A legújabb Bridzsélet címlapján egykori tankörtársam lánya mosolyog. Megszólalásig hasonlít az apjára – mondom első ránézésre. Pedig dehogy. Arra a képre hasonlít, melyet az apjáról őrzök. Valójában tudom, hogy ma már a srác is olyan krumplifejű alak, mint amilyenné én is váltam – tudom, mert láttam róla nem túl régi fényképeket. Akkor most melyik énünk is jellemez minket? Mi azt hisszük, hogy valamilyen folyamatosságban vagyunk önmagunkkal – pedig azok, akikkel mondjuk húsz éve nem találkoztunk, már nem ugyanannak az embernek fognak tekinteni minket. Egykori szépségünket maximum gyerekeinkben fogják megtalálni, idősebb kori bölcsességünk meg furcsa nekik, hiszen nem ehhez szoktak hozzá. De akkor melyikek is vagyunk mi? Akik éppen abban a pillanatban vagyunk, vagy az a kép, melyet ismerőseink őrizgetnek magukban? Talán az a kép, melyet – a múlt megszépítésével – önmagunkban őrzünk? Esetleg az az elmosódott kép, amely párunkban alakult ki a sok-sok év alatt, melyek során ő pontosan látta a változásainkat, de az apró különbségek miatt nem tud fázisokat megkülönböztetni?

Tudom, a helyes válasz kvantumfizikai mélységekbe nyúlik, mert azt kell mondanom, hogy ez mind. Egyszerre.
Csak éppen nehéz felfogni.