Furcsa álmok

Két öregember – egy házaspár -, akik séta közben megpillantják álmaik házát. Aztán éjszakánként, lunatikus állapotban rendszeresen átmásznak a kerítésen és reggel már az álomház kertjében ébrednek.

….:::::::…….::..::….:::::….::..:..:…:.:::::::…………

Robin Hood, amint aggódik, hogy szabályosan parkolt-e le Nottingham-ben.

A kultúra oltárán

Nej cége múzeumi napot tartott a Szépművészeti Múzeumban. A prospektus nyálcsorgató volt, két nagy alkalmi kiállítás (Hundertwasser illetve szemezgetés a Rüpf gyűjteményből), emellett az állandó kiállítások, közben pedig jazz koncertek. Naná, hogy.
Először Barna mondta le, mondván, hogy sok tanulnivalója van. Aztán Nejnek indult be a középfüle, az orvosnál akkora bumszlit kötöttek a fülére, hogy nem mert eljönni, nehogy dadaista műalkotásnak nézzék.
Maradtunk ketten a lányommal. Mielőtt bementünk volna, a Városligetben sétálva előadást tartottam az absztrakt festészetről, a kubizmusról, a dadaizmusról és a szürrealizmusról. Legalább tudja az a gyerek, hogy mit fog látni.
Aztán bementünk. Nem kicsi tolongás a recepción, szerencsére simán elhitték, hogy én vagyok Nej. Végülis, ez egy absztrakt kiállítás. A ruhatár előtt kilométeres, vastag sor tekergett.
– Lányom, mi itt kabátostól fogunk sétálni – adtam ki az egyes számú irányelvet – én festményeket nézegetni jöttem ide, nem ruhatárhoz sorbaállni.
Így is lett, a pincében lévő kiállítást simán végig tudtuk nézni, nem szólt senki.
Aztán be akartunk menni a hallba. De a Cerberus egyből kiszúrta a télikabátokat és visszazavart minket. Lementünk a pincébe. Szerencsére a tömeg már eltűnt. Mint később kiderült, azért, mert megtelt a ruhatár – ekkor már nem engedték meg senkinek, hogy betegye a kabátját. Végül annyi infót kaptunk, hogy jobbra majd nyílik egy kényszer ruhatár. Kimentünk, vártunk… aztán észrevettük balra az ideiglenes ruhatárat. Abból vettük észre, hogy kilométeres sor állt előtte.
Kivártuk. Ekkor végre bemehettünk a szentélybe. Rögtön feltűnt egy fehér abrosszal letakart hosszú asztal, rajta kávékkal, üdítőkkel, aprósütivel. Nekem kávéhiányom volt, Dórának folyadékhiánya, így betámadtunk. Egy kicsit veszekednem kellett a lánnyal, hogy ne legyen már olyan szégyenlős, menjen oda és vegyen el egy Fantát. Mindenáron azt magyarázta, hogy pénzbe kerül. – Ne hülyéskedj már, ez egy céges rendezvény – próbáltam letorkolni… aztán észrevettem, hogy az emberek _tényleg_ fizetnek. Mivel a pénztárcám viszont a leparancsolt télikabátban volt, így megvontam a vállam, kiszáradva folytattuk a kulturtúrát.

Nem volt egyszerű megfejteni a képeket. De tanultunk új dolgokat: például minden spanyol szürrealista képen szerepel egy gitár. (Plim-plim. No plim-plim, hu-húú.)

Már indultunk volna kifelé, amikor rákezdték a zenészek. Kábé két percig bírtuk hallgatni. A hall akusztikája olyan volt, mintha a lányok/fiúk Sokol rádióban nyomták volna.

Ennyi már sok volt a kultúrából. Vettük a kabátjainkat és hazautaztunk.

Jók voltak: Kandinszkij, Hundertwasser.

