Furcsa álmok

Két öregember – egy házaspár -, akik séta közben megpillantják álmaik házát. Aztán éjszakánként, lunatikus állapotban rendszeresen átmásznak a kerítésen és reggel már az álomház kertjében ébrednek.

….:::::::…….::..::….:::::….::..:..:…:.:::::::…………

Robin Hood, amint aggódik, hogy szabályosan parkolt-e le Nottingham-ben.

A kultúra oltárán

Nej cége múzeumi napot tartott a Szépművészeti Múzeumban. A prospektus nyálcsorgató volt, két nagy alkalmi kiállítás (Hundertwasser illetve szemezgetés a Rüpf gyűjteményből), emellett az állandó kiállítások, közben pedig jazz koncertek. Naná, hogy.
Először Barna mondta le, mondván, hogy sok tanulnivalója van. Aztán Nejnek indult be a középfüle, az orvosnál akkora bumszlit kötöttek a fülére, hogy nem mert eljönni, nehogy dadaista műalkotásnak nézzék.
Maradtunk ketten a lányommal. Mielőtt bementünk volna, a Városligetben sétálva előadást tartottam az absztrakt festészetről, a kubizmusról, a dadaizmusról és a szürrealizmusról. Legalább tudja az a gyerek, hogy mit fog látni.
Aztán bementünk. Nem kicsi tolongás a recepción, szerencsére simán elhitték, hogy én vagyok Nej. Végülis, ez egy absztrakt kiállítás. A ruhatár előtt kilométeres, vastag sor tekergett.
– Lányom, mi itt kabátostól fogunk sétálni – adtam ki az egyes számú irányelvet – én festményeket nézegetni jöttem ide, nem ruhatárhoz sorbaállni.
Így is lett, a pincében lévő kiállítást simán végig tudtuk nézni, nem szólt senki.
Aztán be akartunk menni a hallba. De a Cerberus egyből kiszúrta a télikabátokat és visszazavart minket. Lementünk a pincébe. Szerencsére a tömeg már eltűnt. Mint később kiderült, azért, mert megtelt a ruhatár – ekkor már nem engedték meg senkinek, hogy betegye a kabátját. Végül annyi infót kaptunk, hogy jobbra majd nyílik egy kényszer ruhatár. Kimentünk, vártunk… aztán észrevettük balra az ideiglenes ruhatárat. Abból vettük észre, hogy kilométeres sor állt előtte.
Kivártuk. Ekkor végre bemehettünk a szentélybe. Rögtön feltűnt egy fehér abrosszal letakart hosszú asztal, rajta kávékkal, üdítőkkel, aprósütivel. Nekem kávéhiányom volt, Dórának folyadékhiánya, így betámadtunk. Egy kicsit veszekednem kellett a lánnyal, hogy ne legyen már olyan szégyenlős, menjen oda és vegyen el egy Fantát. Mindenáron azt magyarázta, hogy pénzbe kerül. – Ne hülyéskedj már, ez egy céges rendezvény – próbáltam letorkolni… aztán észrevettem, hogy az emberek _tényleg_ fizetnek. Mivel a pénztárcám viszont a leparancsolt télikabátban volt, így megvontam a vállam, kiszáradva folytattuk a kulturtúrát.

Nem volt egyszerű megfejteni a képeket. De tanultunk új dolgokat: például minden spanyol szürrealista képen szerepel egy gitár. (Plim-plim. No plim-plim, hu-húú.)

Már indultunk volna kifelé, amikor rákezdték a zenészek. Kábé két percig bírtuk hallgatni. A hall akusztikája olyan volt, mintha a lányok/fiúk Sokol rádióban nyomták volna.

Ennyi már sok volt a kultúrából. Vettük a kabátjainkat és hazautaztunk.

Jók voltak: Kandinszkij, Hundertwasser.

On the road

Ma reggel, miközben zötykölődtem a buszon, kénytelen fültanúja voltam három fiatal lány beszélgetésének. Látni csak futólag láttam őket, amikor felszálltak. (És nincs olyan szemem, mint egy másik nőnek, aki ennyiből még a rúzs márkáját is megmondja.) Annyi azért feltűnt, hogy a háromból kettő ronda és kövér, a harmadik meg mintha roma lett volna.
Aztán ahogy beszélgettek, kiderült, hogy balhé van. Az egyik elpanaszolta, hogy az osztályukban nincs olyan ember, aki nem állna valamelyik tantárgyból bukásra. Erre a másik legyintett, hogy ő speciel minden tantárgyból bukásra áll.
– Milyen jövő vár ezekre? – horgadt fel bennem a kérdés – Rondák. Kövérek. Ostobák. Műveletlenek. Hogyan fogják megélni a felnőttkorukat?
De csak beszélgettek tovább. Kiderült, hogy a szülők közül egyik sem fejezte be a nyolc általánost. Alkalmi munkákból élnek, építkezéseken dolgoznak.
Amikor leszálltak, lehetőségem volt alaposabban is megnézni őket. Teljesen normális ruha volt rajtuk, tiszták, ápoltak voltak. Mentek a szakmunkásképzőbe.
És ekkor villant be fájdalmasan, hogy amire én elborzasztó sorsként gondoltam, az nekik tulajdonképpen felemelkedés. Hogy ők már rajta vannak az úton. Csak nagyon messze, nagyon sok generációnyi távolságra van a vége.

Egy rövid telefonbeszélgetés

A buszmegállóban álldogálltam, amikor csörgött a telefon.
– Halló, Petrényi József – szóltam bele.
– Jó napot kívánok, XY vagyok a T-Kábeltől. Örömmel közlöm, hogy Ön azon szerencsések közé tartozik, akik…
– Viszonthallásra – nyomtam ki.
Ugye, logikus?

Az alapkérdés az, hogy ‘kinek az érdeke?’.

  • Ha neki jó, ő nyer a bolton, akkor egyfelől ne jöjjön ilyen falmelléki szöveggel, másfelől meg én tudom, mi kell nekem, ha tényleg kell, akkor majd megkeresem őket.
  • Ha nekem jó… akkor egy lépéssel tovább kell gondolkodni. Ugye ingyen kaja nincs, tehát ha a T-Kábel valamivel meg akar ajándékozni, akkor annak valahol máshol kell látnia a hasznát. Lehet például egy sorsolás, ahol a nyertesek kapnak valamit… de ekkor neki emellé nagy hírverést is kell csapnia, hogy marketing oldalon bejöjjenek a kiadásai. Csendben megajándékozni az embereket nem kifizetődő. Nos, ilyen akcióról viszont nem tudok, ergo marad az első lehetőség.

Gyerekkorunk játékai

Hazafelé, félálomban a metrószerelvényen, valamiért megrohantak gyerekkori emlékek… arról, hogy miket is játszottunk anno.

Először is, ott voltak a műanyagkatonák. Hatalmas zacskónyi gyűlt össze belőlük. Kiborítottuk a szőnyegre, felváltva választottunk egyet-egyet az öcsémmel. Amint összeállt a két hadsereg, elrejtettük a katonákat mindenféle tereptárgyak – székláb, szekrényláb – mögé, úgy, hogy valami azért kilátszódjon belőlük. Aztán felváltva próbáltuk babylon golyót gurítva eltalálni a másik katonáját. Nyilván voltak jobb katonák és voltak rosszabbak. Volt például egy indián harcos, nagy, széles műanyag lapon állt – de pont a talpán volt egy sorja, emiatt már a golyó szelétől is eldőlt. Ellenben voltak a fekvő géppisztolyosok, ezek akár egy teljes hadsereggel is felértek, nagyon pontosan és nagyon erősen kellett eltalálni őket ahhoz, hogy boruljanak.

Persze háborúk nem csak ilyen virtuális formában mentek. A telepen mindenki hol cowboy, hol indián volt. Mikor, hogy alakult. Természetesen mindenkinek volt fegyvere, nem is egy. Megkockáztatom az igazi vadnyugaton nem volt annyi fegyvere egy tehenészfiúnak, mint nekünk: volt kéknyelű, volt fekete; volt fém, volt műanyag; volt hétköznapi és volt báli pisztoly.
A legnagyobb buli viszont a patron volt. Eleinte szalagpatron volt divatban. Ez úgy nézett ki, hogy egy tekercsre rápöttyintettek olyan 30 fekete pöttyöt, ha ezt hirtelen erőhatás érte, akkor durrant. Az egészet bele kellett fűzni a coltba, majd – mint az írógépből a papírok – a lövöldözés során tekeredett ki a tetején az elhasznált papírcsík. (Írhattam volna azt is, hogy ratexként… de ki emlékszik már arra?) Óriási buli volt, amikor megtudtam, hogy a csíkot máshogy is el lehet durrantani: erősen a falhoz kellett nyomni és hirtelen megrántani. Nagyot szólt, igaz ott is hagyott egy tízcentis fekete csíkot a falon. Nálunk mindig volt 4-5 csomag, azt mind el is használtuk a szobánkban, amíg a szülők moziban voltak. Nagy baj nem lett belőle, úgyis rég volt már kifestve akkor a szobánk.
De nem csak erre volt jó az a patron. Valami kisiparos gyártott olyan műanyag rakétát, melynek kettényitható fém feje volt. Oda bele kellett tenni egy patront, majd ha a fejére ejtetted a rakétát, egy szeg eldurrantotta. A játék gyártója úgy képzelte, hogy a gyerekek ezt majd boldogan földre ejtegetik egy méter magasságból. Nem sok fantáziája volt.
Aztán megjelentek a forgótáras pisztolyok és a műanyagpatronok. Ezek olyan 3 mm magas és ugyanannyi átmérőjű gumihengerek voltak, megtöltve a patron anyagával. Tökéletesen beleillett a kétforintos réz tollbetét, mellyel messziről is pontosan célba lehetett juttatni a petárdát. Ütődésre durrant.
De térjünk vissza az indiánosdihoz. Ez viszonylag békés játék volt, fel-alá rohangáltunk a játszóterek melletti bozótosban, puffogtattunk egymásra, birkóztunk, időnként kínzócölöpökhöz kötöztük egymást. Semmi különös.

Igazi, vérre menő háború egyszer volt. A lakótelep egyik fele valahogy háborúba keveredett a másik felével. Mi a Szuperett előtt gyűlekeztünk husángokkal felfegyverkezve, éppen a taktikát beszéltük meg, amikor az ellen váratlanul ránkrontott. Mindenki szanaszét spriccelt, aztán valahogy összeverődtünk újra, de beszorultunk a patakpartra, ahol elkeseredett csata bontakozott ki. A patakpart egyik oldala olyan 6-7 méter magas kőfal, a másik maga a patak, a köztük lévő 3-4 méteres sáv hol füves/saras, hol bozótos terület. Itt gyapálta egymást elkeseredetten vagy 30 kölyök, husángokkal. Én direkt erre a célra hoztam haza Bulgáriából egy igen alkalmatosnak látszó bunkót, melyet álcázásként papírba tekertem. Abszolút hülye voltam, fogalmam sem volt róla, hogy a száraz fa mit bír: az első összecsapásnál ezer darabra hasadt a fegyverem. Nem is tudom, ki lepődött meg jobban, én vagy az ellenfelem. Innentől mindenesetre eléggé egyhangú volt számomra a harc, én futkároztam, ahogy tudtam, az ellenfelem meg futott utánam a nagy husánggal. A frontvonal lassan hátrahúzódott a régi MTH-ig, aholis valaki felgyújtotta a bozótost. Innentől menekült mindenki, ahogy tudott – a csatának vége lett.

De térjünk vissza az ifjú lakberendezőkhöz. A fal elintézése sem volt pitiáner húzás, de volt durvább is. Például amikor esett az eső, nem tudtunk lemenni a játszótérre, így kitaláltuk, hogy a szülők vadásztőrével földezünk. A parkettába. Belekarcoltam a pályát, aztán rendesen hajigáltuk a tőrt és karcoltuk a területeket. Majd végül ráhúztuk a szőnyeget.
De szerintem a szülők azt sem tudták, mitől pergett állandóan a vakolat a két szoba közötti ajtó szegélyén. Gyerekkorban nagy darts mániákusok voltunk. De nem ám ilyen műanyagtáblába műanyag bizbasz, hanem rendes fémhegy. (Nem is dartsnak hívtuk, hanem pikádónak.) Mondanom sem kell, a szobánkban lévő 3 méter nem volt igazi kihívás – ezért azt csináltuk, hogy a táblát kiakasztottuk nálunk, mi átmentünk a szülők szobájába, majd ferde szögből, durván tíz centi széles nyíláson próbáltuk átdobni a pikádót egyik szobából a másikba. Ha nem sikerült, akkor lejött a vakolat. Felsöpörtük.
Legalább akkora móka volt a lábtenisz. A szülők moziba mentek, mi feltekertük a szobájukban a szőnyeget, két székre felraktuk – ebből lett a háló – majd nyomtuk is a meccset. Nagy és nehéz bőrlabdával. Úgy, hogy a pálya egyik fala üveges vitrin volt, mindenféle poharakkal, étkészletekkel. A szekrény tetején pedig vázákkal. Aztán amikor ezek közül leszédült egy-egy, akkor játékot változtattunk. Puzzle. Régészet. Technokol Rapiddal apránként összeraktuk a vázát. Egyszer buktunk csak le, anyám virágot akart tenni az egyik vázába és e célból vizet öntött bele. Hétfarkú Sárkány Maneken Pis from Eger.
Ehhez hasonló játék volt a kártyahajigálás. A közvetlen kiváltó ok egy Bűvész című filmsorozat volt, Bill Bixby főszereplésével. Hihetetlen népszerű stuff volt. Ebben fordult elő egy olyan rész, hogy a hapi egy fémkártyával messziről kilyukasztott egy vékony gázvezetéket. Persze, hogy mi is el akartunk jutni erre a szintre. Megjegyzem, nem volt egyszerű. Órákon, heteken keresztül gyakoroltunk, mire belerögzült a csuklónkba a megfelelő mozdulat. Utána viszont… Tesó beállt a szülők szobájában az egyik ajtóhoz, én az erkélyajtóhoz, aztán szórtuk is a kártyákat. A kapuk az ajtók voltak. Mondjuk ezt hamar meguntuk, ennél sokkal jobb volt, amikor kiálltunk a hatodik emeleti erkélyre és többszáz kártyanaptárral versenyeztünk, ki tudja messzebbre dobni. Nézett ki utána a játszótér, mondhatom. (Később lementünk és feltakarítottuk.)

Apropó, kártyanaptár. Na, az volt még egy szenvedély. Nem, ne arra gondolj, amikor 1980 körül már minden öt embernél többet foglalkoztató cég fürdőruhás nős kártyanaptárt nyomatott. Gyűjteményem legelső darabja 1969-es volt. És saját gyűjtés. Akkoriban azért nem volt olyan sokfajta, talán 20-25 jött ki évente. Ezeket kellett minden évben begyűjteni. Nekünk szerencsénk volt, anyám olyan helyen dolgozott, ahonnan kilószámra hordta haza a kártyanaptárakat. És nem is akármilyeneket: fényesek voltak! Ki nem szarta le, hogy helikopter permetezett rajta szőlőföldet? Fényes volt. Aztán iskolai szünetekben ment a nagy cserebere. Később megjelentek az öröknaptárak, a pucérnősek, a vastag képváltósak… de azokra vadászni már nem volt olyan jó.

Apropó vadászás. Gyűjtöttünk sok mindent, de ehhez azért pénz is kellett. Meg finesz. Mi például házimozit rendeztünk. Tesóval elmentünk az Úttörőházba, kikölcsönöztünk 3 diafilmet. Szóltunk a szülőknek, hogy este mozi lesz. Öcsémé volt a vetítés biznisz, enyém a büfé. A srác belépőjegyet szedett, vetített, felolvasott. A jegyeket két forintért árulta, a filmeket egy forintért adták, így a tiszta nyeresége 1 forint volt. Én azért jobban jártam, nekem ugyanis nem voltak költségeim: vetítés előtt kilopakodtam a spájzba és berendeztem a büfét. Hordtam be háztartási kekszet, befőttet, száraztésztát. Szörp az nem mindig volt, de feltaláltam magam: baracklekvárt borítottam össze vízzel, citromlével, aztán felszolgálás előtt jól összekevertem. Én meg nem ittam volna, de a szülők még fizettek is érte.
Aztán másnap fogtuk a bevételt és rohantunk fel Kozmához, Bazooka Joe rágógumit venni. Meg FixiFoxi és Donald rágót. Nemzetközi összehasonlításban is hatalmas készletem gyűlt össze ezekből a rágókba csomagolt mini képregényekből.

