Én már szörföztem a Dunán

De nem vagyok tőle boldog.

Úgy kezdődött, hogy végre-valahára elszakadtam otthonról és lementem a dunaharaszti csónakházba, bevizezni a kajakot. Úgy folytatódott, hogy pont egyszerre értem a stéghez egy ötvenfős társasággal, akik éppen akkor indultak hét kenuval vizitúrázni. Aki látott már ilyen indulást, az tudja, hogy legalább egy félóra, mire mindent elpakolnak az összes hajóba, kialakul az ülésrend – és felszabadul a stég. Figyeltem, mint a kobra, aztán amikor bejött egy lyuk, gyorsan betoltam a kajakot a stég mellé, belepattantam, és eliszkoltam.
Csakhogy így pont az egyik leglényegesebb dolog maradt el: a kajak indulás előtti ellenőrzése. Már a vízen vettem észre, hogy nincs kormányom… de nagyon nincs. A pedálok csoffadtan előredőltek, a madzagokat hiába húzkáltam, semmi. – Annyi baj legyen – legyintettem – menni fog ez kormány nélkül is, aztán majd a parton megnézem, mi történt.
A Kvassay zsilipet lőttem be célpontnak, 25,5 kilométer, bő négy óra. (Kamerával, kajaszünettel.) Tulajdonképpen semmi érdekes nem történt, igaz, sikerült megzavarnom egy evezősversenyt, de csak egy picit.
Aztán jött a visszafelé menet. Addig is éreztem, hogy erős a szembeszél, de amikor hátulról jött, és ebéd után olyan jól belekezdett, no, akkor már kellett kapaszkodnom. Ezt értsd szószerint: a Kajner péklapát evező volt nálam, mely egy nagyon jó lapát, nagy a felülete, gyorsan lehet vele haladni – csakhogy a nagy felületbe a szél is derekasan bele tud kapni. Amikor egy kicsit ritkult a parti fasor, rögtön be is köszönt hátulról féloldalasan a viharos széllökés. Beköszönt? Elkezdte propellerként forgatni a kajakot a tengelye körül. A szél miatt az evezőlapátot nem bírtam magasra emelni (egyszer megtettem, olyan erővel vágta rá a GPS-re, hogy azt hittem, betört az üvege), zsebből, alacsonyan evezve meg nem bírtam akkora erőt kifejteni, hogy egyenesben tudjam tartani a kajakot. Szépen nekiálltam pörögni. Pontosabban nekiálltam volna, hogyha nem kezdek el egyből szörfözni. Tudom, ezt hullámon szokták, de itt is pont jó volt. Lapát hátra belógatva, megfelelő szögben elforgatva, aztán a szél meg az áramlás kisodort a kellemetlen zónából. Így evickéltem jó egy órán keresztül haza.
Persze ha lett volna kormányom, akkor csak vigyorogtam volna az egészen. Ha lett volna. De lásd fent.

ps.
Ja, hogy mi is történt a kajakkal? Valami barom a csónakházban szétbarmolta a madzagolást. Amikor kiszálltam, próbáltam visszakötözgetni, de aztán hagytam a francba az egészet: a szél elsodorta a parton fekvő kajakot. Nem a legjobb alkalom madzaghúzkálásra.

Fizika

Esik. És mióta kiültem a teraszra, azóte egyre jobban esik. Szerencsére a szél nem fúj, így többé-kevésbé védve vagyok. Meg a laptopom is. Meg a két mobiltelefonom is. Ja, meg a szivar is.
Pontosabban… a mobiltelefonok nem annyira. Van egy felfeslett varrás a napernyőn, azon becsepeg a víz és pont úgy toccsan az asztalon, hogy a cseppek ráfröccsennek a mobilokra. Arrébb már nem tudom húzni egyiket sem, így is az asztal szélén vannak. Ha nem lennék botrányosan lusta, most bemennék egy szivacsért és odatenném a csöpögés alá… de hoppá, itt van a kávéspohár. Szuper. Első csöppenés… ugyanúgy fröcsög. Jó kis tökölős feladat: belőni, hogy a csepp pont a pohár ívelt oldalának belső felén landoljon. De megvan ez is, probléma megoldva.
Egy ideig. Ugyanis ahogy telt a pohár, egyszer csak elérte a vízszint a becsöppenés magasságát – és csak azt vettem észre, hogy ez egyik csöpp után akkora cunami fröccsent szét a pohárból, hogy nem csak a mobiltelefonokat, de a laptop billentyűzetét is beterítette. Elég csúnyán néztem a pohárra.
Aztán kiborítottam belőle a vizet, és most úgy gépelek a teraszon, mint ahogy régen a titkárnők szoktak az írógépeken: gépel, gépel, sor vége, pofon a karnak, carriage return (esc-13). Csak éppen a ‘kocsi vissza’ helyett nálam ‘pohár kiborít’ van.

Thasszosz

Megfogadtam, hogy ilyet – videó után rögtön megint videó – nem csinálok, de most pont húzásra jött a lehetőség.

Nem tudom, mennyire közismert dolog, hogy egy jó értelemben vett őrült – Végvári Tamás – úgy döntött, hogy budapesti indulással körbeevezi Európát. (A Dunán le a torkolatig, aztán az óramutató járásával egyezően körbe, fel Nordkinnig.) Tavaly kezdte el, de a Fekete-tengeren belefutott egy kitartó viharba, és a pénze is elfogyott. A kajakot otthagyta, idén pedig leutazott, hogy folytatja. A mostani próbálkozásról blogot is vezet, imhol.
A blog szerint most jár Thasszosz szigeténél. Idézem:

A szigettel majdnem szemben végre elérem a legnagyobb folyó torkolatát. Időközben a szél is tutulgat. Hátulról szerencsére, de a végén eltűnök a hullámok közt. Kétméteresek takarják ki Thasszosz hegyeit. Az átjáróban megbolondul a víz, tornászni kell, de szerencsére hamar túljutok rajta. Kanyarodok vissza a hegyes partvidék felé, vége a deltának. Az biztos, ez a sziget is megérne egy külön túrát :)

Én viszont – micsoda véletlen – éppen tegnap este raktam össze egy négyperces montázst a 2011-es szigetkerülésünkről. Tamás utolsó mondatánál jobb végszót keresni sem lehet, szóval hölgyeim és uraim, ez itt a Thasszosz sziget kerülése:
 

P.s.
Úgy látszik, ma van a nemzetközi Thasszosz nap, mert ma jelent meg a fapadbarát blogon is egy írás a szigetről.
link

Grand Canyon

Egy újabb sorozat a régmúltból. 2009-ben Attilával Arizónát fedeztük fel. A legnagyobb falat a Grand Canyon volt. (Bár a Monument Valley sem volt piskóta, de arról majd máskor.)

Amikor Nej volt kint és mesélt a Nagy Gödörről, megütközve néztem rá: – Még csak le sem mentetek az aljáig?
Magyarázkodott a szerencsétlen, hogy azért az kúúúrva mély, de én csak néztem hitetlenkedve.

Természetesen mi lementünk. Viszont már értem Nej reakcióját.

Lefelé 1500 méter, felfelé 1400 méter szintkülönbség. Nem kifejezetten egy egydélutános séta. És bármennyire is furcsa, a lefelé menet sokkal rosszabb. Ma már biztos fordítva csinálnám, és az 1400 méteres Bright Angel túraúton mennék le – ahol ráadásul még vízet is lehet vételezni – és az 1500 méteres South Kaibab ösvényen jönnék fel, mely igaz, hogy magasabb és igaz, hogy egy gramm víz sincs rajta… de megmaradna a lábam. A South Kaibab ugyanis gyakorlatilag végig sziklába vágott lépcső, nekem pedig már párszáz méter szint után kinyiffant a térdem. Olyan volt, mintha minden lépcsőfoknál késsel döfködték volna. A Bright Angel ezzel szemben rendes túraút, igaz, emelkedik, de lehet rajta gyalogolni.

Link:
A kapcsolódó írás

P.s. csak Zso-nak:
A háttérzene Klaus Maria Westernhagen… ha mond még ez valamit. :)

Olvasgatok

Készült 2012-ben egy diplomamunka. Merész koncepcióval azzal foglalkozik, hogy mi lenne, ha az egészséges környezetet választanánk az autóbűz és a zaj helyett? Magyarul, mi lenne, ha a teljesen felesleges és pusztán rövidtávú előnyökkel bíró Külső Keleti Körút helyett egy zöldgyűrű épülne ki: azaz egy Újpesttől Soroksárig tartó erdős, parkos egybefüggő terület. A tervezet logikája egyszerű: a KKK a pesti periféria _összes_ zöldterületét kinyírná, cserébe jelentős autóforgalmat (pl. az M0 rövidítési lehetőségét) vinné be a kertvárosba, mindezt rövidtávú előnyökért (logisztikai központok, bevásárlóközpontok) – márpedig _a város_ mindenképpen jobban járna ennél egy 40 kilométer hosszú parkerdővel. Sajnos csak hosszabb távon, ráadásul a parkerdőben nincsen pénz, nincs mit ellopni, szóval nem is kérdéses, politikusaink melyik változat mellett fognak dönteni. De a diplomamunka érdekes gondolatkísérlet volt.
A szerzője azóta Svájcba költözött.

A pesti zöldgyűrű koncepciója