Ez egy igen-igen kemény világ

A fiam szekrénytársa nem ment edzésre, és mivel másolásból kifolyólag a társnál volt a kulcs, így Barna csak leszórta a táskáját a szekrény mellé. Az edzés végére kilopták belőle a mobilját.
Ilyen világban élünk: már a harmadik mobiltelefont lopják el a gyerektől. Kettőt a gyerekvasúton, egyet vízilabda edzésen. Mindenhol csak vonogatják a vállukat: év elején mindig kijelentik, hogy a gyereknél ne legyen mobil – aztán ők megtettek mindent, innentől már a mi hibánk, ha mégis. Az, hogy amikor a gyerek még a hajnali sötét városban megy szolgálatba, majd este nyolc után bumlizik vissza Hűvösvölgyből a városon keresztül – és nagyon nem vagyok nyugodt, ha mindezt telefon nélkül teszi… az, hogy az időpont miatt iskolából megy edzésre és nem tudja megtenni, hogy itthon hagyja a telefont – az ilyesmi senkit sem érdekel. Ne legyen a gyereknél telefon. Ha van, akkor ő a felelős.

No, mindegy, most azt találtam ki, hogy van itthon egy dobozban egy csomó kiöregedett, ezeréves mobiltelefon: Siemens C35, Nokia 3410, meg ilyenek. Új telefont már nem kap, ezekből választhat. Aztán ha ezeket is ellopják tőle, akkor elmegyek a használt telefonárushoz, megveszem a legócskább, legidejétmúltabb telefont, azt, amelyért az árus fizet, hogy elvigyem… és ilyen telefonokat fog használni a gyerek. Talán a cikis telefont már nem lopják el.
Ha mégis, akkor a következő lépés az lesz, hogy használtat sem fogok venni. Ha mobil kell, akkor lopjon magának.

A titok

Bocs, Snefi, de ez volt olyan erős kérdés, hogy komment helyett cikkben válaszoljak rá.
Tehát:

Az a helyzet hogy a fonokeim aztmondtak hogy amig nem javul a kommunikaciom irasban es szoban addig nem mehetek ki ugyfelekhez.
hogy lehetne ezen javitani?

Lassan. Egy ilyen váltás sohasem gyors. A kommunikáció javítása a gondolkodás megváltoztatásán keresztül működik – és valamiért az ember makacsul ragaszkodik a korábbi gondolkodásához. Nehezen változunk.
Természetesen garantált receptem nincs. Felsorolok néhány dolgot, melyek nekem sokat segítettek:

  • Olvasás: sokat. Szépirodalmat. Sci-fit. Ironikus humort. Mindegyik más-más gondolkodást segít kifejleszteni. Nem mellékes, hogy a sok olvasás a helyesírást is automatikussá teszi, na meg a fogalmazást is kerekebbé.
  • Hangosan felolvasni. Figyelni a szöveg ritmusára. A gördülékeny írás alapja a szavak, a mondatok ritmusa – prózában is.
  • Empátia: napközben, akár apró kis szituációk után is, próbáld meg elképzelni, hogyan élte meg ugyanazt a másik fél. Hogyan mesélné el a haverjának. Ne próbáljuk megszépíteni, ha váratlanul az jön ki, hogy bizonyos szituációkban hülyének látszódtunk.
  • Napló: minden este írjál le valami apróságot a napodból. Addig ne fogadd el az írást, amíg elolvasva ugyanazt nem érzed, mint amikor megtörtént az eset.

Levegő nélkül

Még mindig meglehetősen erős napjaim vannak – így nem is ezekkel fogok foglalkozni. Nem érdemes görgetni magunk előtt frusztrációinkat.

Ehelyett inkább arról írok, mivel leptem meg magam 1 hónappal ezelőtt. Azóta is örömmel használom – és azt kell mondjam, egyik legjobb vételem volt. Imhol.

Lehet, hogy nem mindenki fogja rávágni, mi is ez. Kérem szépen, egész pontosan egy vákumzáras dugóról van szó. Árban nagyjából egy jobb üveg bor árából jött ki (4500 pénz). Amiben rettenetesen sokat jelent, az az életvitel.

Az én koromban az ember már lehiggad. Minden, mi korábban olyannyira jóleset, már nem vonz. (Nem a francot… csakhogy már nem mindent szabad.) A lényeg, hogy nehéz időkben keresni kell valamit, amivel az ember jutalmazhatja magát. Ezt különösen akkor éreztem, amikor hét évvel ezelőtt eldobtam a cigit. Az egyik ilyen jutalmazási lehetőség a bor. Gondolom, nem árulok el nagyon új dolgot, ha azt mondom, minden ilyen ráhangolódás a gondolkodás átalakításával kezdődik. Meg kell tanulnunk, milyen is a jó bor. Egész pontosan mit is kell éreznünk, amikor igazán jó bort kóstolunk. Nehéz lecke, és sok pénzbe kerül. Mire az ember rájön, hogy mennyi időt is kell várni két korty között, hogy a második is úgy hasson, mint az első. Mikor kell levegőztetni a bort és mikor nem. Hogy mennyire fontos a hőfok. Hogy a lelki ráhangolódáson mennyi múlik. Hogy egy tízezer forintos bort is meg lehet úgy inni – ha nem koncentrál rá az ember – hogy nem marad róla maradandó emlék.
Szóval ez tényleg egy jó elfoglaltság, ideális önjutalmazási eszköz. Egy baj van vele: az emberi tényező. Vannak, akik azt szeretik, ha összejönnek hasonszőrűekkel és úgy kóstolgatnak. Én inkább azt kedvelem, ha a nap végén töltök magamnak egy igazán finom pohár bort és azt nézegetem, csócsálgatom, kortyonként elfogyasztom. Gondolom látszik, mi az utóbbi módszer eredménye: amíg társaságban bontunk egy üveg bort, megvárjuk, míg kiszellőzik, míg felmelegszik – aztán elfogyasztjuk az egész üveggel, ott helyben. Ugyanez az én esetemben úgy néz ki, hogy veszek egy üveg bort, egy este felbontom, majd 7-10 nap alatt elkortyolgatom. A legtöbb bor viszont ezt nem bírja ki. Ahogy megbontom, levegőt kap – és másnapra a levegő oxigénje már oxidálja a nedűt. Eleinte csak egy kicsit, de 3-4 nap múlva már a legfinomabb bor is sokat veszít az ízéből. (A legdurvább eset tavaly év végén történt meg velem: itt még lelkesedtem is, milyen finom bort kóstoltam – aztán másnapra már csak borecet maradt az üvegben.)
No, lényeg a lényeg, nagyon elkettyentem, hogy most akkor vagy egy este megiszom a sokezer forintos borokat, vagy lemondok erről a jutalmazásról. Ezt a dilemmát oldotta fel a vákuumzáras dugó: kitöltök 6-7 cent bort, lezárom az üveget, kiszivattyúzom a szmörtyi felől a levegőt – és nem változik a bor íze, sem egy nap, sem egy hét után.
Egészségemre.

Elhelyezni magunkat

A legújabb Bridzsélet címlapján egykori tankörtársam lánya mosolyog. Megszólalásig hasonlít az apjára – mondom első ránézésre. Pedig dehogy. Arra a képre hasonlít, melyet az apjáról őrzök. Valójában tudom, hogy ma már a srác is olyan krumplifejű alak, mint amilyenné én is váltam – tudom, mert láttam róla nem túl régi fényképeket. Akkor most melyik énünk is jellemez minket? Mi azt hisszük, hogy valamilyen folyamatosságban vagyunk önmagunkkal – pedig azok, akikkel mondjuk húsz éve nem találkoztunk, már nem ugyanannak az embernek fognak tekinteni minket. Egykori szépségünket maximum gyerekeinkben fogják megtalálni, idősebb kori bölcsességünk meg furcsa nekik, hiszen nem ehhez szoktak hozzá. De akkor melyikek is vagyunk mi? Akik éppen abban a pillanatban vagyunk, vagy az a kép, melyet ismerőseink őrizgetnek magukban? Talán az a kép, melyet – a múlt megszépítésével – önmagunkban őrzünk? Esetleg az az elmosódott kép, amely párunkban alakult ki a sok-sok év alatt, melyek során ő pontosan látta a változásainkat, de az apró különbségek miatt nem tud fázisokat megkülönböztetni?

Tudom, a helyes válasz kvantumfizikai mélységekbe nyúlik, mert azt kell mondanom, hogy ez mind. Egyszerre.
Csak éppen nehéz felfogni.