Keszthely – Fonyód
2021.09.07; kedd

Reggel hétkor ébresztő. Ez olyan… katonás. Feleslegesen. Tegnap is ráértünk volna, ma is, hiszen már nem veszélyesek a napi távok, aztán mégis maradt a reggeli rutin. A kajakok itt is a víz mellett aludtak, megint nem kellett cipekednünk. Kihasználtam a kora reggelt és az eldugott helyet, felküldtem a drónt. Túl sokat nem játszottam vele, végülis csak egy vitorlásklub, tömérdek árbóccal, kötélzettel, ezen a kis vackon meg nincs ütközésvédő szenzor.

Meglehetősen hirtelen szálltunk vízre, nem is tudtam mindenkitől elbúcsúzni. Kellemetlen. Kifejezetten jó arcok voltak.
Attila befutott kilenc előtt. Elkísért minket Balatonberényig.

A meteorológia szerint semmi eső, semmi vihar, napsütés. A szél? Hát, olyan izé. Innen is fúj, onnan is fúj, hol kicsit, hol közepest. Szóval bármi lehet. Ami már fejlődés, hiszen ebben a sarokban eddig mindig pocsék idő volt.

A Zala folyóba nem eveztünk fel. Elsőre érdekes, másodikra is. Tizedjére már nem annyira.

És hát, igen, megint a déli part. Megint semmi érdekes, megint bent kell evezni az alacsony víz miatt, bent, ahonnan már nem látszik rendesen a part. Illetve… azt mondtam volna, hogy semmi? Nem igaz. Az északi oldal tanúhegyei innen a legszebbek. És a legmozgalmasabbak is. Jó kérdés, hogyan lehetnek hegyek mozgalmasok? Tehát. Ott vagy a Zala folyó és Balatonberény között. A túlparton jobb szélen látod a Badacsonyt. Balra tőla a Gulács, Szigliget (várral a tetején), majd a Szent-György hegy. Evezel. Evezel. Aztán nagy sunyin elkezdi kitolni az orrát a Badacsony mögül Csobánc. Még mindig evezel. És áthelyeződik a súlypont. Hirtelen a fókusz Badacsony és Ábrahámhegy közé kerül. Ekkor már Csobánc a sztár, de még ott van a színpadon balra tőle a Gulács, jobbra a Tóti hegy. Szigliget és a Szent-György hegy ekkor már csak oldalt szerénykednek. És nagyjából ez az a pozíció, ahonnan újra feltűnik a nagyon-nagyon távolban Tihany, mint Balaton-sziget.

A fenti kép érdekessége, hogy látszik rajta a korábban említett MP2 kajak is.
A lentin meg Nej kacsája, BDSM pozícióban.

Balatonberénynél kikötöttünk. Inni valamit. Ki kávét, ki sört. Mindenki ugyanúgy járt. Az is, aki csak pisilni akart. A strandon néma csend és hullaszag. Még a vécék is zárva voltak. Nem érte meg átszenvednünk magunkat azon a dagonyán, melyet valaki gyerekhomokozónak szánt.

Innen azt javasoltam, hogy célozzuk be egyből Fonyódot, de Péter tapasztaltabb volt. Menjünk Fenyvesre, a mólószauruszhoz. Igaza volt. Habár már messziről láttuk a kikötőt, de valahogy soha nem akartunk odaérni. Amikorra végül sikerült, addigra már nem is tudtam, mi a legnagyobb bajom: az ülés nyomta a seggemet, a jobb lábam teljesen kikészült és folyadékcserére vágytam, azaz egy sörre és egy pisire.

Ezt figyeld ki. A világ leghülyébb táblája, de legalábbis dobogós. Egy csempe 14 centi széles. Van belőle 9 darab, az annyi, mint 126 centi. Itt a 150 centit maximum akkor tudják betartani, ha az egyik fél kintről pisil keresztül az ablakon.

Ez is kulturált hely volt, szinte az összes strandbüfé működött. Toltunk egy lángost, egy utolsó sört (innen még nyolc kilométer Fonyód, minimum egy óra a pakolás, 2,5 óra alatt bőven lebomlik az alkohol), majd irány a legeslegutolsó szakasz.

Berény és Fenyves között elkezdett borzolódni a víz, később pedig jöttek hullámok is. Nem komolyak, inkább csak olyan hullámocskák. Nem értettem. Itt mindig embert próbáló idők jártak. Hullámok. Szél. Sötét felhők. Minden eddigi karikán. Erre most? A Zala folyóig tükörsima víz. Utána a hullámocskák. Fenyves után pedig megint lézerrel vágott. Ismét a semmiben eveztünk. Ami Balatonvilágos környékén megszokott, de itt?

Aztán ha nehezen is, lassacskán is, de a végén váratlanul hamar megérkeztünk. Vicces volt. Induláskor mit óvatoskodtam, nehogy belelépjek a dzsuvába, most meg simán kiléptem tíz méterrel a sólya előtt és komótosan kicuppogtam. Leegyszerűsödtem.

Pakolás. Meg megint pakolás. Utána a már hagyománnyá vált zuhanyzás a kerti slagnál, mert koszosan, büdösen (istenem, mennyire büdösen) a kajakba csak-csak beülök, de a kocsiba már nem, érzékeny búcsú egymástól (igen, jól látod, a kultikus, szuperhősös pizzázás a fonyódi kikötőben most elmaradt, túlságosan jóllaktunk a fenyvesi lángossal) és utána tűz haza. Az úton csak a szokásos, először egy zűrös forgalmi helyzetben leesett a mobiltartó a szélvédőről, Nej visszabarkácsolta, utána elromlott a zenedoboz, de úgy, hogy se kép, se hang, a fizikai gombokra sem reagált, szerencsére elég volt resetelni, azaz levenni a gyújtást, majd visszarakni, igaz, ehhez el kellett jutnunk a legközelebbi parkolóba, 15 kilométerrel arrébb, bár valami még mindig nem stimmelt, mert nem tudtam felvenni vele a csörgő telefont, szerencsére, mint utólag kiderült, csak egy egy scammer volt, a dashcam viszont ismét átkonfigurálta magát, elkezdte felvenni az utastéri hangokat is, pedig határozottan letiltottam, vicces, mennyire önjáró lett. Itthon megint pakolás, kiderült, hogy elhagytunk egy zsákot, benne legalább egy létfontosságú dologgal, a történet mondjuk meglehetősen rejtélyes, egyikünk sem tudja még csak elképzelni sem, mi történhetett (egy héttel később meglett, valahogy átmászott az autó csomagteréből a kajakéba), aztán pakolás, és megint pakolás, majd… eh, ez már újabb történet.

Összefoglalás

Ami a legkülönlegesebb volt a túra során, az az időjárás. Ha visszaolvasol, az összes eddigi Balaton-kerülésen az volt a fő téma, hogy hol van a vihar, mikor ér ide, melyik kikötőbe tudunk beszökni még előtte? Konkrétan volt olyan is, hogy radarkép alapján manővereztünk viharfelhők között, pisszenés nélkül, nehogy a vihar észrevegyen minket.
Most ilyesmiről szó sem volt. Egyenletes, enyhe nyári meleg volt, végig. Egyedül a szél tudott kellemetlenkedni, de ha nem szoptam volna végig a kormányommal, meg a szandálokkal, akkor ennek sem lett volna különösebb jelentősége. Ember, még a délnyugati csücsökben is tükörsima vizet kaptunk. Amióta kajakozok, nem láttam ilyet.

Nej bevált. Korábban az volt, hogy 30 kilométer körül kipukkadt. Ennek vége. Most, a saját hülyesége miatt fájdalomcsillapítóval ugyan, de simán tolta az összes napot. A sebességén még egy nagyon keveset dolgoznia kell, de amilyen lelkesen evez a klubban, egyszer jó lesz az is.

Túra közben töprengtem el, miért is érzem jobban magam kerékpáron. Két oka van. Bringázáskor barátságos a környezet. Alapvetően független az időjárástól. Ha esik, akkor betakarom a cuccot ponyvával és felkapok egy dzsekit. Viharban eldöntöm, hogy félreállok vagy megyek tovább. A vízen bármi lehet. Az eső itt is kibírható (bár kéznél kell lennie a megfelelő felszerelésnek), a vihar viszont akár halálos is lehet. (Tudom, legtöbbször az ember megússza maximum egy beborulással és kiúszással, de én valamiért pánikolok a lehetőségtől.) A szél kerékpáron maximum bosszant, kajakban viszont paráztat.
A másik ok a megállás lehetősége. Bringán kvázi bárhol, bármikor. Ha elindultam és valami nem jó, megállok, megigazítom. Ha át kell szerelnem, elő kell vennem valamit, megállok, megteszem. Fénykép? Drón? Telefonhívás? No problem. A kajakon ellenben igen. Eleve a vízeken finoman szólva sem hemzsegnek a kiszállóhelyek. Kajakból meg csak annyit érsz el, amennyi cuccot magad mellé pakoltál a beülőben.

Írás közben raktam össze, hogy az öt nap alatt egy korty vizet sem ittam. Kizárólag sört és néha pálinkát. Miközben végig tűző napon eveztem. Nagyjából tudom, milyen múmiának lenni. Itthon nagyon rákészültem egy hidratálós, sokat alvós regenerálódásra, de aztán az élet másképp gondolta.
Megírom.