Month: August 2022

Privilégium

Mostanában ilyesmin jár az eszem.

A barbár törzsfőnök szólásra emelkedett:
– Mi is tehát a legnagyobb öröm, melyet az igaz férfiember az életben lelhet? – Ilyesmiket kell annak mondania, aki fenn akarja tartani a sztyeppei hitelesség imázsát barbárkörökben.
A jobbján ülő férfi elgondolkozva kiitta kancatejből és hópárducvérből kevert koktélját, és imigyen szóla:
– A puszta élesen kirajzolódó láthatára, a hajadon átsüvítő szél, friss ló alattad.
A balján üldögélő nomád azt mondta:
– A magasban szárnyaló fehér sas vijjogása, havazás az erdőn, egy remek nyílvessző az íjon.
A törzsfőnök bólintott, és így vélekedett:
– Bizonyos, hogy a legnagyobb öröm megölt ellenséged látványa, törzsének megaláztatása, s asszonyai siráma.
Ezt a vérlázító kijelentést az általános helyeslés bajusz alatt mormolt moraja fogadta.
Ekkor a törzsfőnök tiszteletteljesen a kistermetű vendéghez fordult, aki fagydaganatait melengette nagy óvatosan a tűznél, és megszólította:
– Ám vendégünk, kinek hírneve legendás, bizonyára elárulja nekünk, mi is az igazán, amit egy férfiú a legpompásabb dolognak nevezhet az életben?
A vendég szünetet tartott egy újabb – sikertelen – rágyújtási kísérlet közepén.
– Mit beséls?
– Azt kérdeztem, mi az, amit az igazi férfi a legremekebbnek talál életében?
A harcosok közelebb hajoltak. Ami most következik, azt hallani kell.
A vendég hosszasan és keményen törte a fejét, aztán megfontoltan így válaszolt:
– Meleg víz, jó fogak, ész, puha vécépapír.

– Terry Pratchett: A Mágia Fénye –

Nem, nem vagyok barbár hős és köszönöm, de egészen jól elvagyok a jelenlegi vécépapírokkal is. A mostanában rendre felmerülő kérdés bennem az, hogy mi az a maximális privilégium, melyet ebben a világban el lehet érni? Fényűző gazdagság? Totális hatalom? Igaz barátok köre? Egy ideális család? Egy izgalmas és kreatív munka? Érezni, hogy van értelme a létezésünknek?
Az én válaszom pontosan ugyanolyan lehangoló lesz, mint Cohen, a barbár hős válasza a fenti idézetben.

A létező maximális privilégium a jelenlegi világban az, hogy ha elmész, elmenekülsz két hétre a világ elől, akkor nem kell attól félned, hogy milyen világba érkezel vissza.

Álmok

Rendszeresen szoktam álmodni és a legtöbbjére ébredés után emlékezni is szoktam. Igen, arra is, ha több álmom volt egy éjszaka. Valamikor ezeket le is jegyeztem, de ma már nem érdekel az egész. Viszont néha előfordul, hogy annyira zavarbaejtő dolgok esnek ki, melyeken utána hosszabb ideig agyalok.

Most éppen az volt, hogy – hasonlóan az ébren töltött időszakhoz – az álmomban sem néztem sem tévét, sem filmeket, sem sorozatokat, tőlem aztán kitalálhattak akármit. Aztán egyszer szóltak, hogy ezt a sorozatot most mindenképpen nézzem meg, mert ez annyira, de annyira ütős, hogy nem lehet kihagyni. Addig kapacitáltak, míg végül rászántam magamat: megnézem az első két részt. Már az elsőnél gyanús volt egy kicsit, de a másodiknál végképp biztos lettem benne, hogy az alkotók az én életemből írtak sorozatot: valahogyan megtudtak rólam mindent, még azt is, amit mindezidáig sikeresen tikoltam, nem vacakoltak, teljesen őszintére vették a figurát, ráadásul Danny DeVitónak adták a főszerepet. Gyártottam egy nagy tál sajtos pirítóst, magam mellé vettem néhány sört és kiváncsian néztem a további részeket. Aztán amikor elértünk addig a pontig, ahol most is élek, azaz amikor már kezdtem tényleg kiváncsi lenni, akkor – ahogy mindig, amikor egy álom kezd igazán élvezetes lenni – felébredtem.
Ez még önmagában nem lenne érdekes. Ami azzá teszi, azaz ami miatt napokig csak bután néztem, az az volt, hogy tulajdonképpen kívülről láttam magamat egy csomó, a múltamban megtörtént jelenetben. Azaz mintha ültem volna a tévé előtt, Danny produkálta a hülyeségeket, Morgan Freeman pedig narrálta. Innen nézve teljesen máshogyan néztek ki az események, ahhoz képest, ahogyan az emlékeimben éltek.

Na most… ilyenkor mi van? Ki álmodik kit? Dsuang Dszi a lepkét, vagy mindenki egymást?