Egy jól sikerült meeting után – ahol le tudtam rúgni magamról egy kellemetlen munkát(1) -, hirtelen úgy döntöttem, hogy már nem megyek vissza a helyemre, és kora délután hazapályáztam.
Sikerült végre elmennem fodrászhoz és kilapátolnom a két hónapos trágyát a lakásból. Jót vigyorogtam egy kezembe akadt felszólításon: azt írják a kéményseprők, hogy fejbe fognak lőni, mert nem voltam otthon csütörtök délelőtt. Ember! Nekem már az is nagy szó mostanság, ha délutánra haza tudok érni.

Megfigyelés. Van egy ilyen érzéki csalódás: az ember hajlamos azt hinni, hogy amikor ideges és ingerlékeny, akkor még a tárgyak is összeesküsznek ellene. Minden leesik, kiborul és richtig összeakad, beszorul, pont akkor, amikor sietnénk.
Tipikus emberi gondolkodásmód; összekeverjük az okot és az okozatot. Az ok ugyanis az, hogy idegesek vagyunk, máshol jár az eszünk – persze, hogy nem tudunk annyira odakoncentrálni a rutincselekvésekre. Ráadásul lelkiállapotunkból következően toleranciaküszöbünk is eltűnik a balfenéken. Leejtek valamit, máskor simán felvenném, idegesen viszont személyes támadásnak érzem és ‘erről is a Microsoft tehet!’ felkiáltással nagyot rúgok a gyerek életnagyságú plüssmedvéjébe.
Ilyenkor kell csinálni valami nagyon szokatlant, higgadtan, mint a mocsári teknős.

A legszokatlanabb kúrát egy haverral közösen csináltuk, egyetemistaként, ’87 körül. Nekem éppen nagyon tele volt a búrám, neki is voltak bajai és szeretett volna belepillantani a jövőbe. Kinyomozta, hogy állítólag van Pécsen egy jósnő. Megkérdezte, hogy van-e kedvem elkísérni?
– Tudjuk a nevét?
– Nem.
– Tudjuk a címét?
– Ja. Pécs.
Persze, hogy belevágtam. Akkoriban minden marhaságra vevő voltam.
Kora délelőtt szálltunk le a buszról Pécsett. Elsétáltunk a főtérre, kerestünk egy taxidrosztot. Jó tíz perc után – amíg kiröhögték magukat a taxisok – foglalkozni is kezdtek velünk. Körbecébéztek és siker: az egyik taxisnak már volt oda valamikor fuvarja. Egy panellakásról volt szó, valahol a város szélén.
Az előszoba tömve volt középkorú nőkkel, meg banyákkal. (Gondolom, az utóbbiak szakmai továbbképzésre jöhettek.) Szívesen mondanám, hogy ektoplazma lengte be a helyiséget, de én csak pörköltillatot éreztem. Először a haver ment be az orákulumhoz, de még én is hallottam kint az örömteli visítást: ‘Micsoda? Hallod Maris, Veszprémből jött a fiatalúr, csak miattam!’ Aztán én is sorra kerültem. A banya teljesen meg volt zavarodva a hirtelen jött népszerűségtől, de azért bedobott apait-anyait. Kiborította a magyar kártyát (profik gondolom most hördültek fel, hogy még csak nem is jóskártya!), és egy meglehetősen primitív algoritmus alapján elkezdte sorolni a jövőt: ahol kijött a hajós figura, ott utazást mondott, stb. Aztán elkezdett magyarázni valamit egy szőkehajú lányról és egy pillanatra megijedtem, hogy tényleg tud valamit, de pontosított, hogy hosszú hajú és én újra visszasüllyedtem a szkepticizmus mocsarába. Végül kijöttünk a haverral, vigyorogtunk egy jót és hazautaztunk.
Csak itthon vettem észre, hogy mintha az összes gondomat kifújta volna valami szél. Végleg lezártam magamban az ex-szel kapcsolatos dolgokat, hirtelen világos lett, hogy hogyan oldhatom meg a tanulmányi problémáimat – és kedvem is támadt egyenesbe raknom a dolgaimat. Bőven megérte.

(1) Joep egyik aranyszabálya:
Mire kell figyelni egy kellemetlen projekt induló meetingjénél?
Hogy ne menjünk el rá.