Van itt egy korábbi írás. Nehéz vele vitatkozni, hiszen logikus levezetés, ráadásul a tapasztalatok – látszólag – igazolják.
Aki lusta visszaolvasni: nagyjából arról van szó, hogy pusztán matematikai és szabályozáselméleti megfontolások alapján kijelentettem, miszerint nem stabil az a rendszer, amelynél az optimum valamelyik szélső értéken található. Azaz – többek között – nem lehet jó az a megoldás, melyben a mindenevő rendszer (ember) csak az egyik szélső értéken – pl. vegetáriánus – üzemel. Az írás nem vert fel nagy port, nem vonultak fel tömegek transzparensekkel a házam előtt. Végülis logikus levezetés volt. Igaz, némileg debileknek mutatta a vegákat, de az ember már csak hajlamos az általánosításra és ezek szerint sokkal kevesebb vega olvasóm van, mint mindenevő.
Csakhogy.
Amikor az ember matematikával szeretné modellezni az életet, egy idő után rendszerint ráébred arra, hogy az élet _mindig_ bonyolultabb. Azaz egyre bonyolultabb lesz a modell is, és nem ritkán olyannyira elbonyolódik, hogy a matematika eszközeivel már nem is lehet kezelni.

Egyik nap tovább gondolkoztam ezen az elméleten és rájöttem, hogy beteg.

Nézzünk konkrét példákat: alkohol. Vagy nem is, sokkal jobb példa a füst: dohány, fű. Hol van az optimum? A nulla ponton. Ami egyben masszív szélső érték is. És még nincs vége, hamarjában sorjáztak a többiek is: kávé, csokoládé, péksütemény, cukrászsütemény. Ezek mind akkor a legegészségesebbek, ha nullát fogyasztunk belőlük.
Nem kevés. Mondhatnánk, hogy ezek kivételek, de amikor elszaporodnak a kivételek a rendszerhez képest, ott meg kell vizsgálni a rendszert, hátha az nem stimmel. (Kivétel német nyelvtan.)

Nem tudom, a felvezetés ívéből már látod-e? A megoldás nyilván az, hogy egy tevékenységhez, egy attitüdhöz nem csak egy skála tartozik. Amikor úgy döntök, hogy elmajszolok egy csokoládét, akkor az egészség skáláján elmozdulok az optimumot jelentő nulla pontról – de a jólérzemmagam skálán is elmozdulok, méghozzá ott pont az optimum felé. Azaz a viselkedés optimumát nem egy skálán kell vizsgálni, hanem minimum kettőn, azaz már nem is skáláról beszélünk, hanem kétdimenziós fázistérről, ahol a valódi optimum már ténylegesen sem a koordináták szélső értékén jelentkezik. Magyarul, aki nem iszik, nem dohányzik, nem fogyaszt kávét és nem eszik édességet, az az egészség szempontjából az optimumon van, de a jólérzés szempontjából nagyon nem. Persze ez fordítva is igaz, aki a jólérzés skáláján törekszik az optimum (100%) felé, az nagyon rossz pozíciót fog elfoglalni az egészség tengelyen.

Kitérő: Amit én itt ilyen matematikai eszközökkel próbálok ábrázolni, azt egy régi magyar humorista már megírta kicsit máshogyan. Somogyi Pali bácsinak volt egy nagyon jó írása. Nagyon jó volt, mert ugyan humoros szösszenetnek látszott első olvasatra, mégis volt mögötte egy letisztult filozófia. Azt mondta, vezessünk be egy mértékegységet az örömre. Legyen ez a gau és definíciószerűen egy gau az pontosan egy szál cigaretta elszívásakor keletkező élvezet a dohányos emberben. Látható, hogy aki dohányzik, az rendszeresen okoz magának örömet. Gau-kban mérhető örömet. Ugyanez igaz a kávéra, a csokoládéra, a borra és valószínűleg a fűre is. Persze az egészséges életnek is megvannak a maga örömei. Egy remek vércukorérték ötvenévesen. A jó közérzet. A fittség. Sorolhatnám. A lényeg az, hogy mindenki magának választja meg, hogy milyen életmóddal biztosítja magának a szükséges gau-kat.

Szóval ott jártunk, hogy kétdimenziós fázistér és ebben keressük az optimumot, ami szemmel láthatóan immár nem a tengelyek szélsőértékén lesz. Azaz a kezdő megállapítást – amelyről kiderült, hogy nem igaz – úgy lehet valóssá tenni, hogy minden tevékenységnél meg kell vizsgálni az összes fontos szempontot és csak ezek után mondható ki, hogy az így kialakuló fázistérben nem egészséges az, ha az optimum mindegyik tengely szélső értékénél van.
Huh.
Hány szempont lehet? Én a példában kettőt írtam, de mi az akadálya annak, hogy tetszőleges számú legyen? Semmi. Éljen az n-dimenzió.

És akkor vegyük elő azokat a vegákat, akikre olyan csúnyán általánosítottam. Az egyik skála a már jól ismert egészség. Ezen a tengelyen bután néz ki a viselkedésük. De létezik másik skála is: nevezhetjük önértékelésnek, nevezhetjük összhangbanvagyokavilággal-érzésnek, nevezhetjük élettisztelet-érzésnek. Gondolkodhat valaki úgy, hogy az állat már áll olyan szinten az anyagi – és ebből kifolyólag a szellemi – strukturáltságban, hogy már bűn elpusztítani azért, hogy együnk. Egy állatnak már érzései vannak, személyisége van. Megenni, pusztán csak a kalóriák kedvéért, pazarlás. Az élet legfontosabb elemének, az értelemmel bíró szellemnek a pazarlása. Ha valaki számára ez az érzés fontos, akkor fel fogja venni a szempontjai közé, tengelyt kap a fázistérben és az optimum megint valahol bent a térben fog kialakulni, ahol a vegetarianizmus csak az egyik tengelyen lesz szélső érték.