Aztán ott voltak a matchbox-ok. Akkoriban a kölykök szemrebbenés nélkül képesek lettek volna gyilkolni értük. Nem volt belőlük olyan sok. Nem kifejezetten az áruk miatt – tizenvalahány forint volt darabja, később ez felszökött 28 forintra, ennyit hetek alatt össze tudott spórolni a kölyök. Én például húsvétenként 50-100 forint körül kerestem, a kártyaszerencsétől függően. De egyszerűen beszerezhetetlenek voltak. Akármikor dolgom volt a belvárosban, mindig úgy mentem, hogy benézzek a játékboltba, nem jött-e véletlenül mecsi. Kéthavonta szokott érkezni néhány darab.
Elképzelheted a döbbenetet, amikor szülőkkel elmentünk nyaralni Jugoszláviába és Szabadka valamelyik áruházának játékrészlegén ránkmosolygott a földi paradicsom: vagy százfajta ismeretlen matchbox. Szirénaként visítva harcoltunk ki magunknak 20-20 darabot. Aztán az öcsémet jól le is cseszték a szülők, hogy egyből elrontotta az egyiket. Apám visszament reklamálni, ahol az eladó blazírtan közölte vele, hogy nem, az autó nem esett szét, ez egy dragster, azaz a teljes kocsiszekrény felnyitható. Később elmentünk valami kempingbe, aholis apám és a haverja elvonultak a medencéhez bekapni valamit, mi meg anyám felügyelete alatt tologattuk az új autókat a betonúton. Ez olyannyira jól sikerült, hogy a kedvencem beleesett a csatornába. Légvédelmi sziréna, az volt. Anyám rohant apámért, apám elment és bár egy büdös szót sem beszélt horvátul, de odarángatott valami gondnokot, kinyittatta a csatornafedelet, lemászott és kitúrta a szmörtyiből a kocsit. Ez a jelenet sokszor eszembe jutott Úrkúton, amikor Dóra leesett gyűrűje miatt kellett végigbontanom a vízvezetéket, ótvar büdös szifonokban turkálva… illetve amikor meggörbített késsel kellett a budiba beszorult szart elnyiszálnom. Van, amikor az apáknak hősöknek kell lenniük.
De nekünk nem csak matchbox autóink voltak, volt hozzá matchbox pályánk is. Irgalmatlan nagy királyok voltunk vele. Kétpályás volt, indítógéppel, célgéppel, ördögkanyarral. Mindkettőnknek megvolt a maga csapata, véletlenül sorsoltuk össze, melyik autó melyik ellen indul, aztán valaki csak nyert a végén.
Ezt a játékot az autóban is űztük. Hosszabb utaknál vittük magunkkal az autóinkat is és felpakoltunk kettőt-kettőt a kalaptartóra. Aztán ahogy jöttek a kanyarok, a tehetetlenség jobbra-balra lóditgatta az autókat. Amelyik leghamarabb átért a túlsó oldalra, az nyert.

Aztán írhatnék még a keselyőbérci úttörőtáborról, ahol annyira unatkoztunk, hogy 5 méter magas pincekapu tetejéről ugráltunk le betonra, de vagy harmincan – és aki leugrott, állt is vissza a sorba a következő ugrásért… később pedig medicinlabdával fociztunk homokban, meg az orosz lőtérről gyűjtöttük a töltényhüvelyeket.
Ugyanitt volt az is, hogy két szoba háborút üzent egymásnak. Ezek olyan 15-20 fős szobák voltak. A mi szobánk el is indult leigázni a másikat. Engem hagytak ott utóvédnek, hogy őrizzem a szobát, ha esetleg az ellen orvul visszatámadna.
Ültem a szélső ágyon, törtem a fejem, mit is tehetnék, ha egyszer hirtelen megrohamozná a szobát vagy tíz kölyök. Végül kifundáltam egy védelmi rendszert: egy erős kötelet kikötöttem olyan 80 centi magasságában, belülre meg beraktam két lavórt, teletöltve vízzel. – Na, itt nem jöttök be – ültem vissza nyugodtan.
Csak azt az esetet nem kalkuláltam be, hogy a másik szoba visszaveri a mieink támadását, sőt ellentámad és beszorítja őket a saját szobájukba. Mekkora ramazuri lett belőle, istenem. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen sok ember képes beleférni egy vizes lavórba.

No, hát ilyenek. Biztos vagyok benne, hogy nem írtam le mindent, de azért látszik a trend – semmi elektronika, csupa kontakt játék. Ha valamit elrontottam, akkor az fájt. Nem csak képletesen.

Macskák

Kaptam reklamációkat. Hogy annyit írok a macskákról, fénykép meg semmi.
A helyzet az, hogy próbálkoztam, de általában este értem haza, vakuzni nem szeretek, anélkül meg nem lettek jók a képek.
Na de ma, világosban…

Elsősorban Picúrra koncentráltam, mert róla aztán még tényleg egy kép sem került ki a netre, de itt-ott azért feltűnik Kajla is.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Mindegyik sorban van egy olyan kép, amelyiken mind a két macska rajta van. Csak fantázia kell hozzá.

– Az összes kép ebben az albumban van –

Afrancba

Próbálom utolérni magamat információilag. Most jutottam el Trika blogjához. Sajnos csak most. Pedig ha Barcelonában olvastam volna… akkor elég lett volna kezet ráznom vele a titkos MCP kézfogást használva vagy bemutatni a közismert MCP Pop-Lock-and-Drop tánclépéseket… és máris adtak volna egy fekete pólót.

A postások kutyanehéz élete

Ma kipróbáltam. Nyüzsögtem egy kicsit. Van ez a szórólap, amelyen azokat a csatornákat (weblap, levlista) reklámozom, melyek beindíthatják a kommunikációt az érintett emberek között. Hogy ne lehessen úgy elintézni a dolgokat, hogy “mi tehetünk róla, miért nem néztük meg a terveket, miért nem tiltakoztunk”. A kommunikáció fontos. (Tanárbácsisan felemelt mutatóujj.)

De hogy mennyi hülye kutya van. Pontosabban, mennyi hülye gazda.
Anziksz.

  • Habzó szájjal ordító kutya. A postaláda fél méter magasan. Na, ti nem kaptok szórólapot.
  • A postaláda helyett eternit cső. A kerítés belső felén. A kutya meg ránézésre csővel együtt képes bekapni a kezed.
  • Másik helyen okos a kutya. Ártatlan képpel ül. Feje – pontosabban a szája – két centire a postaláda bedobónyílásától. Nem teszteltem le.
  • Utca elején két perc szünet. Élvezem a csendet. Aztán meglódulok és beindulnak a kutyák.
  • Nem kevés helyen volt olyan, hogy bedobtam a papírt a postaládába, erre egyből ki is hullott az alján. Ennyi erővel a tulaj egyből bele is építhette volna az iratmegsemmisítőt.
  • Hatalmas küzdelem az egyik döggel, de nagy nehezen csak belepréselem a postaládába a cetlit. Erre kisétál egy reszketeg nyolcvanéves bácsika. Tuti ő lesz az első, aki feliratkozik a levlistára.

Nagyítás

Nagyon fontos?

Baromira pörgős hetem volt. Voltam adóhivatalnál, voltam főépítésznél, hadakoztam vízművel, csúsztam-másztam vízaknában, újraírtam/lektoráltam könyvet/cikkeket, kitaláltam dolgokat, rajzoltam is, írtam felhívásokat, küzdöttem mocsárba rekkent projekttel, telepítettem magamnak két laptopot – és még nincs vége. A hétvége sem lesz egyszerű, de már legalább aludni lesz időm.

Csak arra kell vigyáznom, el ne csipikésedjek. (1)

(1) Csipike, az óriás törpe – gyerekkori mesehős. Lelkesen adja a tanácsokat mindenkinek, boldogan irányítja az állatokat. Aztán egyik reggel elszunyál – és amikor megébred, döbbenten veszi tudomásul, hogy a nap nélküle is felkelt, a méhek meg nélküle is gyűjtik a virágport.

Melyik a projekt legkellemetlenebb része?

A tervezés? Az elfogadtatás? Az implementáció elkezdése?
A francokat.

A projekt befejezése. Amikor megcsináltad. Amikor már többször is legyőzted a lehetetlent, többször is improvizáltál valami bravúrosat, mert ugye a leggondosabb terv sem gondolhat mindenre. De elkészült, működik az új rendszer.

Na, ehhez kell aztán a lelkierő. Ugyanis az ember ilyenkor azt várja, hogy szólnak hozzá egy jó szót. Megköszönik.
Természetesen erről szó sincs. Sőt. Az emberek ilyenkor zúdítják rád az ún. apró problémákat. Mármint ezek számodra aprók, legalábbis az eddig megoldott problémákhoz képest. Számukra viszont kényelmetlenek, bosszantóak ezek a problémák – és elvárják, hogy azonnal oldd meg. Mindet. Persze ezek a problémák egytől egyik rejtélyesek, nehezen kinyomozhatók, nem ritkán a rendszerben ezer éve megbúvó régi problémák reinkarnációi az új felállásban. Természetesen te sem ismered annyira mélyen még az új terméket, ráadásul fáradt is vagy – égig érő túlórahegyek meredeznek mögötted. Viszont az emberek türelmetlenek. Nem elég, hogy voltak kellemetlenségek az átállás során, de most meg nem is jó az új termék. A régi bezzeg nem csinált ilyen hülyeségeket.

Ekkor kell maximálisan leszedálni magad és fapofával fogadni a reklamációkat. Az emberi természet _ilyen_, ez ellen nem lehet tenni. Elmúlik, megszokják… aztán jön a következő projekt.

Meglepi

Picúrt viszonylag simán sikerült beterelni a dobozába. Egy kicsit nyávogott, amíg elballagtunk az állatorvoshoz. A dobozból magától sétált ki, békésen tűrte, amíg tartottam és az orvos kikapta a varratokat majd fertőtlenítette a sebet – aztán békésen visszasétált a dobozába. Amikor ráfordítottam a zárat, három áll koppant a padlón.

Impossible Mission

Ha már úgyis erről írtam tegnap.

Nemrég dobáltam be minden lakás postaládájába a vízórákkal kapcsolatos részletezéseket. Pontosabban próbálkoztam. Két helyen ugyanis akkora kutyák vannak az előkertben, hogy simán eltakarják a lemenő napot. A kerítés: kábé 50 centi. A kutya marmagassága: kb. 60. A kutya szája: habzó.
Abban a pilanatban, hogy megközelítettem a kerítést, már hajolt is ki a kerítés felett, tajtékozva. Ha oldalra léptem, a dög is oldalralépett. Hoppá – csaptam a fejemre – ez ugyanaz, mint az Impossible Missionban a nyomkövetős rázós robot. És úgy is bántam el vele. Gyorsan fel-alá szaladgáltam a kerítés mentén, egyre jobban belengetve a kutyát és pont akkor csináltam a legváratlanabb fordulatot, amikor a kutya már kicsúszott a fal felé én pedig rásprinteltem a postaládára és villámgyorsan belehajítottam a borítékot.

Aztán a boríték légiesen kilibbent a postaláda túlsó oldalán… de leesni már nem tudott. A kutya a levegőben cafatokra tépte.

Mobil szobadíszek

Azaz macskák. Pontosabban Macskák. A Madáchban.
Jól számolom? Legalább 25 évet kellett várnom rá. Jó hosszú nekifutás, mondhatom. De annál nagyobb az öröm, minél jobban elhúzzuk a beteljesülést.
Szóval megvolt. Tetszett. Igaz, ahogy énekelték, magamban mondtam velük a szöveget. Megvan az egész fejben.

Csak a közelmúltból néhány konkrétum:

A Micsel Rumli a fondorlat bölcse,
Ha cirógatják, dühös
Pedig ez kell neki

Úgy söprünk el, mint a vad hurrikán,
Senki nem meri letenni ott az esküt
Ez Ben Mickering vagy Mindlevery!
Vagy mind a két kísértetmacska együtt!
Ha ez vagy az csörögve csörömpöl bent,
Vagy puffanva huppan vagy perdülve peng,
Ha egy megszédült lexikon azt mondja: bnybnybny,
Vagy egy vázából tör elő hasonló hang,

Jogos lehet a kérdés, hogy egy ilyen szőrösképű, szőröslelkű fazon gondolatvilágában mit keres egy ilyen feminin, lágy musical? Elmesélem.

It was a dark and stormy night. Ja nem, az egy másik történet.

Szóval volt pár év az életemben, amikor leginkább két tevékenység töltötte ki a mindennapjaimat: sörözés közben emberekkel beszélgetni, illetve lenyomni az őrült professzort a saját barlangjában. Az utóbbit persze csak virtuálisan, a C64 Impossible Mission játékában. A végső célom az volt, hogy csak hibátlan teljesítménnyel lehessen bejutni a top20-ba. Ezt végülis nem sikerült elérnem, de aki egynél többször halt meg, az már nem is reménykedhetett a Hall of Fame táblában. Mindezt persze egy óra játékidőn belül. Nem hülyéskedek, ránéztem egy robotra és jediként egyből megmondtam róla, milyen tulajdonságú lesz.
Persze ilyen eredményeket produkálni nem volt olyan egyszerű. Nálam legalábbis kifejezetten szertartásos előkészület kellett hozzá. Odakészítettem a hamutartót a gép mellé, felraktam egy zenét és kikapcsoltam a külvilágot. De ne ám akármilyen zenére gondolj. Meglehetősen nagy zenegyűjteményemből két kazetta jött be: az egyiken a Rolling Stones Let it Bleed/Beggars Banquet lemezei voltak, a másikon az Evita/Macskák magyar verziói. Kizárólag ezek tudtak csak teljesen elszeparálni a való világból.
El tudod képzelni, mennyire bele tud égni az ember agyába az a zene, melyet éveken keresztül legalább kétnaponta meghallgat? Nagyon. Még ma is előfordul, hogy egész nap ugyanaz a dallam jár a fejemben és csak estefelé derül ki, melyik eldugott részlet volt a fenti négy zeneanyagból.

Na, szóval mondhatni kellemetlen közönség voltam. Pontosan megmondtam, mikor esett ki az énekes egy pillanatra a ritmusból, mert nem ott hangsúlyozott, ahol a dob is alátámasztotta a hangsúlyt. De nem sok ilyen volt. A fiatalok tisztességesen nyomták végig. (Pedig jó részük nem is élt, amikor először bemutatták a darabot.) Külön színfolt volt, amikor belökték a színpadra Kalapács Józsit. Nekem egyből a P Mobil klasszikus jutott eszembe: “Kövéren és kopaszon a hangerőt már nem bírom”. Már az első hangoknál lokátorként állt rá az ember füle és gyönyörködött a hangjában. Félelmetesen nyomta le Mr. Mefisztulész bemutatását.

Nekem nem okozott csalódást a darab.

ps:
Barna az előadás után tényszerűen közölte az Elvis Trén betéttel kapcsolatban, hogy a vasutas szabályzat szerint kifejezetten tilos egyenruhában táncolni.

Barcelona – a város, ahol nem ismerik a fülhallgatót
























































1. nap; megérkezés

Alitalia géppel megyünk oda is, vissza is, mindkétszer milánói átszállással. Leszállás után furcsa hangok az olasz repülőgépen… mintha akkor fűrészelnék rá a kijáratot. Milánóban nagy vágta, mert késett a gép. A csomagok nem is bírták a tempót, ott maradtak. Hat árva fiatalember kókadozott fonnyadtan a csomagkiadó konvejor mellett Barcelonában.
Reklamáció. Az Air France reklamációs iroda elküldött az Alitaliahoz, de azt az irodát éppen lebontották. Végül az egyik srác kiharcolta, hogy foglalkozzanak velünk a franciák is. Röpke másfél óra papírmunka után szabadultunk. A csomagok vagy megjönnek 24 órán belül, vagy nem. Szerencsére engem Nej felkészített: “Milánó? Akkor legalább egy váltás ruha a kézipoggyászban’. Tapasztalt leányzó.
Közben többen is felhívták a figyelmemet, hogy 17-e az szombat, szemben azzal, hogy én mindenkinek azt mondtam, pénteken megyek haza. Ó, boldog mediterrán tempó, én már otthon alkalmazkodtam.
Aztán regisztráció, illetve. Mivel nem kaptam meg postán a badge-t, így először azért kellett küzdenem. Szerencsére külön ablak volt azoknak, akik nem kapták meg. Ugye, mediterránék legalább ismerik magukat.
Aztán patthelyzet. A csajszi ugyanis visszakérdezett:
– Eszéjó?
– Miva? – estem ki a szerepemből.
– Eszéjó? – ismételte meg udvariasan.
– Sorry, én lenni zokni – csóváltam a fejem.
– Your company? – kezdte elveszíteni a türelmét.
– Ja, SAO! – örültem meg – Yes, of course.
A nyitóbeszédet kihagytuk, mivel pont akkor érkeztünk meg, amikor kezdték. Ehelyett inkább becsekkoltunk a szállodákban, utána meg elmentünk ebédelni. Élmény volt. A konferenciaközpont mellett van egy csomó szálloda, közöttük pedig egy bevásárlóközpont, mindenféle éttermekkel. Egy amerikai tipusút néztünk ki, mert többen is sztékre vágytunk. Hát, az még csak enyhén meglepő volt, hogy a pincércsaj nem tudott angolul, de hogy mennyire sötét volt, az már azért ütött. Petinek kihagyta a gintonikjából a gint. A srác ezt annyira zokon is vette, hogy amikor célzást tettem a szépség és ész szorzatára, blazírtan jegyezte meg, hogy a csajszi ahhoz nem elég szép. Pedig csúnya sem volt. De a koronát a fizetés tette fel. Az istennek sem értette, mit akarunk. Peti a világ összes nyelvén próbálta értésére adni, hogy áfás számla… de sikertelenül. Végül megpróbálta kérni a fonököt, de azzal sem ért célt. Utolsó szalmaszálként kértünk valakit, aki tud angolul. Erre a csaj elsietett és visszatért egy fehérkötényes feka mosogatósráccal. Na, ő végre tudott fordítani. A csajszi lelkesen bólogatott, elsietett, majd visszajött 3 darab számlával. Peti cégének a neve egyiken sem szerepelt.
– Jó lesz – nyöszörögte elgyötörten Péter.

Utána elmentem egy kicsit internetezni, majd benéztem Mark Minasi előadására. Láthattam egy pályát tévesztett embert: a fazon akkora komikus tehetséggel bír, mint ide Lacháza – és elhiheted, ez most nem kis távolság. Csak hát, ez nem kabaré, hanem technikai fórum.
Előadás után még sétáltam egyet a környéken egyedül, fényképezgettem, majd elsétáltam a szállásra. A bőrönd még mindig nem jött meg. A fürdőszobában steril csomagolásban fésű, borotvakészlet, fülpiszkáló, fogkefe, fogkrém.
Mondtam én, hogy itt mindennapos a csomagelkeverés.
Elpakoltam, pihengettem. Szellemileg is: az egyik német csatornán South Park részeket nyomtak: Mister Zylinder és “Oh, mein Gott, Kenny ist getötet. Du schwein!”
Stílusosan zárta a napot.

2nap; előadások hosszú tömött sorban

7.30-kor ébresztő, 8.05-kor már a konferenciaközpontban voltam, túl a reggelin. Hja, ha az embernek nem kell arra pazarolnia az idejét, hogy a tükör előtt töpreng, mit vegyen fel… Reggel azon törtem a fejem, hogyan is lehet spanyolul a ‘jó reggelt!’. Sajnos nem jutott eszembe, viszont innentől egész nap az EAV ‘Bon Giorno John Porno’ című dalát dúdoltam magamban.

Bazi nagyok a méretek: két sátor az udvaron – és ezek nem négyszemélyes kempingsátrak, hanem böszme nagy, szétszedhető épületek. Az auditóriumba beleférne egy magyar focimeccs összes szurkolója. Hülye vagyok, a teljes NB1. Magát a meccset meg le lehetne nyomni az ebédlőben.
Reggel 45 perc ment el azzal, hogy mindent elrendezzek: be tudjak lépni egy publikus gépbe – nem volt olyan egyszerű – aztán találjak egy vécét, végül levadásszam, hol lesznek a mai előadások. A kávét már futva dobtam be.
Az első szünet félórája azzal telt, hogy megpróbáltam legalább a szakmai részt felküldeni a blogomra a PDA-ról. Nem jött össze. A kávé sem. Futás közben egy muffint dobtam be.

Mindenfelé tükrök, tükröző felületek. Baromira kell vigyázni, mert befordulsz egy sarkon és elsőre csak az tűnik fel, hogy ‘nicsak, milyen jóképű fickó jön szembe’. Ennyiből kell kitalálnia az agynak, hogy ‘stop, tükör’.

Ebéddel vigyázni. 13.00-kor már csak köret és ásványvíz volt. (Ki találta ki, hogy legyen lunch session 12.15-13.00 között?)

Félóra szünet, de semmire sem elég. A tömegben éppen el tudok jutni a gépekig, már indulhatok is vissza, nem beszélve olyanokról, hogy vécé vagy kávé. Iszonyúan megszenvedem a laptop hiányát – ráadásul szegény embert az ág is húzza, amióta Gaba frissítette a WP motort – az indulás előtti napon – azóta nem tudok postolni a PDA-ról. A szálláson kábel van vagy internet a tévéről, marha drágán, borzasztó billentyűzettel. Még emailkezelésre sem jó. Így marad a szünetekben a rohangálás.

Egészalakos fekete férfikontúr tábla, ráírva: ‘Heroes happen here’. Mindez a klotyi mellé támasztva.

Chips. Rányomva, hogy prawn. Haha, kétszer nem szívom meg. Aztán amikor haza akarok hozni egyet a családnak, már nincs.

Este GT Petivel bősz bugyivásárlásba kezd. Én még bízok benne, hogy megjön a csomagom. Összeverődtem Lepenye Tamással, később még néhány emberrel, aztán bementünk a belvárosba vacsorázni. Tamás elég hamar lelombozott: szerinte Barcelona legalább két hét, mire az ember lát is belőle valamit. Egy nap… talán egy templomra elég. Borzasztóan kellemetlen, mert legalább 3 éve hajtom, hogy kijuthassak, érdekelnek az előadások is, de a város legalább annyira. Nehéz ügy.

A pincér, mondhatni szokványosan nem beszél angolul. Érdekes tengeri kaják, de én maradtam a borjúsztéknél, fekete borssal. Már mindenkinek kihozta, amit kért, amikor közölte, hogy az enyém elfogyott. Kértem helyette valami birkát, de aztán mégis találtak borjút. Mindenki boldog lett, a pincér briganti büszkén veregette a hátam, felváltva ordítoztuk, hogy gracies. Aztán az első bevágásnál derült ki, hogy a pincér által ‘not finished’ állapot gyk. azt jelenti, hogy el se kezdték sütni a borjút. A szélső két milimétertol eltekintve tiszta véres húst kaptam. A felét valahogy betermeltem, de aztán feladtam. Hogy a francba bírták ezt az ősemberek? Az égegyadta világon semmi értékelhető íze nem volt, csak az a puha, rágós valami.
Hazafelé sétáltam egy nagyot: a metróállomástól rossz irányba indultam el a Diagonale-n. Amikor rájöttem, akkor azért elég vacakul éreztem magam: messze a szállodától, vécére is igen kellett volna mennem… és tudtam, még ha vissza is érek, állhatok neki középiskolás módra bugyit, zoknit mosni… és reménykedni, hogy reggelre.. izé, aznapra megszárad. De végre jó hír fogadott, a csomagom ott várt a szobámban. Egy járatot késett le, mégis, több, mint egy nap kellett neki, hogy ideérjen.
Mondjuk még nem néztem át a cimkéket, merre járt.

3. nap; az előadásdömping folytatódik

Az óra megbízhatóan csörgött fél nyolckor. Megnéztem a naptáramat, 200-as szintű előadás, Telefónia alapok, ip, voip.
Nélkülem… döntöttem pillanatok alatt. Valószínűleg a félhármas lefekvés is belejátszott.
Fél kileckor zuhany, reggeli, majd bősz blogolás a konferenciaközpontban. Persze ez is futva, mert vécé, meg kávé, meg nemsokára kezdődik az előadás…sprint közben felkaptam egy csokis kroászont az asztalról, 100 méterrel arrébb meg egy narancsjuice-t. Mint a biciklisek. Végülis… ezt a tempót is meg lehet szokni.

