Month: August 2022

Utolsó elsőkörös gravelteszt

Habár a videó címe még az, hogy gravelteszt, de itt már csak aszfalt játszott. Ez ugyanis a sorozat lezárása. A nyolc videó elkészítése, publikálása három hónapra húzódott szét, de a valóságban a bringa elsőkörös tesztelése a vásárlásától számított két héten belül megtörtént.
Az utolsó résznél értem el oda, hogy visszavittem a bicót a szervízbe, a szokásos finomhangolásra. Utána persze megint le kellett tesztelnem, mit csinál a váltó meredek emelkedőn. (Korábban ugyanis ez állítódott el.) Emellett ebben a két hétben szereztem be külső mikrofont a gopróhoz, nyilván azt is ki akartam próbálni.
A mikrofon első tesztje tragikus lett, nem vett egy kummantásnyi hangot sem. A következő napon a Farkasréti temetőnél teszteltem a váltót, rendben működött. Ekkor már a mikrofon is. De később kiderült, sajnos meglehetősen fájdalmasan, hogy a mikrofonnak nem beállítási problémái vannak, hanem kontakthibás. Emiatt ment félre a balatonalmádi, illetve a kazincbarcikai videó.
De most még csak ott járunk, hogy vége az elsőkörös teszteknek, hamarosan pedig jönnek a túratesztek.

OMSz 2

Elképesztő, mennyire rácsavarodott a kormánymédia az OMSz témára. Folyamatosan és kitartóan próbálják hajlítani a teret, hátha találnak egy olyan dimenziót, amelyben úgy tűnik, mintha racionális és jogos lett volna a lépésük. Nincs olyan nap, hogy Palkovics ne állna ki akár a nyilvánosság, akár a meteorológusok elé és ne mondana valami újabb hazugságot, azzal sem foglalkozva, hogy az esetleg ellentmond a korábbiaknak.

Leírom, mi jutott erről eszembe. Katonaság, politikai tájékoztató. Vártuk az előadót. Ültünk a teremben, azokon a hajlított vascsövekből, laminált farostból gyártott, tipikus hetvenes-nyolcvanas évekbeli tömegszékeken, amikor az egyik honvéd fingott egy nagyot. A szerencsétlen első zavarában elkezdte tologatni a padlón a székét, hátha azt fogjuk hinni, hogy az előbbi hangot is a szék lábára húzott zöld műanyag kupak okozta. Nyilván nem működött. A röhögés persze egyből kitört, de a csúcsára akkor hágott, amikor észrevettük, hogyan próbálja “beálcázni” a műveletet a hadfi. Na, onnantól jöttek a bekiabálások… és ezzel a kétségbeesett, de reménytelen maszatolással lett elmesélhető sztori a jelenetből.

Alsó-Ausztria bringával 09/09

Jobb híján haza
2022.08.06; szombat

Tulajdonképpen mindegy volt, mikor kelünk. Ezzel tulajdonképpen el is árultam a lényeget: a szombati napot lehúztuk a listáról.

Mi lett volna eredetileg? Táborbontás után átkocogunk a klosterneuburgi kempingbe, tábort verünk. Bevásárolunk. Utána délután jött volna egy 25-30 kilométeres bringázás. Nem túl nagy, de annál szintesebb: 300 méter szint, gyakorlatilag a Nussberget kerültük volna meg. Leesett? Igen, a bécsi borvidék lett volna a célpont. Klosterneuburgból a hegy megkerülése után Grinzing, Heiligenstadt és Nussdorf, majd kifutunk a Duna partjára. Az útvonalon 18 heuriger koordinátáját rögzítettem, de ezenkívül volt még vagy 25 a Google Maps-ben. Elégnek tűnt. De ha mégsem lett volna elég, a végére még bedobtuk egyik kultikus helyünket, Karin bringás találkozóhelyét, ahol – szombat lévén – tutira ott lett volna Séf bácsi és sütötte volna a wurstokat. Ne mondd, hogy nem folyt össze a nyál a szádban. Tökéletes záróprogram lett volna. Kevés bringa, sok buli.

