Az agy… még mindig fura egy dolog

Éjjel azt álmodtam, hogy egy idegen férfi került a családba. Be is költözött hozzánk, hasonlóképpen, mint Tartuffe: elnyerte a családtagok bizalmát, kivéve az enyémet. Velem állandóan kötekedett, balhézott. Az lett a vége, hogy elköltöztem otthonról.
Ekkor riadtam fel. Egy ideig néztem a plafont, majd visszaaludtam. És újraálmodtam az egészet. Csak most az volt a különbség, hogy az első konfliktusnál kidobtam a hapsit a bezárt ablakon.

Gyorsan korrigált az agy.

Agymosott

Nemrég baráti társaságban beszélgetés közben elhangzott, hogy tudja-e valaki definiálni, mi az, hogy ‘agymosott’.
Az én definícióm így hangzott: agymosott az, aki védi még a védhetetlent is.
Akiben ugyanis még maradt némi önállóság, az felismeri, hogy a védhetetlen hiba, az hiba. Az általa istenített entitás hibát követett el. Ezt képes be is ismerni.
Akinek viszont már átmosták az agyát, az már hisz. Hisz abban, hogy az általa istenített entitás képtelen hibát elkövetni, azaz a védhetetlen hiba sem hiba, hiszen rengeteg szempont létezik és biztosan lehet olyat is találni, ahol a hiba igazából nem is hiba, hanem sőt. És beindul a racionalizálás, először személyes szinten, aztán a közösségin is.

Ballmer

Ha már mindenhol vele foglalkoznak, én sem maradhatok ki a trendből. Többször volt szerencsém látni élőben, egyszer az első sor elé ültem be, a fotós pozícióba (naná, géppel), gyk. karnyújtásnyira a hapitól. Aztán amikor ment a show, hirtelen villant be: nehogymár senki ne vegye észre, hogy ez a pacák a szinpadon gyakorlatilag Al Bundy?

Dörmög

Annyira összecsaptak a fejem fölött a hullámok, hogy ma délután már felsóhajtottam: – Bárcsak növény lehetnék!
Aztán ránéztem a kertre, ahol halomra száradtak az elhanyagolt növényeim, és hozzátettem: – Vagy talán mégse.

Tócsni fantázia

Rudi, szerintem menj ki a szobából.

Ahogy igértem, a kisérletek folytak tovább. Az már látszott, hogy a sajt jó irány és a hús is oké, feltéve, hogy eléggé megsül.

A következőt találtam ki: megkevertem a tócsimasszát, ahogy szoktam (+ frissen szedett bazsalikom, + frissen szedett petrezselyem), majd jött a trükk. A csirkemellet felkockáztam, kockáztam mellé kétfajta sajtot (füstölt karaván, illetve kicsit diós maasdamer) és az egészet beledobtam egy aprítógépbe. A tócsimasszáról leöntöttem a krumpli levét, majd ez is ment az aprítógépbe, hígítónak.
Ebből is lett egy krém. Ezt alaposan beledolgoztam a tócsimasszába, aztán hagytam egy félóráig állni. (Igen, az tippelt jól, aki úgy gondolta, hogy az ilyen holtidők áthidalásában sokat segít egy üveg bor.)

Tulajdonképpen ekkor már csak sütni kellett. Volna. Valójában pont a sütéshez kellett némi trükközés. Nem volt mindegy, milyen vastagok a kisütendő cuccok. A normál tócsinál kicsit sűrűbben kellett forgatni, hiszen a sajt hajlamos egyből megégni. A húsnak viszont sok sütés kell, azaz a tócsinál sokkal sötétebbre, gyakorlatilag sötétbarnára kellett sütnöm, hogy belül se legyen nyers.

Aztán az iteráció. Nyersen a massza pont jó. Lejön az első sütés és azt tapasztalod, hogy se nem sós, se nem hagymás, se nem elég erős. Rádolgozol. Bors, hagyma, só. Közben persze már sül a második sütés, melyet megkóstolva kiderül, hogy ez bizony pont jó volt. És elborzadva nézel a hatalmas tömegű masszára, melyet éppen az előbb sóztál, borsoztál, hagymáztál túl.

Na, mindegy, a harmadik sütésre pont eltaláltam mindent, teljesen finom lett.
De micsoda?
Nem viccelek, komolyan nem tudom, minek nevezzem ezt az izét.

  • Nem tócsi. Bár a formája tisztán az, de az íze, az nagyon nem.
  • Fasírt? Tulajdonképpen az lenne, de zsemle helyett krumplival. Az meg már… na, ne.

És akkor a sajtról még nem is beszéltem.

Végül azt mondtam, hogy jobb híján legyen sajtos tócsifasírt. Copyright.

IRL és URL

Mivel nem először jön elő, úgy döntöttem, hogy rászánok a témára egy posztot.

Rendszeresen megkapom azoktól, akik a blog olvasása után ismernek meg személyesen, hogy csalódtak. Elképzeltek valamilyennek és nagyon nem olyan voltam az életben.

Ez bizony így van.

Nézzük először az – IRL – valóságot. Az alap probléma az, hogy én soha nem érzem azt társaságban, hogy dominálnom kellene – miközben mindig van egy, két, esetleg több személy is, akiknek viszont mindennél fontosabb, hogy ők legyenek a központban. Ilyenkor hagyom őket, nem nyomulok, nem versengek. Ennek is megvan az előnye: üldögélek, szivarozgatok, figyelem a társaság viselkedésének dinamikáját és mind pszichológiai, mind szociológiai megfigyeléseket végzek, fejben jegyzetelve. A témákhoz egyébként sincs értelme hozzászólni, ritka kivételektől eltekintve meglehetősen sekély szokott lenni a viták íve.

Aztán a blog, azaz az URL világ. Na, ez teljesen más. Ezt ugyanis én rendezem be. Minden írás alapszituációja az, hogy egy elképzelt jóbaráttal ülünk kettesben egy kocsmában, előttünk sör és a jóbarát éppen megkérdezte valamiről a véleményemet. Ketten vagyunk, tehát nincs zaj, nincs dominanciára való törekvés. Mivel a jóbarát tényleg kíváncsi a véleményemre, így bátran elmondhatom, tetszőleges mélységben, sőt, egyéni stíluselemekkel is színezhetem, hiszen tudom, hogy a barátom szereti az ilyesmit.
Te, mint blogolvasó, ebbe a beszélgetésbe hallgatózol bele a szomszéd asztaltól.

Persze, hogy más a két egyéniség.
Nem mondom, nagyon ritkán előfordul, hogy a kettő összeér. De az ilyesmi tényleg nagyon ritka, és az kell hozzá, hogy olyan baráttal beszélgessek, akivel már korábban kialakult egy intim viszonyunk. Nyilván idegenekkel ez nem megy.

Azaz én vagyok a társaságban az a pocakos, szótlan faszi a sarokban. Csakhogy mire idáig eljutsz, addigra nekem már komplett pszichológiai profilom van mindenkiről az asztal mellett.

Tócsni variációk

Már most szólok, hogy Rudi, mielőtt olvasnád, takard el a szemed.