On the road

Ma reggel, miközben zötykölődtem a buszon, kénytelen fültanúja voltam három fiatal lány beszélgetésének. Látni csak futólag láttam őket, amikor felszálltak. (És nincs olyan szemem, mint egy másik nőnek, aki ennyiből még a rúzs márkáját is megmondja.) Annyi azért feltűnt, hogy a háromból kettő ronda és kövér, a harmadik meg mintha roma lett volna.
Aztán ahogy beszélgettek, kiderült, hogy balhé van. Az egyik elpanaszolta, hogy az osztályukban nincs olyan ember, aki nem állna valamelyik tantárgyból bukásra. Erre a másik legyintett, hogy ő speciel minden tantárgyból bukásra áll.
– Milyen jövő vár ezekre? – horgadt fel bennem a kérdés – Rondák. Kövérek. Ostobák. Műveletlenek. Hogyan fogják megélni a felnőttkorukat?
De csak beszélgettek tovább. Kiderült, hogy a szülők közül egyik sem fejezte be a nyolc általánost. Alkalmi munkákból élnek, építkezéseken dolgoznak.
Amikor leszálltak, lehetőségem volt alaposabban is megnézni őket. Teljesen normális ruha volt rajtuk, tiszták, ápoltak voltak. Mentek a szakmunkásképzőbe.
És ekkor villant be fájdalmasan, hogy amire én elborzasztó sorsként gondoltam, az nekik tulajdonképpen felemelkedés. Hogy ők már rajta vannak az úton. Csak nagyon messze, nagyon sok generációnyi távolságra van a vége.

Egy rövid telefonbeszélgetés

A buszmegállóban álldogálltam, amikor csörgött a telefon.
– Halló, Petrényi József – szóltam bele.
– Jó napot kívánok, XY vagyok a T-Kábeltől. Örömmel közlöm, hogy Ön azon szerencsések közé tartozik, akik…
– Viszonthallásra – nyomtam ki.
Ugye, logikus?

Az alapkérdés az, hogy ‘kinek az érdeke?’.

  • Ha neki jó, ő nyer a bolton, akkor egyfelől ne jöjjön ilyen falmelléki szöveggel, másfelől meg én tudom, mi kell nekem, ha tényleg kell, akkor majd megkeresem őket.
  • Ha nekem jó… akkor egy lépéssel tovább kell gondolkodni. Ugye ingyen kaja nincs, tehát ha a T-Kábel valamivel meg akar ajándékozni, akkor annak valahol máshol kell látnia a hasznát. Lehet például egy sorsolás, ahol a nyertesek kapnak valamit… de ekkor neki emellé nagy hírverést is kell csapnia, hogy marketing oldalon bejöjjenek a kiadásai. Csendben megajándékozni az embereket nem kifizetődő. Nos, ilyen akcióról viszont nem tudok, ergo marad az első lehetőség.

Gyerekkorunk játékai

Hazafelé, félálomban a metrószerelvényen, valamiért megrohantak gyerekkori emlékek… arról, hogy miket is játszottunk anno.

Először is, ott voltak a műanyagkatonák. Hatalmas zacskónyi gyűlt össze belőlük. Kiborítottuk a szőnyegre, felváltva választottunk egyet-egyet az öcsémmel. Amint összeállt a két hadsereg, elrejtettük a katonákat mindenféle tereptárgyak – székláb, szekrényláb – mögé, úgy, hogy valami azért kilátszódjon belőlük. Aztán felváltva próbáltuk babylon golyót gurítva eltalálni a másik katonáját. Nyilván voltak jobb katonák és voltak rosszabbak. Volt például egy indián harcos, nagy, széles műanyag lapon állt – de pont a talpán volt egy sorja, emiatt már a golyó szelétől is eldőlt. Ellenben voltak a fekvő géppisztolyosok, ezek akár egy teljes hadsereggel is felértek, nagyon pontosan és nagyon erősen kellett eltalálni őket ahhoz, hogy boruljanak.

Persze háborúk nem csak ilyen virtuális formában mentek. A telepen mindenki hol cowboy, hol indián volt. Mikor, hogy alakult. Természetesen mindenkinek volt fegyvere, nem is egy. Megkockáztatom az igazi vadnyugaton nem volt annyi fegyvere egy tehenészfiúnak, mint nekünk: volt kéknyelű, volt fekete; volt fém, volt műanyag; volt hétköznapi és volt báli pisztoly.
A legnagyobb buli viszont a patron volt. Eleinte szalagpatron volt divatban. Ez úgy nézett ki, hogy egy tekercsre rápöttyintettek olyan 30 fekete pöttyöt, ha ezt hirtelen erőhatás érte, akkor durrant. Az egészet bele kellett fűzni a coltba, majd – mint az írógépből a papírok – a lövöldözés során tekeredett ki a tetején az elhasznált papírcsík. (Írhattam volna azt is, hogy ratexként… de ki emlékszik már arra?) Óriási buli volt, amikor megtudtam, hogy a csíkot máshogy is el lehet durrantani: erősen a falhoz kellett nyomni és hirtelen megrántani. Nagyot szólt, igaz ott is hagyott egy tízcentis fekete csíkot a falon. Nálunk mindig volt 4-5 csomag, azt mind el is használtuk a szobánkban, amíg a szülők moziban voltak. Nagy baj nem lett belőle, úgyis rég volt már kifestve akkor a szobánk.
De nem csak erre volt jó az a patron. Valami kisiparos gyártott olyan műanyag rakétát, melynek kettényitható fém feje volt. Oda bele kellett tenni egy patront, majd ha a fejére ejtetted a rakétát, egy szeg eldurrantotta. A játék gyártója úgy képzelte, hogy a gyerekek ezt majd boldogan földre ejtegetik egy méter magasságból. Nem sok fantáziája volt.
Aztán megjelentek a forgótáras pisztolyok és a műanyagpatronok. Ezek olyan 3 mm magas és ugyanannyi átmérőjű gumihengerek voltak, megtöltve a patron anyagával. Tökéletesen beleillett a kétforintos réz tollbetét, mellyel messziről is pontosan célba lehetett juttatni a petárdát. Ütődésre durrant.
De térjünk vissza az indiánosdihoz. Ez viszonylag békés játék volt, fel-alá rohangáltunk a játszóterek melletti bozótosban, puffogtattunk egymásra, birkóztunk, időnként kínzócölöpökhöz kötöztük egymást. Semmi különös.

Igazi, vérre menő háború egyszer volt. A lakótelep egyik fele valahogy háborúba keveredett a másik felével. Mi a Szuperett előtt gyűlekeztünk husángokkal felfegyverkezve, éppen a taktikát beszéltük meg, amikor az ellen váratlanul ránkrontott. Mindenki szanaszét spriccelt, aztán valahogy összeverődtünk újra, de beszorultunk a patakpartra, ahol elkeseredett csata bontakozott ki. A patakpart egyik oldala olyan 6-7 méter magas kőfal, a másik maga a patak, a köztük lévő 3-4 méteres sáv hol füves/saras, hol bozótos terület. Itt gyapálta egymást elkeseredetten vagy 30 kölyök, husángokkal. Én direkt erre a célra hoztam haza Bulgáriából egy igen alkalmatosnak látszó bunkót, melyet álcázásként papírba tekertem. Abszolút hülye voltam, fogalmam sem volt róla, hogy a száraz fa mit bír: az első összecsapásnál ezer darabra hasadt a fegyverem. Nem is tudom, ki lepődött meg jobban, én vagy az ellenfelem. Innentől mindenesetre eléggé egyhangú volt számomra a harc, én futkároztam, ahogy tudtam, az ellenfelem meg futott utánam a nagy husánggal. A frontvonal lassan hátrahúzódott a régi MTH-ig, aholis valaki felgyújtotta a bozótost. Innentől menekült mindenki, ahogy tudott – a csatának vége lett.

De térjünk vissza az ifjú lakberendezőkhöz. A fal elintézése sem volt pitiáner húzás, de volt durvább is. Például amikor esett az eső, nem tudtunk lemenni a játszótérre, így kitaláltuk, hogy a szülők vadásztőrével földezünk. A parkettába. Belekarcoltam a pályát, aztán rendesen hajigáltuk a tőrt és karcoltuk a területeket. Majd végül ráhúztuk a szőnyeget.
De szerintem a szülők azt sem tudták, mitől pergett állandóan a vakolat a két szoba közötti ajtó szegélyén. Gyerekkorban nagy darts mániákusok voltunk. De nem ám ilyen műanyagtáblába műanyag bizbasz, hanem rendes fémhegy. (Nem is dartsnak hívtuk, hanem pikádónak.) Mondanom sem kell, a szobánkban lévő 3 méter nem volt igazi kihívás – ezért azt csináltuk, hogy a táblát kiakasztottuk nálunk, mi átmentünk a szülők szobájába, majd ferde szögből, durván tíz centi széles nyíláson próbáltuk átdobni a pikádót egyik szobából a másikba. Ha nem sikerült, akkor lejött a vakolat. Felsöpörtük.
Legalább akkora móka volt a lábtenisz. A szülők moziba mentek, mi feltekertük a szobájukban a szőnyeget, két székre felraktuk – ebből lett a háló – majd nyomtuk is a meccset. Nagy és nehéz bőrlabdával. Úgy, hogy a pálya egyik fala üveges vitrin volt, mindenféle poharakkal, étkészletekkel. A szekrény tetején pedig vázákkal. Aztán amikor ezek közül leszédült egy-egy, akkor játékot változtattunk. Puzzle. Régészet. Technokol Rapiddal apránként összeraktuk a vázát. Egyszer buktunk csak le, anyám virágot akart tenni az egyik vázába és e célból vizet öntött bele. Hétfarkú Sárkány Maneken Pis from Eger.
Ehhez hasonló játék volt a kártyahajigálás. A közvetlen kiváltó ok egy Bűvész című filmsorozat volt, Bill Bixby főszereplésével. Hihetetlen népszerű stuff volt. Ebben fordult elő egy olyan rész, hogy a hapi egy fémkártyával messziről kilyukasztott egy vékony gázvezetéket. Persze, hogy mi is el akartunk jutni erre a szintre. Megjegyzem, nem volt egyszerű. Órákon, heteken keresztül gyakoroltunk, mire belerögzült a csuklónkba a megfelelő mozdulat. Utána viszont… Tesó beállt a szülők szobájában az egyik ajtóhoz, én az erkélyajtóhoz, aztán szórtuk is a kártyákat. A kapuk az ajtók voltak. Mondjuk ezt hamar meguntuk, ennél sokkal jobb volt, amikor kiálltunk a hatodik emeleti erkélyre és többszáz kártyanaptárral versenyeztünk, ki tudja messzebbre dobni. Nézett ki utána a játszótér, mondhatom. (Később lementünk és feltakarítottuk.)

Apropó, kártyanaptár. Na, az volt még egy szenvedély. Nem, ne arra gondolj, amikor 1980 körül már minden öt embernél többet foglalkoztató cég fürdőruhás nős kártyanaptárt nyomatott. Gyűjteményem legelső darabja 1969-es volt. És saját gyűjtés. Akkoriban azért nem volt olyan sokfajta, talán 20-25 jött ki évente. Ezeket kellett minden évben begyűjteni. Nekünk szerencsénk volt, anyám olyan helyen dolgozott, ahonnan kilószámra hordta haza a kártyanaptárakat. És nem is akármilyeneket: fényesek voltak! Ki nem szarta le, hogy helikopter permetezett rajta szőlőföldet? Fényes volt. Aztán iskolai szünetekben ment a nagy cserebere. Később megjelentek az öröknaptárak, a pucérnősek, a vastag képváltósak… de azokra vadászni már nem volt olyan jó.

Apropó vadászás. Gyűjtöttünk sok mindent, de ehhez azért pénz is kellett. Meg finesz. Mi például házimozit rendeztünk. Tesóval elmentünk az Úttörőházba, kikölcsönöztünk 3 diafilmet. Szóltunk a szülőknek, hogy este mozi lesz. Öcsémé volt a vetítés biznisz, enyém a büfé. A srác belépőjegyet szedett, vetített, felolvasott. A jegyeket két forintért árulta, a filmeket egy forintért adták, így a tiszta nyeresége 1 forint volt. Én azért jobban jártam, nekem ugyanis nem voltak költségeim: vetítés előtt kilopakodtam a spájzba és berendeztem a büfét. Hordtam be háztartási kekszet, befőttet, száraztésztát. Szörp az nem mindig volt, de feltaláltam magam: baracklekvárt borítottam össze vízzel, citromlével, aztán felszolgálás előtt jól összekevertem. Én meg nem ittam volna, de a szülők még fizettek is érte.
Aztán másnap fogtuk a bevételt és rohantunk fel Kozmához, Bazooka Joe rágógumit venni. Meg FixiFoxi és Donald rágót. Nemzetközi összehasonlításban is hatalmas készletem gyűlt össze ezekből a rágókba csomagolt mini képregényekből.

Aztán ott voltak a matchbox-ok. Akkoriban a kölykök szemrebbenés nélkül képesek lettek volna gyilkolni értük. Nem volt belőlük olyan sok. Nem kifejezetten az áruk miatt – tizenvalahány forint volt darabja, később ez felszökött 28 forintra, ennyit hetek alatt össze tudott spórolni a kölyök. Én például húsvétenként 50-100 forint körül kerestem, a kártyaszerencsétől függően. De egyszerűen beszerezhetetlenek voltak. Akármikor dolgom volt a belvárosban, mindig úgy mentem, hogy benézzek a játékboltba, nem jött-e véletlenül mecsi. Kéthavonta szokott érkezni néhány darab.
Elképzelheted a döbbenetet, amikor szülőkkel elmentünk nyaralni Jugoszláviába és Szabadka valamelyik áruházának játékrészlegén ránkmosolygott a földi paradicsom: vagy százfajta ismeretlen matchbox. Szirénaként visítva harcoltunk ki magunknak 20-20 darabot. Aztán az öcsémet jól le is cseszték a szülők, hogy egyből elrontotta az egyiket. Apám visszament reklamálni, ahol az eladó blazírtan közölte vele, hogy nem, az autó nem esett szét, ez egy dragster, azaz a teljes kocsiszekrény felnyitható. Később elmentünk valami kempingbe, aholis apám és a haverja elvonultak a medencéhez bekapni valamit, mi meg anyám felügyelete alatt tologattuk az új autókat a betonúton. Ez olyannyira jól sikerült, hogy a kedvencem beleesett a csatornába. Légvédelmi sziréna, az volt. Anyám rohant apámért, apám elment és bár egy büdös szót sem beszélt horvátul, de odarángatott valami gondnokot, kinyittatta a csatornafedelet, lemászott és kitúrta a szmörtyiből a kocsit. Ez a jelenet sokszor eszembe jutott Úrkúton, amikor Dóra leesett gyűrűje miatt kellett végigbontanom a vízvezetéket, ótvar büdös szifonokban turkálva… illetve amikor meggörbített késsel kellett a budiba beszorult szart elnyiszálnom. Van, amikor az apáknak hősöknek kell lenniük.
De nekünk nem csak matchbox autóink voltak, volt hozzá matchbox pályánk is. Irgalmatlan nagy királyok voltunk vele. Kétpályás volt, indítógéppel, célgéppel, ördögkanyarral. Mindkettőnknek megvolt a maga csapata, véletlenül sorsoltuk össze, melyik autó melyik ellen indul, aztán valaki csak nyert a végén.
Ezt a játékot az autóban is űztük. Hosszabb utaknál vittük magunkkal az autóinkat is és felpakoltunk kettőt-kettőt a kalaptartóra. Aztán ahogy jöttek a kanyarok, a tehetetlenség jobbra-balra lóditgatta az autókat. Amelyik leghamarabb átért a túlsó oldalra, az nyert.

Aztán írhatnék még a keselyőbérci úttörőtáborról, ahol annyira unatkoztunk, hogy 5 méter magas pincekapu tetejéről ugráltunk le betonra, de vagy harmincan – és aki leugrott, állt is vissza a sorba a következő ugrásért… később pedig medicinlabdával fociztunk homokban, meg az orosz lőtérről gyűjtöttük a töltényhüvelyeket.
Ugyanitt volt az is, hogy két szoba háborút üzent egymásnak. Ezek olyan 15-20 fős szobák voltak. A mi szobánk el is indult leigázni a másikat. Engem hagytak ott utóvédnek, hogy őrizzem a szobát, ha esetleg az ellen orvul visszatámadna.
Ültem a szélső ágyon, törtem a fejem, mit is tehetnék, ha egyszer hirtelen megrohamozná a szobát vagy tíz kölyök. Végül kifundáltam egy védelmi rendszert: egy erős kötelet kikötöttem olyan 80 centi magasságában, belülre meg beraktam két lavórt, teletöltve vízzel. – Na, itt nem jöttök be – ültem vissza nyugodtan.
Csak azt az esetet nem kalkuláltam be, hogy a másik szoba visszaveri a mieink támadását, sőt ellentámad és beszorítja őket a saját szobájukba. Mekkora ramazuri lett belőle, istenem. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen sok ember képes beleférni egy vizes lavórba.

No, hát ilyenek. Biztos vagyok benne, hogy nem írtam le mindent, de azért látszik a trend – semmi elektronika, csupa kontakt játék. Ha valamit elrontottam, akkor az fájt. Nem csak képletesen.

Macskák

Kaptam reklamációkat. Hogy annyit írok a macskákról, fénykép meg semmi.
A helyzet az, hogy próbálkoztam, de általában este értem haza, vakuzni nem szeretek, anélkül meg nem lettek jók a képek.
Na de ma, világosban…

Elsősorban Picúrra koncentráltam, mert róla aztán még tényleg egy kép sem került ki a netre, de itt-ott azért feltűnik Kajla is.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Mindegyik sorban van egy olyan kép, amelyiken mind a két macska rajta van. Csak fantázia kell hozzá.

