Balatonfüred – Badacsonytomaj
2022.09.04; vasárnap

Távolság: 39,85 km.
Idő: 9 óra 4 perc.

Mit is írtam az elején? Ciklon és anticiklon csörtéznek a fejünk fölött. Reggel nyugodtan kidobhattuk a tegnap esti előrejelzést. Amikor ránéztem a mobilra, gyakorlatilag sikoltottam. Pontosan ugyanolyan időt kaptunk, mint egy évvel ezelőtt. És már akkor sem élveztem.

Északkeleti szél, 15-ös alap, 25-ös széllökésekkel. Ránézésre nem túl tragikus, erre még az 1-es viharjelzést sem lövik fel. De nézzük meg térképen.

A vékony piros vonal a trekkünk, azon mentünk. A háttérbe olvadó halványpiros nyíl a szél. A vastag narancssárga nyilak a fő hullámzást mutatják, a lilák pedig a divergenciát, azaz az öblök, bemélyedések okozta oldalsó áramlásokat. Habár dolgozhattam volna még a nyilak vastagságán, de nem akartam annyi munkát beleölni. A lényeg, hogy a nyilak vastagsága _nem_ arányos a hullám erősségével, nem volt ekkora különbség a fő hullám és a divergens hullám között.

A szél és a hullámok között egyáltalán nem lineáris az összefüggés. Nagyon nem mindegy, hogy a pillanatnyi pozíciónkhoz képest milyen irányból fúj a szél, illetve mennyi tere van felnevelnie a hullámokat. Nos, tér az ma volt bőven. A szél Akarattya környékén csapott le a tóra, onnan a füredi öböl 23 kilométer. Bőven elég ahhoz, hogy egy közepes szélből is nagyon durva hullámok legyenek.
De ez még hagyján. Ugyanis Tihany nem véd meg mindent. Van egy csillapítás a félsziget tövében Sajkodnál, de arrébb már nagyon idegbeteg lesz a víz. Egyrészt bekavarodik a csőben átpasszírozott vízmennyiség, másrészt pedig továbbra is ott van a főáram, melynek Révfülöpnél már 40 kilométernyi tere lett felerősödni. Emellett pedig berajzoltam, hogy az egyes beugrókban nagyjából milyen mellékes hullámzás generálódott, nyilván ezek is keverték a trutyit.

Reggel csak néztem a mobilt, csak néztem, végül annyit bírtam kinyögni, hogy idén legalább jó a kormányom.

Tavaly ugyanis az volt a legnagyobb problémám, hogy hasonló viszonyok között egyáltalán nem működött a kormányom, csak szkegként tudtam használni. A túra végén sikerült csak beállítanom. Az idei első nap rögtön ki is derült, hogy a beállítás tényleg jó lett, sőt, otthon befújtam wd40-nel a kormányszerkezet minden részét, vajpuhán muzsikált.

Megreggeliztünk, összepakoltunk. Nekem teljesen megnyomta a kedélyemet a várható birkózás. (Jelzem, ezzel egyedül voltam. Péter kifejezetten élvezi ezt a terepet, Nejnek és Attilának meg semleges. Egyedül én parázok.)

Vízre szálltunk (1-es pont). Nézegettem, beleszagoltam a levegőbe és a két, egyformán vacak alternatíva közül kiválasztottam az egyiket. (Utálom a bizonytalan, de a bőrőmre menő döntéseket.) Egyrészt bemehettünk volna az öböl tövébe hátszéllel, viszont ekkor a tihanyi csúcsig kemény oldalszélben kellett volna elvergődnünk. Ha viszont ferdén átvágunk, akkor rövidebb a táv (átfogó kontra befogók), nincs hátsó hullám, mondjuk helyette pont a legkellemetlenebb azaz hátulról féloldalasan támadó hullám van végig. Péter és Attila az első verzió mellett döntöttek, mi Nejjel a másodikat választottuk. (Erre mondaná Dogbert, hogy ‘asztán megdöglött mind’.)
Odabent látszott, hogy nem becsültük alá a hullámzást. Cifrázta, mint Lusta Dick a trombitaszólót. De szerencsére most nem volt horgász, aki ránk kiabált volna, hogy menjünk beljebb. (Tavaly volt. Nej el is vesztette a fejét és elküldte a kurvaanyjába.) A mólók kerülése (2-es pont) most is nagy kihívás volt, eleve a víz is forog ezekben a kanyarokban, mint a centrifuga, meg nekünk is fordulni kell közel 180 fokot, jó kis fogcsikorgatós élmény. De minden jónak vége lesz egyszer, szerencsére a rossznak is, végül kikeveredtünk a kompkikötőig, itt persze elkaptuk, hogy dudál a komp, na ilyen tetű lassan még nem láttam kompot elindulni, minket meg ekkor hátulról tolt az erős szél, szégyenszemre hátrafelé kellett eveznem a hátulról rámzuhanó hullámokban. A kikötő után beslisszoltunk a móló takarásába. Kikötöttünk. Hét kilométer birkózás. Megérdemlünk egy sört és egy kis nyújtózkodást.