Szóval ma bevetettem a teljes fegyvertárat. Megkevertem a tócsi alapanyagot (hagyományos keverék + friss bazsalikom, petrezselyem és egy árnyalatnyi oregano), majd egy tálkára összekockáztam filézett csirkemellet, kolbászt, füstölt sajtot (Karaván) és maasdamer sajtot. Ezeket forgattam bele sütés előtt a masszába. Így végül ötfajta tócsitallért sütöttem, méghozzá úgy, hogy evéskor előre nem lehetett tudni, melyik milyen lesz.

Tapasztalatok:

  • A kolbász nem volt olyan jó, mint ahogy elképzeltem. Felejtős.
  • A sajtok viszont nagyot szóltak, mind a két fajta. Ezen a vonalon még érdemes tovább kisérletezni.
  • A húsoknál pedig jobban jártam, ha beburkolás helyett együtt sütöttem őket a tócsival. Ha ugyanis burkoltam, akkor a hús éppen csak megsült, ha meg külön sütöttem, akkor egyrészt az olajból átvette a tócsi ízét, másfelől addig süthettem, amíg ropogós nem lett.
  • Jó játék volt, de simán elfogyott másfélszer annyi bor sütés közben, mint máskor.

És már van ötletem a következő kísérletre. Az élet szép.

RIP

Egy újabb kedvenc mamut igazolt át a másik világba. Nem panaszkodom, kifejezetten gazdag életművet hagyott maga után. Legyen neki könnyű a föld.

Meghalt Slawomir Mrozek.

ps.
Azért kicsit fura az időzítés. Amikor leírtam a tegnapi írás utolsó bekezdését, kicsit elgondolkodtam. Hogy szabad-e ilyet. Hiszen annyira ordít arról a befejezésről, hogy mrozsekes.

Természetes ellenség

Megleptem magamat egy izlandi úttal. Összedobtam a túrahátizsákomat, sátor, hálózsák, matrac, két váltás ruha és gyerünk. Úgy terveztem, hogy ráérősen becsavargom a sziget déli részét, aludni meg ott alszok, ahol rámsötétedik.
Második éjszaka egy gleccser mellett vertem tábort. Bár a ‘vertem’ nem annyira pontos kifejezés, hiszen a sziklába nem igazán mentek bele a cölöpök. De nagy kövekkel sikerült rögzítenem a sátrat. Összevakartam némi gallyat, az esti félhomályban raktam egy kis egyszemélyes tüzet. Körbenéztem: ez az a táj, ez az a hangulat, amiért megéri ennyi kényelmetlenséget vállalni. A távolban egy füstölgő vulkán, a közelben egy meleg tó, gejzírekkel, ezeket holnap fogom felkeresni. Ember sehol, csak csend, valami felfoghatatlan csend.
Illetve.
Egyszer csak hallottam valami surranást, majd a szikla mögött villant valami fény. Vállat vontam. Vagyok annyira leszedált állapotban, hogy minden marhaságért nem fogok felugrálni. Akármi is volt, majd idejön, ha akar valamit.

Idejött.

A szikla mögül egy vékony, nagyfejű alak sétált elő. Biccentett. Visszabiccentettem, majd intettem, hogy üljön le a tűz mellé.
– Sör? Szivar? – kínáltam.
Picit gondolkodott. Aztán elég csúnya akcentussal megszólalt.
– Igen. Ilyen sorrendben.
Mindketten elvigyorodtunk. Aztán csak ültünk szótlanul, élveztük a hangulatot.
– Messziről jön? – törtem meg a csendet.
– Annyira nem. Alfa Centauri.
– Szép hely lehet.
– Ne udvariaskodjon, felesleges. Ronda, zsúfolt hely. Azért is szeretek ide járni.
– Hát, a Föld is elég zsúfolt hely. Ez itt egy üdítő kivétel.
– Tudom.
– Nem először jár itt, ugye?
– Nem.
– De szabad ezt maguknak egyáltalán? Nem kellene először kapcsolatfelvétel, meg miafranc?
– Nem, nem szabad. Sőt, kifejezettem tilos. De én mindig leszartam a szabályokat.
– Helyes. De azt legalább tudja, hogy egyáltalán biztonságos-e maguknak ez a környezet?
– Honnan tudnám?
– Aha.
– Miért, magának biztonságos?
– Nem tudom. De azért meglehetősen tisztában vagyok a veszélyekkel.
– Oké. Maguknak például mi a természetes ellensége?
– Nem tudjuk. Valószínűleg nincs.
– Nincs?
– Nincs. Mindegyiket kiirtottuk.
– Akkor maguk az emberi élet végső határáig élnek?
– Azt azért nem. Betegségek vannak. Balesetek is. Néha az emberi szervezet váratlanul megbolondul: a sejtek rosszul működnek és rák. Egy véletlenül rossz helyen kialakult vérrög. Embólia. Infarktus. Agyvérzés.
– Ez nekem gyanús. Mire gondolnak, mi lehet emögött?
– Szokták azt mondani, hogy sors. Isteni gondviselés.
– Isten? Az mi?
– Sokat segít a világ elképzelésében, ha feltételezünk egy emberfölötti értelmet, mely befolyásolja a sorsunkat. Ezt neveztük el Istennek.
– Aha, értem. Szóval felfogták a ragadozó koncepció értelmét, de mivel nem ismerik a részleteket, a ragadozójukat elnevezték ennek az… Istennek.

Természetesen agyonütöttem. Már csak azért is, hogy megmutassam neki, mennyire nem ismeri még csak a saját ellenségeit sem.

Nyomi

Tulajdonképpen készen is lennék a gépemmel. Jobb lett, mint volt, és ez most egyáltalán nem túlzás. Mint a korábbi bejegyzésekből is látható, immár megy a videóvágás is, és ha megint elromolna, akkor végső megoldásként működik a restore pontból való visszaállás.

Hétköznapok. Készültem a könyvelőhöz, lehúztam a banki kivonatokat. Nyomtatás. Hoppá, az új profilban még nincs nyomtató. Nosza, felvettem a szerveren lévő megosztott hp1020-ast. Print tesztlap, kövér error. Na, ne. Nyomtató szemre rendben. Laptopról eszköz eltávolít. Aztán driver is. Illetve… hülye helyzet: azt mondja, hogy a drivert nem lehet eltávolítani, mert használatban van. Print spooler restart, továbbra is használatban van a driver. Ez egy túlélőbajnok. A spooler restartot kevés print job szokta túlélni. Gép restart. Ugyanaz. A driver kilőhetetlen. Safe mód – de ekkor meg nem látszódik semmi: se nyomtató, se driver.

Ilyenkor mi van?

Google. Egy bizonyos Luka blogján futottam bele egy első látásra hajmeresztőnek tűnő megoldásba, de a kommentek szerint működik. Sóhaj. Hát már nem telik el nap anélkül, hogy ne kelljen belepiszkálnom a registrybe? Viszont tény, a megoldás jó. Kinyírtam végre a drivert. Gép restart, nyomtató újra felvesz, közben driverek a szerverről települnek. Tesztoldal. Megint nem jön ki. Kiváncsiságból megpróbáltam a drivert eltávolítani, de megint nem sikerült. Azaz goto start mező.

Az már látszott, hogy kliensoldalon többet nem tudok. Nézzük a szervert. Tesztoldal. Ott se jött ki. Hülyén hangzik, de megkönnyebbülten sóhajtottam fel: ez már ismerős terep. Húsvétkor futottam bele hasonlóba, szerencsére dokumentáltam is. Kiirtottam a szerverről is minden nyomát a nyomtatónak, kikapcsoltam, szerver restart, nyomtató visszakapcsol, pnp felismerte, feltette újra azt a szájbanyomott USB printing drivert és mindenki örült. (Just for recording: bidirectional support kikapcsol, fontos.) Tesztlap a szerveren immár kijött.

Kliens. Itt még minden romokban. Próbanyomtatás: semmi. Oké. Luka módszerével kigyaktam megint a drivereket, eltávolítottam az eszközt, restart, felvettem újra a nyomtatót, ahogy kell, tesztoldal: kijött. Hurrá. Igaz, elment vele az este és én egészen mást terveztem mára, de legalább zajlik az élet.

Azért adózzunk egy elismerő biccentéssel a személyes őrangyalnak. Kitalálni ezt a rejtélyes printerhibát a szerveren, aztán beidőzíteni pont akkorra, amikor éppen a laptopot rakom össze elemeiből és úgy csinálni, mintha kliensoldali hiba lenne – ravasz. Nem panaszkodhatok, hogy hagyná eltunyulni a problémamegoldó készségemet. Ráadásul még valószínűleg hosszú életű is leszek a földön, mert azzal az őrangyal is tisztában van, hogy ha találkozunk, akkor cafatokra rúgom a seggét.

ps.
Azt viszont csak pitiáner szemétkedésnek tartom, amikor délelőtt éppen a csekkek online fizetése közben ment el egy órára a net, így elég sokáig nem tudtam, hogy valójában mi is történt a tranzakcióimmal.

Alsóőrs 05/05

2013.08.02; péntek

A kétéves kölyök kora reggeli hisztijénél csak egy kegyetlenebb dolog van: amikor lenyugtatásképpen odaadják neki a nyolc hangra képes műanyag szintetizátort, az úgynevezett prüntyögőt. Legszívesebben mind a kettőt betiltanám: a prüntyögőt is, meg a kisgyereket is.

Igen, korai ébresztőt kaptunk. Pedig ekkor lehetne egy kicsit aludni, mert éjjel nem nagyon. Mindegy, szokásos reggeli fürdés, kaja, kávé, szivar. Aztán punnyadás. Egyikünknek sem volt kedve megmozdulni. Ha túrázni kell menni, az oké. Ha bringázni, az is. De mára kajakos borulgatást és visszamászást terveztünk. Jó esetben mindkettőből ugyanannyit.
Végül az eszméletlen hőség(1) kergetett le a vízhez. Ennél minden jobb.

(1) A soron egyedül a mi mobilházunk előtt nincsen árnyékot adó nagy fa. A tönk látszik, ahol volt, de valamiért kivágták. Helyette valami cserjésedés nyomul belőle, de nem az én életemben lesz ebből fa. Szóval árnyék, az nuku. A flair bútorhoz tartozó napernyő, mintha nem is lenne. A tűző napon mind a ház előtt, mind odabent olyan, mintha nyárson sülnénk.

From Alsoors 2013

Na, itt indult be igazán a móka, a vízben. Borultunk (mindketten), sikoltoztunk (én nem annyira) és volt küzdés is, rengeteg.

From Alsoors 2013
From Alsoors 2013

Leginkább Nej részéről. Hogy is mondjam, khmm… geometriailag én sokkal konvexebb térforma vagyok, mint ő, sokkal simábban fel tudok kúszni a kajak madzagos fedélzetére a vízből. Neki beletellett egy kis időbe, mire megtalálta a mászásban az összhangot.

From Alsoors 2013
From Alsoors 2013

Majd miután kifáradt, átlapátoltunk az alsóőrsi strandra, utána meg vissza. A végén csináltunk egy páros borulást. Ismerve a formánkat, ezt kell a legjobban begyakorolnunk. De ez is ment. Nej még a kisvízben gyakorolta a beszállást, én meg eleveztem az egyik stéghez, csípőmozdulatot gyakorolni, utána pedig lapáttámaszoltam.

From Alsoors 2013

Szóval ahhoz képest, hogy mennyire kelletlenül szálltunk vízre, elég sokat tanultunk. Ráadásul a kánikulát is kicseleztük.

Persze, nem teljesen. Délután négyig aléltunk a napon, aztán elmentünk bringázni. Minden ellenkező híresztelés ellenére kánikulában a bringa kifejezetten jó cucc, mivel tekerés közben a menetszél hűt. (Mi van teve, megfagytál?) Betekertünk Füredig, meg vissza. Összességében felemás érzésekkel gondolok vissza erre a megmozdulásra. A kerékpárút meglepően jó minőségű. Én arra számítottam, hogy kapunk egy gödrös betoncsíkot az árnyéktalan út mellett, ehelyett egészen kellemes helyeken tekergett az utunk.

From Alsoors 2013

Ami viszont gyilkos volt – konkrétan emlékgyilkos – az a Kisfaludy strand. A nyolcvanas években ez még csak az arácsi szabadstrand volt. Meglehetősen elhagyatott strand, egy meglehetősen elhagyatott borozóval. Ez utóbbi egy nagy boroshordóból volt kialakítva, nem meglepő módon Hordónak hívtuk. Rengeteg vizsgára készültem fel ezen a strandon, a borozóban pedig már messziről tudtam, melyik lócát kell választani, ha kényelmesen szeretnék ülni. Később a jövendőbeli Nejjel jártunk ide, szintén tanulni, na meg közben ökörködni. A legtöbbször stoppal jöttünk, később bringával is. (Bár Nej makacsul tagadja, de én határozottan emlékszem közös bicajozásokra Felsőőrs felé.) Aztán amikor Úrkútra költöztünk és megszülettek a gyerekek, szintén erre a strandra jártunk. Gyakorlatilag tíz éven keresztül ez a strand képviselte számomra a Balatont. Aztán bekerítették, fizetős lett. A Hordót olyan szerencsétlenül kerítették le, hogy a strandról nem lehetett elérni, csak ha kimentünk, ekkor viszont érvényét vesztette a belépőjegy. Volt a Hordóval szemben egy ABC is, rengetegszer ebédeltünk a lépcsőjén. (Zsemle kettétépve, bele a kockasajt és a párizsi.) A kerítés után ez sem működött. A legdurvább az volt, hogy a strandra a kerékpárt sem lehetett bevinni, kint viszont őrzés, az nem volt. Le is szoktunk a strandról, na meg el is költöztünk a büdös Pestre.
Ilyen háttérrel mentünk most vissza, megnézni, mi lett a helyből. Háát… a régi, elhagyatott strandból egy felkapott, zsúfolt strand lett. Tömeg, tömeg, mindenfelé. A Hordóból kidobták a hordót, egy elegáns csárda található a helyén.

From Alsoors 2013

Nyilván beültünk egy fröccsre, de semmi, abszolút semmi nosztalgia érzésünk sem volt. Egy újabb hely, mely már csak a fejemben létezik, mert a valóságban kicserélték másra.

A Tagore sétányon szintén tömeg, a kerékpárút lezárva borfesztivál miatt. Egye fene, ezt még elviselem. (Bár a balatonparti borfesztiválokról nincs túl jó véleményem, de láttam neves termelőtől is bódét, talán nem félédes fröccsökről fog szólni a mulatság.)