– Az összes kép ebben az albumban van –

Afrancba

Próbálom utolérni magamat információilag. Most jutottam el Trika blogjához. Sajnos csak most. Pedig ha Barcelonában olvastam volna… akkor elég lett volna kezet ráznom vele a titkos MCP kézfogást használva vagy bemutatni a közismert MCP Pop-Lock-and-Drop tánclépéseket… és máris adtak volna egy fekete pólót.

A postások kutyanehéz élete

Ma kipróbáltam. Nyüzsögtem egy kicsit. Van ez a szórólap, amelyen azokat a csatornákat (weblap, levlista) reklámozom, melyek beindíthatják a kommunikációt az érintett emberek között. Hogy ne lehessen úgy elintézni a dolgokat, hogy “mi tehetünk róla, miért nem néztük meg a terveket, miért nem tiltakoztunk”. A kommunikáció fontos. (Tanárbácsisan felemelt mutatóujj.)

De hogy mennyi hülye kutya van. Pontosabban, mennyi hülye gazda.
Anziksz.

  • Habzó szájjal ordító kutya. A postaláda fél méter magasan. Na, ti nem kaptok szórólapot.
  • A postaláda helyett eternit cső. A kerítés belső felén. A kutya meg ránézésre csővel együtt képes bekapni a kezed.
  • Másik helyen okos a kutya. Ártatlan képpel ül. Feje – pontosabban a szája – két centire a postaláda bedobónyílásától. Nem teszteltem le.
  • Utca elején két perc szünet. Élvezem a csendet. Aztán meglódulok és beindulnak a kutyák.
  • Nem kevés helyen volt olyan, hogy bedobtam a papírt a postaládába, erre egyből ki is hullott az alján. Ennyi erővel a tulaj egyből bele is építhette volna az iratmegsemmisítőt.
  • Hatalmas küzdelem az egyik döggel, de nagy nehezen csak belepréselem a postaládába a cetlit. Erre kisétál egy reszketeg nyolcvanéves bácsika. Tuti ő lesz az első, aki feliratkozik a levlistára.

Nagyítás

Nagyon fontos?

Baromira pörgős hetem volt. Voltam adóhivatalnál, voltam főépítésznél, hadakoztam vízművel, csúsztam-másztam vízaknában, újraírtam/lektoráltam könyvet/cikkeket, kitaláltam dolgokat, rajzoltam is, írtam felhívásokat, küzdöttem mocsárba rekkent projekttel, telepítettem magamnak két laptopot – és még nincs vége. A hétvége sem lesz egyszerű, de már legalább aludni lesz időm.

Csak arra kell vigyáznom, el ne csipikésedjek. (1)

(1) Csipike, az óriás törpe – gyerekkori mesehős. Lelkesen adja a tanácsokat mindenkinek, boldogan irányítja az állatokat. Aztán egyik reggel elszunyál – és amikor megébred, döbbenten veszi tudomásul, hogy a nap nélküle is felkelt, a méhek meg nélküle is gyűjtik a virágport.

Melyik a projekt legkellemetlenebb része?

A tervezés? Az elfogadtatás? Az implementáció elkezdése?
A francokat.

A projekt befejezése. Amikor megcsináltad. Amikor már többször is legyőzted a lehetetlent, többször is improvizáltál valami bravúrosat, mert ugye a leggondosabb terv sem gondolhat mindenre. De elkészült, működik az új rendszer.

Na, ehhez kell aztán a lelkierő. Ugyanis az ember ilyenkor azt várja, hogy szólnak hozzá egy jó szót. Megköszönik.
Természetesen erről szó sincs. Sőt. Az emberek ilyenkor zúdítják rád az ún. apró problémákat. Mármint ezek számodra aprók, legalábbis az eddig megoldott problémákhoz képest. Számukra viszont kényelmetlenek, bosszantóak ezek a problémák – és elvárják, hogy azonnal oldd meg. Mindet. Persze ezek a problémák egytől egyik rejtélyesek, nehezen kinyomozhatók, nem ritkán a rendszerben ezer éve megbúvó régi problémák reinkarnációi az új felállásban. Természetesen te sem ismered annyira mélyen még az új terméket, ráadásul fáradt is vagy – égig érő túlórahegyek meredeznek mögötted. Viszont az emberek türelmetlenek. Nem elég, hogy voltak kellemetlenségek az átállás során, de most meg nem is jó az új termék. A régi bezzeg nem csinált ilyen hülyeségeket.

Ekkor kell maximálisan leszedálni magad és fapofával fogadni a reklamációkat. Az emberi természet _ilyen_, ez ellen nem lehet tenni. Elmúlik, megszokják… aztán jön a következő projekt.