Akkor mégis, miért engedtük el?
– Elromlott az idő. Este esett az eső, reggel vastag, szürke felhők fogadtak. A Windy szerint egész Kelet-Ausztriában ez lesz, sok esővel. Igaza lett.
– Mindenki fáradt volt. Az eddigiek szépek voltak, jók voltak, de jól esett volna már egy kis pihenés. A szerpentines mászós terep nem hiányzott senkinek.
– Nem volt hűtőnk, azaz összeomlott az étel-ital ellátás.
– Nem volt túragps, amely alapján vezettem volna a túrát, kerestem volna a heurigereket.
– Habár csábító volt a program, de egy napért kellett volna pluszban tábort építenünk, pluszban tábort bontanunk és nekem ekkor már az összes hócipőm tele volt ezzel az egésszel.
– Ha Krems-ből hazamegyünk, akkor hazazúgunk a sztrádán és otthon vagyunk, ahol a hűtőtömítés azt csinál, amit akar. Ha nekiállunk tekeregni Krems és Klosterneuburg között mindenféle kis utakon, majd másnap átbumlizunk Bécsen, megnő az esélye annak, hogy a hűtő feladja.

Szóval így. Még variálgattunk azzal, hogy nem verünk tábort, letesszük a közelben valahol a kocsit, elsétálunk legalább Nussdorfba, utána meg Karinhoz, végül Barna, aki feláldozta volna magát, hazavezetett volna, de ez a terv is sok sebből vérzett, leginkább abból, hogy ez egy olyan környék, ahol a sok főút és vasútvonal miatt nem lehet csak úgy letenni a kocsit, utána meg sétálgatni.

Megreggeliztünk, komótosan összepakoltunk. Délig kellett elhagynunk a kempinget, nem siettünk. Időnként odajött valami ideges faszi, hogy mikor megyünk már el, de csak a vállunkat vonogattuk. Ez egy bonyolult világ, ugyan ki tudhat itt bármit is biztosan?

Elkövettünk egy súlyos hibát is. Hazafelé rá kellett volna tolatnunk a mellettünk lévő Hoferre és venni vagy 10-20 üveg bort. Oké, wachau-i nem volt köztük, de sem a Kremstal, sem a Kamptal nem rossz bortermő helyek, elfértek volna a boraik a borhűtőben. Elgombáztuk.

Végül meglódultunk. Az útról semmi érdekes nem jut eszembe, gyakorlatilag végig sztráda volt. Ausztriában szürke, esős idő, aztán ahogy átléptünk Magyarországra, ragyogva kivirított az a rohadék nap.

Itthon megint legallyazta az Elmü a hársfákat. Gyakorlatilag tövig. A legnagyobb szárazságban. Persze tulajdonképpen mindegy is, a Pilisi Erdőgazdaság megkapta a lehetőséget kiirtani a teljes Halomi erdőt, ahogy ismerem őket, egy percig sem fognak tétovázni, akkor meg mit sírok itt a három hársfa után.

Kiteregettem a sátrakat száradni… és eddig jutottam a pakolással. Egy hete nincs nappalink, mert még mindig itt vannak a sátrak. Még első este írtam egy 35 tételes cetlit. Ezen csak a legsürgősebb teendők vannak rajta, mint hogy autó szervízbe (utángyártott hűtő 150e, munkadíj 100e), új túragps, mert anélkül csak fél ember vagyok (160e, már ha van, mert jelenleg éppen nincs), új hős hűtőtáska (50e), a bringámon is kritikusra nyúlt a lánc, csere, na meg tömérdek aprómunka, javítások, takarítások és bár egy hirtelen mozdulattal lenulláztam az augusztusi nagy megmozdulásokat, de a szeptemberieket már el kellene kezdeni szervezni… aztán az egészet elsöpörte hétfőn az a bizonyos ideges multi, simán elvitte a hét első felét, de reggeltől estig. Meg mi van a katával, a partner még mindig nem nyilatkozott, csak húzza az időt, amiből most cefetül kevés van, komolyan, a legszívesebben kint maradtam volna a sátorral az erdőben hajléktalannak.

Hogy ne ezekkel a negatív gondolatokkal fejezzem be, jöjjön egy gyors értékelés.

