Month: April 2007

Ébredés. Tíz perc madárcsicsergés hallgatása az emeleti ablakban. Végre.

Reggeli után vártuk a telefonszerelőt. Régi kolléga. Jó érzés úgy várni egy szerelőt, hogy nem kell stresszelni előtte. Egy óra molyolás itt is, bent is – aztán voilá, van telefon, van net. Mindenki a tabletpc-re vetődött. A fekete leves: iszonyú lassú a vonal (0.9 Mbit/s, a 4 helyett). A régi nóta – ‘erdő mellett nem jó lakni, mert sok fát kell hasogatni’ – módosul: ‘erdő mellett nem jó lakni, lassú neten kell nyomulni’. Pont határon vagyunk, gyk. irgalmatlan messze a központtól, de még nem a helyi rss-en. Átkötés nem lehetséges. Aranyos. Sikerült kiharcolni, hogy minden szépen és gyorsan átjöjjön (még egyszer kösz a volt EPT-s kollégáknak), hogy maradjon a webhely, az emailcím – aztán most kereshetek kábelnet szolgáltatót.
Mivel a vizes délutánra igérte magát, sokat nem vacakolhattunk. Ha azt akarjuk, hogy a munka végén a mesterek kössék be a készülékeket, rakják össze a konyhát – nos, legalább konyhát kell vennünk. Nej már hetek óta IKEA konyhát tervez, így téptünk is az Őrs Vezér térre. Az egyik eladónál lengyel pár tolmáccsal, a másik eladónál vén farok ostoba nejjel. Úgy mentek oda, hogy még csak szét sem néztek, szinte minden tételnél elmentek megnézni, melyiket is akarják. Különösen a fogantyúknál nem bírtak dönteni.
Rohadt hosszú várakozás után végre emberhez kerültünk, aki rögtön át is passzolt minket másnak. Ekkor már szikrázott a szemem. Végül Nejre bíztam mindent, én pedig állva szunyókáltam egy cseppet. Aztán levadásztunk mindent a lenti raktárban, közben összerakták a többi cuccot a fenti raktárban, végül egy fullra pakolt raklappal és egy púposra rakott bevásárlókosárral karavánoztunk a kocsihoz. Pont a teherliftben ereszkedtünk lefelé, amikor csörögtek a munkahelyről, hogy délután lenne egy újabb konferenciabeszélgetés hollandokkal, közben tesztelgetés. Hirtelen nem tudtam, hogy sikoltozzak-e vagy csak annyit mondjak, hogy ‘téves kapcsolás’ – egyszerűen se időm, se kognitív energiám nincs most erre: az én fejem most mesteremberekkel, rohangásznivalókkal, berendezkedéssel és határidőkkel van tele. Ez önmagában is annyi minden, hogy alig-alig fér bele. Nem, nem tudok most a munkahelyemmel foglalkozni. Az időről nem is beszélve: gyakorlatilag az elviselhetőség határán élünk, immár napok óta. A kölykök ki lettek véve az iskolából, mert nincs semmijük: se ruhájuk, se tankönyvük, se asztaluk, se tanulóidejük. Nekünk mindenünk dobozban és egy költözés/lakásfelújítás kellős közepén élünk, ahol három iparos csapat és mi dolgozunk, mint a barom. Arra sincs időm, hogy levágjam a körmömet – nemhogy arra, hogy egy órán keresztül hallgassam, milyen hálózati hibák vannak messze távol. Ráadásul itt a Húsvét, amikor minden normális ember, beleértve a mestereket is, lazít. Mi viszont, ilyen szélvész tempóban is csak odáig tudunk eljutni jövő hét végéig, hogy legalább a dobozokat kiborogathassuk és legyen ruhánk, evőeszközünk, poharaink – és ne szorítson ezerrel semmilyen határidő. A netről meg nem is beszélve: a 0.9 Mbit/s akkor sem lenne komoly sebesség, ha egyenletes lenne – de bizony szakad. No, szóval ezt kellett volna mögémondani amögé a határozott ‘nem’ mögé, melyet végül válaszoltam a felkérésre.
A parkolóban jött az újabb tetris futam. Irgalmatlan nagy kupac dobozt kellett belepréselni a Fordba, ráadásul lehetőleg egyenletesen. Félórás izzasztó meló volt, de végül minden befért. Nej speciel nem. Szerencsére nem is akart – neki még meg kellett vennie a konyhagépeket a Blahán.
Mit mondjak, nem voltam nyugodt hazafelé. Olyan volt az autó, mintha higannyal töltöttem volna fel. Ha kicsit gyorsabban kanyarodtam, úgy éreztem, hogy kifordul a gumiabroncs. Örültem, mikor befordultam az egyre ismerősebb utcába. A hős kocsi.
Egyszerűen olyan tempóban költjük a pénzt, hogy bankkártyáink nem is bírják. Emiatt Nej konyhagépes köre nem is lett kifizetve – a holnapi szállítás előtt kell majd elrohanni bankba, mert ennyit az automata nem ad ki, a hitelkártya feltöltése meg iszonyú lassú folyamat, még ha meg is van rá a pénz.
A kölykökkel kipakoltunk, majd Dórával elszaladtunk boltba. Aztán Dóra egyedül. Végül Dóra Barnával. Kifejezetten öröm, hogy hazafelé Nej is belépett boltba, hátha mi nem.
A délutáni mesterember még sehol, pedig ekkor már négy óra volt. Kis pihenő után nekiálltam leglettelni a fenti szobákat. Kettőt sikerült, mire befutottak a szakik és egyből nekiálltak Hiltivel lebontani a konyhát. Fél hétkor. Gyorsan leszaladtam és szóltam nekik, hogy ezt ilyenkor már ne. Erre hazamentek. Hogy majd jönnek holnap. A szép az egészben, hogy a csütörtökre ütemezett villanyszerelő csapat is bejelentette, hogy mégis inkább szerdán jönnének. A burkolók meg eleve szerdára mondták magukat. Azaz mindenki holnap fog egyszerre dolgozni, durván 8 négyzetméter területen. Mondjuk, engem nem érdekel, nem én alakítottam ki ezt az időzítést. Nej viszont pánikszerűen elrongyolt villanykapcsolókért.
Mára még egy munka volt hátra: Barna szobájában van három darab egy méteres beépített könyvespolc. Szép masszív darabok, olyan két és fél méter magasak. A srác már szétcsavarozta őket, de nem mozdulnak. Ravasz munka volt, le kellett bontani róluk a dekorációs lambériát és ekkor derült ki, hogy lécekkel, deszkákkal voltak beszorítva a fal mélyedésébe. Vérzett a szívem, mert ezeket a polcokat direkt ezekbe a mélyedésekbe csinálták, szépek is és masszívak is – de nem akarunk Barna szobájából könyvtárszobát csinálni.
Egy gyors szakmázás: beröffentettem Nej laptopjában az USB wifi kártyát. Csak azért, hogy most már őt is nyúzzák a kölykök és több gépidő jusson nekem.
Este még stratégia megbeszélés a holnapi napra. Nem semmi lesz: egy csomó mesterember, miközben nekünk is el kell mennünk többször is itthonról – no meg dolgozni is kéne.
Éjszaka a Jéger már csak úgy üvegből. Igaz, úgysincs pohár.

