Month: August 2020

Cesky Krumlov
2020.08.11; szerda

Amikor még az elején tervezgettem, ezt tűnt a leggyengébb túrának. Egészen addig, amíg bele nem gondoltam, hogy haza is kellene jönnünk. Azaz szor kettő. Erre rakódott rá, hogy Budejovice főterétől még 12 kilométer a kemping, szóval saccra 80-90 kilométer és olyan 800 méter szint lesz. Ami már nem kevés.
Majd megnéztem a szintprofilt.

Hoppá. Bal oldalon van Krumlov, a jobb oldalon Budejovice, mi pedig jobbról megyünk balra, majd visszafele. Jó tíz kilométerig semmi. Aztán teperünk felfelé. Két bosszantó lejtő, majd belezuhanunk egy szakadékba. Nem tudok rá mást mondani, nézd meg, kábé 300 méteren 75 méter szintnyi esés. Utána pedig egy gigantikus, közel 200 méternyi kaptató, melynek végén ezerrel bezúgunk Krumlovba. De ami még rosszabb, az az, hogy miután kilötyögtük magunkat a városban, rögtön induláskor fel kell másznunk az égbe, száguldás lefelé, majd utána fel kell másznunk a szakadék falán és csak utána kezdhetünk megnyugodni.

A Moldva meredek sziklafalak között vágta ki magának az utat, mely szűk völgyben épült ki Krumlov városa. Egyik oldalon lankásnak nem mondható hegyek, a másik oldalon sziklafalak. Az utak meg mind felmásznak ezek tetejére. Azaz nekünk is fel kell.

Elindultunk. Az első 20 kilométer igazából nem vészes. – És innentől már csak 21-22 kilométer van – vigasztaltuk magunkat. Nem igazán sikerült. Az első kaptató rögtön mély gyomorütést vitt be. Egy kanyar után az országút felrúgtatott az egekbe. Már a közepén le kellett váltanom a legalacsonyabb fokozatra. És ez még csak a bemelegítő emelkedő volt. Mentünk. Tepertünk. Az egyik nagy emelkedő után váratlan kocsma. Váratlan, de nagyon kellemes meglepetés. Lelkibéke helyreáll.

A szemét Locus. Mutatja a magasságprofilban, hogy hol járunk. Azaz amiről azt hittük, hogy ez már a nagy emelkedő volt, nos, nem az volt. Most jön még csak a java.
Mentünk. Az egyik aprócska faluban végig bekapcsolt fejkamerával mentem, mert annyira hangulatos volt. Ja. Csak éppen ilyenkor nem lehet máshová nézni. A túragps-re sem. Így hibáztuk el a kerékpárút oldalsó lehajtóját. Aztán egyszer csak kint voltunk a főúton. Egy másik bringás párral együtt. Mindenki tanácstalanul nézett, hogy ilyenkor mi van. Majd a pár elindult egyenesen egy földúton. Ránéztem a térképre. Hát, ez zsákutca.
– Figyeljetek, nincs tiltótábla – vontam meg a vállamat – Menjünk az autók között.
– De biztosan tilos.
– Lehet. De az út nagyon széles, forgalom alig, és csak 7 kilométert kell mennünk rajta. Nem mellékesen megússzuk azt a bizonyos szakadékba-zuhanást.
Nekiindultunk. Rögtön jött egy embertelen hosszú 12%-os lejtő, utána egy még embertelenebb emelkedő. Ránézésre ijesztő dolgok ezek, a valóságban viszont egészen jól lehetett kezelni. Valamiért az autósokat jobban pátyolgatják, mint a bringásokat. Értem ez alatt azt, hogy a nagyforgalmú autóutakat jobban elhúzzák, nem viszik neki tökegyenesen a meredek hegyoldalnak. Persze, sokat kellett felfelé tekernünk, de ez olyan, hogy ha benne vagyunk a bringa áttételi tartományában, akkor meg lehet találni azt a fokozatot és azt a tempót, amikor már nem fárasztó a tekerés. Be kell hozzá lőni az egyenletes légzést… és fel lehet menni akár a Holdba is.
És még valami aljasság. Visszafelé már szabályosan mentünk a bringaúton. (Majd mesélek.) Most legyen elég annyi, hogy egymás mellé tudom tenni a két magasságprofilt. Az országúton 60 méterrel volt kevesebb a szint, és ez is elnyújtottabban jelentkezett. Kerékpárút. Az.