  • A csapattal maximálisan meg voltam elégedve. Ahhoz képest, hogy Rékának még nem volt semmilyen kerékpártúrázós előélete, szó – és legfőképpen morgás – nélkül csinálta végig az egészet. Le a kalappal. Szerencsétlen Nejnek vacak volt a fékje, sík terepen még úgy, ahogy működött, de a lejtőkön már hiába húzta be teljes erővel, nem fogtak jobban. (Szervíz.) Ennek ellenére a csajszi lejött minden nyaktörő lejtőn és túl is élte. Taps. A két velociraptor kölyökről nem is tudom, mit mondjak, villogtak, száguldoztak, tényleg teljesen más dimenzióban éltek.
  • Nekem pedig kifejezetten tanulságos volt a túra. Soha nem vezettem még ekkora csapatot, fogalmam sem volt arról, mekkora tempót jelent az, ha szeretném, hogy mindenki komfortosan érezze magát. Nem tudtam, milyen tempóval kell kalkulálni normál körülmények között, hegyek között, izzó melegben, vagy hosszú távon. Hogy a pihenőknek dinamikájuk van és ügyesen szervezve időt lehet velük nyerni. Ez mind jó tudás és hasznos. Például azért, hogy legközelebb már ne legyenek ennyire feszítettek a túrák.
  • Egy konkrétabb elemzés. Nem a tempóval volt baj, a mozgóátlag ugyanúgy 18-20 km/h között volt, mint általában a bringatúráinkon szokott lenni. A megállások száma és hossza dobta meg a menetidőt. Mint írtam, 30-35 fok közötti melegben tekertünk és nagyjából 90%-ban a tűző napon. Kifejezetten ritka volt az árnyék. Ez nyilván megnövelte a megállások számát. Emellett nem a sportteljesítményre gyúrtunk, jólesett az árnyékban üldögélni, illetve ha elindult egy beszélgetés, akkor azt rendesen be is fejeztük. Ehhez hozzájárult, hogy még a bringáskocsmákban is pincérek szolgáltak ki, ez megint plusz időt jelentett. Persze, nyilván voltak rövidebb, útszéli megállások is (pl amikor rendszeresen küzdöttem a technikával, illetve bárkinek meg kellett igazítania valamit), de ezekből is nehéz volt újraindulni, visszamenni a napra. Az óra meg ketyegett közben. Ja, és a legdurvább hiba: nem szabad a szóló túrázás időarányaival számolni csoportos túrázásnál. Meredeken hangzik, de a mostani példa is mutatja: triplázódik a fajlagos, azaz száz kilométerre vetített passzív idő.
  • Ami egész biztosan szervezési hiba volt, az a pihenés hiánya és a zsúfolt program. Sokkal jobb lett volna ugyanezt az élményanyagot 11 napra kihúzni. Az Ybbs-völgy után kellett volna egy plusz pihenőnap Kremsben, mondjuk beiktatva egy könnyed gyalogtúrát a dürsteini fellegvárhoz. Csak hát ki a fene gondolta volna, hogy pont a legurulós túrán fogunk a legjobban kifáradni? Klosterneuburgba is kellett volna egy plusz nap – mondjuk egy bécsi csavargással – mert egy napért tényleg nem volt érdemes felállítani, majd lebontani a cigánykaravánt. Oké, tudom, utólag persze könnyű okosnak lenni. Csak rögzítettem.
  • Nos, igen, egy csomó minden tönkrement. De jobban belegondolva, ezek a hibák már benne voltak a rendszerben, itthon is bekövetkeztek volna. Az már egyedi balszerencse, hogy az összes Ausztriában, egy egyébként is bonyolult nyaralás során történt meg.
    Pihenni kell, egy idő után meg úgyis a kellemes emlékek kerülnek túlsúlyba.
    Illetve azt is érdemes megemlíteni, hogy mik _nem_ következtek be. Én például már előre paráztam azon, hogy az öt kerékpár az ötszörös hibaforrás, bármelyikkel történhetett volna bármilyen, akár komolyabb meghibásodás is, volt már rá példa éppen elég, konkrétan errefelé is. Ehhez képest egy defekttel megúsztuk. Ugyanígy paráztam azon, hogy öt ember, az ötszörös esély arra, hogy bárkinek legyen valami egészségügyi problémája. Ezt is megúsztuk mindösszesen egy darázscsípéssel.
    Azaz nem is olyan rossz az a mérleg.

[PS]
Hazaértünk, letisztáztam és megírtam a blogbejegyzéseket.
Ekkorát aludtam utána.

Végül a fényképek.