Apropó, croissant. Töredelmesen bevallom, egész eddig nem tudtam, mi az, hogy croissant. Mert az, ami otthon van, az csak formára hasonlít. A szállodában olyan finomat adnak reggelire, hogy leírhatatlan: habkönnyu, puha, de egyben ropogós is – vétek lenne bármivel is ízesíteni.

Sms váltás GT-vel. Még a szállodában blogol. Gyűlölöm. Alsógatyában, fotelben ülve, kényelmesen… én meg fogcsikorgatva harcolok az idővel, a tömeggel, az ismeretlen gépekkel. De már egyre többet fertőztem meg magyar billentyűzetkiosztással.

Aztán összefutunk egy felejthető előadáson az auditóriumban. Ebéd. Ma már nemcsak köret jutott, kaptam hagymás virslit is. Ellenben fantasztikus a saláta, van benne egy csomó ismeretlen zöld levél, meg a lényeg: szeletelt földieper. Próbáld meg elképzelni a harmóniát: salátalevelek, káposzta, sóska, eper, ezersziget öntet, grillezett zöldség, sült krumpli, hagymás virsli.
Ebéd után egy szerencsétlen előadás, majd 1 óra szünet. Végre utolértem magam. Sikerült posztolnom is! Soha nem hittem volna, hogy egyszer a Technet blog meglehetősen bénácska szerkesztői felülete fog megmenteni. Eddig szívtam vele IE alatt, szívtam vele FF alatt… aztán most a PDA Opera Mini böngészője kiherél belőle minden extra funkciót – és így remekül működik. Nem kell a szünetekben rohangálnom, csak felküldöm a szövegeket, majd az utolsó előadás utáni 15 percben gyorsan formába öntöm.
Elkiabáltam. Délután már csak egy kövér dotnet errort kaptam, amikor be akartam lépni. Elküldtem magamnak emailben, aztán majd átmásolom.

Riley előadásának 18.46-kor volt vége, legalább 5 perc, mire kiértem a folyosóra. A busz indul a közös vacsorára 19.00-kor. A közös számítógéphálót zárják 19.00-kor. Eldönthettem, mit csinálok: elrohanok bepostolni a napi adagot vagy elmegyek végre szarni. Naná, hogy a blogolást választottam. A rendszergazda már tépte ki a falból a kábeleket, amikor átrohantam a budiba. A telefon ugyan folyamatosan csörgött, de vannak helyek, ahol az ember nem veszi fel. Végül elértem a második buszt. Hatan ültünk egy bazi nagy buszon. ahogy GT megjegyezte, végre a státuszunknak megfelelő kényeztetést kapjuk.

Az étterem… szintén élmény volt. Ez ugyanis egy _olyan_ étterem volt. Az a fajta, ahol esztétikus tálalásban gyönyörű és finom ételeket kapunk: baromi nagy tányéron néhány bizbasz középen. Szóval egy gourmand étterem. Szerencsére ravaszul több kört is kértünk az előételből, így nem sokkolt minket padlóig, amikor megláttuk a főételt. (Valami kacsa hasaalja, sült krumpli, füge és egy barna jellegű mártás.) Nekem nagyon ízlett, de nem mindenkinek jött be ennyire. Mellé riojai bort iszogattam – egy kicsit talán túl savas volt, de itatta magát. Desszertként vékonyra szeletelt ananászt kaptunk reszelt narancshéjjal. Azt a reszelőt szívesen hazavinném szeletelőnek, tíz deka párizsi egy hónapig kitartana. Szerintem a hatvanvalahány fős csoport desszertje kijött egy ananászkarikából. De baromi finom volt ez is, és bármilyen furcsa, de a végén jól is laktunk. Pont. Nem volt az a megülős, eltespedős jóllakottság, de jóllakottság volt.

Este utolért a takker bosszúja. Tegnap este már baromi fáradt voltam, lusta voltam kinyitni az éjszaka érkezett bőröndöt. Ledobtam a koszos ruhát, lezuhanyoztam és ruha nélkül bújtam ágyba. Reggel – még mindig ádámkosztümben – éppen azzal szórakoztam, hogy megpróbáltam leimádkozni a számzáras lakatot arról a nyomorult bőröndről, amikor a takker be akart rongyolni takarítani. Éppenhogy sikerült elhajtanom. Aztán valamikor csak bejött rendet rakni, de a minibárt dühödten nem frissítette.
Lőttek az esti sörömnek.

Holnap csavargás. Végre.

4. nap; városnézés

Nem is írtam még egy meglepő felfedezésről: a szállodában a svédasztalos reggelihez pezsgő is ki van rakva. Nézegettem, nézegettem… de gyáva kelet-európai vagyok, nem mertem egyet sem elpukkantani fél nyolckor.
Egyébként egyre újabb finomságokat fedezek fel az asztalon: most például a helyi sonkára álltam rá. Egyszerűen tökéletes.
Tetszik a szálloda is. Végre nem az a semleges enteriör, mernek extravagánsak lenni. Mindenhol fekete antracit burkolat van, opálzöld illetve füstüveg térhatárolókkal. Tetszik. Habár csak 4 a csillag, de össze sem lehet hasonlítani azzal a cavtati szutyokkal.

Kilenc metróvonal van a városban. Mindenhol automata beléptetőrendszer. Nem ám idegen nyelveket nem beszélő orkok próbálják saját zsebre megvágni a külföldit. (Belegondolt már valaki, a nyári turistaszezonban milyen hírünket keltette ez az akció a külföldi turisták körében?) Ugyanaz a jegy van buszon, villamoson, metrón. Zónarendszer, azaz nem csak szóban bátorítják a jónépet, hanem a közlekedés tényleg megfizethető. A metróállomások meg nem pályaudvarok, egyszerű vacak kis megállók… de működnek. (Van olyan, ahol az átszállás egyik vonalról a másikra egy hatszemélyes lifttel történik.)

Első út: Sagrada Família (Szent Család) templom. Minden torony egy-egy szentet jelöl, persze a főtornyok lesznek a főnököknek szentelve. Lesznek. Ugyanis a katedrális jó 50 éve épül. Kicsit lassan haladnak, ugyanis csak a belépőjegyek bevételéből építik. Tisztán Gaudi tervezés, de ez meg is látszik a részleteken: szinte minden elem természetes formára hajaz. (Nejnek van egy tippje, honnan nyúlták le Galadriel palotájának díszletét a filmben – szerinte pont ilyen a fényképen az erdőt utánozó mennyezet.)
Az első liftnél tömeg, szerencsére előző este Szalontay Zoli elárulta a titkot, van egy hátsó lift is, a kutya sem ismeri. Még a japán turisták sem. És tényleg. Lefelé tekergés a torony szűk járataiban. Kíváncsi vagyok, milyen lesz, ha elkészül… talán a gyerekeim már látni fogják.

A Gaudi túra folytatódik, felmentünk a Güell parkba. Ez megint az a hely, ahol az embernek legalább egy napot kellene eltöltenie, végigüldögélni az összes kőfotelt, bebarangolni minden zegzugot. De csak esőben. Napsütésben ugyanis akkora a tömeg, hogy az igazán nyugodt üldögélés esélytelen. A főlépcsőn lévő porcelángyíkhoz például képtelenség volt hozzáférni, a turistacsoportok sorbaálltak, hogy körbevehessék. És akkor nem beszéltem még az iskoláscsoportokról. Mindez egy novemberi hétköznap délelőtt.
Pedig megéri elmerülni a részletekben. Ekkor lehet észrevenni, hogy az oszlopok felső pillérei és a boltív kövei teljesen ugyanolyanok, mint a mellettük álló kaktusz megmetszett leveleinek tövei. Hogy a kerítések aprólékosan úgy vannak összerakva kövekből, hogy fafonatnak tűnnek.

