizet meg a bakancsomat – ezzel akár keresztül is tudom rúgni a kasztnit – majd kisétáltam megbeszélni vele a helyzetet. Ahogy haladtam a kocsi felé, felkaptam a földről egy ökölnyi követ is.
Nem várt meg – sőt vissza sem jött. Csak azt lehetett hallani, hogy még jó negyedóráig döngetett fel-alá, pár utcával arrébb.