2022-07-30-08h13m08-Pepe

Image 1 of 38

Békében élni

Időnként úgy belegondolok, mennyivel másabb, mennyivel magasabb életminőség lenne egy olyan országban élni, ahol az állam, vagy az önkormányzat nem abban határozná meg fő – és egyedüli – célját, hogy saját hatalmának irreális magasságokba növelése érdekében az állampolgárait megalázza, megnyomorítsa, életüket tönkretegye. Már csak az is elképzelhetetlen számomra, hogy akár csak egy napra is békén hagyjanak.
Nem sorolom, az utóbbi egy hónapban mi minden történt. Aki nem traktorbelsőben él, tudja.

Komolyan, a mentális egészségem érdekében volt, hogy megpróbáltam traktorbelsőben élni. Boldogabb országban lehet, hogy működne. Nálunk ez a legrosszabb túlélési stratégia.

Most már eljutottam oda, hogy amikor tegnap kimentem a Kis-Dunára öt órát evezni, pusztán azért, hogy kikapcsoljam magam, lenyugodjak, hát a frászt, egész úton azon járt az agyam, mi mindennel járna és hogyan lehetne megvalósítani egy kiköltözést valami másik országba. Ez nyilván nem jelenti azt, hogy el is lett döntve, inkább csak arról van szó, hogy nekem általában vannak B, C, D terveim, én pedig szeretem ezeket is kidolgozni.

Nézd meg. Útikalandból álló sorozatot elvből nem szoktam más írásokkal megszakítani. Most meg már ez a második. Most se tettem volna, ha nem jelent volna meg egy újabb cikk. Most kivételesen nem országos vonatkozású, hanem helyi ügyben. Arról a bizonyos Flór Ferenc utcai útburkolásról, amelyről anno elég sokat írtam. Ez remekül mutatja, hogy mi, itt a XVIII. kerületben duplán meg vagyunk áldva, mert az úgynevezett ellenzéki önkormányzat valjóban teljesen Fidesz-kompatibilis, ugyanolyan arrogáns hazudozásokkal, ugyanolyan hataloméhesen, ugyanúgy az állampolgárok egy részének félrevezetésével, másoknak a nagyívű leszarásával operál, mint az országos vezetés.
Maga az írás szerencsére nem arról szól, hogy újra nekiugranának a burkolásnak. Inkább csak egy újabb adalék ahhoz, hogyan játszott az önkormányzat. Röviden összefoglalva, volt egy társasház, melyet különösen kipécéztek maguknak. Dörgő felszólításokat küldtek, bontani is akartak. A társasházban lakó ügyvédnő nem hagyta annyiban és kinyomozta… hát, hogy mit, arról szól a cikk. Tipikus magyar történet arról, hogyan működött, pontosabban nem működött a kilencvenes években a Földhivatal (tudnék mesélni, jelenleg mi is harcolunk) és ezzel a zavaros helyzettel hogyan próbál meg utólag visszaélni a hatalom.

[PS]
Két utólagos észrevétel a cikkhez.
– Habár Gabriella tigrisként küzdött, és küzd még mindig, de nem ő volt az összefogás szervező ereje. Benne volt a csapatban, de nem ő fogta össze.
– Ennél sokkal fontosabb megjegyzés, hogy habár a 24.hu azt sejteti, hogy az általuk keltett médiavisszhang miatt állt el az önkormányzat, nos, ez nagyon nem így volt. Az önkormányzatot ugyanis semmi nem zavarta, totális háborút hirdettek. A 24.hu előtt már egy csomó médiafelületen megjelent a balhé, Petrovai – utána, illetve közbe – mindenhová bement és lenyomta a saját hazugságait. Az sem zavarta őket, hogy mekkora botrány lesz a 28 óriásplakátból. A Facebookon már felhergelték a hergelhető lakosságot, minket kitiltottak, az önkormányzati képviselőket maguk alá gyűrték, szóval egy akármilyen sajtóvisszhang már nem állította volna meg őket. A halálos találat a pályázati pénz elbukása volt. Ugyanis elment egy bejelentés az illetékes kormányhivatalnak, miszerint az önkormányzat a pályázat beadásánál hazudott. Ezt a pályázatot csak meglévő földutak burkolásához lehetett igénybe venni, itt viszont egy jelentős szakaszon – hivatalosan – nem volt se földút, se semmilyen út. A kormányhivatal hétfőn kiküldött egy vizsgálócsoportot és szerdán már Szaniszló kijött az utcába és bejelentette, hogy nekik fontosak az emberek, nem harcolnak ellenük, emiatt visszalépnek. Némileg rontott a szavahihetőségén, hogy mindezt a 28 brutális vaskeret előtt jelentette be, melyeken még előző nap is vadul dolgoztak a melósok.

