Megleptem magamat egy izlandi úttal. Összedobtam a túrahátizsákomat, sátor, hálózsák, matrac, két váltás ruha és gyerünk. Úgy terveztem, hogy ráérősen becsavargom a sziget déli részét, aludni meg ott alszok, ahol rámsötétedik.
Második éjszaka egy gleccser mellett vertem tábort. Bár a ‘vertem’ nem annyira pontos kifejezés, hiszen a sziklába nem igazán mentek bele a cölöpök. De nagy kövekkel sikerült rögzítenem a sátrat. Összevakartam némi gallyat, az esti félhomályban raktam egy kis egyszemélyes tüzet. Körbenéztem: ez az a táj, ez az a hangulat, amiért megéri ennyi kényelmetlenséget vállalni. A távolban egy füstölgő vulkán, a közelben egy meleg tó, gejzírekkel, ezeket holnap fogom felkeresni. Ember sehol, csak csend, valami felfoghatatlan csend.
Illetve.
Egyszer csak hallottam valami surranást, majd a szikla mögött villant valami fény. Vállat vontam. Vagyok annyira leszedált állapotban, hogy minden marhaságért nem fogok felugrálni. Akármi is volt, majd idejön, ha akar valamit.
Idejött.
A szikla mögül egy vékony, nagyfejű alak sétált elő. Biccentett. Visszabiccentettem, majd intettem, hogy üljön le a tűz mellé.
– Sör? Szivar? – kínáltam.
Picit gondolkodott. Aztán elég csúnya akcentussal megszólalt.
– Igen. Ilyen sorrendben.
Mindketten elvigyorodtunk. Aztán csak ültünk szótlanul, élveztük a hangulatot.
– Messziről jön? – törtem meg a csendet.
– Annyira nem. Alfa Centauri.
– Szép hely lehet.
– Ne udvariaskodjon, felesleges. Ronda, zsúfolt hely. Azért is szeretek ide járni.
– Hát, a Föld is elég zsúfolt hely. Ez itt egy üdítő kivétel.
– Tudom.
– Nem először jár itt, ugye?
– Nem.
– De szabad ezt maguknak egyáltalán? Nem kellene először kapcsolatfelvétel, meg miafranc?
– Nem, nem szabad. Sőt, kifejezettem tilos. De én mindig leszartam a szabályokat.
– Helyes. De azt legalább tudja, hogy egyáltalán biztonságos-e maguknak ez a környezet?
– Honnan tudnám?
– Aha.
– Miért, magának biztonságos?
– Nem tudom. De azért meglehetősen tisztában vagyok a veszélyekkel.
– Oké. Maguknak például mi a természetes ellensége?
– Nem tudjuk. Valószínűleg nincs.
– Nincs?
– Nincs. Mindegyiket kiirtottuk.
– Akkor maguk az emberi élet végső határáig élnek?
– Azt azért nem. Betegségek vannak. Balesetek is. Néha az emberi szervezet váratlanul megbolondul: a sejtek rosszul működnek és rák. Egy véletlenül rossz helyen kialakult vérrög. Embólia. Infarktus. Agyvérzés.
– Ez nekem gyanús. Mire gondolnak, mi lehet emögött?
– Szokták azt mondani, hogy sors. Isteni gondviselés.
– Isten? Az mi?
– Sokat segít a világ elképzelésében, ha feltételezünk egy emberfölötti értelmet, mely befolyásolja a sorsunkat. Ezt neveztük el Istennek.
– Aha, értem. Szóval felfogták a ragadozó koncepció értelmét, de mivel nem ismerik a részleteket, a ragadozójukat elnevezték ennek az… Istennek.
Természetesen agyonütöttem. Már csak azért is, hogy megmutassam neki, mennyire nem ismeri még csak a saját ellenségeit sem.
Recent Comments