From Alsoors 2013

Természetesen ehhez az akcióhoz is tartozik videó. Némileg múltidézős, legalábbis itt-ott.

A kempingben pizza, bevásárlás, utána egy kis pihenő. Felvételek visszanézése. Káromkodás. Megint becsúszott egy teljesen fekete felvétel.
Hiába volt már este, a meleg nem tágított. Egy kis strandolás.

Fürdőfülke a mobilházban. Le lehet húzni a rolót, de egy öt centis sáv kilátszik. Derékmagasságban. Törölközés közben úgy érzed, hogy nem lát senki, és nagyjából igazad is van, hiszen csak öt centit látnak belőled kintről. Derékmagasságban.

Előpakolás. Kajakok összerakása, felszerelése a kocsira. Utánfutó. Bringák berakása, rögzítése.

Éjszakai fürdőzés. Ezt minden este terveztük, de csak ma este, az izzasztó pakolás után jött meg hozzá igazán a kedvünk. Lesétáltunk, bementünk.
– Látod, ez az igazi balatoni panoráma – mutattam körbe – balra, Siófokon villognak a fények, jobbra a tihanyi apátság fényei, felettünk a töméntelen csillag, nyugi van és csend.
– Eltekintve persze a parton óbégató rengeteg részegtől – tettem hozzá kicsit később.
Hát, igen: péntek este. A kemping részeg. Azért ez olyan igazi, magyaros virtus. Külföldön is van buli péntek este, ilyenkor a központi helyen megy valami hangoskodás, de a kemping többi részében nyugi van. Nálunk nem. A kemping teljes térfogatában ment az ordítozás, a részeg gajdolás. Annyiból végülis mindegy volt, hogy a nappal felforrósodott mobilházban úgysem lehetett aludni. Kiültem a teraszra egy üveg borral (majdnem jeges – a hűtő úgy dolgozik, mintha az élete múlna rajta) és irkálom a blogot, közben meg jókat vigyorgok az egyes csapatok akusztikai produkcióin. Mégis, milyen már, amikor elázott tizen-huszonévesek a “János legyen fent a Jánoshegyen” operettbetétet óbégatják teljes átéléssel? Látom magam előtt, hogy néhányan még fel is állnak hozzá és bonvivánként tárják szét a kezüket az utolsó akkordoknál. Ez zsigerileg bennünk van. Kár eldobni a szívem. Aha.

2013.08.03; szombat

Elméletileg mára csak a takarítás/pakolás/hazautazás klasszikus hármas lett volna hátra.

From Alsoors 2013

Elméletileg. Csakhogy a gopro gondoskodott a programról. Három olyan bringás felvétel sült be, melyek nagyon kellettek volna a nyaralásról készült videóhoz. Mit csinál ilyenkor egy elkötelezett vidióta családfő? Miután kicsekkolt a kempingből, autóval szépen elment az inkriminált helyszínekre és újra felvette kerékpárral a snitteket. Végülis csak háromszor kellett leszerelni, majd visszaszerelni a kerékpárt, ennyit megért az a pár perc.
Nej monoton tűrte, illetve hozta utánam időnként a kocsit. (“Kitt, gyere ide” – gallér alatt karórába suttogva.)

Mindenesetre határozottan örültem neki, amikor a sikerült felvételek után végre már a klímás autóban izzadtunk(!) hazafelé az M7-esen. Eszméletlen melegben mentünk le, eszméletlen melegben jöttünk haza.

A parton annyi muslinca volt, hogy a pókok minden teret beszőttek, függetlenül attól, hogy napközben mondjuk arrébbraktam egy széket, vagy bedobtam valamit a kukába. Egy nagyon bátor pók hálót szőtt a visszapillantó tükör és az ablak közé. Hazafelé csak úgy lebegett a pókháló a levegőben, a tükörben meg láttam a pókot, ahogy feszített a lebegő hálón, gúvadt WTF szemekkel.

Aztán itthon. A macskák nyávogását már kilométerekről hallottuk.
– Éhesek?
– Raktam ki egy egész doboz szárazkaját – vont vállat Nej.
Mely szárazkaja úgy volt, ahogy hagyta. Egy szemet sem ettek belőle.
– Hja, macskák, nincs mindig kaviár – húztam a számat – A paprikás krumplit is meg kell enni néha.
– Mondjuk, az elgondolkodtató, hogy a kóbor macskák sem ették meg – töprengett Nej.
– Ez a szokásos kajájuk?
– Dehogyis. Megvettem a boltban a legolcsóbbat erre a hétre.
– Jól sikerült. Kész csoda, hogy nem köptek le, amikor hazaértünk.

Az udvar… az néz ki valahogyan. A gyepről már Darwin is csak hosszas vizsgálatok után merné kijelenteni, hogy fű. Talán. A szeder porrá száradt. Igaz, csak azok az ágai, amelyeken volt termés. Idén is konzervet eszünk. Az új füge teljesen összeszakadt. Nej meg is lepődött, mivel úgy vélte, nehogy már egy fügefa megijedjen a melegtől. Nos, ez össze is tojta magát. Ahogy állunk, ősszel kaktuszt kell ültetni, az kibírja nálunk. Talán.

Alsőőrs 04/05

2013.08.01; csütörtök

Szolíd ébredés. Estére már ki kellett nyitni minden ablakot, de meglepő módon nem jött be szúnyog. Nyolckor frissen leügettünk a partra, reggeli úszás. Utána bőséges reggeli, majd a kajakok felszerelése. A hét eleji viharos idő miatt csak egy kajaktúrára maradt időnk, azt viszont mára terveztük.

Néha úgy érzem, a technika kezd túlnőni rajtunk. Elméletileg csak be kellett volna dobni a két kajakot a vízbe és hajts – ehelyett majdnem egy órán keresztül szereltünk rájuk ezt, meg azt. Közben feltámadt a szél (hogy ez nem bír egyszer már lepihenni), fel is lőtték az 1-es viharjelzést. Szerencsére egyébként is strandról-strandra tipusú kajakozást terveztünk.

From Alsoors 2013
From Alsoors 2013

A beszállóhelyünkön ki volt kötve egy kétszemélyes Puch, a gazdái sehol. Valahogy beszenvedtük mellette a kajakokat, Nej el is startolt. Én még vacakoltam a kamerával meg a GPS-szel, amikor megérkezett a tulajdonos. Éppen intett valami bocsánatkérés-szerűséget, amikor felismertem.
– Hé! Szia!
– Nahát! Szia!
András volt, egykori egyetemi tankörtársam. Fűzfőről eveztek a lányával Tihanyba, egy mártózás erejéig kötöttek ki pont a mi kempingünk strandján, pont a mi stégünknél, pont abban az öt percben, amikor beszálltunk. Összekombináltuk a két expedíciót és mentünk velük. A strandközeli kajakozást egyből elfelejtettük, szerencsére Csopak környékén vissza is vonták a viharjelzést. Csakhogy a víz az nem olyan, hogy ha eláll a szél, akkor egyből le is nyugszik. Még ellötyög egy ideig a lavórban. Tihany felé elég barátságtalan hátsó-oldalsó hullámzást fogtunk ki, le is kellett ereszteni a kormányt. Aztán egy idő után kiszálltunk. Spricó nem volt nálunk, a tervezett Tihany-Szántód vonalon valószínűleg cifra lett volna a terep, így inkább kikötöttünk a tihanyi strandon.

From Alsoors 2013

Gyors sör, duma, kivel mi történt, aztán mi elindultunk vissza, ők meg mentek tovább Udvari felé. Viszont így visszafelé nyaltuk ki szép tisztára az öblöket, néztünk meg minden kikötőt, minden strandot. Nem kicsit lett hosszabb az út.

Füred környékén kalózokban gyakorolta a vitorlázás alapjait az ifjúság. Az egyik különösen szemtelen kölök odakiabált:
– Hahó, csinálj egy eszkimót!
– Csak utánad, öcsi! – kiabáltam vissza.

Kikötéskor még összefutottunk egy hülye, kövér német párral: hirtelen elkezdtek birkózni a stégen, miközben éppen Nej kajakját szedtük ki, aztán elcsúsztak és kis híján stéggel együtt sodortak vissza minket is a vízbe, kajakostól, aztán összeszedték magukat, a nő elkezdte lehúzni a hapsi fürdőnadrágját, teljesen nem sikerült, de a fehér hold azért kimutatta a mosolyát, szóval teljesen idióták voltak, szerencsére be volt kapcsolva a fejkamerám.

Pakolászás, technika kezelése. A tracking logot fellőttem, a felvételekbe belenéztem, egy lett tökfekete, de mivel nem is emlékeztem rá, minek kellett volna rajta lennie, így nem is lehetett fontos.

Ejtsünk pár szót a neoprén lábbelikről. Büdösek. És ez nem is igazán megfelelő kifejezés számukra: ordenáré büdösek. A neoprén ugyanis olyan, hogy mindig egyből meg kell szárítani. Ha egyszer is elfelejted, utána vége: garantáltan bebüdösödik. Különösen a zokni. Meg a cipő. Az enyém már eljutott oda, hogy a Pratchett regényekben megjelenő wow-wow szószéhoz hasonló biztonsági óvintézkedések mellett lehet csak tárolni, illetve szállítani. Jelenleg ezek a cuccok tartózkodnak kizárólagosan egyedül az utánfutóban, a ponyva pedig kegyetlenül le van szíjazva mindenhol. Amikor kiszállás után levettem, a pár másodperces érintkezés után is egyből le kellett sikálni a kezemet, mert nem mertem megfogni mást. Az első sört még megittam így a teraszon, de utána elmentem zuhanyozni. Gigászok harca: mi az erősebb, a neoprén zokni vagy Nej gyöngyvirágillatú tusfürdője? Nos, a tusfürdő elvérzett. Még be kellett fújnom magamat szúnyog elleni spray-vel, hogy teljesen eltűnjön a kellemetlen szag.

From Alsoors 2013

Pizza ugyanott, ahol tegnap. Kifejezetten finom pizzát adnak, ami azért is nagy szó, mert életem legrosszabb pizzáját pont ebben a kempingben ettem, jó tíz évvel ezelőtt. Vacsi után levezető úszás. Utána nagy punnyadás. Nekem mondjuk nem, ugyanis én ilyenkor írom le fejből a nap történetét, és ez nem kevés.

– Akkor most kicuccolok a szabadba, hozok egy pohár bort, egy szivart és úgy csinálok, mint egy blogger.
– Remek. És én mit csináljak?
– Csinálj úgy, mintha te lennél a blogger felesége.
– Oké. Látványosan fogok unatkozni melletted.
– Korrekt.

Nem tudom, lehet, hogy ma front van, de minden kisgyerekre ma jött rá a hiszti. Egész nap zengett a környék.
– Szerinted átmehetek disznót ölni? – kérdezte egy idő után elgyötörten Nej.

A sötétben még kisétáltunk éjszakai Balatont fényképezni, de a séta igazi értelme inkább az volt, hogy enni adtunk annak a tömérdek sanyarú sorsú, éhező szúnyognak.

Ma este úgy döntöttem, hogy a változatosság kedvéért megpróbálom látni is a billentyűket, miközben nyomkodom. Felkapcsoltam a kinti villanyt. Azóta több tízezer muslincával osztozunk a boromon. Nem valami válogatósak.

A kockaház egyre melegebb, szél bezzeg most egy gramm sem. Kíváncsi leszek, hogyan lesz ebből alvás.

Végül az adekvát videó az evezős kirándulásról:


 

Okos felhő, buta felhő

Ma eljutottam ahhoz a részhez, melytől eleve tartottam egy kicsit. Na jó, nagyon. Be kellett konfigurálnom az új profilomban a különböző felhőkhöz való szinkronizációkat.

Elég vegyes lett az eredmény.

Dropbox: Na, ők azok, akik tudják, hogyan működik a felhő. Feltettem a klienst (ez a profilba települ), megmondtam, hol van a lokális könyvtár, átfutotta, összepontozta a fájlokat a felhőben lévőkkel, megállapította, hogy szinkronban vannak… és kész. Pár perc alatt el lett rendezve kábé 2 GB tartalom.

Google: Na, ők azok, akiknek fingjuk sincs a felhőről.
Gdrive: Feltettem a klienst, beléptem, meg akartam mondani neki, hogy melyik a lokális könyvtár.
– De hát abban fájlok vannak! – háborodott fel az alkalmazás.
– Bazmeg, erről szól a szinkronizáció! – kaptam a fejemhez, de hiába. Csak üres könyvtárat lehetett megadni neki. Csináltam egyet, aztán gyorsan átdobtam bele a régi tartalmát. Igenám, de ezeket új fájloknak tekintette, azaz a felhőben lévő fájlokat elkezdte letölteni, a lentieket meg egy (1) cimkével kiegészítve elkezdte feltölteni. Csak szólok, hogy 16 GB adatmennyiségről beszélünk. Gyorsan lelőttem a szinkronizációt. Új konfiguráció, üres könyvtár. Megvártam, mire leszedte a 16 GB adatmennyiséget, kitöröltem az (1) végű fájlokat. Csakhogy. Ebben a pár napban is – amikor már nem működött a szinkronizáció – használtam egy csomó fájlt, melyek a gdrive könyvtárban voltak, azaz a lenti anyag a friss. Mivel nem tudtam, melyeket használtam, melyeket nem, a régi könyvtárból felülírtam a gdrive lokális könyvtárát. Erre szorgalmasan visszamásolta felfelé a 16 GB-t. Ahelyett, hogy elfogadta volna induláskor a lokális könyvtárat.
Picasa: A másik agyhalott. Itt ugye az a protokoll, hogy elindítom a programot, belépek a google+-ba, kiválasztom, hogy a diszkről csak a régi könyvtárat lássa – majd mind a 74 albumon egyenként beállítom, hogy szinkronizálja az internettel. Aztán elkezd szinkronizálni. De hogyan. Ha a fájl nevében szerepelt a ‘ ‘, azaz a space karakter, akkor letölt egy fájlt, ahol a space karaktert a %2520-ra cseréli. (És ugyanezt a trükköt játssza el minden nem alfanumerikus karakternél.) Szerencsére a neten csak az egyik fájl látszódik.

Skydrive: Talán ez volt a legintelligensebb. Amikor megadtam neki a lokális könyvtárat, akkor felsikított (mint a gdrive), de opcióként felajánlotta, hogy ha kérem, akkor összemergeli a tartalmakat. (Mint a dropbox.) A mergelés eredményéről nem tudok nyilatkozni: jelenleg még csak keresem a skydrive szerepét az életemben, néhány tesztfájlon kívül más nincsen rajta.

Tanulságok

Szóval ott jártunk, hogy a gépre ugyan már be tudtam lépni, de nem a saját profilommal, hanem egy ideiglenessel. Ez egyaránt vonatkozott a gyári adminra és a saját, admin erősségű felhasználómra is. A profilok egyébként a helyükön voltak, a System panel is mutatta, de a státusznál azt írta ki, hogy ‘backup’.
Ekkor még vidám voltam: úgy gondoltam, hogy ha van backup, akkor csak lesz valami restore is.

Feltúrtam a netet, rendesen. Rengeteg írás foglalkozott a témával, a legjobban még ez a cikk foglalja össze, mit csinálhatunk, ha egy normál profilból backup profil lesz. Nem megyek bele a részletekbe, rengeteg időt elcsesztem vele, mire mindenféle verzióban végigpróbáltam az összes módszert. Egyik sem működött. Még az sem, hogy csináltam egy új felhasználót, és átmásoltam hozzá a régi profilom tartalmát. (Pedig több helyen is írták a neten, hogy a profilcsere csak sima fájlmásolás. Értelemszerűen az nt* fájlok nélkül.)

Nem maradt más hátra, töröltem a felhasználómat, csináltam egy másik újat, üres profillal. Ráérek, majd szépen befaragom az alkalmazásokat. A gyári adminnál ez nyilván nem működött, ott töröltem a profilját, leellenőriztem a registry-t, aztán beléptem vele, így kapott ő is egy új profilt. (Ez így elmondva egyszerűnek tűnik, de valójában elég komoly zsonglőrködés volt, hiszen senki nem tudja törölni a saját profilját.)

Elméletileg kezdhettem volna az építkezést, de igencsak zavart, hogy nem tudom, mi történt. Tényleg csak annyi volt a baj, hogy a restore pont beállításoknál a D: nem volt bejelölve? Jobb alkalom soha nem lesz tesztelésre: elrontottam a szépen összeállt konfigot. Csináltam egy restore pontot, töröltem egy segédprogramot, majd visszaálltam. És igen, az történt, amitől tartottam: megint elromlott mind a két profil. Végigskáláztam ugyanazokat a trükköket, mint korábban, semmi nem működött. Maradt a usertörlés, újra létrehozás.

Itt azért vettem egy nagy levegőt. Akkor gyakorlatilag számomra nem létezik a restore pontra épülő recovery? Elég húzós lenne. De mi lehet a baj?
Tippem azért volt. Amikor telepítettem a gépet, akkor egyszer már történt egy nagyon hasonló dolog. Akkor az történt, hogy már létezett mind saját, mind admin profilom, aztán ezeket átmásoltam a D:-re és egy junction ponttal átdrótoztam a c:\users könyvtárat a d:\users könyvtárra. Pont ugyanígy jártam, a profilok elromlottak, új felhasználót kellett létrehoznom, akivel utána már ment minden.
Vagy – úgy látszik – mégsem.
Ismét elrontottam a gépet, de most nagyon. Töröltem a c:\users átirányítását, új felhasználó, admin profil töröl, végül mind a kettőnek a C:-re került a profilja. Restore point, alkalmazástörlés, visszaállítás. És… most simán felvette mind a két felhasználó a visszaállítás előtti profilját.
Tehát ez volt a gyilkos: a junction point miatt a restore pontból történő visszaállítás helyrehozhatatlanul elrontja az _összes_ felhasználó profilját.

Bontottam egy sört, félrevonultam gondolkozni. Melyik ujjamat harapjam meg? A C: drive egy SSD, arra nagyon nem optimális felhasználói profilt tenni. (Más kérdés, hogy szerintem ez egy évtizede húzódó hibás design a Microsoft-tól, hiszen a felhasználói adatoknak semmi keresnivalójuk nincs a rendszerfájlok között. Csak éppen nem tudnak mit kezdeni vele, mintahogy az alkalmazások gyártói is összevissza szemetelnek a felhasználói profilba. Na meg a felhasználók is.) Ha viszont másik diszkre teszem a profilokat, akkor elbuktam a restore pointos visszaállítást, ami azért megint fáj. (Pontosabban, a junction pontos megoldásnál bukok. Egyszer ki kellene próbálni, hogy mi történik az oobe-s megoldásnál – de ahhoz fullra újra kellene húzni a gépet, plusz belenyűlni a hardverbe is.) Mit csinál ilyenkor a lelkes rendszergazda? Beolajozza a testét és megpróbál átcsúszni a szűk kapuk között. Maradtam a C:-n, de minden library-ből kidobtam a C:-re mutató foldereket és helyettük a D:-re mutatókat tettem be. (Plusz a temp/tmp változók.) Ez persze csak ronda félmegoldás, a legtöbb alkalmazás (böngésző cache, ugye) ezeket letojja és vadul dolgozik a profilkönyvtárba. Ez a bukta. Ennyivel csökken az SSD élettartama, cserébe lesz visszaállítási lehetőségem. (Azért elgondolkodtam, mivel lehetne rávenni a Microsoft-ot egy rossz design kijavítására. SSD-k már elég régóta vannak, azóta létezik az igény is arra, hogy a profilt át lehessen rakni más meghajtóra. Tudom, költői a kérdés, az MS az ilyen igényeket hagyományosan leszarja. Inkább belerak néhány idióta feature-t a termékbe és ez a fejlődés. Sorolhatnám a példákat, de hagyjuk.)

Ja, és hogy miért nem működik a profil repair? Ezt is megtaláltam. Amikor a C:-n voltak a profilok, akkor a recovery után is maradt bennük egy ntuser.dat file. Amikor junction ponttal a D:-n voltak, akkor ez a fájl hiányzott a visszaállítás után. (Voltak ntuser.dat{xxxxxx}.regtrans-ms fájlok, de sima ntuser.dat, az nem.) Ennyi. Innentől gyötörhettem a registry-t, amennyit akartam, ntuser.dat fájlt nem tudott beleszülni a profilkönyvtárba, anélkül meg a profil státusza ‘backup’ maradt.

Több kérdésem már nem volt. Nagytakarítás, remélhetőleg utoljára, ismét egy új felhasználó és jöhetnek egyenként az alkalmazások. Az már eddig is látszik, hogy nem lesz fáklyásmenet, néhány alkalmazás nemes egyszerűséggel eltűnt a felfordulásban, néhány meg nem indul el. És folyamatosan ott lebeg felettem a kard: a Catalyst bármikor dönthet úgy, hogy lockolja a számomra fontos alkalmazásokat.

A végére hagytam a ‘jó hírt’. A sok restore/recovery/restart/safe mode/normal mode kavarás közben egyszer csak megjavult a BIOS. (Korábban írtam, hogy _mindig_ PXE boottal szeretne indulni, függetlenül attól, hogy mi a boot sorrend. Ez vezetékes hálózaton külön gond, mert percekig keresgéli a DHCP-t.) Mostantól semmi lacafaca, indul. És nem, nem a junction pont törlése után javult meg, hanem korábban. Valamitől. Nem, ne kérdezd, mi köze lehet egymáshoz a felhasználói profil cseszegetésének és a BIOS boot sorrendnek. Fogalmam sincs.

Baltával, de faragom

Úgy gondolom, egyszerűbb itt, a folytatásban reagálni a megjegyzésekre is, ne vesszenek el a kommenttengerben.

Először is, aki csak annyit tudott hozzászólni, hogy vegyek másik gépet, vagy cseréljem le egy másikra, azoknak üzenem, hogy egyébként is emberevő hangulatban vagyok, amiket reagáltam a megjegyzésekre, még ebben a blogban is szégyenleném leírni.

A jó hír: ezt a szöveget már a gépemről írom.
A rossz hír: most jutottam vissza oda, ahol hajnali kettőkor voltam. Ha ideiglenes profillal is, de legalább már be tudok lépni.

@Meister: Sajnos nem segít. Ha nem is úgy, ahogy írtad, de tudtam létrehozni új felhasználót. De ugyanúgy nem mutatta a belépéskor, mint a többi jó felhasználót. Valamiért a User Profile Service nyúvadt ki.

Akkor a trükkök, hogy később is emlékezzek rájuk. Az RDP sajnos nem volt engedélyezve. (Az első volt, amit beállítottam, amikor már rendesen hozzáfértem.) Viszont a fileshare-eket elértem, és ettől úgy felbátorodtam, hogy kipróbáltam a távoli menedzsmentet is. Nem volt egyszerű:

  • Másik gépen admin command prompt.
  • Újabb runas: runas /netonly /user:gepnev\adminuser “mmc.exe services.msc”
  • Illetve, ha ez kevés a jóból, akkor runas /netonly /user:gepnev\adminuser “mmc.exe compmgmt.msc”

Sajnos pont az eventviewer nem látszott, viszont simán lehetett menedzselni a lokális felhasználókat.
Viszont nem jutottam vele közelebb.

Az látszott, hogy két lépésben tudok csak visszalépni:

  1. El kell jutnom oda, hogy akárhogyan is, de be tudjak lépni.
  2. Utána megint varázsolni valamit a profilokkal, de most már a Forensit nélkül. (Jelenleg ez a progi az első számú gyanúsítottam.)

Azaz vagy a Control Panel/Programs kell, ahonnan le tudom szedni a progit, vagy hozzáférés a System Restore-hoz. Ezek viszont távolról nem mentek. (Illetve most már van ötletem, de már nincs szükség rájuk.)

Az első pontra a megoldás végül a Safe Boot kierőszakolása volt. (Felejtsük el a shift+F8-at, nem működik.) Telepítő médiáról recover módban indítás, és innen lehet valami jó mélyre dugott menüpontból beállítani, hogy a következő indulás Safe Boot-os legyen. Ekkor jön egy menü, ahol nekem egyedül a safe boot + command prompt nyert. (Érdekes módon ugyanazt a kamu usert adta fel bejelentkezéskor, akivel normál boot-nál is próbálkozott, csak most éppen beengedte ideiglenes profillal.) A varázsparancs: ‘start control’. Innentől van minden, mint a búcsúban. Illetve… engedélyezni akartam az RDP-t. Nem engedte, mert nem ment a Windows Firewall. A tűzfalat viszont nem engedte elindítani safe módban. Trükkös. Programok. Itt sem jártam sok sikerrel, a Forensit nem szerepelt az eltávolíthatóak listáján. (Ésezthogy?) Szerencsére a jó öreg Restore működött, visszaálltam az augusztus elejei állapotra.

Első pont kipipálva. Jöhet a küzdés a másodikkal.

Eldöntetett

Ez tényleg nem az én napom. Csináltam egy új admin usert, feltettem a Forensit profilmatyizó programot, előtte a biztonság kedvéért átmásoltam a régi profilomat egy másik könyvtárba, majd megnéztem, mi látszik a Forensit-ből. Semmi. Láttam a belépett admin temporary profilját, láttam az újonnan létrehozott admin profilját, de a saját régi profilomat, melyet másolni akartam, azt nem. Megnéztem ugyanezt a Windows-ból is, de ott sem láttam magamat. Hmm. Restart.
Azóta nem tudok belépni a gépre. Bejelentkezéskor ugyanis pont inverzben viselkedik: csak a régi felhasználómat látja, akit viszont nem enged be. (Azt mondja, a beléptető szerviz hibára futott.) A másik két admin nem látszik, nem választható. Hová tűntek? Különösen az új admin, aki már az új viszonyok között keletkezett, azaz élő profilja volt és már be is lépett vele egyszer? Rejtély.

Nyilván próbálkoztam a safe boot-tal, de semmi. Pedig úgy nyomtam a shift+F8-at, mint süket a csengőt, de nem történt semmi.

Bebootoltam egy telepítő lemezről, de a restore point-nál azt mondja, hogy előtte adjam meg, melyik Windows-ról van szó. De hol? Nincs ilyen menü. Egyedül a command prompt működik, most onnan másolom ki USB diszkre a vinyók tartalmát. Ennyit tudok.

Most már biztos, hogy újratelepítés lesz belőle, de nem vagyok nyugodt. Például ott van a számlázóprogramom. Azt eddig mindig úgy vittem át, hogy backup a régi gépen, restore az újon, aztán hajrá. Fogalmam sincs, fájlszinten is átvihető-e. És még egy csomó kérdés, melyet most nincs erőm végiggondolni.

Hogy mi történhetett? Fogalmam sincs. De azt hiszem, ezt nevezik rémálomnak.

Ja, és csak megjegyzem, amikor visszajöttünk a nyaralásról, csak a sürgős tevékenységek listája két oldal volt a spirálfüzetemben.

ps.
Közben eszembe jutott néhány ötlet (pl. rdp, biztonsági másolat törlése), de mára már elég volt. Meg úgyis másol a dög.

A rohadt életnek is a rohadt anyját

És akkor még finom voltam.

Már ott látszott, hogy nem ez lesz az én napom, amikor délig szoptam egy youtube videó felrakásával. Valami beragadt az admin felületen, így én rosszul láttam a videót. Beletellett némi időbe, mire kilogikáztam, hogy mindenki más jól látja, aztán pár óra múlva már nálam is megjavult. Magyarázat? Az nincs.

Aztán napközben meló, este kilenckor pedig nekiálltam megvágni a következő alsóőrsi videót. Illetve nekikezdtem volna, mert a tetves AMD driver megint cseszett dolgozni. Végigskáláztam a szokásos trükköket, de most kivételesen semmi nem segített. Ránézésre minden rendben volt, ha a Catalyst nem működött volna, akkor már a program sem indult volna el. Most elindult ugyan, de 10 másodperc után szétesett. Semmi ötletem nem volt. Viszont egy héttel ezelőtt kaptam levelet az AMD-től, hogy van új béta csomag (driver+catalyst). Gondoltam, kipróbálom. A részleteket mellőzzük, eljátszottam egy ideig velük, mire az Intel és AMD driverek összhangba kerültek, és a Catalyst is elindult. És ekkor kiderült a hiba oka: a program lockolta a Premiere-t, kompatibilitási okok miatt. (Nyilván az előző is, csak az még nem írta ki.) De nemcsak a videóvágót lockolta, hanem a Media Playert, a Firefox-ot, az IE-t és még egy csomó sűrűn használt programot. Amit ekkor gondoltam az AMD-ről, azt jobb, ha nem írom le. _Csak_ azért vettem meg ezt a rohadt drága laptopot, hogy normálisan tudjak videókat gyártani. Erre lockolják. Úgy, hogy még én sem dönthetem el, hogy bevállalom-e az időnkénti lefagyás kockázatát. Nem, inkább lockolják. Ahelyett, hogy működő drivert/programot készítenének.
Természetesen feltúrtam a netet, hogyan lehet ezt a marhaságot megkerülni, de nem találtam semmi infót.
Akkor vissza kettőt: leszedtem a béta cuccot és felraktam egy korábbi csomagot. Ránézésre minden rendben volt, csak éppen a Catalyst nem volt hajlandó elindulni. (Váratlan hiba.) Leszedtem, felraktam a kiindulási verziót, de az se indult el. Azaz a béta csinált valami visszafordíthatatlan kunsztot a gépen és innentől már se előre, se hátra.