Ellesett pillanatok rovat. Az oszlopcsarnokban romantikus ifjú pár. A fiú féltérdre ereszkedve fényképezi az egyik oszlop mellett álldogáló szerelmét. Aztán egyszer csak egy hátsó oszlop mögül előlép GT és éppen elteszi az elől hordott övtáskájába a mobilját. Mely mozdulat már pár méterről is úgy néz ki, mintha egy kiadós brunyálás után a sliccét húzná fel. Úgy elképzelem Ramónt, ahogy mutogatja majd unokáinak a fényképet Dolores nagymamáról meg a mögötte hugyozó kopasz bengáról.

Innen beutaztunk a Catalunya térig, majd végigsétáltunk a Ramblán, egészen a kikötőig. A főtéren éppen kommunista tüntetés volt, rohamrendőrök zárták le az egyik keresztező főútvonalat. Kicsit furcsa volt látni azt a sok sarlókalapácsos vörös lobogót.

Rengeteg álló/mozgó emberszobor. Majd megszakadnak, hogy minél eredetibbek legyenek. Nekem legjobban a ‘Schroedinger macskája’ kompozíció tetszett: egy diófa színűre festett kartondoboz, odabenn valaki nyávog. Időnként, amikor gyanútlan ember sétál el mellette, hirtelen kicsapja az ajtót. GT szerint hátulról jól bele kellene rúgni a kartondobozba, rögtön nem nyávogna annyit.

A kikötőben semmi újdonság nem volt: sirályok, hajók, tenger. Mégis meg tudja fogni az embert: nagy terek, pálmafák, a vitorlarúdak égnek meredő erdejével összesímuló Kolumbusz szobor, háttérben a Montjuic sötét tömege, a magasban pedig a kötélpályán futkározó kabinok.

Egy helyen mégis láttam újdonságot. Egy mólószerű hídon mentünk keresztül. Pár lépéssel lemaradtam a többiektől – tipikus fényképész szokás – és egy úriember rámszólt, hogy eddig és ne tovább. Gondoltam, elfutok – de ekkor még határozottabban szólt rám… majd lezárt egy sorompót, keresztben a hídon. Nem sokkal később egy pilléren elfordult a híd egy darabja és egy magasárbócos vitorláshajó haladt át a belső kikötőbe.

Valami olasz étteremben ebédeltünk. Én marhasültet kértem sajtmártással, spenótos tésztával. Erre tocsogósan nyakonöntötték rokfortmártással. Annyi sajt van a világon, annyiféle mártást rakhattak volna rá… és csak ezt az egyet vagyok képtelen megenni. Most már pontosan tudom, hogy éreznek a környezetvédők, amikor a pakúrát vakarják az albatroszokról.

Ebéd után aztán csendespihenő. Jó időt mentünk, mert még így is el tudjuk érni 17.30-kor a Russinovich előadást – és ez feltétlenül jó hír, mert a nagy variálásban ez volt az, melyet már nem tudtam sehová átrakni.

A konferenciaközpontból kilépve belénktépett a szél. Aztán kiérve a felhőkarcolók szélcsatornájába, annyira felerősödött, hogy járni sem volt könnyű. A sarki presszó pincérlánya a szél által szanaszét kergetett székeket próbálta begyűjteni. Jó nagy területen szóródtak szét, pedig acélvázas, műanyagszékek, nem tűntek könnyűnek.

Este pedig pihenő. Biztosan szép az éjszakai város, hívnak is csavarogni, de én most inkább pihenésre vágyok. Olyasmire például, hogy addig üldögéljek a forró vízben, amíg úszóhártyák nem nőnek a lábujjaim közé, utána meg spanyol popzenét vagy német South Park-ot nézzek a tévében. Kekszet, kólát pakoltam az előadás után.

Négy órája megy a spanyol zenei csatorna. Bátran mondhatom, hogy nekik csak _azon_ jár az eszük. Énekel valami hapsi, a háttérben ficereg, vonaglik egy erősen szexi nőstény. Vagy fordítva: énekel a nő, a háttérben meg bárgyún dögösen néz egy hím. A Manu Chao itt már heavy metalnak számít.

Holnap megint erős nap lesz: egytől egyig kemény, jó előadások.
Elalvás előtti check: minden töltőn van? Oké, akkor mostantól én is.

5. nap; megint négy fal között

A tízórai borecetes chips. Azért mindent én sem. Ennél valószínűleg még a keddi szárított garnéla is jobb lehetett.

Bugyirózsaszínben világító üvegfal előtt volt szabad hely a szünetben… te jó ég, hogyan nézhettem én itt ki.

Ideje gondolni az otthoniakra. Az utolsó előadás után elsétáltam a közeli bevásárlóközpontba. Itt van az alagsorban, rögtön egy bazinagy Mediamarkt mellett egy bazinagy helyi Auchan. (Az embléma ugyanaz, de a név más.) Naná, hogy egyből a borokhoz mentem. Azt hiszem, nemcsak a magyar közlekedésszervezőket küldeném ide tanulmányútra, hanem a magyar hipermarketek borfelelőseit is. Először csak pakoltam, aztán megint pakoltam, majd elszégyelltem magam és visszafelé pakoltam. Később megláttam egy helyi csókát, aki határozottan a középkategóriájú borok pultjához sietett, ahonnan – anélkül, hogy a többi borra akár csak egy pillantást is vetett volna – lekapott egy üveget. Ez az! – gondoltam – ebből nekem is kell.
Utána jött Nej. Elsétáltam a sajtos pulthoz. (Tudom, a legjobban annak örült volna, ha leakasztok egyet a kisebb lakást betöltő sonkásrészlegben csüngő cuccokból – de a legkisebb kiszerelés a féldisznó volt, azzal meg lehet, problémáim lennének a reptéren. Még kézipoggyászként is.) Így is berámoltam három guriga sajtot. A hatvanféléből.
Jöhettek a kölykök. A csokispult is durva volt, olyan 50-60 számomra ismeretlen táblás bizbasz közül válogathattam, volt közte minden: csokikba, tésztákba illetve egyfajta kemény puddingba olvasztott mindenféle bogyó, mag, szárított gyümölcs. Hajigáltam ebből is bőven.
Aztán mentem fizetni. A biztonság kedvéért megmutattam a csajnak a kártyámat. Azt mondta, ‘no’. – ‘This is a mastercard!’ – szóltam rá, meglehetősen döbbenten. ‘No mastercard!’ – tárta szét a kezét. Bakker. Az Auchanban. Első gondolatom az volt, hogy belerúgok egy nagyot a kosárba, guruljon, ameddig tud. Aztán kibújt belőlem a kelet-európai megalkuvó és visszaballagtam. Kerestem egy vonalkódolvasót és elkezdtem átrendezni a kosarat. A három legdrágább bor vissza. hüpp. (1999-es cabernet sauvignon reserve, Raimat, 18 euro, duplahüpp.) A 12 tábla csokiból a hat legdrágább szintén vissza, helyette jött négy olcsóbb. Két guriga sajt lecserél negyedgurigákra. Így már belefértem a 100 euróba.
Ugyanahhoz a pénztároscsajhoz mentem vissza. Amíg vártam az előző vásárlóra, átböngésztem a pénztárgépet és egy helyen találtam rajta egy 1*2 cm méretű Mastercard illetve Visa emblémát.
– This is a mastercard – szóltan vádlóan a csajszira, miközben a bélyegre mutattam.
– Yes – mondta a szemérmetlen, fel sem nézve.
Megvártam, amíg bevitte a tételeket, majd elővettem a kártyámat.
– And this is a mastercard too! – közöltem vele határozottan.
– Yes – vonta meg a vállát és lehúzta.
Esküszöm, Magyarországon nem jön meg olyan hamar a visszaigazolás, mint ahogy itt megjött. Ha ismertem volna azt a kifejezést katalánul, hogy “ugye, most boldog vagy”, istenbizony használtam is volna.
Füstölögve értem vissza a szállodába, ledobtam a cekkereket az ágyra, körbenéztem – és elnevettem magam. A takarítónéni olyan szinten rakott rendet, hogy az éjjeliszekrényre hanyagul ledobott Pratchett könyvet sarkosan egyenesbe fordította, majd a közepére precízen felállította a Nejnek vásárolt hűtőmágnest. 1:1… egy hülye pénztáros, egy játékos kedvű takarítónő.
Nem rossz hely ez.

Este háttérzenének megint ugyanaz a spanyol zenei csatorna.
Ezt nem hiszem el. Két kölyök énekesből álló csapat koncertklippje. A srácokból csöpög a nyál, ahogy kell. Aztán mutatják, hogy egy biztonsági ember odasétál a közönségben egy csajhoz, kérdez tőle valamit. A csajszi először ledöbben, majd kikerekedik a szeme és felkiált. Még én is le tudom olvadni a ‘Si!’-t a szájáról. És a biztonsági őr már kiséri is hátra.
Bakker, pályát tévesztettem. Mikor fognak értem ennyire rajongani, mondjuk egy jólsikerült címtárkonszolidáció után?
A következo klip határozottan spanyol: egy görögdinnyébe petárdát dugnak, a dinnye ezerfelé robban. Hol van már nálunk decemberben görögdinnye?

Később bementünk vacsorázni. Mint GT megjegyezte, most már kellene valami lazítás is, a vacsorához hozzá lehetne illeszteni valami valami vadabb italozást. Oké, akkor fényképezőgépet nem viszek, döntöttem, még véletlenül rálépnék a nyakszíjára hazafelé. A hét legrosszabb döntése volt. A vad italozás egész pontosan egy üveg bort jelentett hármunknak, GT pedig megivott vagy 5 kólát. (Mondjuk, számomra ez tényleg vad lett volna.)
Ellenben nem jöttünk egyből haza, hanem csavarogtunk az éjszakában. Olyan helyeken jártunk, hogy fülem-farkam kettéállt. Csak csorgott a nyálam, ahogy néztem a többszáz éves tereket, a ravaszul kivilágított boltíveket, tornyokat. Legszívesebben felmásztam volna valamelyikre vonyítani mérgemben. Persze volt alkalmi koncert is, zajlott rendesen a péntek esti élet.
Vadul hazajöttünk.

6.nap; hazautazás

Reggel fél kilenc van. Kilencre beszéltük meg a találkozót. A cuccokat már összepakoltam, a takarítónőnek is rajzoltam egy mosolygó fejet valami papírlapra és odaraktam a könyv helyére.
A szokásos zenei csatornát nézem a tévén. Koncertklip. Két idősebb hapi énekel a frontvonalban, egyik gitárral, a másik csak úgy, mögöttük zenekar. Az énekes egy benga magas hapi, a gitáros sokkal alacsonyabb nála. Lemegy a szám, a közönség tombol. Az énekes sugárzó mosollyal odamegy a gitároshoz, hogy megköszönje neki – és mélyen lehajolva nyom egy csókot a másik _feje tetejére_. Tízezer ember előtt. Mekkora szemétláda már.

Először nálunk csekkoltunk ki, aztán GT-éknél a Hiltonban. Ez úgy nézett ki, hogy én az összes bőröndömmel megpakolva közelítettem meg a szállodát, intenzív pavlovi reflexeket váltva ki a személyzetből. Az egyik a bőröndöt akarta kitépni a kezemből, a másik az oldalajtót nyitotta ki szolgálatkészen, a harmadik felajánlotta, hogy hozza a bőröndszállító kiskocsit. Alig bírtam leállítani őket… és még csak nem is sejtették, hogy én mindössze a poggyászomat akarom berakni hozzájuk megőrzésre. Ingyér. Na jó, pisiltem is.

Kisétáltunk a tengerpartra. Gyönyörű látvány volt. Hosszú, homokos tengerpart, vadul tarajos hullámokkal. Elsőre azt hittem hochdeutsch turisták fürdőznek odabent, de aztán összeraktam a mozaikkockákat: nagy hullámok, neoprén ruhák, vasalódeszka – ezek szörfösök. Jóvanna, novemberben.

GT és Peti annyira élvezték a látványt, hogy úgy döntöttek, nem jönnek velem hegyet mászni. Úgy is mondhatnám, hogy nyulak voltak. Igaz úgy is, hogy engedték magukba szűrődni a zent a tengerparton.

Úgy kezdtem hozzá a hegymászáshoz, hogy kerestem egy liftet. Az felvitt egy torony tetejébe, ahonnan a hegyre vivő lanovka indult. Átúsztunk az öböl felett, becsúsztunk a Miramar szálloda alatti végállomásba. Innen párszáz méter séta és máris elértem az újabb drótkötélpálya kezdetét. Azzal felmentem az erődbe… és végre használtam is valamire a lábamat. Körbejártam rendesen. Teljesen olyan mint a citadella, kerestem is azt az olajágat tartó acélnőcit. Aztán átváltottam kaland üzemmódba, elindultam a másik oldalon gyalog lefelé. Útjelzőm az olimpiai stadion volt, oda is találtam simán, köszönhetően annak a magas szobornak, mely az olimpiai lángot szimbolizálta. (Kopaszodó, ősz hajú kortársaim emlékezhetnek is rá, ebben égett az az olimpiai láng, melyet égő nyilvesszővel gyújtott be anno egy sportíjász.)
Szombat dél volt, zajlott most is némi sportélet: modellezők köröztek modellrepcsikkel, kicsit arrébb meg modellautókkal ralliztak egynéhányan.

A következő útjelzőim a Nemzeti Múzeum tornyai voltak. Kicsit furcsa volt felülről megközelíteni, hiszen ez tipikusan egy olyan épület, melyet az egyszerű turista alulról pillant meg maga fölé magasodni. Útközben betévedtem még egy eldugott kastély parkjába is. Volt ugyan őr, de rámosolyogtam.
A múzeum… impozáns. Meg a lépcsősor egészen az Espana térig szintúgy. A felső szökőkút végében ott ült az adekvát spanyolgitáros hapi és játszott mindent, ami az eszébe jutott. Olyan simán csúszott át Beethoven Örömódájából a Queen ‘Love is my life’ dalába, hogy alig érzékeltem az átmenetet.

A múzeum környékével ellentétben az Espana tér gusztustalan. Pedig van minden, ami a nagyszerűséghez kell: körforgalom, szoborral a közepén, impozáns lépcsősor a hegyre, végén a múzeummal, az út két szélén remek épületek, indulásképpen hatalmas obeliszkekkel, melyeket görög tipusú oszlopsorok csatolnak be a térre… mégse fényképeztem egyet se. Mindenfelé fémkerítések, parkoló autók, rengeteg busz, óriásplakáthegyek.

Nem is időztem ott sokáig, lementem a föld alá. Mára még az olimpiai falu melletti parkot terveztem be, de ezt az utat elcsesztem: ugyanis az olimpiai falu megállónál szálltam ki, a park bejárata viszont a túloldalon volt, egy metróállomással arrébb. Éppenhogy odaértem, bekukucskáltam… aztán indultam is vissza a szállodához, mert letelt az idő. Annyira mondjuk nem, hogy ne szaladjak be a France pályaudvarra Barnának néhány mozdonyt fényképezni.

Innentől semmi extra. Milánóban megpróbáltuk a levegőből kiszúrni, hol lehet a Bermuda háromszög, ahol a csomagok eltűnnek… de a repülőtérnél pontosabban nem tudtuk behatárolni.
Valahogy szóbakerült egy póló.
– Látod Tamás, elcseszted, nem vetted meg Barcelonában azt a pólót – kiáltottam át neki.
– Melyiket? – kiáltotta vissza.
– Amelyikre az volt írva, hogy ‘fuck me, I am famous’.
Viszonylag hamar rájöttem, hogy ez nem az a kifejezés, melyet egy nemzetközi reptéren kiabálni illik.
Aztán röhögcséltünk, röhögcséltünk, de a pesti konvejornál mindenkiben benne volt a drukk, megjöttek-e rendesen a csomagok. És megint nem. GT meg én megkaptuk, Peti nem. Viszont egy piros bőrönd ott körözött reménytelenül, miután már mindenki elment – szóval valószínűleg összekeverték a két poggyászt.
Jótanács ingyen: ha nem szereted a meglepetéseket, akkor Milánó felé lehetőleg ne.

ps.
Ja, honnan a cím? Képzeld el, hogy emberek utaznak a metrón, hallgatják a mobiltelefonjukba integrált mp3 lejátszójukat. Eddig, gondolom, semmi különös nincs a képben. Csakhogy nem használnak fülhallgatót. A hapi odatartja a lejátszót a fejéhez és élvezi a zenét. Meg vele együtt a teljes szerelvény is.

Link szekció: