Egy sportos hétvége

Eredetileg úgy terveztem, hogy gyorsan összevágom a videókat és csak akkor rakok ki posztot, de a videó… ránézésre is legalább 3 hetet késni fog.

Szóval a hétvége. Úgy döntöttem, hogy hasítok egy kicsit: szombat bringa, vasárnap kajak.

2013.07.20; szombat

Némi probléma: hogyan fogom rögzíteni a kamerát, beleértve, hogy hogyan fogom elpakolni a cuccaimat, na meg persze a sisak is kellene. Az első elképzelés az első lejtőn elszállt, szószerint, a sapkámat csak párszáz méterrel arrébb találtam meg. A távirányító meg meghalt, szóval innentől jó hét órán keresztül csak kinlódtam. De nem zavart. Kalandról volt szó, mégis, ki számított egyszerű megoldásokra?

Külvárosi utak. Korrupció? A világ legegyszerűbb dolga. Meg kell nézni, hol folt hátán folt, de mégis csupa kátyú az út. Na, ott biztosan korrupt az önkormányzat.

A Duna-part egészen jól sikerült. Úgy értem, kamerával. A ferencvárosi pályaudvar alatt viszont szívtam rendesen, végül egy macskaszem letörésével megúsztam.
Az Omszki-tónál megálltam ugyan, de ez már teljesen zártkörű lett. Vagy boardolsz a vízen, vagy ki se menjél. Szentendre teljesen lepusztult. Amit a belvárossal csináltak, az valami elmondhatatlan bűntény. Lebontották a töltést és építenek helyette egy ránézésre alacsonyabb mobilgátat. Rondább, de legalább rosszabb. Idegenforgalom… miről beszélsz?

A következő megálló Leányfalu. Itt szoktam hosszabb pihenőt tartani, egy strand melletti presszóban. Már nincs meg, elbontották. Van helyette egy önkiszolgáló étterem. Tömve. Fullasztó hőség odabent. Nekem viszont csak egy sör kellene. Az biztos, hogy nem itt fogom megkapni. Végül egy közeli étteremben (Ladik?) egyszerűen besétáltam a ‘besétálni tilos’ tábla mellett a strandra, vettem egy sört meg egy jégkrémet és jó volt. A kulacsot ugyan nem tudtam megtölteni, de gondoltam, majd a révnél.
A tahitóthalui révnél viszont megszűnt a büfé. Még víz sincs. Csak egy húsz brigásból álló csapat volt, akik roppant előrelátóak voltak és a magukkal cipelt készletből tolták a söröket. Gusztustalanul jó kedvvel.

A kompon beszédbe elegyedtem egy kis klapeccel.
– Mi volt az az előbb a fejeden? – kérdezte.
– Egy fejkamera. Itt van a távkapcsolója – nagyzoltam – Ha fel akarok venni valamit bringázás közben, akkor csak megnyomom a gombot.
– Ja, ez olyan mint a motorosoknál a sisakra szerelt kamera. Hogy balesetnél mutassa, ki volt a hibás.
– Hát, azért ez bringa…
– Persze, ez biztosan nem megy 120-szal.
– 120… izé… az egy szép szám.
– A te bringád ugye nem megy annyival?
– Maradjunk annyiban, hogy nem szeretnék rajta ülni, amikor annyival megy.

Ekkor már kábé úgy ki voltam száradva, min egy exszikkátor. Vácon volt egy nyomóskút, beültem alá. De az igazi megváltás Gödön jött el.

A világ paradicsomi helyeinek biztosan egyike a gödi Duna Csárda. Különösen, ha már a hosszú és fárasztó, perzselő napon nyomott túrád leszálló ágában érsz oda. Helyből egy csapolt Dreher bak, aztan gyros tál, immár világos sörrel. Legszívesebben haza sem mennék.

A szomszéd telken buli van. Egy bárzenekar nyom mindenféle zenéket. Például egy gyökeréig elkoptatott Republic számot. Country stilusban. Cipő, b@zmeg, mit szabadítottál rá a világra? A szomszéd asztalnál egy kislány balettozik a rossz zenére. Neki ez nem jelent semmit, csak ritmus és harmónia. Aztán SimonÉsGarfunkel még jobban megkapják. A Hurricanes pedig az asztal alatt zokog.

Innen már csak 40 kilométer haza. Feltöltve, kellemesen elbódulva, szinte semmiség. A repülőtér környékén nyomós kút. Váratlan konkurrencia. Egy hapi, kisteherautóval és egy csomó marmonkannával. Ahogy belihegtem magam a kút mellé, rögtön átadta a helyet.
– Tudja, a nyulak nagyon nehezen viselik a meleget – magyarázta.
– A nyulak? Hát még én? – vágtam rá, ahogy levegőhöz jutottam a vízivásban.

Aztán semmi különös, hazacsorogtam.

2013.0721; vasárnap

Nejnek már be lett igérve egy kiadós vasárnapi evezés. Habár a reggeli izomláz azt tanácsolta, hogy haver, te ne menjél ma sehová, de ignoráltam. Összepakoltunk – kajakok a tetőre, minden más a csomagtartóba – és elindultunk a Tassi zsiliphez. Úgy terveztük, hogy felevezünk 13 kilométert, aztán visszacsorgunk. Ismerve a terepet, nem túl érdekes. Inkább csak olyan relaxációs túra. Kicsi fiunk valahol Dömsöd körül lopta a napot, menetközben felhívtuk, tudunk-e valamiben segíteni. (Bringával voltak, nyilván ha elhozzuk a cuccuk egy részét, az nem kis segítséget jelentett volna nekik.) Rövid beszélgetés után kiderült, hogy vízparti házban hesszolnak és pont van is előttük kajakos beszállásra alkalmas stég. Újratervezés. Megálltunk előttük, átadtuk a kis hazait (konkrétan egy tálca sört), majd vízre tettük a kajakokat és hajrá.
Borzasztóan jól sült el. Ha Tassról indulunk – ez hat kilométerrel lett volna lejjebb a mostani indulási pontunknál – akkor maximum a Zátonyszigetig tudtunk volna felmenni, de ez már 30 kilométeres túra lett volna. Így viszont simán fel tudtunk menni Ráckevéig, ki tudtunk szállni a szabadstrandon, ettünk hamburgert, ittunk sört (sokat), elmentünk pisilni – és teljesen felfrissülve eveztünk vissza. És az egész csak 25 kilométer volt, azaz Nejnek is jócskán belül a komfortzónáján.
A pakolás annyira nem volt egyszerű, Barna bringája mellett el kellett raknunk a fél tábor cuccát, de pakolásban nem ismerek lehetetlent. Most is sikerült. Igaz, Barnának csak egy negyed ülés jutott, de horkolva aludta végig az utat. Jó kis foglalkozás lehetett az előző hetük.

ps.
Ne örüljél. Az írástól függetlenül videók egyszer még lesznek. Mind a bringázásról, mind a Soroksári Dunáról. Az utóbbiról nem is kevés, harmadik hete járjuk Nejjel az egyes részeit.

One thought on “Egy sportos hétvége

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *