Hángérien MVPs menni Amerika



















































2007.03.08; csütörtök

A lehető legjobb előjelekkel. Keddről szerdára 3 óra alvás. Szerdáról csütörtökre megint három. És így futunk neki az amerikai útnak, beleértve az időeltolódást is. Amivel ugye az a gond, hogy magyar idő szerint este tíz után fogunk megérkezni – csakhogy ez helyi idő szerint még csak délután négy óra lesz. Tapasztaltabbak szerint egyből át kell állni, azaz helyi idő szerint kell lefeküdni. Igen ám, csakhogy a mi időnk szerint ez hajnali négyet jelent. Ilyen alvási előélettel.
Hajrá.

Reggel a becsekkolás remekül sikerült, úgy értem, mindenki időben ott volt, beleértve a repülőgépet is. Kihasználtuk a nap utolsó szabad wifijét, gyorsan telepítgettem még néhány programot – mindenre ugye nekem sem volt előtte időm. Bár a legdurvább Gaba volt, aki még dolgozott egy kicsit.
Az út Londonig eseménytelenül telt. Mivel tervben volt, hogy fényképezőgépet újítok, így épp itt volt az ideje, hogy felfrissítsem megkopott ismereteimet. Hannoverig zársebességekkel, rekesz/blende beállításokkal, mélységélességekkel utaztam együtt. Utána kitörtünk a felhők közül és az Északi-tengert már láttuk is. Élmény volt rárepülni Angliára – pedig egyik ősöm sem volt német pilóta.
A Heathrow repülőtéren a személyzet valószínűleg birkózószőnyegen aludt az éjjel. Mi például egy lábfetisiszta asztalához kerültünk, aki mindenkivel levetette a cipőjét. Velem is. Mondtam már, hogy biztosra mentem és a hegymászó bakancsomat választottam ki az útra? ( Meg a teflonbevonatú túrakabátomat.) Ebben az az öröm, hogy a bakancsnál minden átfűzésnél külön kell állítani az ideális cipőfűző szorosságot. És ezt a bakancsot vetették le velem. Esküszöm, egy százlábú kevésbé tartotta volna fel a sort, mint ahogy én tettem.
Volt három óránk a következő gép indulásáig. Rengeteg idő. Elmentünk ebédelni. Könnyű, finom pizza volt az áldozat, horribilis áron. Aztán kisétáltunk a kapuhoz és vártunk. Eleinte jókedvűen. Később egyre fásultabban. Legvégül kifejezetten veszélyesen: favicceken alapuló beszólásokkal fárasztottuk egymást. Ez általában már a vég kezdete. Valaki kiszúrta, hogy pont az ablak alatt pakolják a melósok a bőröndöket. Tanulságos látvány volt arra nézve, hogy mit és hogyan pakoljunk legközelebb a bőröndökbe.
Mindenesetre nem csak mi unatkoztunk, nem tudtak mit kezdeni ráérő idejükkel a motozólegények sem. Ez már közvetlenül a beszálló helyiség volt, itt már nem volt semmi – még klotyi sem. Egy idő után kikéredzkedtem – és amikor visszajöttem, ugyanaz az indiai hapi, aki bejövetkor megmotozott, öt perccel ezelőtt meg kiengedett, ismét megmotozott. Gondolom, le van írva náluk valahol, hogy inkább legyenek túlmotozottak az emberek, mint alig.
Végül valamivel két óránál nagyobb késéssel indult el a gép. Szomorúan intettem búcsút annak az elképzelésnek, hogy még ma este beszerzem első tükörreflexes fotóapparátomat, lévén az üzlet nyitvatartása nem bírta ki a kétórás késést. Maximum egy vacsorára és egy háztömb körüli sétára fogja futni az időnkből.
A repülőgép qrva nagy. Ott kezdődik, hogy emeletes. Ott folytatódik, hogy bár szűkek a helyek és iparias a kiszolgálás, mégis minden flottul működik. A kaja finom és az italra sem lehet panasz. Elsőre kis üveg kaliforniai syrah, egy doboz Heineken, második körben valami chatou, burgundi savignon… soha rosszabbat. Aztán önkiszolgáló üzemmódban még pár üveg vörösbor. Az élet szép. (Bár mások meg a gyilkos italokkal teli kisüvegeket hordták marékszámra. Arcukon annak a diadalmas hímnek az arckifejézésével, aki sikeresen tért vissza a vadászatról.) A kajából egyedül a lazacos salátát nem bírtam megenni. Nem vagyok halas.
Igen, Nejnek volt igaza: minden repülőgépen van hisztériázós csecsemő. Általában melletted. Egész úton azzal küzdöttünk, hogy melyik elektromos eszközben meddig húzza az elem. Bezzeg ezekben a kölykökben sohasem merül le.
Tömeg, gyereksírás, kaliforniai vörösbor, fejhallgató – Andro Drom. Dacból? Nem tudom.
Kövér emberek, kövér családok mindenfelé. Végülis… Amerikába megyünk. Annyit írtam már róluk… kíváncsi vagyok, hasonlítanak-e arra, amit elképzeltem.

Aztán New Yorkban zord fogadtatás. Gondolom amiatt, hogy nem menetrendszerűen érkeztünk, nem volt elegendő beutazási tisztviselő. Jó egy órát álltunk sorra, mire az utolsó akadályt képviselő tiszt is rábólintott. Végre kiléphettünk az épületből és beleszippanthattunk a szabadság friss levegőjébe.
Kibaszott büdös volt. Ótvar dízel buszok parkoltak a kijárat körül, mindegyik járó motorral.

Két taxival elmentünk a szállodáig. Picike. De roppant magas. Nyilván az ötödiken volt a szobánk. Lift? Felejtsd el. Meredek, szűk lépcsők? Yess.

Séta. A jeges szél szinte a húst is lefújta a csontunkról .Hogyan lesz ebből New York becsavargása?
Vacsora egy Subway-ben, majd harc a telefonos visszajelzésért. A helikopteres fiúk ugyanis csak akkor tekintik érvényesnek a regisztrációnkat, ha a repülés előtt 12-24 órán belül telefonon visszaszólunk nekik. Tekintve, hogy holnap reggel repülünk, ma meg este értünk ide, muszáj volt éjszaka szólni nekik. A weblapjuk szerint 0-24 órás a telefon… de ebből annyi igaz, hogy egy mini call center veszi fel, nullával lehet kezelőt kérni – aki egy üzenetrögzítő. Nem is lenne baj, ha nem itt kellene tisztázni, hogy a három helikopteres reptér közül melyikhez kell majd mennünk. Végül bekeményítettem, közöltem velük, hogy ez egy regisztráció megerősítés, holnap pedig a Downtonban lévő portra megyünk. Gondoskodjanak a helikopterről.

Kiömlött a piros Axe tusfürdőm a bőröndben. Határozottan megkönyebbültem – ugyanis az utolsó pillanatban tettem be egy zárt neszesszerbe – így csak a fogkefét és a fogkrémet kellett pucolásznom. Belegondolni is rossz, mi lett volna, ha az összes ruhámat átáztatja.
A klotyi irgalmatlan közel van a falhoz. Nagyon kell vigyázni, mert egy kicsit is izgalmi állapotban már nem lehet leülni.

Az elektromosság utál. Az ufó remekül beleillik a csatlakozóba – de kifordul a falból, ha töltőt teszek bele. Az elemtöltőm pedig nemes egyszerűséggel bekrepált. Alig van nálam tizenkettő tölthető AA aksi. Meg kettő AAA.

2007.03.09; péntek

Reggeli a szállodában. Pirítós konvejor. Ez volt az első kultúrsokk aznap. Hogy a kettévágott szezámos bucit csak rá kell tenni egy rozsdás futószalagra, aztán akkor az beindul, beszopja a zsömiket, odabent megpörköli, alul pedig kidobja a melegre pirult péksütit. Magunktól biztos nem jöttünk volna rá. Hosszú kávé, juice, csináld magad. Kellemes, de hideg. Viszont a tegnapi barátságtalan, hideg város helyett egy ébredező, világos, barátságos város vár ránk.
Reggeli után megpróbáltam megint kapcsolatba lépni a helikopteres fiúkkal, megint sikertelenül. Annyiból jó volt, hogy látszott, nem csak éjjel van ez az üzenetrögzítő.

Nos, alapvetően jó volt a röpködés. Csakhogy. Azért választottuk ezt a formát – dacára a magas árnak – mert pont az előrendelés cifrasága miatt várható volt, hogy hamar sorra kerülünk, nem kell sokat várakozni. Aztán… Gaba késett pár percet, emiatt hátrakerültünk fél órával. Aztán kettészedtek minket (mert nehezek lennénk…) emiatt jött újabb félóra csúszás. Végül a 10 perc röpködés 3 órát vitt el az életünkből, a sok várakozással. Hogy megérte-e? Semmihez sem hasonlítható élmény… de nem egyértelműen pozitív. Mellénktettek 3 natív polgárt, majd beültettek. Nekem hátra kellett ülnöm, két másik ember mellé. Nagy nehezen bepréseltem magam, de az öv becsatolása, a fülhallgató előbányászása elég nehézkes volt. És akkor mondta azt a narancssárga ruhás pokolfajzat, hogy “GT, te még be fogsz oda ülni”. És GT beült. A hetes busz ahhoz képest terpeszkedős helytobzódás, ami ott volt. És persze mi nem csak beülni akartunk, hanem forgolódni, nézelődni, fényképezkedni. Végülis… megtörtént mindez, de valahogy kényelmesebbet képzeltem el. Viszont megfelelően lélegzetelállító volt, az tény.

Utána csavarogtunk egy kicsit. Szerettem volna elmenni a fényképezőgép mekkába, ahhoz viszont meg kellett keresni a kék metrót. Térkép szerint a WTC romjainál kell lenni, ergo irány a Ground Zero.
Magunktól nem találtuk volna meg. Az az apró jel vezetett nyomra, hogy vajon miért tolakodik többszáz japán túrista egy építkezés kerítésénél?
Utána ebéd – stílszerűen pénteken a Fridaysnél – finom, baromi sok, elfogadható áron. Mondom a pincérnek, hogy: beer, pontosabban Budweiser. Nem érti. Mondom még egyszer. Akkor sem. Valaki beszól az asztaltól, hogy ‘Badvejzer’ – erre felderül, megértette. A többi sörnek meglehetősen egzakt neve van: Heineken, Pilsner, meg mit tudom én. Annyit kellett volna, hogy ha már nem érti, amit mondtam, mert egy betűt rosszul ejtettem ki, akkor végigpörgeti a lehetséges listát és ráilleszti a legjobban illő opcióra, amit mondtam. Jelen esetben ehhez még különösebb szellemi teljesítmény sem kellett volna. Mégsem. Inkább nem érti. Ejtsd úgy, ahogy ők. A félelmetes az, hogy ez akkor is így van, ha te ejted jól a szót – csak ők éppen kicsavarva használják.
Másik kedvencem, hogy szépen megfogalmazod előre, mit szeretnél. Számba veszed, mire kérdezhet rá, majd a rendelésnél inkább elmondod előre az egészet. Hiába. Úgyis visszakérdez. Hogy mit? A fene tudja. Az esetek legnagyobb részében se füle se farka nincs a kérdésnek. GT oldja meg remekül az ilyen szituációkat, egyszerűen azt mondja, hogy “all of them”. Abból nem lehet baj.
Marci pedig lelkendezett, hogy milyen izgalmas lehet itt élni: van egy népcsoport, akiket new york-inak hívnak, rajtuk kívül senki sem beszéli a nyelvüket, ők mégis megértik egymást. A külvilággal szemben viszont kegyetlenek: mindig visszakérdeznek és csak pont azt a választ fogadják el, amely az ő különleges nyelvükön jelent valamit. Számtalan példát tudnék említeni erről a kirándulásról: pl. pénztáros csaj a közértben. Beüti a cuccok árát, adnám neki a pénzt – de előtte visszakérdez. Mit? A fene tudja. Nézek hátra GT-re, kb. ugyanannyit értett belőle. Én is visszakérdezek: “Pardon?” Elmondja ugyanazt, kicsit bővebben, kicsit ingerültebben. Erre én is ingerültebbé válok. Közlöm vele, hogy itt van a pénz, szeretnék fizetni. Erre elkezdi firtatni, hogy honnan jöttünk? Nagy nehezen kiharcolom, hagy fizethessek – de még hallom, hogy GT-nek azt magyarázza, hogy szerinte miért vagyunk olaszok.
No, mindegy, vissza a fényképezőgép szaküzlethez. Nos, az nem kicsit zárt be péntek délben. Legközelebb vasárnap tízkor nyit ki. Én meg kinlódjak addig a gépemmel. Szinte hihetetlen. Manhattan-ben a legtöbb üzlet késő estig nyitva van és az éjjel-nappaliakhoz sem kell tövig járni a lábunkat. Dehát… a tábla makacs dolog.

Némi vita, Central Park, Strawberry Fields. Lennon emlékhely. Aztán horizontálisból vertikálásba mentünk át, bő egy óra alatt felharcoltuk magunkat az Empire State Building tetejére. A naplementét épp csak egy hajszállal késtük le. Hideg volt, cefettül fújt a szél – de szvsz megérte. Reggel láttuk a nappali Manhattant a magasból, most láttuk az éjszakait. Mindkettő félelmetes. Az utóbbi még jobban. Innen, habár mindenki hullafáradt volt, még elmentünk a Time square-ig. A hírek nem hazudtak, neonparádé. Végül még benéztem Trader Joe üzletébe bort venni. (“Anya, ha megnövök, én is Trader Joe leszek! Sokat kell még ahhoz takarékoskodnod, fiam.”)
Este a szokásos kör – képek másolása, levelek, letöltése, beszélgetés, blog.
Váltottunk pár szót az ILO portról. (Informatikusok lennénk vagy mi a fene?) Beszéltünk sokmindent, de a legjobb hasonlat már csak félálomban jutott eszembe: az ILO port olyan, mint amikor az ember álmában beszél. A gonosz rendszergazda pedig visszaélve a helyzettel, kifaggatja.
Aztán megint irgalmatlanul késő lett – pedig tudhattuk volna, hogy holnap erős nap jön: megyünk, meglepjük Washingtont.

2007.03.10; szombat

A narancslé 150 %-os. A sót a biztonság kedvéért megnyaljuk, nehogy édes legyen.
Tegnap este vettem egy üveg kalifornia sauvignon blanc fehérbort. Ez egy száraz, csalános-zöldes ízű bor. Nálunk. Itt megoldották, hogy ez is édes legyen. Szintén tegnap ittam két kis (0,66l) helyi sört (budweiser)… Édes volt. A reggelire adott lekváros táskában van egy réteg lekvár és egy réteg cukor.
Egyvalamit viszont nagyon lehet látni ebben a városban – azt, hogy az Isten milyen változatos öntőformákat használt az emberekhez. Itt mindegyikből van legalább egy.

GT-vel úgy döntöttünk, kirándulunk egyet – elvonatozunk Washingtonba. A többiek fakultatív programokat választottak: Marci és Stone múzeumokba, Gaba apple store-ba tervezett utakat.
Az elindulás könyebb volt, mint gondoltuk. A jegyeket megvettük automatából, a kártyás fizetés nem volt probléma. A vágányszám beszerzése annál inkább. Központi terminál ugyan volt, de vágányszám, az nem. Végül nyelvet fogtunk, akitől megtudtuk, hogy tíz perccel indulás előtt írják csak ki. Aztán lehet tekerni, mert a peronra csak jegyellenőrzés után lehet lemenni, és a vonat nem vár.
Kicsit kellemetlen meglepetés. A vonat gyengébb, mint egy IC, a jegyár viszont minimum duplája. Barna kedvéért lefényképeztem a mozdonyt. Elég csotvasz. A pilóta viszont boldog mosollyal köszönte meg.
Orgazmus.
Ez egyébként egy amerikai furcsaság. Itt az emberek nem szégyenlik, hogy benne vannak. Sőt, bátran vállalják. A kalauz olyan átéléssel közli a hangrendszeren keresztül az információkat, hogy tényleg attól félek, a szíve nem fogja bírni a folyamatos örömmámort. A helyiek mindent teljes odaadással, lelkesedéssel csinálnak – és ennek megfelelően hol visítanak a gyönyörűségtől, hol játékosan mackósra véve a figurát, dörmögnek. Ha magyar módra, közel azonos hangszínben beszélsz, akkor itt unalmas alak vagy. De legalábbis semminek örülni nem tudó, cinikus disznó.

A mai napban az a különösen jó, hogy a háromórás vonatút alatt lehet nézegetni a tájat. Kicsit kiszakadunk a nagyvárosból, látjuk milyen a vidék. Utólag viszont azt mondom, csak ezért nem volt érdemes vonatra ülni. Dobozépületek mindenfelé, raktártelepek, nyers beton, lepusztult házak a sínek mellett. Rozsdás, koszos. Minden. De működik. Nem szép. Mindenhol el szoktam képzelni magam, hogy ott élek – itt nem szívesen. NyócKer – alulról súrolva. Meg gyártelepek.

Teszkószerű épület. Cathedral Baptist Worship Center. És ez itt senkinek sem furcsa.

Rét mellett megy a vonat, kölykök rohangálnak. Akár megszokott is lehetne a látvány – de itt baseball folyik.

GT azzal jön vissza, hogy a vécében kék víz folyik.
– Édes? – kérdeztem vissza gondolkodás nélkül.

Közös elhatározás volt, hogy ma “No Museum, thanx”. Nem mintha akkora sudribunkók lennénk – de a tegnapi napnak legalább a fele azzal telt el, hogy valahol sorbaálltunk. Márpedig nem sorállásért utaztunk sokezer kilométereket, hanem látványért, élményekért. Ergo ma olyan program lett összeállítva, melyet teljesen függetlenül, a saját tempónkban tudunk abszolválni. Azaz csavargunk az óriás parkban, körbejárjuk a hatalmas épületeket, gyönyörködünk.

Kapitóleum. A hátsó park teljesen le volt zárva kordonokkal. Csak nem itt is forradalom készül?

Végülis… A washingtoni séta mindösszesen annyiból áll, hogy körbejárunk egy parkot. De mekkora egy parkot, Istenem.
Valamivel több, mint négy órát mentünk – és nem igazán álltunk meg pihenni. Kapitólium, Legfelsőbb Bíróság, Indián Múzeum, Smithsonian Castle, Történelmi Múzeum, Pénzügyminisztérium, Bélyeg- és Pénznyomtatási Minisztérium (nem hülyéskedek, bazi nagy klasszicista épület, percekig röhögtünk rajta), a Monument, a mindenféle nemkicsi emlékhelyek, a Fehér Ház, az Állami Főposta, a Szabványügyi Hivatal, az FBI… csupa monumentális, lenyűgöző épület.
Mekkora élmény már, hogy ha belenézek majd a CNN-be, akkor nem kell tankos forradalmárokra várnom, hogy ismerős helyszíneket lássak.
Mindenesetre rendesen vágtuk le az útvonalakat az eredetihez képest – de így is lefáradtunk rendesen. Viszont bőven megérte a kirándulás, még a 3,5-3,5 órás vonatozást beleértve is.
A váratlan melegben nemcsakhogy leizzadtunk, nemcsakhogy GT feje leégett, de makacs harcot kellett vívnunk a kiszáradással is. Akárhogy is nézem, az ember végülis egy sétáló elektrolit – itt meg csak cukros löttyök álltak rendelkezésre. Az állomáson a közel literes drpepper meglepően gyorsan lecsúszott.

Jelentem, megfejtettük az elbaltázott amerikai külpolitika titkát. Ehhez persze látni kell, hogy a Monument pont a fehér házzal szemben van.
– Most gondold el, Georgie reggel kitámolyog a kakaó/kiflivel a teraszra… És mire esik a pillantása? Egy hihetetlenül magas, álló faszra – jegyeztem meg.
– Aztán azt hiszi, hogy tükörbe nézett – vigyorgott vissza GT.
A vonaton felszállt egy lúzer. Kinlódott, kinlódott a bőröndjével… Végül nem bírta felrakni a polcra, otthagyta a széken. Aztán eltűnt. A kalauz egy ideig kereste, majd hagyta a fenébe. Először csak poénból mondtam GT-nek, hogy mi van, ha bomba… de aztán elgondolkodtam, hogy tényleg mi van? Zsúfolt Washington-New York járat… ideális terep.
Aztán lenyugodtam. Valamikor már utaltam rá, hogy egyszer láttam az életem filmjét – nos, abban semmi vonatrobbanás nem volt.

Az utóbbi évek legnagyobb dícséretét kaptam este. A közértben a pénztáros csaj nem volt hajlandó addig beütni a söröm árát, amíg elő nem vettem az útlevelemet. Ugyanis 21 év alatt nem lehet sört venni.
– Biztos előírás van rá – rosszmájúskodott GT.
– Ne rontsd már el az örömömet!
– Józsi, ha egy pillanatig is komolyan gondoltad, akkor jobban jársz, ha most gyorsan átértékeled a világképedet – vitte be az utolsó találatot az a gonosz ember.

Holnap főleg vásárolgatunk, meg Manhattan downtown.

2007.03.11; vasárnap

Ébredés, azannya, elloptak egy órát. Ma éjjel volt ugyanis a nyári időszámításra való átállás. Csakhogy így már késve keltünk fel, futhattunk a megbeszélt találkozóra. Reggeli nélkül tekerés a B&H-ba.
Nos, itt minden van, mi szem-szájnak ingere. Meg az ellenkezője is.
Az eladók ortodox zsidók. Így már egyből érthető a szombati zárva tartás.
Aztán durva pofon – SLR gépet nem lehet csak úgy leemelni a polcról, eladótól kell kérni. Naná, hogy visszakérdez. Szokás szerint riadt tekintettel körbenézek, hátha érkezik valami segítség. Ez általában nem működik, most viszont igen: jön egy másik előadó és csak annyit szól, hogy “Na, mi a baj, Öcsisajt?”. Mindezt zöld sábeszdeklivel a fején. Manhattan-ben. Magyarul. Gyorsan végigzongorázzuk, mi kell, utólag azt mondhatom, mindkettőnk szerencséjére. Így, hogy értettem, mi mindenük van még, sokkal több dolgot vásároltam, mint amennyit akartam – és mindegyik kellett ám, nagyon. (Pl. öt éves világgarancia.) Az árakról meg jobb, ha nem is beszélek, kb. kétharmada a hazainak.
Tudom, egyre kevesebben vannak, akiknek ez újdonság, de azért leírom azt a hasonlatot, mellyel nemrég sikerült egy haveromnak megvilágítanom a különbséget egy kompakt meg egy tükörreflexes gép filozófiája között.
– Na figyelj, képzeld el, hogy egyszerre több fasz van a derekadra csatolva. Az egyik csaj a hosszú vékonyat szereti, a másik a rövid vastagot és biztos van olyan is, aki a hosszú vastagot. Na most, bármelyikkel találkozol, egyszerűen csak felcsavarozod a megfelelőt, aztán hajrá. A mostani helyzet… az meg… nos, az a kompakt. Egyfajta van – aztán abból kell kihoznod mindent.

Utána vissza a szállásra, boldog összeszerelés. Kicsit később, kevésbé boldogan, pénzek átutalása – kicsit lemerült a hitelkártya. Hasonlóan hozzám.
A vásárlás után ebéd az olasz negyedben, majd séta a kínai negyeden keresztül. Gaba és Marci visszamaradtak fényképezgetni, mi hárman újabb vásárlási akcióba csaptunk bele. Hamarosan gazdagabb lettem egy új PDÁ-val. Megint összegyűltünk – de csak azért, hogy ismét szétváljunk. GT-vel bevettük magunkat a Downtown-ba, csavarogtunk, fényképeztünk – utána irány a Brooklyn-híd, ahol már várt ránk a naplemente és a többiek.

Soha nem értettem, a feketék miért gizdáznak állandóan hoody-ban a manhattani, harlemi videóklippeken. Most már értem. Amennyire metsző szél fúj mindig és mindenhol a városban, én is fel-felkaptam rendszeresen a kapucnimat.

Milyen kemény lehet már a talaj, ha elbír ennyi felhőkarcolót? Ha belegondolok, Egerben húszemeletest sem lehetett építeni. Szerencsére.

Kemény dolog ez a fényképezés szakma. Egy és negyed órája itt vacogunk a metsző szélben a Brooklyn-hídon, és várjuk, hogy érvényesüljenek a kivilágított felhőkarcolók. A kezem közben teljesen elfagyott. Ezt a szöveget is a fogaim közé szorított stylus-szal böködöm be.
Kicsit bosszantó, hogy már megvan az új gép, de még csak most töltődik az akksija a szálláson. Így még mindig a régivel harcolok, márpedig az pont ilyen szürkületes helyzetekben bénázik a legtöbbet. De Gaba bemutatta, milyen az igazi szívás. Végigfagyoskodta a másfél órát – majd lemerült az akkumlátora. Tartalékot meg nem hozott.

A pohárelkapkodó takarító bevitte a győztes találatot. Beköltözéskor kaptunk néhány műanyagpoharat. Én abból iszogattam a söröket, borokat. A takarító viszont minden, legalább egyszer használt műanyag poharat kidobott – viszont újat nem hozott helyette. A végén már úgy harcoltam, hogy az utolsót rendszeresen eldugtam. Aztán egyszer elmentem pár órára – délután! – úgy, hogy elől felejtettem. Estére már nem volt meg.

Ma estére ennyi, rengeteg új cuccot kell még megismernem.

2007.03.12; hétfő

Eddig bírtam. Ez úgy látszik, genetikus. Elutazok a világ végére, beindul a hasmenés. És ma repülünk át Seattle-be – így Oroszország után lehetőségem lesz Amerikát is végigpöttyözni. A levegőből.

Egy bosszantó elmaradás. Tegnap délután került a kezembe egy szórólap, hogy most játsszák a Spamalot nevű zenés-táncos őrületet. Aki nem ismerné, arról van szó, hogy a Monty Python csapatból néhányan átírták musical-nek a Gyalog-galopp-ot. De este már meg sem próbáltam jegyet szerezni rá, ma meg már a nyugati parton fogjuk tölteni az éjszakát.

Délelőtt még egy nagy séta. Rajtam is, Marcin is lógott az SLR, a nagy objektívvel.
– Mikorra lehet megszokni, hogy egy ilyen hosszú bigyó meredezik előtted? – kérdeztem Marcitól.
– Nálam harmincegy éve így van. Nem vészes – legyintett rá GT. Az ultrakompakt gépével.

Mai csavargás. Eddig voltunk a Central Parkban (afölött már a Harlem jön, oda talán nem kéne menni), bejártuk az alsó részt – mára maradt a közepe. Grand Central, Chrysler Palace, ENSz palota (a park – minden ellenkező híresztelés ellenére – nem sétálható), a St. Patrick katedrális (mely sajnos teljesen jellegtelenné zsugorodik az őt szorosan körülvevő felhőkarclók között – igaz, ugyanez elmondható a központi pályaudvarról is), végül a Rockefeller Center. Menetközben ebédeltünk a Fridays-ben. Első alkalommal jól sült el, egy hatalmas tál sült füstölt marhahúst adtak, rántott hagymakarikákkal, párolt brokkolival, főtt kukoricával és krumplipürével. Akkor megküldtem mellé két pint sört (small!) – és úgy jóllaktam, hogy gurítani kellett. Most egy tök ismeretlen mexikói tálat választottam.
– Csak egyet kér? – kérdezte a pincér.
– Naná! – válaszoltam.
És mennyire igazam volt. Meg sem próbálom leírni, mi minden volt azon a kurva nagy tálon, talán a rizs az, amiben biztos vagyok. Plusz egy pint sör. Small.

Taxi, dugó. 1 óra út. Sima becsekkolás, persze mezítláb.

A repülőgép. Valószínűleg a skót airlines. Technikák:

  • Tévé van. Hang nincs. Fejhallgató 1 dollár.
  • A kaját rendszeresen körbetologatják. Csakhogy fizetős. És nem olcsó.

Viszont a látvány gyönyörű. A lemenő nap nyomába szegődtünk – és megérte. Ahogy laposan bevilágítja a felhőket, a kéknek, a fehérnek, a feketének, és a narancssárgának valami eszméletlen kombinációi keverednek ki. Csodálom, hogy az ablak mellett ülőktől nem szednek külön pénzt a látványért.
Újból repültünk vagy 4000 kilométert, átkavartunk 3 időzónán. Megmondom őszintén, amióta ilyen képlékeny lett az idő, egyre kevésbé érdekel. Nem bízok meg benne. Hogy egy nap ugrunk hat zónát, a következő napon nyári időszámítás váltás miatt óraállítás, utána megint ugrunk 3 zónát. Aztán a szervezet meg ne zakkanjon meg.

Sztori. Még New Yorkban, egyik este nézegettem a leveleimet. Húsz éve nem látott haver bejelölt az iwiwben. Leokéztam. Erre jött a levél, hogy mi fészkes fenét ülök én a gép előtt szombat hajnali hatkor… Nem koránkelőként emlékszik rám, különösen nem szombaton. Visszaírtam, hogy most éppen NYC – és a kérdés innentől nem is az, hogy én mit csinálok, hanem ő, aki szintén lusta disznó volt valamikor, mi a francot kever szombat hajnalban? Erre a jó nyalóka visszanyalt, közölte, hogy éppen Tokióban van. Meg sem próbáltam kiszámolni, mennyi lehet ott éppen az idő.

Mindenesetre mostantól vége a szabad életnek. Eddig a magunk urai voltunk, ahogy letesz a gép Seattle-ben, átveszik az irányítást a programszervezők.
A kezdés mindjárt izgalmas lesz. Helyi idő szerint 21.30-kor érkezünk meg, hat óra repülés után, halmozott jetlag-gel a lábunkban. Jó, ha 11-kor a szobánkba leszünk, jöhet az elpakolás, emailek, töltikék – és holnap (?!) már korai kelés, mert reggel már várni fog ránk Billyapu.
Gondoltam, előredolgozok, megpróbálok aludni valamit a gépen. Hát, nem. A mellettem lévő vészkijáratnak rossz volt a szigetelése. De olyan szinten, hogy belülről jégréteg kezdte beborítani. E mellett ültem én, az eddigi tapasztalatokból tanulva pulóver és kabát nélkül. GT puliját kértem el, azt gyömöszöltem be magam és az ajtó közé, de ettől még rendesen végigvacogtam a hatórás utat.
Aztán basszameg.
Venném elő a repülőgépen a tabletpc-t… erre azt mondja, hogy nincs bootolható média.
Csak nagyon lassan esett le, ez mi mindent jelent. Vinyó megint kampec.

  • Nem tudok az otthonnal kommunikálni. Email, web, rss. Kellemetlen, de talán az új PDÁ-val áthidalható.
  • Elveszett minden feljegyzés, amit eddig írtam. Itt már összeszorult a szívem – aztán eszembe jutott, hogy nyers formában hazaküldtem Nejnek mindegyiket. Soha nem szoktam… most először tettem ilyet – és milyen jól tettem.
  • A folyamatban lévő írásaim… Huh, a legfontosabbat indulás előtt pendrive-ra tettem.
  • A leveleim… Volt valami pótolhatatlan? Nem emlékszem. Talán akkor nem is volt.
  • Viszont… a fényképeim. Itt álltam nagyon közel a síráshoz. 5 nap fényképei, videói… És milyen öt nap, Istenem!

Teljesen magam alatt szálltam le a gépről, nem is emlékszem semmire a városból. A recin nem volt csavarhúzó, így bele kellett törődnöm, hogy egy ideig nem fogok megtudni semmit. Aztán félóra pihentetés után gép bekapcsol, windows elindul, JoeP plafonig ugrik.
Hiába, érzi a kicsike apuci közelségét. Redmond mellett nem fagynak a windózok. Gyorsan lementettem a gépről minden értékeset, hátha megint meggondolja magát a vinyó, aztán bontottam egy üveg bort – és most gyönyörködök a szobában és élvezem az életet. Nektek is hasonlókat.

2007.03.13; kedd

Az egyébként is korai kezdést űberelte egy jól időzített hasmenés roham. Éppen kiértem a luxus klotyira – 1 órával az ébresztő előtt. Négy óra alvás, hat óra repülés… csak üdén, frissen. Visszafeküdni már nem volt kedvem, döglődtem egy csomót a forróvízes kádban, aztán bepótoltam az elektronikus olvasnivalókkal kapcsolatos lemaradásomat. Hát… anélkül, hogy külön részletezném, nem voltam túlzottan boldog. Csak negatív hullámok jöttek, ezerrel. És még nincs is itt a forradalom.

Beszélek ehelyett a megtestesült kultúrsokkról: a fürdőszobai csap. Nincs rajta mennyiség-szabályozás. Csak baromira tud jönni belőle a víz. Hőfokszabályozás azért van: vagy elviselhetően forró víz jön vagy elviselhetetlenül forró. Arról nem is beszélve, mire kiszasszeroltam, hogyan működik a dugó. De elpakoltam, berendezkedtem… lassan enni is kellene valamit. Sajnos, diétásat – ha azt akarom, hogy ne egyből szaladjon át rajtam. (Marhajó, itt van a kávéfőző gép a szobában, mindenféle jó kávékkal… aztán maximum nézegethetem.)
Ja, meg a szoba. Minél magasabban fekvő szobát kértem, aztán lehetőleg az öbölre nézőt. Ehhez képes a kilencediken kaptam szobát (a 34-ből), az ablak pedig a sztrádára néz. De nem baj, így is jó.

Azért csak kiírom magamból, mi vette el reggel egy kicsit a kedvemet. Távollétünkben megy most ez a vita a levelezőlistáról, és ebben a vitában – pro és kontra – elhangzott, hogy milyen jó most az MVP-knek, kint meresztik a seggüket egy seattlei luxusszállodában, BG vízióit hallgatják élőben… és legyetek ti is ilyenek, hogy ti is kimehessetek. Milyenek? Leginkább válaszoljatok kérdésekre, támogassátok a listát. Amire persze a másik tábor nekiállt mézesmadzagozni.
Istenbizony, itt ment el a kedvem az egésztől.
A magam részéről már régóta nem izgat a lista, évek óta maximum partizánként be-belövök egyet. (Alapvetően van egy nagy hibám, fizikailag fáj az idiotizmus.) Az MVP-ség nálam abszolút nem erről szól: ez egy szakmai ambíció arra nézve, hogy eggyel nagyobb pályán játszhassak. Az, hogy én úgy tudok a leghatékonyabban tanulni, ha megosztom a tudásomat, az speciel egyéni szocprobléma.
No, mindegy, nagyon vacakul érzem magam amiatt, hogy ebbe az indulatos veszekedésbe bele lettünk keverve. És így.

Édes. És ezalatt nem csak a péksüteményt, a gyümölcsöt és az almalét értem, hanem pl. a kolbászt is.

Aztán Bill Gates koncert.
Bementünk egy terembe. Alig volt nagyobb, mint a keleti pályaudvar. Zsúfolásig tele. (Később mondták, 1700 ember volt bent. Mindenféle security nélkül.)
Először Rich Kaplan vitte a szót. Mi, amerikaiak, a fasza gyerekek. Hm…
Aztán Bill. Viziók. Meg még több víziók. Végül kérdések. Kurva sok. Hat mikrofon, mindenhol 7-8 ember.
Japán kérdező. Mintha a Monty Pythont hallanám, ugyanaz a ‘Lobelt Ledfold’ hangzás. Furcsa, eddig azt hittem, a fiúk túloztak egy kicsit..
Válaszolgatások közben Bill iszik az MVP márkájú ásványvízből. Rutinosan úgy, hogy letakarja a cimkét. Profi.

A vége felé jön egy apró japán kérdező. Alig bírta végigmondani a kérdést. Aztán Bill visszakérdezett valamit (naná – itt mindenki visszakérdez) – és csak kimeredt szemeket talált. Végül kiment a lead és elmondta japánul a kérdést. A totális káoszból Bill valahogy kihámozta a kérdést, válaszolt rá valamit és mindenki igyekezett elfelejteni az esetet. Imádom. Amikor valaki ennyire reménytelen vállalkozásba is ilyen bátran belevág. Veled vagyok, kicsi japán.

Megy ezerrel a közösségi tudat formálása – de én nagyon hatékony védekezést választottam ellene: nem tudok annyira angolul, hogy mindent megértsek.

Ebéd után kipurcantam. Az már látszott, hogy képtelen vagyok odafigyelni (basszus, Bill Gates előadásán beszunyáltam), a gyomrom pedig katasztrófa. Végignéztem az előadások listáját, nem volt köztük érdekes (egy jöhetett szóba maximum, arra bementem, majd tíz perc múlva láttam, hogy ezt sem igazán nekem találták ki) – így csak azt kellett eldöntenem, hogy csavargok a városban vagy visszamegyek a szállásra és beleheverek a kádba. A véletlen tökéletesen oldotta meg a helyzetet: elindultam az orrom után és kb. 3 perc múlva a szállásnál voltam. A gyomrom elégedett morrantással vette tudomásul a helyzetet, így az utolsó métereket már hármasugró stílusban vettem. Azért döbbenet: itt vagyok kilencezer kilométerre a lakásomtól és a kedvenc helyem egy fürdőkád.
Rájöttem. Megfejtettem a csaptelep rejtélyét. Ha elfekszek a kádban, akkor ahogy kihűl a víz, a lábammal pont tudok utánaengedni egy kis forrót.

Azt hiszem, pihenek egy cseppet, aztán csavargok valamennyit.
Gondoltam én. Ledőltem… aztán magamra húztam a takarót… aztán egyre jobban fázni kezdtem… lehet, hogy lázam is volt. Végül aludtam egy nagyot – és este hatkor már egy másik ember mászott ki az ágyból.
Elsőre megnéztük GT elnöki lakosztályát. Hja, így jár, akit felismernek – a szoba mellé kapott egy böszme nagy, bicskanyitogatóan elegáns tárgyalót is, mindezt a 34. emeleten, a belvárosra és az öbölre nyíló ablakkal.
Utána kibuszoztunk a Boeing telepén lévő repülési múzeumba. Már a megérkezés hatásos volt: a buszt világítóbotos repülésirányítók irányították roppant komoly képpel a parkolóban. Volt rendes irányítótornyuk is.

Odabent tömeg, rengeteg kaja és rengeteg repülőgép. Beleharaptam mindegyikbe. Láttam azt a MIG15-öst, melyet egy észak-koreai pilóta tett le Dél-Koreában, elnyerve ezzel az amerikai állampolgárságot. Láttam Fockert, mely szemmel láthatóan keresztül lőtte a propellerét géppuskázás közben – hacsak a perverz mérnökök össze nem szinkronizálták a propeller és a géppuska frekvenciáját. Láttam Phantom-ot, Lopakodót… és egy csomó érdekes gépet. Mindemellett iszonyú mennyiségű kaját tepertek a gépek közé az amcsik, az egész nézelődés tkp. egy gigantikus koktélparti volt. Ettem, ittam, beszélgettem azokkal a nemmagyar MVP-kkel, akikkel már ismertük egymást – aztán korán eljöttünk haza.
Nehéz ellenállni ennek a szállodai szobának és a wifinek.

2007.03.14; szerda

Még tegnapról: errefelé hihetetlen lelkesek az emberek. Regisztráció után egy csomóan már magukra is rántották az MVP inget. Ma meg már a többség abban volt. Én… én meg abban sem vagyok biztos, hogy valamikor egyáltalén felveszem, annyira sok rajta a szöveg, meg annyira gáz, ahogy kinéz, meg amekkora betűkkel bizonygatja, hogy mi függetlenek vagyunk.
Aztán megy az előadás – és az emberek beletapsolnak, beleujjonganak. Minden egyes alkalommal, amikor egy új feature jelentődik be. Amíg nem láttam, el sem hittem.

Ma végre sikerült kialudnom magam. Ez konkrétan 5 és fél órát jelentett. Minden relatív.
A fürdőkád már jó ismerősként üdvözölt hajnalban.

Nem kicsit frusztráló, hogy még sötét volt, amikor buszra szálltunk. Aztán útközben nekiállt esni az eső – ritka ocsmány időben értünk ki Redmondba.
Reggeli. A mandulás muffin nagyon bejött – és bevállaltam egy nagy adag gyümölcstálat is.
8.30-kor kezdődtek az Exhange fejtágítók. Ha nehezen is, de végigkövettem mind a kettőt. A – meglehetősen elnagyolt – leírásokat itt találjátok (első / második). Aztán ebéd, majd végigültem még a délutáni első előadást is.
A délutáni második előadás a hangintegrálásról szólt. Mivel itt Office beütés is volt, meg az UM sem annyira aktuális technológia nálunk, úgy döntöttünk, hogy ezt kihagyjuk. Megvártuk GT-t majd elmentünk a company store-ba, gyári áron vásárolgatni. Sajnos a teki cuccokra limit volt (120 dollár), így lőttek mind az XBox, mind a Zune vásárlásnak. De legalább megnéztem a ruhákat – így már nem kell variálnom, mit vegyek a nemsokára esedékes kreditből.

Ahogy kijöttünk, akkor látszott, mennyire jól döntöttünk – megérkeztek a program szerint ütemező vásárlók. Több busszal. A sor az üzlet előtt végigkígyózott a folyosón, le a lépcsőn, ki az utcára, majd befordult a sarkon. Ijesztő volt.

Még volt egy szekció szerinti buli: kaja, pia, mi szem-szájnak ingere. Felpuffadt hassal, hányingerrel és hasmenéssel megverve marhára élveztem a dolgot. Ittam egy Coronitát, megkóstoltam egy 2003-as kaliforniai Cabernet Sauvignont, majd miután jól összeismerkedtünk Subicz Petivel, hazajöttünk. Pedig… itt tényleg lehetett volna kapcsolatot építeni: pusztán csak idő, bátorság és kalandvágyó kedv kellett volna hozzá. De tudtam, hogy odahaza már vár rám a fürdőkádam…

Este belémbújt a kalandféreg. Helyi idő szerint fél kilenckor felkaptam az utcai ruhámat, majd térkép és pénz nélkül, mondhatni egy szál fényképezőgépbe öltözve nekivágtam a városnak.
Lefelé nem is volt semmi gond, de a visszafelé út kicsit izgalmasra sikerült. Egy rasztahajú, elég sötétbőrű fiatalember odatámolygott hozzám, hogy tudom-e, merre van a legelső kávézó? Na most azon a környéken nem lehet úgy eldobni egy követ, hogy ne verje be egy Starbucks ablakát – szóval enyhén szólva is sejthető volt, hogy nem ez a kérdés lényege.
– I don’t know.
– There? – mutatott egy irányba.
– Possibly.
Majd átmentem az időközben fehérre váltó zebrán.
A túloldalon egy riadt szemű japán lány támadott be. Szó nélkül az orrom alá nyomott egy fénymásolt, elnagyolt térképet.
– Sorry, I’m foreigner – csóváltam meg a fejem.
Ekkor ért utól minket a raszta.
– Hey, baby! – ordította.
A lány, ha lehet, még jobban megriadt és csak mutogatott egy pontot a térképen.
– I am _not_ american. I am from Europe – próbáltam olyan szavakat használni, melyeket ő is megérthet. Sikerült is. Igaz, ettől a hírtől a raszta valósággal felvillanyozódott. A csajszi körbepislogott, de mivel a környéken csak hárman voltunk, így jobb híján csak nézett a szemeivel. Végül elindultunk. Ha jött is szembe valaki, mire megértette, mit akar a japó, már odaért a raszta és belevetette magát a társasági életbe – amire persze a helyi erő elmenekült. Ekkor sietőbbre vettük a sétát, a raszta meg – tekintve, hogy meglehetősen csípőficamosan mozgott – jócskán lemaradt. Mentünk, mendegéltünk.
– Listen, there are many hotels here – próbáltam neki elmagyarázni – You have to go and ask the reception.
Bólintott – és jött tovább mellettem. Végül sikerült biztonságos távolságba kerülni a rasztától, aztán jött is szembe valami idősebb hölgy, így átpasszoltam neki a leányzót. Majd mentem pár métert, a biztonság kedvéért hátranéztem, hogy minden rendben van-e. Pont abban a pillanatban ment el mellettem egy fekete hapi, aki azt hitte, hogy őmiatta fordultam meg – így igen ingerülten lebaszott.
Kedves város.
Manhattanban napokat csavarogtunk és tizedannyi interaktivitást nem tapasztaltam a bennszülöttektől, mint itt Seattle belvárosában öt perc alatt.

2007.03.15; csütörtök

Normális reggel. Természetesen sötétben kelés, fürdőkád, hírek az Interneten. (Otthon ekkor már délután van.) Forradalom még nincs.

A mai napra kíváncsi vagyok: ma egész délelőtt – és mivel fél napról van szó, gyk. egész nap – az új Exchange lesz terítéken. És tényleg az volt. Jegyzetelgettem is – de ezekről a dolgokról sajnálatosan még nem lehet írni. Amit megpróbáltam, azt itt találjátok.

Mindenesetre furcsa volt, hogy pont ma, amikor elvileg nem sok apropója volt, ma törjön ki a 64K vita. De kitört és jó ideig tombolt is. Volt ám itt minden: feltörekvő piacról jövő MVP, költségérzékeny cégek… mintha nálunk lett volna a vita.
De itt is látszik az egész Summit gyenge pontja. Legalábbis számomra. A résztvevők 70-75%-a amerikai – márpedig amikor elszabadulnak az indulatok, képtelen vagyok követni a szálakat. Hozzászólni eleve esélytelen – itt, ahol annyi emberben dühöng a megszólalhatnék, hogy egymást alig győzik kivárni, itt az én suta angolságom szóba sem jöhet. De nem is ez az igazán nagy baj, hanem az, hogy ha fel is tornázom magam valamennyire, arra az anyanyelvi szintre, ahol partiban lehetnék velük, nem hiszem, hogy el tudnék jutni. Vagy csak nagyon sokára.

Az örökké mosolygó szervező. Kimegy az épületből, rámosolyog a dohányosokra, megbotlik, 3 méteren keresztül szerencsétlenkedik, mire visszanyeri az egyensúlyát – de a mosoly egy pillanatra sem tűnik el az arcáról.

A szünetben valami szerencsétlen nekiállt spam-ekről, meg phisingről beszélni, meglehetősen alapszinten. Nekünk. Az MVP-k morogva kiürítették a termet.

A szék, mint a Microsoft maga: folyamatosan azon van, hogy kitalálja az igényeinket. Ha hátradőlsz, úgy gondolja, lazítani akarsz és a támla hátrahajlik. Ha előrehajolsz, az ülőke megbillen és a súlyod nagy része a lábadra nehezedik. Olyan opció, hogy csak ülni – olyan nincs.

Gyakorlatilag mindegyik előadó PM – az embereik meg bent ülnek a teremben. Rengeteg a női PM. Mind alacsony. Úgy vélem, a HR-es pacák szintén alacsony lehet.

Ebéd. Mexikói kaja. Van benne valami oregánószerű fűszer. Az a lényege, hogy órákkal az ebéd után is ott van még a szádban az íze.
Azt hittem, én vagyok a menő az ebédhez levadászott drpepperrel – amíg Peti be nem állított egy guiness-szel. Drpepper balfenéken el. Sikerült alaszkai sört levadásznom. Először azt hittem, hogy csak marketing, de nem, tényleg ott palackozták.
Ó, azok az alaszkai komló- és malátamezők.
Volt mexikói zenekar és minden asztalra raktak ki mexikói kalapot. Gondoltam, lefényképeztetem magam benne. Már éppen szóltam Gabának, amikor Peti beleborított egy fél üveg guiness-t. Meggondoltam magam.

Busznak egy régi grayhund jött be. GT beült mellém – és egyből a manhattani helikopteren éreztük magunkat. Gyorsan arrébb is ült. Utánaszóltam, hogy ha már itthagyott, legalább küldjön egy picike japán nőt, akivel kényelmesen elférünk.
Kb. 3 perc telt el, amikor odajött egy japán nő és búgó ‘excuse me!’ hangalakot hallatva odaült mellém.
GT megbízható ember.

Délután láttam a sajtóban, hogy a forradalmat leverték. Megint. Nahát.

Viszont hihetetlen, mit kavarok a stylusokkal. Reggel éppen blogoltam a hallban, amikor szóltak, hogy Marci beteg. Nálam volt valami gyógyszer, felszaladtam hozzá – de valószínűleg rosszul tettem el az íróvesszőt, mert amikor visszaértem és folytatni akartam, már nem volt sehol. Elkettyentem, persze, de tekintve, hogy alaphelyzetben négy stylus van nálam, ilyet meg biztos lehet venni valahol, azért annyira nem depiztem be.
Aztán hazafelé a buszon megint blogoltam. Az új PDA vesszőjét használtam a régihez. Aztán amikor befejeztem, már nem tudtam rendesen elrakni a stylus-t – szűken voltunk a japó csajjal – így csak zsebrevágtam, hogy majd elrakom. Aztán amikor el akartam rakni, akkor meg már nem volt sehol. Hogyan tudott kiesni egy peremes kabátzsebből? Rejtély.

De nem csak ez volt a mai rossz hír. Hosszas számolgatás után úgy döntöttem, hogy két iPod helyett (150 dollár/db) lehet, hogy megérné inkább egy alapfelszereltségű XBox-ot venni. Az első esetben ugye annyi lenne a kölykök reakciója, hogy “kösz, fater”, a második esetben meg úgy kezdődne, hogy “Isten vagy, fater.” Nagyon nem ugyanaz.
Mondanom sem kell, New Yorkban minden sarkon lehetett kapni. Gondoltam Seattle-ben sem lesz probléma. Nem a francokat nem. Eddig sem rajongtam a városért, és ez most fokozódott. Dacára, hogy ez egy hárommilliós város, a belváros pusztán a néhány felhőkarcolóban különbözik Miskolctól. Egyszerűen sehol semmi, beton és kihalt épületek mindenfelé, negyvenezer plaza negyvenezer parfüm és divatüzlettel, az utcákon meg lepusztult fekák randalíroznak. Jó egy órás séta során a társaságból senki sem tudott 1 azaz egy ajándékot sem venni egyik szerettének sem. Igaz, itt van még a holnapi nap (este indul a repülőgép), de én már kezdek szkeptikus lenni.
Persze mondanom sem kell, hogy ez a ma reggeli hirtelen elhatározás mennyire szerencsétlen pillanatban jött. Ha fél nappal korábban eszmélek, akkor a company store-ban bagóért meg tudtam volna venni az alapkészlethez képest extra cuccokat. Így viszont a ruhavásárlásra félrerakott keret fog elmenni a bővítésekre.

Ma este üzleti megbeszélés GT tárgyalójában, a 34-en. A söröket már megvettük.

2007.03.16; péntek

Mára városnézés és hazautazás volt előírva.
Csakhogy az XBox vásárlás bekavart.
Korán keltem, összepakoltam – a bőröndöm alatt kis híján beszakadt a padló – kijelentkeztem, leadtam a poggyászokat – majd vadászat. Közben azért nem álltam meg, morogtam a bajszom alatt: ez az a város, ahol gyártják az XBox-okat (vagy legalábbis itt van az anyacég) – ehhez képest mit össze kell nyomozni, hogy találjak egy üzletet, ahol kapni is lehet. A neten a Walmart-ot találtam, de az piszok messze van. Nyilván itt mindenkinek van autója, így a távolság, mint üveggolyó. Aztán milyen 3,5 milliós város már az, ahol nincs metró? Ráadásul sehol nincs tömegközlekedési térkép. Aztán amikor a konferenciaközpont előtt végre találtam egyet, akkor láttam, hogy buszok járnak mindenfelé, de a buszok járatrajza értelemszerűen sokkal részletesebb – azaz idegen számára átláthatatlanabb.
No, mindegy. A neten találtam 3 címet, Peti a tegnapi csavargása során látott egy sanszos üzletet, ez négy cím egy 3,5 kilométer átmérőjű körben, valahol biztosan lesz. Már rögtön jól indult a nap, az első helyre menet végre láthattam Seattle szép arcát is, a második helyen pedig ott voltak a kedves zöld dobozkák. Meglátni és megvásárolni egy pillanat műve volt. Nem kérdeztek semmit, értelemszerűen a jótállási füzetet sem kellett pecsételgetni – az egész nem volt egy perc.

A sikeres vásárlás után reggeli/tízórai. Van valami subway-szerű cucc, ott jön veled a pult mellett a fickó és pakolja bele a bagettbe, amikre rámutogatsz. Aztán egyszer csak megállt és kérdezett valamit. Egy szót sem értettem belőle. A hapi meg csak várt. Bepróbálkoztam GT varázsmondatával: ‘all of them’ – de most ez sem jött be. Végül kiizzadtam egy ‘whatever’-t, erre megfordult és betette egy kenyérpirítóba. Most már megértettem, mit kérdezett: pirítsam vagy hidegen? All of them… aha.

Vissza a hotelbe, kikértem a csomagokat. A hordárról kicsit csöpögött a víz, mire kicuccolta. Barátom, még nem is tudod, hányszor fogod ezt még ma megcsinálni – vigyorogtam magamban kajánul.
Aztán jött a kellemetlen műtét. Bőrönd, kézitáska szétrobbantva, XBox doboz szintén szétrobbantva, az alkatrészek véletlenszerű eloszlatása a poggyászokban. Nehogy úgy nézzen ki, mint ha most vásároltam volna. Éppen végeztem, mire megjelentek a többiek is – így hozzájuk csapódtam. Gyerekjáték boltba mentünk, ajándékokat venni. Nem bántam meg, ismét találtunk szép részeket Seattle-ben – szóval így a végére visszahozta magát a város a gödörből. A piacon még el tudtam volna tölteni egy kis időt, a kajáldák is jól néztek ki, a gyümölcsök meg egyenesen harsogtak.
Aztán vissza XBox játékokért – a többiek meggyőztek, hogy anélkül maximum félisten lehetek otthon – végül megint a szállás, megint a poggyász boy.
Bármennyire is hihetetlen, tudtak olyan taxit szerezni, amelybe öten, ezzel a rengeteg cuccal együtt, befértünk. Útközben szembejött velünk egy gyönyörű hegy.
– McKinley? – kérdeztem GT-t.
– Dehogyis. Maximum St Helena. A McKinley Alaszkában van – javított – Habár lehetséges, hogy látni fogjuk, hiszen az Amerika legmagasabb hegye és arrafelé megy a repülőgép. Viszont… elég későn indulunk, lehet, hogy már sötét lesz.
– Nem probléma. Majd vakuzok.
– Aha. Elég jó vakunak kell lennie, hogy tízezer métert befogjon – vigyorgott – Illetve nem is, mivel a hegy hatezres, így csak négyezret kell.
– Na ugye – vigyorogtam vissza.
Aztán már csak a repülőút volt hátra. 17 óra – plusz 8 időzóna.
Ha ki szeretném hagyni a kellemetlen részeket, akkor talán nem is írnék semmit.
Jól felkészültem: feltöltöttem az mp3 lejátszót, mindkét pda-t, a tabletpc-t – és ott volt még egy könyv és egy manuál is. Ehhez képest semmit nem használtam: volt egy kis egérmozi, de mögötte rengeteg szabadon választható zene és film. Igaz, elsőre megijedtem, mert csomó durva filmbe futottam bele, de aztán átmentem a Kids menübe és a 12 éven aluliak számára ajánlott filmeknél éreztem végre, hogy megérkeztem. Először megnéztem a Happy Feets (Táncoló lábak?) rajzfilmet. Nagyon örültem neki. Mármint annak, hogy ezt a rajzfilmet repülőgépen láttam, ingyért – és nem valami moziban egy szakajtó pénzért. Hihhetetlen bárgyú. Az első döbbenet akkor ért, amikor az a szerencsétlen pingvin géppuskahangon nekiállt szteppelni. A porhóban. Aztán innentől már csak lefelé ment a film. Tudom, max 12 év – de azért nem mindegy, mekkora marhaságokkal traktálják kicsinyeinket. Habár… végülis olyan volt, mint egy opera – ott sem a librettó a lényeg, hanem hogy mindenki énekeljen és táncoljon.
Aztán jött a bóbiskolós blokk, közben Nick Cave, Bowie, Pretenders, Beatles és Stones cédéket hallgattam. Nem volt ez egy mély alvás – sokszor még alvás sem – de négy órát sikerült vele áthidalni. Utána megnéztem még egy rajzfilmet, odakint Flushed Away néven reklámozták mindenfelé. Ez már egy fokkal jobb volt, időnként harsányan vigyorogtam. (Pl. amikor győz a jó, két meztelen csiga egymással szemben örül, aztán az egyik felkiállt: High Five!… na azok a béna pillantások, melyek ezután jöttek…)
A Heathrow-n megint végigmotoztak – még a cípőmet is végignyomkodták – de ez most jólesett. Annyira fülledt meleg volt, rajtam meg póló, pulóver, télikabát (a beletömött cuccok miatt tíz kiló), a laptoptáska (ebbe is belement vagy 15 kilónyi aprólék – innen csókoltatom az összes gyártót, akiknek az idióta formátumai miatt külön töltőt kellett vinnem mindkét pdá-hoz, a mobiltelefonhoz, a fényképtárolóhoz, a laptophoz, az akkumlátortöltőhöz meg a ceruzaelemtöltőhöz), szóval a lényeg, hogy úgy rámizzadt minden, hogy kifejezetten jólesett egy szál pólóra vetkőzni, majd széttárni a kezeimet és engedni, hogy valaki végigsimogasson.

Viszont itt futottam bele egy kegyetlen nagy pofonba. Annyi mindenre gondoltam, aztán most itt a végén, egy ilyen hülye apróságon bukok el: minden elektronikus cucc, amelyet odakint vettem, amerikai konnektorral van felszerelve. Ehhez kell majd konverter. (Nekem csak fordított irányú van.) Gondoltam, majd veszek Angliában – igenám, csakhogy itt kizárólag olyanok vannak, melyeknek egyik vége UK formátumú. Most gondold el – ezen bukik el, hogy nem tudjuk beüzemelni az Xboxot otthon. (Merthogy Ferihegyen nem lesz, arra van egy erős tippem.)

MS reklám a Heathrow-n: “Are your people ready to read the minds of costumers?”. Hát… ez az. Ezt írtam a székeknél is: kitaláljuk, mi jár a fejedben és ráderőszakoljuk a megoldást. Még akkor is, ha speciel nem arra gondoltál.

Végül csak hazaértünk. Már azt baromira jó volt látni a kijelzőn, hogy Budapest 465 km. A korábbi kilencezerhez képest… és ez már csak egy fél óra. Ferihegyen egy kicsit beijedtem, mert első körben nem jött ki a bőröndöm, de végül meglett, bontatlanul. Olvasom, hogy a többiek hogyan jártak… azt hiszem, szerencsés lehetek. De lehet, hogy az a két darab számzáras lakat is segített.
Azért nagyon örültem, amikor végre berúgtam az ajtónkat. Azóta káosz van a lakásban. Az Xbox-ot még nem sikerült beüzemelnem, habár ma már vettem csatlakozót. (Meg Bosch elektromos csavarhúzót, meg B&D akkus fúrógépet – pénzköltés van, baby…)

Összefoglalva:
Röviden: jó volt. Bővebben: kurva jó volt.
Tetszett mindkét rész. Jó volt bejárni Manhattant, Washingtont, jó volt pár napig nem foglalkozni az informatikával, jó volt együtt lenni az útitársakkal.
És jó volt a seattle-i futam is, de az meg másképpen. Egy kicsit tartottam a szervezéstől – a másfél évvel ezelőttiről hallottam elég rosszat, most meg ugye jóval többen voltunk – de azóta sokat tanultak a fiúk. Mindig időben volt transzport, a szállásra, kajára semmi panaszunk nem lehet.
A szakmai részt illetően nyilván csak a saját nevemben beszélhetek, hiszen szekcióztunk.
Be kell vallanom, hogy én valahol egy ronda cinikus disznó vagyok, így voltak fenntartásaim ezzel az egésszel kapcsolatban. ‘Kikérni a véleményüket? Minek. Eljönnek, esznek-isznak, mi meg úgy csinálunk, mintha fontos lenne a véleményük, látszóleg jegyzetelünk, aztán megy mindenki a dolgára.’ Ettől tartottam. Direkt erre kihegyezett érzékekkel ültem be az előadóba.
De szó sem volt róla. Tényleg figyeltek. Az előadő PM-ek mellé bejöttek az érintett fejlesztők is, szóba elegyedni, érdeklődni. A – néha igen heves – vitákat meg sem próbálták eltusolni, belementek minden csinnbe. Oké, néha figyelmeztettek, hogy NDA, meg néha hülyéskedtek ilyen ‘Mars ki!’ érvekkel, de végig érezni lehetett, hogy nem csak azért ültek ott, mert kötelező volt, hanem azért, mert információkra vártak. Pedig itt, ezen a fórumon nyilván konkrét információra nem számíthattak – de azt pontosan lemérhették, hogy milyen a hangulat a termékkel kapcsolatban a technológiai elit körében, illetve kaphattak tippeket, hogy a következő termékbe mi minden kerüljön még bele. Például az OWA14 előadás semmi másról nem szólt, csak arról, hogy _nekik_ milyen ötleteik vannak és mi mit szólunk ezekhez: melyik tetszik és melyik gáz. Programkód, még egy betű sem létezik. Vagy a másik, jött egy pacák és kis cetliket osztogatott. Aztán kiderült, hogy ő lesz a következő előadó. Rögtön azzal nyitott, hogy erre a papírra írjuk le, mi a bajunk a jelenlegi ActiveSync-kel. “Ilyen kis papírra?” – néztem bambán Petire. (Az előzményeket lásd itt.)
No, mindegy, én láttam értelmét a rendezvénynek. Úgy értem, ez jó az MS-nek azon fölül is, hogy egyfajta jutalmazásnak veheti az ember, hogy itt lehet. (Bár azért végig lehet gondolni, az MS kapitalista cég: ha nem lenne jó neki, hogy ekkora tömeget mozgasson, akkor valószínűleg a tömeg vagy nem létezne vagy jóval kisebb lenne. Tehát, bármennyire is furcsának tűnik ez egy cinikus vadmalacnak, de igenis értéknek számítunk az MS számára.)
Egy valamit viszont sajnálok, folyamatosan próbálok rá időt szakítani, de egyszerűen nincs. (Lassan én is ráállok GT három-négy órás alvási tempójára.) Pedig mindenképpen foglalkozni kellene a beszélt angollal, mert anélkül az ilyen alkalmak… kihasználatlan ziccerek. Kapufák.

Linkek:

This entry was posted in Utazás.

31 thoughts on “Hángérien MVPs menni Amerika

  1. Hello

    “A magam részéről már régóta nem izgat a lista, évek óta maximum partizánként be-belövök egyet. (Alapvetően van egy nagy hibám, fizikailag fáj az idiotizmus.) Az MVP-ség nálam abszolút nem erről szól: ez egy szakmai ambíció arra nézve, hogy eggyel nagyobb pályán játszhassak. Az, hogy én úgy tudok a leghatékonyabban tanulni, ha megosztom a tudásomat, az speciel egyéni szocprobléma.
    No, mindegy, nagyon vacakul érzem magam amiatt, hogy ebbe az indulatos veszekedésbe bele lettünk keverve. És így.”
    Hello

    A legszebb az volt mikor a vistat es az office-t kezdte sorolni es hogy epp hol vagytok….
    azt elkepzelni hogy magyarorszagon is letezik olyan munkahely ahol ezek alap dologok….
    a “legszebb” dolgot itt lehet olvasni:
    http://forums.microsoft.com/Technet-HU/ShowPost.aspx?PostID=1320052&SiteID=52
    Bar most hogy atertem a news olvasara rakel jojjek hogy a magyarorszagi listan eleg lassu./volt/
    bar akarki akarmit mond en jogosnak erzem amiket leirtam.
    bar a leiratkozasom a lstakrol lehet hogy meg megondolom….
    Neked konkretan mi a velemnyed?

    Udv:Snefi

  2. Neked konkretan mi a velemnyed?
    Nekem konkrétan az, hogy listáról sértődöttség miatt leiratkozni, az meglehetősen elmebeteg dolog. Ha a lista hasznos bárki számára, akkor marad. Ha nem, akkor meg szó nélkül leiratkozik.
    Amikor valaki nagyjelenetet csinál, az számomra mindig valamilyen érzelmi megbillenésre utal.

    Ezzel egyben le is szeretném zárni ezt a szálat. Nem akarom, hogy ez a blog egy újabb csatorna legyen ebben a parttalan vitában.

  3. Az egy tévhit, hogy listaaktivitás = MVP cím. Nyilván hozzájárul, de nem csak ebből áll a világ. Én most kezdem a második évadot, mint MVP – annak ellenére, hogy kb. 5 levelet ha írtam évente a listára. Nekem más az erősségem.

  4. imho a lista csak egy dolog a szamtalanbol amiert az lehetsz illetve maradhatsz. raadasul – ez elegge logikus is – kulonosen nem az alapjan megy, h _szam szerint_ ki mennyit szol hozza. szep is lenne, ha pl. sok kerdessel vagy egy valasz 10 reszre szedesevel, vagy napi 20 KB cikk belinkelesevel el lehetne ezt erni :)

  5. Xbox360. Annál is meg lesz ez a kompatibilitási probléma?
    Nem mintha nagyon megijednék tőle, nem valószínű, hogy évi egy új játéknál többet vennénk – azt meg meg tudom venni kintről. Ahogy néztem, árban még így is jobban járok.

  6. Varánusz, nem érted. A fajansz ott volt a kád mellett. Ha szólított a szükség, akkor kimásztam. Két szükség között pedig a forró vízben nyugtattam habtestemet.

  7. Az a lényeg hogy itthon vagy , 5 emberrel nem történik annyi baj mint veled még szerencse hogy volt mindenűtt fürdökád amibe belehuppantál.

  8. Egy idő után kikéredzkedtem – és amikor visszajöttem, ugyanaz az indiai hapi, aki bejövetkor megmotozott, öt perccel ezelőtt meg kiengedett, ismét megmotozott. Gondolom, le van írva náluk valahol, hogy inkább legyenek túlmotozottak az emberek, mint alig.

    Minden B kategóriás akciófilmben a WC-ben veszik magukhoz a fegyvert a terroristák, gondolta hátha szerencséje lesz :)

  9. Hát ez megint egy jó kis beszámoló lett!

    A dupla ellenőrzésen sajnos ma már nincs mit csodálkozni, de a kütyüket hogy-hogy felengedték a gépre. Nem arról volt szó, hogy semmit se lehet a fedélzetre vinni?

    Milyen PDA-t vettél?

  10. Szuper leírás! Nagyon élveztem (muszáj volt két részletben végigolvasni, mert rugdosták a hátsómat, hogy inkább dolgozzak). A csütörtökön említett 64K vita nem 64bit vita? A 64K-t nem tudom hova rakni hirtelen, nem mintha értenék az Exchange-hez. :P

  11. Re: xbox360 – inkabb az lehet majd demoralizalo, mikor a gyerek hozza a kolcsonkapott xbox360 jatekot a havertol, es nem eszi meg a te xbox360-ad.

    Halisten a hordozhato gepeken (PSP, Nintendo DS) mar nincs ilyen jellegu vedelem, de a “nagy” konzoloknal meg mindig probaljak erosen elkuloniteni a piacokat.

  12. Na igen. dSLR témakörben szólnék hozzá. Miért D40? Amit linkeltél honlap… Szóval ha jól látom a D40-hez valahol 100e környékén jutottál hozzá, itthon 130-140 között lehet beszerezni. Szóval az ár jó, de ha már ilyen lehetősége van az embernek. Canon 30D + nem kit obi, hanem 28-105 USM 400 helyett 300… Mekka, az bizony. Tudtam volna bevásárolni csúnyán olcsón. :)

  13. al,
    Vigyázz, ez tipikus fogyasztói csapda. Kinézel egy szintet, amit még megengedhetsz magadnak, aztán beindul a vezérhangya és végül több kategóriával feljebb állsz meg. Mi például most veszünk lakást, most rendezzük be gyk. nulláról és most veszünk új autót. Emellett _szigorúan_ csak beszálló kategóriájú dSLR gépet engedhettem meg magamnak – mindenfajta önmeggyőzési technikák nélkül.

  14. JoeP

    Neeeem. Ez az álmodozó kategória és tudom, hogy mit vennék, ha nem annyiba kerülne, mint itthon. :) Én lemondtam volna az új PDA-ról és máris mehetett volna feljebb a fényképező költségvetése. :) De megértelek. Csak én már egy ideje tudom milyen is egy SLR. Milyen az, amikor azt mondom AF hajrá mert lőni akarok és az AF, mint a villám és már készül is a fotó. Egy jó obi és slr váz verhetetlen. :) Ezen túl nekem szükségem van a telére és az alsó kategóriás SLR vázakra nem szerencsés 700-1000gr obikat rakni, mert nem kevés ilyen vázt láttam már repedni/törni. De mások az igények és a felhasználási terület is. Amúgy obiban van igazán mekka. Mondok egy húzos példát. 400-600 L IS USM 1,5 misi itthon. Kint 800e. Azért az már nem mindegy kategória. De általában is elmondható, hogy ott minden obi a felébe kerül, mint itthon. Tehát egy nekem való 70-300 nem 350e, hanem 200 alatt van. Szóval a legjobban nem is a vázak érik meg, hanem az obik.

  15. “Aztán jött a kellemetlen műtét. Bőrönd, kézitáska szétrobbantva, XBox doboz szintén szétrobbantva, az alkatrészek véletlenszerű eloszlatása a poggyászokban. Nehogy úgy nézzen ki, mint ha most vásároltam volna.”

    azért ezzel én óvatos lennék. Publikus blogban leírni a csempészés minősített esetét, az gáz.

    szerintem

    w.

  16. T’om nem vagyok vmi up-to-date de gratula a túléléshez. A géphez külön sárga gratula, használd egészséggel, nekem is régóta fáj a fogam vmi ilyesmire.
    A képeket + lehet nyomatni a Ho topicban !!!

    ob

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *