A lét, vagy a nem-lét kérdése ez.
Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?

Ez, mint közismert (Safranek), Hamlet úgynevezett nagymonológjának a kezdete, mely arról szól, hogy miért is próbálunk életben maradni, miért nem kaparjuk el magunkat, lehetőleg most azonnal.

Ez egy ilyen hét volt. Annyi mindenem fájt, annyira képtelen voltam alapfunkciókra (például feküdni), hogy legszívesebben kikapcsoltam volna magamat egy hétre és megvártam volna, amíg beforr a seb, elmúlnak az izomgyulladások, csitulnak a zúzódások. Annyira kikészített a helyzet, hogy pénteken tényleg kikapcsoltam magamat, megittam egy csomó bort, nem is emlékszem, hogyan kerültem ágyba. A sportórám sikoltozott, hogy micsoda vacak alvás volt (mint a héten az összes), de leszartam, nem éreztem belőle semmit. Végre először nem elgyötört aggyal ébredtem. (Hanem másnapossal. De az már ismert szkenárió.)

Aztán szombaton nagy bátran elmentem bringázni. Tekerés közben volt időm elgondolkodni a helyzeten. Meg Hamlet dumáján. És rájöttem valami nagyon fontosra.

Nem azért nem ugrunk a villamos elé, mert annyira jó az élet. Nem is azért, mert tudjuk, hogy holnap biztosan jobb lesz. Lóf@szt lesz jobb. Általában nem szokott.
Egyedül a remény az, ami éltet. A remény, hogy a pakliban vannak jobb lapok is. Lehet, hogy pont holnap húzunk egy ilyet. Ha tudjuk, hogy a holnap éppen szar lesz, akkor lehet, hogy holnapután. Vagy ha szar évünk van, akkor jövőre. De vadul bízunk benne, hogy még vannak, még lenniük kell a pakliban jobb lapoknak.
Csak ki kell várnunk.