Az első reggel az új lakásban. Olyan kemény, mint Hofi szerint az orosz űrkomp landolása: fékezőernyő nélkül a betonra. Legkésőbb reggel hétig vissza kell vinnem a Peugeot Boxert Újpestre – emiatt ötkor már csörgött a vekker. Egy ilyen hétvége után. Egész pontosan tudom, mennyi izmom van: csak össze kell számolnom, hol fáj. Mindez úgy, hogy földre dobott matracon kapott el a vekker visítása, dobozhalmok között.
De beértem, bőven időre. Ki is használtam, hogy rövid időre civilizált környezetbe kerültem – főztem egy teát és átfutottam az emailjeimet meg a feed-eket. Aztán tekerés haza, mert fél nyolcra igérte magát a főmester. (A konyhát gyk. teljesen szétveretjük, mindent kicseréltetünk benne – ehhez kell vízgázos, burkoló és villanyszerelő mester – meg egy főmester, aki ezt a hármat összefogja.)
Bármi is lett a nap során, de azt a ritka élményt senki nem veheti el tőlem, hogy a reggeli 7.20-as céges busszal megyek – haza.
Aztán a Köki után elböktem, nem tudtam, hogy a piros busz más útvonalon megy kifelé, mint befelé, emiatt bepánikoltam, hamarabb szálltam le – így sétálhattam egy nagyot a tavaszi reggeli erdőben. Nem esett volna túl rosszul – ha nem lettem volna hulla fáradt és nem kellett volna sietnem haza. De végül éppenhogy elkaptam a mestereket, végigbeszéltük a hetet. Halálos lesz.
Utána Nej visszament a régi lakásba egy kicsit dolgozni, én pedig nekiálltam szétpakolni a dobozkupacot. Ugyanis feltett szándékom, hogy végigfotózom ezt az egész folyamatot – de tartalék aksi nélkül a szándék hamvába fog hullani. Délig simán elvoltam és nagyon hasznos dolgokat találtam – de azt a dobozt, amelyre tippeltem, azt még nem.
Mivel egy órára a régi tulajdonossal volt randevúm (vízművek, társasházi szerződésmódosítás, hosszú), így rohantunk ebédelni az Auchan-be (a görög kajálda egész jó). Ebéd közben jött a telefon, hogy mégsem kell bemennünk, elég, ha közösen kitöltünk egy papírt. Ez volt a nap legjobb híre. Egyből átdöngettünk a Bricostore-ba, tekintve, hogy a mester pénteken már csempét akar visszarakni, nekünk meg még elképzelésünk sincs. Nos, ahhoz képest, hogy pár évvel ezelőtt mennyit tököltünk a járólap/csempe kombón, most piszok impulzíven fél óra alatt meg is vettünk mindent: járólapot, csempét, fugát, szegélylécet, festéket, festőszerszámokat. (Igen, szerszámokat. A teljes ház tisztító festésére az iparos ember 350e forintos ajánlatot tett. Ennyiért a seggembe dugott ecsettel is kifestem.)
Annyira jól sikerült a bevásárlás, hogy nem is bírta haza egy fordulóval a kocsi. A második kör után a kölyköket kiszórtuk az új lakásba – takarítani, cipekedni – mi pedig Nejjel mentünk a régibe, takarítani, cipekedni. Nyilván a régi lakáskulcsot elfelejtettem magammal vinni, így a két lakás közötti távot – immár 48 órán belül nyolcadszor – is sikeresen abszolváltam, dacára az árokba borult nyergesvontatónak. Késő délután értünk haza, a rövid vacsora után hátravolt még nekem egy nagy dobozpakolási akció. Az a rohadt tartalékaksi. (A mobil töltőjét időközben megtaláltam.) Ja, vacsi. Gyakorlatilag nomád körülmények között élünk, ugyan van egy mikrohullámú sütőnk egy műanyag asztalon, de se evőeszközünk, se mosogatási lehetőségünk nincs. Ergo hidegkaja, illetve étterem. Délután például ízesített kekszeket ettünk: paprikásat, sonkásat, sajtosat. Azt kell mondjam, nagyon elkeseredtem: a sonkás kréker nagyon élethű volt. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy az igazival teljesen azonos ízű sonkaaromát lehet már előállítani. Azaz a boltban árult sonkáknak nem kell, hogy bármi közük is legyen az igazi húshoz.
Vacsora után újabb roham a dobozok ellen. Ekkor már megtaláltam a megfelelő dobozt, de kiderült, hogy rosszul emlékeztem, abban sem volt. Kezdtem fóbiássá válni. Nagy levegő, aztán elkezdtem szétszedni _minden_ dobozt. Csak hogy tudd, kb. 12 köbméter teret töltenek ki a dobozaink. Viszont a keresés váratlanul sikeres lett: megtaláltam azt a dossziét, melyben az ingatlanvásárlás fontosabb dokumentumai – pl. adásvételi szerződések – voltak. A tartalék aksi… az nem lett meg. Én mindenesetre kipukkantam. Egész nap irgalmatlan tömegeket mozgattam meg, a nagyon kevés időmből rengeteget fordítottam erre a hülye dobozforgatásra – és nem találtam meg, amit kerestem. Még szerencse, hogy a többiek dolgoztak, mint az eszelős – az általam felforgatott dobozok közül felcipelték a padlásra azokat, melyek nem sürgősen kellettek. Így legalább kicsit szellős lett a lenti szint.
Végül a nap méltó megkoronázásaként közvetlen elalvás előtt eszembe jutott, hogy a tartalék aksit még New Yorkban beraktam a fényképezőgép táskájába. Mely táska itt lifegett végig az orrom előtt.
A frusztráció volt akkora, hogy egy sörrel kellett elfojtanom. Viszont ez azt is eredményezte, hogy mire Nej meg akarta volna beszélni velem a konyha tervmódosításait, már csak horkolásba kódolt válaszokat kapott tőlem.

