Tócsni fantázia

Rudi, szerintem menj ki a szobából.

Ahogy igértem, a kisérletek folytak tovább. Az már látszott, hogy a sajt jó irány és a hús is oké, feltéve, hogy eléggé megsül.

A következőt találtam ki: megkevertem a tócsimasszát, ahogy szoktam (+ frissen szedett bazsalikom, + frissen szedett petrezselyem), majd jött a trükk. A csirkemellet felkockáztam, kockáztam mellé kétfajta sajtot (füstölt karaván, illetve kicsit diós maasdamer) és az egészet beledobtam egy aprítógépbe. A tócsimasszáról leöntöttem a krumpli levét, majd ez is ment az aprítógépbe, hígítónak.
Ebből is lett egy krém. Ezt alaposan beledolgoztam a tócsimasszába, aztán hagytam egy félóráig állni. (Igen, az tippelt jól, aki úgy gondolta, hogy az ilyen holtidők áthidalásában sokat segít egy üveg bor.)

Tulajdonképpen ekkor már csak sütni kellett. Volna. Valójában pont a sütéshez kellett némi trükközés. Nem volt mindegy, milyen vastagok a kisütendő cuccok. A normál tócsinál kicsit sűrűbben kellett forgatni, hiszen a sajt hajlamos egyből megégni. A húsnak viszont sok sütés kell, azaz a tócsinál sokkal sötétebbre, gyakorlatilag sötétbarnára kellett sütnöm, hogy belül se legyen nyers.

Aztán az iteráció. Nyersen a massza pont jó. Lejön az első sütés és azt tapasztalod, hogy se nem sós, se nem hagymás, se nem elég erős. Rádolgozol. Bors, hagyma, só. Közben persze már sül a második sütés, melyet megkóstolva kiderül, hogy ez bizony pont jó volt. És elborzadva nézel a hatalmas tömegű masszára, melyet éppen az előbb sóztál, borsoztál, hagymáztál túl.

Na, mindegy, a harmadik sütésre pont eltaláltam mindent, teljesen finom lett.
De micsoda?
Nem viccelek, komolyan nem tudom, minek nevezzem ezt az izét.

  • Nem tócsi. Bár a formája tisztán az, de az íze, az nagyon nem.
  • Fasírt? Tulajdonképpen az lenne, de zsemle helyett krumplival. Az meg már… na, ne.

És akkor a sajtról még nem is beszéltem.

Végül azt mondtam, hogy jobb híján legyen sajtos tócsifasírt. Copyright.

IRL és URL

Mivel nem először jön elő, úgy döntöttem, hogy rászánok a témára egy posztot.

Rendszeresen megkapom azoktól, akik a blog olvasása után ismernek meg személyesen, hogy csalódtak. Elképzeltek valamilyennek és nagyon nem olyan voltam az életben.

Ez bizony így van.

Nézzük először az – IRL – valóságot. Az alap probléma az, hogy én soha nem érzem azt társaságban, hogy dominálnom kellene – miközben mindig van egy, két, esetleg több személy is, akiknek viszont mindennél fontosabb, hogy ők legyenek a központban. Ilyenkor hagyom őket, nem nyomulok, nem versengek. Ennek is megvan az előnye: üldögélek, szivarozgatok, figyelem a társaság viselkedésének dinamikáját és mind pszichológiai, mind szociológiai megfigyeléseket végzek, fejben jegyzetelve. A témákhoz egyébként sincs értelme hozzászólni, ritka kivételektől eltekintve meglehetősen sekély szokott lenni a viták íve.

Aztán a blog, azaz az URL világ. Na, ez teljesen más. Ezt ugyanis én rendezem be. Minden írás alapszituációja az, hogy egy elképzelt jóbaráttal ülünk kettesben egy kocsmában, előttünk sör és a jóbarát éppen megkérdezte valamiről a véleményemet. Ketten vagyunk, tehát nincs zaj, nincs dominanciára való törekvés. Mivel a jóbarát tényleg kíváncsi a véleményemre, így bátran elmondhatom, tetszőleges mélységben, sőt, egyéni stíluselemekkel is színezhetem, hiszen tudom, hogy a barátom szereti az ilyesmit.
Te, mint blogolvasó, ebbe a beszélgetésbe hallgatózol bele a szomszéd asztaltól.

Persze, hogy más a két egyéniség.
Nem mondom, nagyon ritkán előfordul, hogy a kettő összeér. De az ilyesmi tényleg nagyon ritka, és az kell hozzá, hogy olyan baráttal beszélgessek, akivel már korábban kialakult egy intim viszonyunk. Nyilván idegenekkel ez nem megy.

Azaz én vagyok a társaságban az a pocakos, szótlan faszi a sarokban. Csakhogy mire idáig eljutsz, addigra nekem már komplett pszichológiai profilom van mindenkiről az asztal mellett.

Tócsni variációk

Már most szólok, hogy Rudi, mielőtt olvasnád, takard el a szemed.

Szóval ma bevetettem a teljes fegyvertárat. Megkevertem a tócsi alapanyagot (hagyományos keverék + friss bazsalikom, petrezselyem és egy árnyalatnyi oregano), majd egy tálkára összekockáztam filézett csirkemellet, kolbászt, füstölt sajtot (Karaván) és maasdamer sajtot. Ezeket forgattam bele sütés előtt a masszába. Így végül ötfajta tócsitallért sütöttem, méghozzá úgy, hogy evéskor előre nem lehetett tudni, melyik milyen lesz.

