Az arcnélküli ember

Középiskolás koromban más volt a zenéhez való viszonyunk, nagyon más. Akinek rádiós kazettás magnója volt, az már nagy királynak számított. Mi még tuhel (sic!) kábellel járkáltunk át egymáshoz, a kétkazettás magnó olyasmi – nemlétező – vágyálom volt, mint manapság a vezeték nélküli áram.(1)
És ha egy kedvenc magyar zenekar előrukkolt egy új lemezzel… az valami elmondhatatlan közösségi élmény volt(2). Kíváncsian hallgattuk az első Karthágó lemezt. Szorongva hallgattuk az első P. Box lemezt(4): lesz-e olyan jó, mint a P. Mobil?
Emlékszem, amikor kijött az Omega 9. A Gammapolis. Addigra már megbarátkoztunk az űrrock stílussal, nem is volt az olyan rossz. Ott ültünk – szorongtunk – a koleszes szobámban vagy tízen. Valakinek sikerült megszereznie kazettán, nekem pedig volt magnóm. Feszülten hallgattuk. Szurkoltunk, hogy jó legyen.
Majd elérkeztünk az Arcnélküli Emberhez. Szemek gúvadtak egy pillanat alatt. Aztán amikor lecsengett a szám, úgy néztünk egymásra, mintha átszaladt volna a szobán a gyorsankefélő farkas.

(1) A Boney M – egyébként betiltott – Rasputin lemezét autómagnóról (ez is eszméletlen királyság volt, még ha a szülők autójában volt is) vettem át mikrofonnal. Még ezzel is király voltam.

(2) Ez a közösségi “lemez-első-meghallgatás” sokáig élt. Még az egyetemen is így ültük körbe a lemezjátszót az ‘István a Király’-nál(3), de még Hobó Vadászatánál is.

(3) Nagyon nem tetszett. Ahogy szobatársam, a lipcsei Thomas megjegyezte az ő sajátos akcentusával: “Pepe, ez nagyon gáz!”. Igaza volt.

(4) Na, azért a digidagi is kiverte rendesen a biztosítékot.