Oké, augusztus elején volt egy restore point, visszatöltöttem. Erre nem jött be a felhasználói profilom. A szokásos trükk, beléptem mellette az adminisztrátorral, de annak sem jött be a profilja. Sőt, senkinek sem jött be a profilja, mindenki csak egy temporary-t kapott. Némi fogcsikorgatás után rájöttem, hogy a restore csak a C:-t mentette, a profilok meg a D:-n voltak. Szóval mindegyiknek lőttek. Öröm az ürömben, hogy a Premiere viszont működik.

Most pedig eldönthetem, hogy újragyártom a profilokat vagy újratelepítem a gépet. (Nagyjából ugyanannyi idő mind a kettő.) A profilokat elméletileg lehetne másolgatni (Forensit), de akkor ugyanúgy benne marad a rendszerben a Catalyst hiba. (Ahogy ma este beállt, ugyanúgy beállhat pár nap múlva megint.)

Rohadtul elegem van. Aki ezt a két videókártyás rendszert kitalálta, igazán csinálhatott volna valami mást is helyette. Mondjuk a kedves mamával.

Alsóőrs 03/05

2013.07.30; szerda

Szerencsére nem volt meleg az éjszaka, így bezártunk minden ablakot, fújtunk néhányat a Raiddel, aztán aludtunk, mint a bunda, reggelig. Nem mondom, hogy nem esett jól. Ébredés után korai úszás a Balatonban. Rajtunk kívül nem sok nemnémet lehetett ekkor még a vízben.

Friss reggeli, kávé, szivarka, hozzá balatoni panoráma. Soha rosszabb reggelt.

Nem is volt sok kedvem elindulni bringázni, de ha már leszenvedtük idáig, akkor nehogy már használatlanul vigyük haza. Mondanom sem kell, mire felszerszámoztam (lánc visszarakása, GPS, kamera), pont akkorra támadt fel a szél. Nem az a tegnapi piros ász (mindent visz) tipusú, de azért elég erős. Északról. Mondtam már, hogy Veszprémig északnak terveztem menni, keresztül a Balaton-felvidéken?
Na, olyan is volt. A szél a nagy emelkedőknél nem játszik, de a kisebbeknél igen: ezekből is nagy emelkedőt csinál. Gyakorlatilag Veszprémig egy nagy kaptató volt az út. (Ha ránézel a térkép alatti diagrammra, láthatod is. A viharos szembeszelet meg képzeld hozzá.) Nem sokat lébecolt a lánc a legnagyobb első lánckeréken.

Érkezéskor csináltam egy flikkflakkot, az Almádi úton mentem be. Kíváncsi voltam a Lexire. (Aka Öregek Napköziotthona.) A mi időnkben Veszprém legeslegótvarabb kocsmája volt, de egyedül itt lehetett 10 forint alatt csapolt sört kapni. Plusz a grátisz szociológia esettanulmányok. Én szerettem a helyet. (Később valami felfuttatott egyiptomi étterem lett belőle, utána elveszítettem a fonalat.)

From Alsoors 2013
From Alsoors 2013

Nos, most Bakterház néven fut (valamelyest jogosan, eredetileg az épület a megszűntetett Veszprém-Balatonalmádi vasútvonal egyik állomása volt), és valahol középtájon helyezkedik el: már messze nem olyan ótvar kocsma, de nem is elit étterem. Ittam egy sört, ettem egy rétesnek nevezett izét, beszélgettem két szlovákiai magyar bringás sráccal (Somogy megyéből jöttek, mentek tovább Győr felé, tegnap fogták ki a szélvihart a Balcsinál, csikorgott a foguk rendesen), aztán csavarogtam tovább. Az egykori albérletem, az egykori munkahelyem, az egykori szolgálati lakásom, az egykori kollégiumom. Jó kör volt. (A gopro nem így gondolta, utólag visszanézve egy hosszabb szakaszon nemes egyszerűséggel csak üres feketeséget vett fel.) Hazafelé újabb flikkflakk: Nemesvámos, Veszprémfajsz. Ahogy leszegett fejjel araszoltam kifelé a vámosi úton, az egyik autós rámdudált és vadul mutogatta, hogy jobbra ott fut a kerékpárút. Általában rossz néven veszem az ilyesfajta célzásokat, de most abszolút igaza volt a pacáknak. Hiperszuper kerékpárút jött mellettünk, sima, széles, jól festett. A körgyűrű alatt alagútban vezették el, de még milyen formás alagútban! Egy tábla hirdette, hogy X millió forintot kaptunk erre az útra az EU-tól. És ezt a kerékpárutat ignoráltam. Így jár, aki megszokásból vezet.
Később, amint lehetett, azért rámentem. A tapolcai út elég rendesen hullámvasút terep, de számítottam rá. (A kilencvenes években meglehetősen bejártam bringával Veszprém környékét. Meg a Balaton-felvidéket.) Veszprémfajszig még inkább emelkedő, utána tömény élvezet. Elég, ha annyit mondok, hogy Nosztori. Szabadon engedtem a bringát, 58 káemhával vágtattam lefelé, a nyelvem úgy lobogott mellettem, mint a kutyáké a kocsikból. Csopaknál kiálltam, letörölni az arcomról az adrenalint. Huh, micsoda felvétel lesz ebből: se előttem nem volt kocsi (itt általában fel szoktak tartani), se mögöttem, tökéletes – és ritka – alkalom. Aztán otthon visszanéztem és tök fekete semmit vett fel a kamera. Á, nem dühöngtem. Pedig direkt megnéztem, amikor indítottam a kütyüt, hogy minden rendben van-e.

A kempingben a technika átnézése, dühöngés az elveszett felvételek miatt, hűtési célzattal bójakerülgetések a vízben. Azután el is repült az idő. Ma azt terveztük, hogy Nejjel még bebringázunk Füredre, de egyikünk sem volt rá készen, így péntekre halasztottuk. Vacsi egy pizzázóban, esti úszás, szivar, bor, blog.

Ja. A hűtőben megfagyott a szóda. Szerintem a hűtőn kitört a megfelelési kényszer és némileg túlspilázza a dolgát.

Végül a videófelvétel a kerékpáros megmozdulásról. Nekem határozottan tetszik, de túldicsérni sem merem, mivel olyan helyeken jártam, melyekhez érzelmileg kötődöm. Az viszont biztos, hogy bekerült a kedvenceim közé.
(Spoiler: a videóban már benne van minden felvétel, nyilván a Nosztori is. Később visszamentem és újravettem a nem sikerülteket.)