De bent voltunk a városban. Ijesztő. Ugye track nem volt, saccra mentem, csakhogy ebben a városban nem lehet hibázni. Egyből ugrasz 10-20 méter szinteket, ha elkalandozol oldalra. Határozottan örültem, amikor kiszálltunk a forgalomból egy parkolóba, mely mögött feltűnt az óváros körüli kerékpárút. Áttoltuk a bringát a völgyhíd alatt… és gyönyörködtünk. A város még mindig nagyon szép. (Képek nem nagyon lesznek, a múltkor lefényképeztünk minden darab téglát.)

Annyi azért más volt, hogy a múltkor már ősz volt az idő, most viszont fullban nyár. A zúgóknál hosszú-hosszú sorok álltak, kenukból, gumicsónakokból, akik arra vártak, hogy lecsúszhassanak. Aki beborult, az külön örült a hideg víznek abban a nagy forróságban. Néhányan direkt bementek fürödni a hajók közé. Irígykedtem. Mi mászkáltunk, izzott lábunk alatt a kő.

Ja, bringatárolók. Egyszerűen nincsenek. Nem is igazán értem. Oké, mint írtam, az egész belváros egy meredek szurdok alja, tényleg nem ideális ide kerékpárral jönni, de bringatúrák meg indulnak innen, szóval legalább mutatóba nem lett volna hülyeség valami, akár egy olyan vacak, a kereket megfogó darab is. Mi végül egy játszótér melletti kerítéshez kötöttük ki a bringákat, de nem volt túl kultúrált megoldás.

Megint bejártunk mindent. Legnagyobb meglepetésemre most voltak medvék is. Kilenc évvel ezelőtt azt gondoltam, hogy az egész csak marketing kamuzás.

Viszont – vírushelyzet ide, vagy oda – sok volt a turista. Ami sajnálatosan azt jelzi, hogy vírusmentes időben már ez a város is turistafertőzöttnek tekinthető, Prágához hasonlóan.

Végül elsétáltunk a sörgyárig. Egy kicsit izgultam is, a városban minden étterem, minden terasz tömve volt, mi lesz, ha a sörgyári étterem is tele lesz?

De szerencsére túlságosan is távol van ez a hely a vonulási útvonalaktól. Le tudtunk ülni, hűvös, vastag falak, végre klasszikus cseh ételek és a változatosság kedvéért Eggenberg sörök.

Bekajáltunk. Besöröztünk. Majd megegyeztünk, hogy most az lenne a legjobb, ha bevonulnánk egy hideg sörraktárba és ledőlnénk három dikóra. Aludni egy kicsit. Vagy ha itt lenne a városban a légkondis szállásunk és hazasétálnánk. Valójában bármi jó lenne, eltekintve attól, hogy tűző napon, ötezer fokban felbringázzunk egy böszme magas szikla függőleges oldalán.

De végul ezt csináltuk. Nem akarok beszélni róla. Megvolt.

Utána lejtő. Ha megnézed a profilt, nem is kicsi. Gondoltam legalább lesz egy őrült nagy száguldás. Nem lett. Ugyanolyan vacak, poros, csúszós, kőtörmelékes földút vezetett lefelé, mint a tó körüli úton. Begörcsölt a kezem az állandó, erős fékezéstől.
Csesszék meg. Szívtunk felfelé, szívunk lefelé. Dollárban fizettünk, rubelben adtak vissza.
És csak utána jött a függőleges sziklafal.
Nem hittem a szememnek. A másfél méter széles aszfaltútról két bokor között nyílt oldalra egy ösvény. Igen, bakker, egy kábé egy méter széles, nem túl jó minőségű aszfaltsáv. Mely minden lacafaca nélkül, nyílegyenesen ment neki a hegyoldalnak. Majdnem függőlegesen. Az elejére ugyan kiraktak egy 12%-os figyelmeztető táblát, de köze nem volt a valósághoz. És mindez egy kilométeren keresztül. Pusztán a feltolásba kis híján belehaltam.
Ki volt az, aki ezt az utat megtervezte? Aki bringaútnak jelölte? Élő ember ezen nem megy fel.
Legalábbis ezt morogtam közben. Egészen addig, amíg egy kanyar után meg nem láttam, hogy előttem egy középkorú nő teker felfelé. És jól halad. Kész. Kardbadőlés. Egy nagy nulla vagyok. Szőrös lószar.
Az emelkedő után kifújtuk magunkat, majd sokkal nyugodtabban haladtunk. A jókedvünk is visszatért. Túl vagyunk a nehezén. El is eresztettük egy kicsit a bringákat, fickándoztunk, adtunk a tempónak. Aztán utolértünk egy tízfős csapatot, köztük azzal a nővel is, aki feltekert azon a lehetetlen emelkedőn. Mindannyian elektromos bringával tolták. Hja. Így könnyű.
Úgy húztunk el mellettük, mint a villám. Nem véletlenül. Ugyanis közeledtünk ahhoz a rusztikus kocsmához, ahová már idefele is beültünk egy sörre. És nem akartunk hosszú sort magunk előtt.

Azt hiszem, a rusztikus szó nem fejezi ki teljesen a lényeget. Mára ezt a kifejezést a marketing jelentősen megszelidítette, szalonképessé tette. Ez a kocsma nem volt az. Egy 20 házas faluban az egyik parasztember gondolt egy merészet és az istállóját átalakította. Pontosabban, elkezdte. A kifelé nyitott pult már elkészült, odabent volt egy asztal is, de azon a barkácsfelszerelését tartotta a hapsi. Az udvaron voltak rönkökből összerakott asztalok, padok. És ennyi. A mosdó… az istálló mögött volt egy vakolatlan, burkolatlan, ajtók nélküli melléképület. Abban volt egy piszoár meg egy vécékagyló. Mondom, ajtók nélküli. Amikor a csajok elindultak pisilni, a pacák is érezte, hogy ez nem lesz jó, inkább átkísérte őket a saját házába. Mely alig különbözött az istállótól. Volt bent egy ágy és egy tévé.
Na szóval, rusztikus. A szó eredeti értelmében.
Mindemellett egy kicsit irigykedtem a hapsira. Úgy néz ki, működik a koncepciója. Napközben elbarkácsolgat a kocsmáján. Pár év és már ki is fog nézni valahogy. Ha közben beesik pár bringás, kiszolgálja őket. Jó helyen van, ez a 7-es bringafőút, nem messze attól az elképesztő emelkedőtől, odafelé jólesik egy sör előtte, visszafelé meg utána. Közben meg-megiszik egy sört az árnyékban, egy cigi mellé. Időnként átjönnek a haverok, a szomszédok, azokkal is megy a sőr. BMW-t biztos nem fog venni a bevételből, de gondtalanul és kellemesen él.

Már ismerősként vigyorogtunk egymásra. Rámutatott a sörcsapra. Visszamutattam, hogy három. Aztán megpróbált beszélgetni.
– Deutsch?
– Ja.
– English?
– Yes.
– Deutsch? English?
– Both.
– Glatymatty?
– Beide.
Ekkor kimutatott oldalra. Miszerint ő ugyan egy mukkot sem tud ezeken a nyelveken, de itt van a haverja, aki perfekt. A haverja, egy tipikus Svejk-fejű alkoholista, már vörös orral, bambán rámvigyorgott. És integetett is hozzá. Hogy igen, ő beszél ezeken a nyelveken.
I think, this is the beginning of a beautiful friendship.
Közben a csajok kóvályogtak az udvaron. Minden pad a tűző napon volt. Ekkor intett a tulaj, hogy üljünk oda hozzájuk. Az tényleg árnyékos asztal volt. Odaültünk.
A nyelvzseni egyből aktivizálta magát.
– Honnan?
– Ungarn.
– Ejha! – füttyentett – Hány kilométer?
– 600.
– Piripatty dalek!
– Hát, bazdmeg, igen, tényleg dalek! – vigyorodtam el.
Ennyiben maradtunk. Nem lepődnék meg, ha a pacák azt hitte volna, hogy egyenesen Magyarországról jöttünk idáig bringával.
Aztán beesett a csoport, a pultos elment kiszolgálni, mi meg csak úgy szótlanul vigyorogtunk egymásra az egybenyakú haverjával.
Végül felálltunk és mentünk tovább.

Még volt egy közepes emelkedő, két nagy lejtő és onnan már a húsz kilométeres tinglitangli. Budejovicében még toltunk néhány sört.
Megegyeztünk, így utólag, hogy kifejezetten jól jött ki, hogy odafele eltévedtünk. Az autóút sokkal járhatóbb volt.

Hazafelé elengedtem Dórát, hagy menjen. Oda is tett egy 30 kmh feletti tempót. Fura. Hogy valaki így, 28 évesen jöjjön rá, hogy neki ennyire jól fekszik az országúti bringa.

Kemping. Hurrá! Megcsináltuk.
Mind a mai, kissé ijesztő napot, mind az összes kiválasztott túrát. Nem áztunk el, nem volt defekt, nem romlott el egy bringa sem. Nem lett beteg senki, nem is sérültünk le. A túrák is jól sikerültek, szép helyeken jártunk.

A maradék koronánkat megpróbáltuk elinni a kempingbüfében, de addigra már mindannyian kipurcantunk.

Elalvás előtt még nézegettem az időjárást. A pénteki előrejelzés finomodott egy kicsit, az eső alacsonyabb intenzitású lesz Kremsben, de egész nap esni fog. Kár érte. Ilyen időben nincs semmi jó Wachauban.

A megtett út a Mapy.cz oldalon.

Illetve 3D Relive animáción.

Hazautazás
2020.08.13; csütörtök

Most nem siettünk. Hová? Minek? Nyolckor keltünk. Módszeresen szétszedtünk mindent. Felkupacoltunk. Majd minden ment bele a kocsiba.

Hazafelé benéztünk a Globalba és jelentősen csökkentettük a sörkészletüket.

Nagyon sokáig nem történt semmi említésre méltó.

Aztán Budapest. Te jó ég, mekkora szutyok!

Várjál. Az egész út, sátortól házig, 464 kilométer. 5 és fél óra. Na most, ebből csak Budapest 1-1,75 óra, attől függően, merre mész. Nem, nem csúcsidőben. Este 7 és nyolc között. Egyszerűen elfogadhatatlan horror.
Mindenkinek, aki érintett abban, hogy az eredetileg tervezett egy év helyett immár 2,5 éve járhatatlan az M0, izzó vasrudat dugnék a seggébe. Tudom, vannak kulturáltabb megoldások is, kötbér, meg ilyesmik, de ezeket úgyis ellopja valaki, szóval inkább maradnék a vasrúdnál.

M1. Odaértünk, ahol rá lehet menni az M0-ra. Azt mondta a gps, hogy innen még 1 óra 45 perc az út. Hülye vagy, babám? Hát mennyire szar már ez a szoftver. Aztán az útjavítás miatt elböktem a felhajtást. (Úgy rémlik, hogy rögtön a terelés elején el kell dönteni a sávot, utána már nincs korrigálás, és csak a jobb oldaliról lehet felmenni a nullásra.) Na mindegy, mentünk befelé a városba. Az ETA le is csökkent 1 órára. Ejha. Akkor mégsem a szoftver rossz. Nézzük, merre visz. Egér út. Hát, jó. Aztán az Egér útra nem lehetett rámenni. Annyira beállt az úton a forgalom, hogy messze kilógott az M1/M7 behajtóra. Asztakurva. Akkor menjünk a Petőfi híd felé. Pár kilométer múlva az is beállt, mint a gerely. Kész. Budapest meghalt. Hétköznap. Este fél nyolckor. És nem, nem azért, amiért egy nagyváros általában meg szokott, nem az agglomerációs ingázások miatt. Hiszen akkor reggel befelé lenne dugó, délután meg kifelé (este pedig már sehová), hanem egyértelműen a városon átmenő forgalom tömítette el a várost. Látszott is a térképen. Piros végig a Budafoki útig, piros a Lágymányosi híd, piros a Könyves Kálmán körút. Rákerestem, nem volt karambol. Az összes autó azért kénytelen keresztülharcolni magát a városon, mert az M0 nem működik, döglött. Mint a kék norvég. 2,5 éve.
Vasrúd. Izzó.

Na, mindegy. Hazaérkeztünk. Komótosan behordtunk mindent. Legalább egy hét, mire mindent elrakok. Már úgyis olyan régen pakoltam.

Itthon
2020.08.14; péntek

Ja, nem úsztuk meg. Az utolsó napokban bekaptam valami nagyon ragaszkodó fosós virnyákot.

Kíváncsiságból még ránéztem, mi van ma Krems és Melk között. Ez.

Jól döntöttünk, hogy kihagytuk.