Alsó-Ausztria bringával 08/09

Wachau körtúra
2022.08.05; péntek

Éjszaka tudományos alapon állítottunk sátrat. Barna meghatározta, merre van kelet, majd ehhez passzintottuk a sátrakat: mivel csík alakú szabad helyünk volt egy terjedelmes fa alatt, így nem tudtuk mindegyiket egyformán napvédett helyre állítani. Lett egy reggel 8-as sátor (ez lett a miénk), lett egy reggel 9-es (Dóra) és egy reggel 10-es (Barnáék). Ezt nagyjából be is tartottuk: mi Nejjel nyolckor már motoszkáltunk, a többiek meg simán durmoltak tízig.

Elsétáltam a recepcióra, elvégezni a papírmunkát. Jó volt a megérzésem, teljesen új volt a recis hölgy. Egy szemtelenül fiatal, de tök kedves leányzó. Így már értem, miért lehetett telefonon elrendezni a helyzetet. A régi annyira vaskalapos volt, ő valószínűleg nem vállalta volna be a nyitva hagyott kaput. A mostani nem kért semmilyen papírt, elég volt neki annyi adat, amennyit a foglalásnál megadtam. (Istenem, mekkorát veszekedtem anno a régi hölggyel, aki mindenáron lakcímkártyát akart tőlem, én meg a végén már ordítottam, hogy nincs, nem érted, kerékpártúrára nem szoktam vinni, meg egyébként is, te vagy egyedül Ausztriában, aki kéri!)
Aztán persze előjött, hogy rossz helyen táborozunk, a csajszi szemrehányóan mutatta is, hogy nem oda rajzolt be minket, én meg mutattam, hogy az már foglalt volt, hümmögött, majd megkérdezte, ugye holnap reggel elmegyünk, mondtam, hogy igen, erre legyintett, hogy akkor szarni bele.

Kértem tőle adaptert (20 euró kaució itt is), majd elkezdtem összerakni az energiaellátást. Újabb pofon. A hős hűtőnk hős motorja elhalálozott. Erre a hűtőre alapoztunk mindent. Ezzel a hűtővel működött a hadtáp: a hideg joghurt, sajtok, felvágottak, sörök, borok. Fasza. Mondjuk szerencse a szerencsétlenségben, hogy pont ott halt meg, ahol van egy plafonig érő, majdnem üres közösségi hűtő.
A penge élén egyensúlyozunk. Már megint.

Reggel bolt. Vettünk két üveg helyi bort is. Mert a túrán fogunk ugyan venni borokat Weissenkirchenben, de legyen már hideg bor is, mire hazaérünk.

– Nem fognak innen lopni? – érdeklődött Nej, miközben pakoltunk a hűtőbe.
– A kulcs a jólét. Itt már élnek olyan jól az emberek, hogy nem rúgnak bele a lelkiismeretükbe egy vacak 6 eurós bor miatt. Te hajlandó lennél Magyarországon lenyúlni egy közösségi hűtőből egy ezerforintos bort?
– Nem.
– Na látod, itt ugyanaz van, csak magasabb az értékhatár. Aranytömböt itt sem mernék berakni a hűtőbe.

A kempingnek érdekes a dinamikája. Habár vannak lakóautós parcellák is, de azok mintha halottak lennének. Élet, mozgás, forgalom a szabadsátras placcokon van, ahol a bringatúrázók sátoroznak, jellemzően egy éjszakát. Délután négykor kezd megtelni, estére már nemcsak a kijelölt tér, de az utak menti vékony sáv is tele van sátorral, a közösségi helyeken tömeg (ilyenkor lehet haverkodni), aztán reggel héttől tízig nyüzsgés, fel-alá rohangálás, legkésőbb tízig mindenki nekilódul az új napnak… a kemping pedig kihal. Délután négyig.

Most nem kapcsolódtunk bele ebbe az életbe, végülis renegátok vagyunk, autónk van. Felállítottuk a kempingasztalt, megterítettünk reggelire és felharaptuk a tegnap vásárolt házi cidert. Nyaralunk.

Nézzük a mai túrát. Az előjelek nem túl jók. Mindenki fáradt. A meteorológia szerint 35 fokos meleg lesz. Odasülünk az aszfalthoz. Nagyjából dél körül fogunk elindulni. Azaz már az első tíz méterben fogunk odasülni az aszfalthoz. Oké, mit lehet tenni? Például megvágni a túrát. Eredetileg felmentünk volna a Duna jobb partján Melkig (40 km), bringatolásos városnézés, majd vissza a bal parton.

El kell ismernem, némileg el voltam tévedve. Mindig azt hittem, hogy a Wachau borvidék az szigorúan a Duna bal partja. Ez egészen addig tartott, amíg rá nem néztem az osztrák borokkal kereskedő Kisbécs webshopjára, ahol Wachau címszó alatt ott voltak a jobb part (Rossatz) borai is. Innentől viszont kifejezetten érdekelni kezdett a jobb part.

Az alaposabb átnézés során találtunk egy kompot Spitznél és ez megmentette a napot. Nem megyünk fel Melkbe, nagyon súlyosan meredek utcái vannak, tűző napon, bringát tolva nem feltétlenül éri meg, különösen egy barokk kisvárosért, ilyesmit Egerben nap mint nap láthatunk. A kör felső részén viszont Melken kívül alig van valami. Oké, Aggsbach vára jól néz ki a hegytetőn, de Ausztriában kis túlzással minden hegy tetején van vagy egy vár, vagy egy apátság, egy idő után meg lehet unni. Willendorf csak elsőre buli, majd miután helyben csak egy emléktábla közli, hogy a Vénusz múzeumban van, meg egyébként is, csak egy tízcentis játékszer, hamar lehervad a kulturális felhorgadás.
Ezzel a komppal le tudjuk felezni az utat, úgy, hogy a megmaradt 40 kilométerben van benne a Wachau sava-borsa, mind a két oldalon. Oké, a déli indulás és a 35 fokos kánikula nyomasztó, de legfeljebb majd sokszor állunk meg, az időbe belefér.

11 után pár perccel még el szerettem volna menni zuhanyozni, de a vizesblokk ajtaján már kint lógott a tábla, miszerint 11-15 között takarítás miatt zárva. A takarítócsajok éppen az ajtóban szorgoskodtak, mutatták is a táblát. Csakhogy korábban kifigyeltem, hogy egymás között magyarul beszéltek.
– Csak egy gyors zuhanyt szerettem volna, lécci!
– Ja, magyar vagy? – derült fel az arcuk – Akkor gyere be, kinyitjuk a roki részleget, oda úgyis csak később megyünk.
Most mondja valaki, hogy nem jó magyarnak lenni.
Az viszont határozottan meglepő, hány helyen futottunk bele magyar személyzetbe. Negyedik éve járjuk ezt a vidéket, tavaly már volt egy magyar pincércsaj, idén meg teljesen megszokottá vált a magyar nyelvű kommunikáció. … Itt most majdnem nekiálltam politizálni, de végül visszafogtam magam. Úgyis értitek.

Dél körül indultunk el. Krems-nél átmentünk a jobb oldalra. Gyönyörű volt.



Tudom, unalmas poén, de találó. Ahogy a Balaton déli partjában is az a legszebb, hogy onnan jól látható az északi, ugyanez illett ide is, azaz a Duna kevésbé megművelt oldaláról pompásan nézett ki a teraszos bal oldal, de igazából a kettő együtt nézett ki nagyon jól. Ahogy már írtam korábban is, szőlők, almafák, körtefák, kajszifák, vadul tomboltak mindenfelé a gyümölcsök.
Egyedül borospince, borkimérés, heuriger nem volt. Felfoghatatlan. Péntek délután. Ami már kiemelt idegenforgalmi időszak. A Duna jobb oldalán 1, azaz egy pince, kimérés sem volt nyitva. Itt voltunk egy csomó híresen ízletes gyümölcs között és nem lehetett megkóstolni semmit, ami ezekből készült.
Egy helyen, Ruhrsdorfnál lógott kint az út mellett egy tábla, miszerint heuriger 250 méterre balra, jelenleg nyitva van. Mint a vadászkutya, amikor szagot kapott, úgy csaptam egyből balra, a konvoj meg utánam. Hát, lófaszt mama. A heurigert megtaláltuk, ínycsiklandóan vonzó volt, de az ajtaján kint lógott a tábla, hogy majd csak kettőkor nyit. Másfél órát meg nem akartunk várni.
És ezzel a jobb part el is lőtte az összes puskaporát. Tudod, mi volt? A borászatok előtt automata. Ha dobtál be pénzt, akkor kaptál ásványvizet, üveges bort. De pad, asztal nem volt, hogy kóstolni is tudjál. És mindegyik előtt sorok. Annyira szánalmas volt, hogy majdnem sírtam. Hol van a hely hangulata?