No, csak meglettek a képek is egy ittfelejtett iskolatáska jóvoltából.

Mivel sok időm nincs most az írásra, csak a linket frissítem: ezen a lapon vannak az új képek.

Maga Káosz Kapitány tette tiszteletét ma a környéken: bedurrant ugyanis a lomtalanítás. Ilyenkor mindent ellepnek a furgonok, az ezeréves utánfutós csotrogányok – és a mindenféle gyanús elemek. Közöttük kellett tovább bonyolítanunk a költözködést. Izgalmas volt. Bármit vittünk le, mindig őrt kellett hagynunk mellette. Értelemszerűen a kocsit is állandóan zártuk.
Másfelől viszont soha jobbkor, egy csomó mindent helyből a lomkupacra tudtunk dobni. Félelmetes mennyiségű szemét tud összegyűlni egy lakásban tíz év alatt. Csak az ember együttélve nem realizálja, hogy ez mind szemét. De amikor össze kell pakolni, meg kell fogni, el kell szállítani – akkor hirtelen már nem kell.

No, ma korábban megy el az írás, mert már az új helyen alszunk. Internet nélkül. Ó jaj. Hogyan fogjuk kibírni ezt a két napot…

Csak gratulálhatok magamnak. Mindent remekül megszerveztem, minden működik is – csak éppen a legfontosabb cuccok dobozát nem jelöltem be. Ilyenek vannak benne, mint PDA-töltő, mobiltelcsi töltő, tartalék aksi a fényképezőgéphez, töltő az aksihoz… Szerencsére egész pontosan emlékszem a doboz típusára… meg arra is, hogy abból a fajtából húsz darab volt… és mivel masszív dobozok, így abban vannak a könyvek -> ergo tutira a kupac alján lesz.

Az milyen már, hogy pisilés _előtt_ lépek be kezet mosni. Mert ilyen kézzel azért már mégse…

Fényképek… lettek ma is, de a gép már kint van, az Internet meg bent. Majd.
Mellesleg most én is visszavonulok egy ideig. Ha minden jól megy, kedden már lesz net az új helyen… addig viszont semmi.