Esik. És mióta kiültem a teraszra, azóte egyre jobban esik. Szerencsére a szél nem fúj, így többé-kevésbé védve vagyok. Meg a laptopom is. Meg a két mobiltelefonom is. Ja, meg a szivar is.
Pontosabban… a mobiltelefonok nem annyira. Van egy felfeslett varrás a napernyőn, azon becsepeg a víz és pont úgy toccsan az asztalon, hogy a cseppek ráfröccsennek a mobilokra. Arrébb már nem tudom húzni egyiket sem, így is az asztal szélén vannak. Ha nem lennék botrányosan lusta, most bemennék egy szivacsért és odatenném a csöpögés alá… de hoppá, itt van a kávéspohár. Szuper. Első csöppenés… ugyanúgy fröcsög. Jó kis tökölős feladat: belőni, hogy a csepp pont a pohár ívelt oldalának belső felén landoljon. De megvan ez is, probléma megoldva.
Egy ideig. Ugyanis ahogy telt a pohár, egyszer csak elérte a vízszint a becsöppenés magasságát – és csak azt vettem észre, hogy ez egyik csöpp után akkora cunami fröccsent szét a pohárból, hogy nem csak a mobiltelefonokat, de a laptop billentyűzetét is beterítette. Elég csúnyán néztem a pohárra.
Aztán kiborítottam belőle a vizet, és most úgy gépelek a teraszon, mint ahogy régen a titkárnők szoktak az írógépeken: gépel, gépel, sor vége, pofon a karnak, carriage return (esc-13). Csak éppen a ‘kocsi vissza’ helyett nálam ‘pohár kiborít’ van.