Cipőt fűzni nehéz. Cipőt fűzni kényelmetlen.
Ez a fóbiám gyerekkorból maradt bennem. Nagyon nehezen tanultam meg cipőt kötni, a végén már életveszélyes fenyegetéseket kellett bevetni ellenem. Azóta is irtózom mindentől, ami hosszú, vékony és önálló akarattal bír. (Ne mond, hogy az utóbbi nem igaz – biztos tapasztaltad már, hogy bedobsz egy sarokba néhány hosszabbítót és amikor elő akarod venni valamelyiket, már össze vannak csomózva.) És hogy mennyire nem veszélytelen a művelet, ismerjük ugye Karinthy Frigyes sorsát, aki a sikeres agyműtét után egy cipőfűzésbe halt bele.
A történet másik szála, hogy ilyenkor, amikor már havassá válik a tél, én szeretek túrabakancsban járni. Szép masszív darab, ebben az ember érzi, hogy biztos lábakon áll. Ráadásul a bokát is tartja, a felső szára majdnem térdig ér. Természetesen legalább két méteres cipőfűző jár hozzá. Aki fűzött már be túrabakancsot, az tudja azt is, hogy nem egyszerű mutatvány: minden átbujtatást különböző erősséggel kell rögzíteni, hogy mindenhol megfelelően simuljon a bőr a lábhoz. (De imádtam, amikor Amerikában rendszeresen levetették a cipőt a reptereken.)
No, a hosszú bevezető után képzeld el a jelenetet: leülök a lépcsőre, magam mellé teszem a bakancsokat. Erre a jelre előtör valamelyik macska valahonnan és rávetődik a hosszú cipőfűzőkre. Ha megpróbálom elhúzni előle, annál rosszabb, mert azt hiszi, játszom vele. A legegyszerűbb ilyenkor tényleg játszani vele. Aztán amikor egy pillanatra nem figyel, akkor gyorsan átbújtatni egy-egy karikán a fűzőt. Persze a macska sem hülye, ha elkapja a fűzőt, akkor úgy belekapaszkodik, hogy meg tudom emelni vele együtt.
De a legfurcsább, hogy így végigvigyorgom a cipőfűzést. Semmi trauma, semmi szájhúzogatás – játék. Az idétlen macskával.
Recent Comments