A komp után viszont már egy más világ volt. Spitz. Az egyik kedvenc kisvárosom. Na, itt már nyitva volt minden. A bőség zavarával küzdöttünk. Először elindultunk felfelé, mert meg akartuk keresni azt a kultikus fatehenet, ahol életünkben először ittunk wachaui rizlinget, mely élmény egyből megvett kilóra mindkettőnket. Mentünk, mentünk, fakocsma sehol, már kezdtem gyanakodni, félreálltam, ekkor derült ki, hogy valahol elvesztek a wachau-i POI-k, a gyerekek a tavalyi fényképből kinyerték a koordinátákat, besaccolva még 5 kilométer, azt meg ilyen melegben inkább már nem, mindegy, lesz még alkalom, amikor bringázunk errefelé. Majd akkor állítunk oltárt.

Vissza a kisváros főterére. Itt van egy meglehetősen flancos, kicsit drágább hely. Abszolút nem a mi stílusunk, de ez is kultikus hely. Ugyanis némi röhögés és tömérdek kínos jelenet közben itt tudtuk beazonosítani a második évben, hogy amit előző évben ittunk, az mi is volt: Federspiel Rizling. (Direkt nem magyarázom el itt, háromszor már megtettem, ha érdekel, irány az Utazások oldal. Vagy a fentebb belinkelt Kisbécs webshop.)
Nyilván most is beültünk, volt némi bénázás pincéroldalon, de amikor külön kikértük a borlapot, majd arról rendeltünk egy _egész_! üveg bort (öten), akkor kigurították a piros szőnyeget és díszmenetben hozták ki jéggel töltött pezsgős vödörben. Jól szórakoztunk.
Spitz nehézségei közé tartozik, hogy gyakorlatilag mindegyik nyitvatartó borozó ide koncentrálódik. Habár borozók vannak más településeken is, de sem előtte, sem utána nincsenek nyitva. Most akkor gondolj bele: 35 fokos kánikula, rövid időn belül pár pohár bor, utána vissza a tűzó napra, bringával. Igazi túlélőtúra.

Nem is élte túl mindenki. Ennél a bizonyos flancos helynél csak a napos részen tudtuk letenni a bicókat, majd amikor visszasétáltunk, a Garmin GpsMap64 túragps készülékem LCD kijelzőjében a folyadékkristály… elfolyt. Megolvadt.

Igen, az a narancssárga izé ott nem egy érdekes geológia képződmény, az megfolyt folyadékkristály. Azaz a készüléknek kampó. Én meg csak néztem. Enélkül a készülék nélkül képtelen vagyok élni. Még lélegezni sem tudok. Ez van nálam minden túrán és ha rendszeresen olvasod a blogot, láthatod, hogy van belőlük bőven. Ennek köszönhetem, hogy még élek és nem zabáltak fel sem szibériai tigrisek, sem antarktiszi jegesmedvék. Ez hoz haza mindenhonnan, ahová korábban elvitt. És most meghalt.

Vedd észre a mintát. A hűtő kilyukadt, de a szerb varázsló ideiglenesen megjavította. A központi zár elromlott, de másnap reggelre megjavult. A hős hűtőláda végleg meghalt, de csak ott, ahol már volt alternatív hűtő. A túragps végleg meghalt, de csak ott, ahonnan már bekötött szemmel is hazatalálok. Mintha a Gonosz és a Jó csatázna és a Gonosz minden csapására a Jó ráküldene egy gyógyítást. Ami nagyjából rendben is lenne, de könyörgöm, nem lehetne egy kicsit, de tényleg csak egy kicsit, esetleg békén hagyni és máshol csatázni?

Na mindegy, Spitzben beültünk egy másik, sokkal hétköznapibb étterembe, egy bringabarát helyre. Szintén kikértünk egy üveg bort, valamivel olcsóbb volt, valamivel finomabb. és nem volt annyi flanc, az üveg egyszerűen bele volt göngyölve valami jéggel töltött gumihengerbe. A mellettünk lévő asztalnál egy nagyobb magyar bringás társaság ült, később Dürnsteinig kerülgettük egymást. (Ismerték a varázslatos Spart is.)

Spitz után a másik csodálatos kisváros: Weissenkirchen. Most nem akarok abba belemenni, hogy szerintük ők találták ki a rizlinget, 4-5 másik hely meg vitatja, igazából nem érdekel. Maga a város szép, hangulatos, girbe-gurba kis utcákkal. Érdekes módon, a borászati múlt ellenére én itt még nyitva tartó borharapót nem láttam, ezzel szemben viszont van egy Spar, minden Spar-ok legjobbika, ahol a polcon normál bolti áron ott figyel a wachaui borok színe-java. Ezeket a borokat – ismeretem szerint – sehol máshol nem kapod meg ilyen egyszerűen. A Krems-i nagy üzletekben biztosan nem (pedig a város kábé 8 kilométer, csak éppen három borvidék találkozási pontján fekszik), de nem kapod meg a bécsi boltokban sem, mert ott meg a bécsi, illetve a burgenlandi borokat nyomatják. Szívem szerint az egész wachaui polcot besöpörtem volna a kosaramba, úgy, ahogy van, de meglehetősen szerencsétlenül ezen a helyen eddig mindig csak bringával jártunk, autóval sosem.
Gondolom, már sejted a problémát. Habár az utóbbi két napban megmutattuk, hogy jelentős mennyiségű árut vagyunk képesek elszállítani kerékpáron, de ide még az is kevés volt. Nejjel ketten elhoztunk négy üveg bort váztáskában, Barna a hátizsákjában ugyanennyit… és kész. Ennyi volt.

A következő állomás Dürnstein. Nem, nem fogok sem Oroszlánszívű Richárdról, sem Hainburgról mesélni, annyiszor megtettem már, tessék visszaolvasni. A lényeg, hogy van egy fenti vár és van egy lenti, mely inkább már kastély. Át lehet rajta tekerni, van benne egy adag mászás is, csak éppen a macskaköves belső úton rengeteg a turista, nehéz bringával végigmenni rajta (pedig EV6 kerékpárút, de néha jobb beletörődni abba, hogy nem megy), viszont van mellette, közvetlenül a Duna partján kerülőút (treppenweg) is. Tavaly fent mentünk, most a társaság a lentire szavazott, amiben annyi volt a vicc, hogy ezt kevésbé ismertem, trekkem sem volt, de mindegy is, mert a túragps-em is meghalt. Kalandosra sikerült, de pont a végén, amikor már tényleg fontos volt, pont Krems előtt, megtaláltuk a rendes bringautat és visszakocogtunk a kempingbe.

Délután hat. Hát, igen. Egyszer istenbizony kidolgozok egy saccolásos képletet, amelyben benne lesz, hogy hányan vagyunk, milyen stílusban megyünk és hány fok van, mert ahogy néztem, ezek mind befolyásolják a várható megérkezést. Nézd meg például a mai napot. Negyven kilométer, hat óra alatt, nem egy fényes eredmény, ellenben 35-37 fok közti meleg, sok megállással. Az nyilván látszik, hogy a célfüggvény nem az idő és nem is a távolság, hanem az, hogy jól érezzük magunkat. Ezért nehéz jól megbecsülni távolsághoz az időt.

A kempingben körbeültük az asztalkánkat (hat után már pezsgett a közösségi rész) és szószerint odakötöttünk a stokinkhoz. Megbontottuk a reggeli borokat, kajáltunk, a csajok melegítettek vacsorát, Barna úgy döntött, kipróbálja milyen főzve a takarmánykukorica (nem finom, te ne tedd), és ezért képes volt két cső kukoricát cipelni a hátizsákjában, gondold el, sör és bor helyett, szóval elüldögéltünk, elbeszélgettünk az asztalkánál és csak amikor a szomszédból ránk mordultak, akkor vettük észre, hogy jé, éjfél van. Hát, ugye, ilyenkor jön az, hogy feleletet egyik sem ad, kihörpentik boraikat, végét vetik a zenének s hazamennek a legények.

Természetesen közben megbeszéltük a szombati napot is, de azt majd a következő írásban részletezem.

Powered by Wikiloc