Tapasztalatok:

  • A kolbász nem volt olyan jó, mint ahogy elképzeltem. Felejtős.
  • A sajtok viszont nagyot szóltak, mind a két fajta. Ezen a vonalon még érdemes tovább kisérletezni.
  • A húsoknál pedig jobban jártam, ha beburkolás helyett együtt sütöttem őket a tócsival. Ha ugyanis burkoltam, akkor a hús éppen csak megsült, ha meg külön sütöttem, akkor egyrészt az olajból átvette a tócsi ízét, másfelől addig süthettem, amíg ropogós nem lett.
  • Jó játék volt, de simán elfogyott másfélszer annyi bor sütés közben, mint máskor.

És már van ötletem a következő kísérletre. Az élet szép.

RIP

Egy újabb kedvenc mamut igazolt át a másik világba. Nem panaszkodom, kifejezetten gazdag életművet hagyott maga után. Legyen neki könnyű a föld.

Meghalt Slawomir Mrozek.

ps.
Azért kicsit fura az időzítés. Amikor leírtam a tegnapi írás utolsó bekezdését, kicsit elgondolkodtam. Hogy szabad-e ilyet. Hiszen annyira ordít arról a befejezésről, hogy mrozsekes.

Természetes ellenség

Megleptem magamat egy izlandi úttal. Összedobtam a túrahátizsákomat, sátor, hálózsák, matrac, két váltás ruha és gyerünk. Úgy terveztem, hogy ráérősen becsavargom a sziget déli részét, aludni meg ott alszok, ahol rámsötétedik.
Második éjszaka egy gleccser mellett vertem tábort. Bár a ‘vertem’ nem annyira pontos kifejezés, hiszen a sziklába nem igazán mentek bele a cölöpök. De nagy kövekkel sikerült rögzítenem a sátrat. Összevakartam némi gallyat, az esti félhomályban raktam egy kis egyszemélyes tüzet. Körbenéztem: ez az a táj, ez az a hangulat, amiért megéri ennyi kényelmetlenséget vállalni. A távolban egy füstölgő vulkán, a közelben egy meleg tó, gejzírekkel, ezeket holnap fogom felkeresni. Ember sehol, csak csend, valami felfoghatatlan csend.
Illetve.
Egyszer csak hallottam valami surranást, majd a szikla mögött villant valami fény. Vállat vontam. Vagyok annyira leszedált állapotban, hogy minden marhaságért nem fogok felugrálni. Akármi is volt, majd idejön, ha akar valamit.

Idejött.

A szikla mögül egy vékony, nagyfejű alak sétált elő. Biccentett. Visszabiccentettem, majd intettem, hogy üljön le a tűz mellé.
– Sör? Szivar? – kínáltam.
Picit gondolkodott. Aztán elég csúnya akcentussal megszólalt.
– Igen. Ilyen sorrendben.
Mindketten elvigyorodtunk. Aztán csak ültünk szótlanul, élveztük a hangulatot.
– Messziről jön? – törtem meg a csendet.
– Annyira nem. Alfa Centauri.
– Szép hely lehet.
– Ne udvariaskodjon, felesleges. Ronda, zsúfolt hely. Azért is szeretek ide járni.
– Hát, a Föld is elég zsúfolt hely. Ez itt egy üdítő kivétel.
– Tudom.
– Nem először jár itt, ugye?
– Nem.
– De szabad ezt maguknak egyáltalán? Nem kellene először kapcsolatfelvétel, meg miafranc?
– Nem, nem szabad. Sőt, kifejezettem tilos. De én mindig leszartam a szabályokat.
– Helyes. De azt legalább tudja, hogy egyáltalán biztonságos-e maguknak ez a környezet?
– Honnan tudnám?
– Aha.
– Miért, magának biztonságos?
– Nem tudom. De azért meglehetősen tisztában vagyok a veszélyekkel.
– Oké. Maguknak például mi a természetes ellensége?
– Nem tudjuk. Valószínűleg nincs.
– Nincs?
– Nincs. Mindegyiket kiirtottuk.
– Akkor maguk az emberi élet végső határáig élnek?
– Azt azért nem. Betegségek vannak. Balesetek is. Néha az emberi szervezet váratlanul megbolondul: a sejtek rosszul működnek és rák. Egy véletlenül rossz helyen kialakult vérrög. Embólia. Infarktus. Agyvérzés.
– Ez nekem gyanús. Mire gondolnak, mi lehet emögött?
– Szokták azt mondani, hogy sors. Isteni gondviselés.
– Isten? Az mi?
– Sokat segít a világ elképzelésében, ha feltételezünk egy emberfölötti értelmet, mely befolyásolja a sorsunkat. Ezt neveztük el Istennek.
– Aha, értem. Szóval felfogták a ragadozó koncepció értelmét, de mivel nem ismerik a részleteket, a ragadozójukat elnevezték ennek az… Istennek.

Természetesen agyonütöttem. Már csak azért is, hogy megmutassam neki, mennyire nem ismeri még csak a saját ellenségeit sem.