Tihanyi rév, büfé. Vécé. Az van rá kiírva, hogy ha nem fogyasztasz, akkor 500 forint/fő. Nem tudom… tényleg ennyire szabadáras a klotyi? Akkor is, ha ez egy kikötő és nincs mellette nyilvános vécé?

Na mindegy, mi kértünk egy sört, szóval rövidre zártuk, de nem szeretem, amikor zsarolásnak kell engednem.

Utána búcsút vettünk Attilától. Megy vissza Szabadi-Sóstóhoz. Őt sem kell irigyelni, ebben a brutál szembeszélben, szembehullámzásban ki fog nőni addig a szakálla. Persze ő meg rajtunk poénkodott, miszerint nem sokat fogunk unatkozni. Hát, ja. Tavaly ugyanis idővel elkezdett csitulni a szél, idén viszont esze ágában sem volt. Elsőre nagy arcunk volt (ha eddig túléltük, akkor már nem is lehet bajunk), a forduló után becéloztuk Akalit és elindultunk, jó mélyen bent. A koncepció az volt, hogy ha szarabb lesz, mint a füredi öbölben, akkor kiljebb megyünk.
Atyavilág, mekkora marha tud lenni időnként az ember.
Péter folytatta a part kinyalását, szépen elkocogott a szelíd vízben. Mi meg bele a pogózó küzdőtérbe. (Amiben az a vicces, hogy Péter kifejezetten imádja a vad vizeket, én meg utálom és inkább mentem volna a part mellett. De akkor nem jött volna ki a matek, hiszen a gyorsabb egység ment volna rövidebbet.)
Szóval mentünk, mendegéltünk. Egy ideig kifejezetten elégedetten. A hullámok persze növekedtek, eléggé összevissza is jöttek, de uraltuk a helyzetet. Nagyon faszák vagyunk. Aztán elkezdtek egyre nagyobbak lenni a hullámok. Annyira, hogy kiadtam az ukázt, menjünk a part felé. Na, ekkor derült ki a koncepció hibája. Hogy amikor annyira nagyok a hullámok, hogy már nem vagyunk biztosak abban, hogy tudjuk kezelni, nos akkor már annyira bent vagyunk, hogy jó 30-40 perc, mire védett övezetbe jutunk. Olyan vízen, ahol már csak szerencsével tudjuk uralni a kajakot. Márpedig ha itt borulunk, akkor… nem is tudom, mit csinálunk. Rohadtul bent vagyunk, a hullámzás Révfülöp felé visz, ami jó 15 kilométerre van, ilyen időben kizárt, hogy vissza tudjunk mászni a kajakba, hiszen akkor ki sem borultunk volna, marad a BalatonHelp, feltéve, hogy elő tudom túrni a mobiltelefonomat. Szóval beszartunk, nem is kicsit. Pedig még nem kaptuk meg a nagy pofont. Ugyanis nagyjából akkor fordultunk part felé (a fenti térképen a piros kör, a trekket pont eltakarja a lila vonal, de sejthető a forduló), amikor a tihanyi csőben összeszűkült, emiatt nagy sebességű vízáramlás kitört jobbra, a part felé. Azaz hirtelen megsorozott minket hátulról öt akkora hullám, hogy felsikoltottam. Nem, ez most nem vicces túlzás, tényleg átordítottam Nejnek, hogy ezt nem tudjuk megcsinálni. Gyakorlatilag mind az öt hullám akkora volt, hogy már verve voltunk. Felemelt a magasba, olyan egy méter magasságban a kajak közepe ült a hullám tetején, az eleje és a háta lógott a levegőben, a kormány ilyenkor már nem ér semmit, a hullám persze igyekszik befordítani – és ha sikerül neki, akkor a következő hullám már be is borít – az egyedüli védekezési lehetőség, hogy előrehajolva kaparsz a lapáttal, mint az állat, azaz gyakorlatilag szörfözöl a hullám tetején, utazol a hátán és kivárod, amíg lecsillapodik. Na ilyenből volt öt. Ahogy elmentek, a biztonság kedvéért megint átkiabáltam Nejnek, hogy kösz mindent, jó volt ez a 35 év veled, de szerencsére több ilyen roham már nem jött, mi pedig soványmalacvágtában tepertünk kifelé.
Mondjuk, nem teljesen. A mai napig nem tudom, honnét szedtük a bátorságot, de még bőven nem voltunk komfortos környezetben, amikor dafke megint becéloztuk a belső, erősen hullámzó vízben Akalit és most már nem is variáltunk, mentünk nyílegyenesen.

Borzasztóan örültem, amikor végre szilárd talaj volt a lábam alatt. Pedig Akali annyira nem nagy öröm, az égegyadta világon minden zárva van, az egyetlen nyitva tartó vécéért is át kell gyalogolni szinte az egész strandot. Ittunk egy sört, ettünk egy flapjack zabszeletet, ennyi.
Vissza a birkózószőnyegre.
Határozottan emlékszem, hogy tavaly itt már meglehetősen lecsillapodott a szél is és a hullámzás is. Na most esze ágában sem volt. A zánkai öbölig még csak-csak elkalimpáltunk, aztán a szokásos koreográfia szerint Péter elindult partot nyalni, mi meg becéloztuk nagyjából Szepezd környékét, de hamarosan nyakunkba kaptuk a brutál hullámokat és rohantunk is ki a túlpartra. Kábé a zánkai strandnál landoltunk.
Innen jött a neheze. Vess még egy pillantást a fenti térképre. Itt már 40 kilométeren keresztül felhízlalt hullámszauruszok jöttek, méghozzá nem is egy irányból. A direkt hullámok oldalról kaptak el, az öbölben elkanyarodó hullámok meg hátulról. Pusztán csak azért, nehogy megszokjuk az egyiket és a végén unatkozzunk.
Ilyen körülmények között eveztünk le hat kilométert, azaz valamivel több, mint egy órát. A végén pedig jött a révfülöpi spiccnél (3-as pont) a vitorláskikötő mólója, ahol aztán tényleg minden volt: itt tombolt legerősebben a szél, meg persze egyszerre játszott a fő hullámzás és a visszakeveredő hullámzás is. A móló mögött leparkoltam, hogy bevárjam Nejt, de még ott is, az elvileg védett területen is vitt előre a hullámzás, folyamatosan hátrafelé kellett eveznem.
Tényleg nagyon durva volt.
Az első húsz perc után kezdtem morogni, hogy tényleg ennyire hülye vagyok? Időt, pénzt áldozok azért, hogy ekkorákat szopjak? A spicc ekkor még baromira messze volt, a víz meg egyre csak romlott. Nem, ebből elég volt. Egyébként is, ez már a hetedik kerülésem, a hét szép kerek szám, legalábbis a hetes számrendszerben, éppen ideje abbahagyni, meg egyébként is jöjjenek a fiatalok. Kész, kiszállok, úgysem motivál már semmi.
Aztán később még jobban tele lett a búrám. Miért kellene egyáltalán még ezt is végigcsinálnom? Megérkezünk Tomajba, onnan következő reggel egy óra séta a badacsonyi kikötő, áthajózok Fonyódra, felveszem a kocsit, visszajövök a kajakért, aztán onnantól én leszek a parti egység. Igen, ez lesz.
Háromnegyedóra múlva már nagyon ocsmányul káromkodtam. Ekkor már ott jártam, hogy nem, nem várok még Tomajig sem. Révfülöpnél kiszállok, elvonatozok Badacsonyig és még ma este hozom a kocsit. Egy perccel sem kinlódok többet, mint amennyit innentől még muszáj.
Utána jött a spitz megkerülése, amikor már kis híján szétrobbant a fejem.
A hátsó förgeteg elrepített a Császtai strandig, ott ráfordultunk a gyerekpancsolóra. Kiszálltunk. Leültünk inni egy sört. Nem volt ez sok idő, de meglepő változások indultak be. A fák, melyek kikötésünkkor még majdnem vízszintesen dőltek a szélben, elkezdtek kiegyenesedni. Ráadásul a strand már egy öböl elején volt, ott, ahová a fő hullámzás már nem tudott betörni, azaz valamivel simább lett a víz is. Nem, nem lett sima… csak simább. Aztán eszembe jutott, hogy mindig is ez a zánkai öböl volt az a pont, ahol minden összejött, ahol rendszeresen ordítva káromkodtam, majd amikor kijöttem belőle, egyből megnyugodtam. Megtörtem a túra gerincét, innentől már nem ellenfél. Kortyolgattam a sörömet és kezdett elszivárogni a dühöm. Oké, persze, Tomajig elmegyek, ritka hülye elképzelés volt, hogy innen megyek el az autóért, hová is tenném addig a kajakot? Tomajon meg majd meglátom reggel. Ha kellemes időt mond a meteorológia, akkor menjünk. Ez gyakorlatilag pihenő szakasz, ráadásul ez a másik kedvencem is, miért pont ezt hagynám ki?
Jó. És jövőre mi lesz? Semmi. Jövőre már nem jövök. Nyilván senki nem fog neki örülni. Meg nekem is hiányozni fog. Mondjuk mi lenne, ha jönnék, de állandó parti egységként? Autóval kisérném a többieket, akiknek így nem kellene fullra pakolt kajakot hajtaniuk. Jó! A kempingekben kivenném a szállásokat, majd mire megérkeznek, főznék valami vacsorát. Sőt, vinném a kajakomat és ha az idő engedi, még elébük is tudnék evezni. Így benne is lennék, meg eveznék is, de nem lennék rákényszerítve, hogy olyan vízben is evezzek, amelyhez semmi kedvem sincs. Oké. Akkor ez lesz. Majd valamelyik este elővezetem.

Az eddigiekhez képest nyugodt vízben indultunk el Révfülöpből, nagyjából a pálkövei spitzig nem is volt gond. Utána viszont, amikor becéloztuk az ábrahámhegyi spitzet, az időjárás felemelte a mutatóujját, jelezve, hogy még itt van. Azaz megint belekeveredtünk a főhullámzás sodrába (4-es pont) és kezdődött minden előlről. Hiába csitult el a szél, a hullámok még nagyon sokáig lötyögtek. Azaz megint becéloztuk az öböl túloldalának közepét, onnan pedig kellemetlenül erős oldalhullámzás mellett araszoltunk el a spitzig, majd az ábrahámhegyi móló megkerülése a zavaros vízben, eh.
Viszont innentől már egyre csökkenő hullámzás mellett fordultunk rá a tomaji kempingre, legalábbis arra a pontra, ahol a kempinget sejtettük, a laposan szembetűző naptól ugyanis nem láttunk semmit: sem a GPS képernyőjét, sem a partot.
Persze megtaláltuk, a kajak már magától is kiúszna, ha hagynánk. Kikecmeregtünk, Péter elszaladt a recepcióra, ügyes volt, megszerezte a kocsmához legközelebbi olcsó faházat, becuccoltunk, aztán csak úgy, zuhanyzás nélkül, vizes cuccban be is ültünk a Félszeműhöz. Sör. Pizza. Sör. Ez volt a tervezett program. Éppen a pizzát csócsáltuk, amikor befutott Túri Ati, mindenki meglepetésére egy rendszeridegen kenuval. Hellóhelló, hogyvagy, hogyvagy, derégláttukegymást. Igyunk sört. Meg még egyet. Végigdumáltuk, végigvigyorogtuk az estét, a kocsmában meglepően sokan voltak, így a Félszemű sem zárt be fél nyolckor. Jó este volt. Aztán végül mindenki elment a dolgára, bezárt a kocsma is. Elalvás előtti zuhany, búcsúsör, aztán szunya.
Direkt nem néztem meg a meteorológiát.

Powered by Wikiloc