Linkek
– Egy részletes írás a környék történelméről. (Egyelőre csak az egyik fele, mert a blogger valamiért nem ér rá befejezni.)
– Fényképalbum

Lomnice nad Luznici
2020.08.11; kedd

Na most, ez a településnév hogyan került ide? Eddig szó sem volt semmilyen Lomnice nevű városkáról.

Nos, bringázás, sörözgetés közben hátul azért folyamatosan kombinált a gondolkodógép. Milyen túra maradjon az utolsó napra? Ki volt dolgozva ugyan a sumavai, de ott minden eszköz szerint durva a szint. Volt egy Jindrichuv Hradec körtúra. Erre külön büszke voltam, mert nem volt track, én raktam össze és gyönyörű helyeken ment, na meg Hradec is szép városka. Csak hát Trebonból indultunk volna, azaz megint át kell szerelni a kocsit és ebből már nagyon elegem volt. Meg a túra adatai: 120 km, 1000 méter szint. Jó tudom, a szint vagy ennyi, vagy nem, de az biztos, hogy nem sík a terep. Maradt volna még a Krumlov-Fryburk-Rozmberk-Krumlov körtúra, de ugyanaz a probléma: reggel/este átszerelés, 1000 méter feletti szint. (Arról nem is beszélve, hogy vasárnap végigmentünk az út egyik szakaszán, nos, az autó is alig bírt felmenni az egyik brutális emelkedőn.)
Nem egyszerű a helyzet, mert még ha szedek is le tracket mobilon keresztül a bikemap oldalról, nem sokra megyek vele. A túrákon a kézi gps-sel navigálok, arra viszont csak számítógépről lehet tracket másolni. Marad a Locus. Azt viszont nem látom bringázás közben. (A vízhatlan mobiltartó elvesz a fényerőből, ha látni is akarok valamit, akkor teljes fényerővel tudom csak használni, na úgy kábé 2 órát bír.)
De nincs más. Így találtam végül egy kellemesnek kinéző túrát abba a Lomnice nevű kisvárosba. Igaz, Budejovicéből indul, de Hluboká mellett rá tudunk csatlakozni a track elejére, a végén meg csak hazajövünk valahogy Budejovicéből, csináltuk már párszor. A karika 60 kilométer, 520 méter szint. A navigációt is össze lehet hozni. Megnézek előre egy nagyobb darabot a Locusban, összenézem a terepet a túragps kézikészülékkel, aztán igy megyünk, apránként.

Jó. Akkor ez lesz a szerdai túra.
Ma viszont kedd van. Hmm?
Itt jött be a képbe a meteorológia. Keddre esőt jósoltak, méghozzá délebbre többet. Azaz Budejovicébe kicsi esőt, Krumlovba nagyobbat. Lomnice felé meg nullát. Adta magát, hogy cseréljük meg a két napot.

Mint láthatod, a radar szerint be is jött. Mindenhol tiszta az ég, csak pont Krumlov felett ragadt be egy esőfelhő. Egész napra. Igen, az a kék folt a pozíciónktól délnyugatra.

Éjszaka váratlan vihar. Egyik meteorológia oldal, de még a mindenttudó norvég sem jelezte előre. Hajnal egykor megdörrent az ég. Félálomban Windy radar.

Basszus. Akkora vihar jön, hogy visz mindent, mint a Lola T. Kimásztam a kocsiból, mindent elpakoltam, ami nem volt teljesen vízálló. Szétbontottam az elektromos csatlakozásokat, amit lehetett beköltöztettem a kocsiba. Aztán dörgött, villámlott rendesen, egyre jött közelebb a vihar, de végül driftelt egyet és elkerült minket. Volt vagy húsz perc közepes eső és vége lett.
Persze ilyenkor az autó ablakát is fel kell húzni, szóval szép lassú megfulladás. Aztan egy óra múlva ránéztem megint a windyre, oké, elment a vihar. Jer újra be levegő.

Reggel ugyanez a vihar már Budapestet semmisítette meg.
Ja, egész Európában sehol nem volt máshol viharfelhő. Hát, kösz a személyes figyelmet.

Azért elég hülye mostanság az időjárás. Eddig még nem volt egyfolytában egy hétnyi zavartalan idő, 4-5 naponta mindig keresztülzúzott felettünk egy-egy front.
A mostani túránk is cifrázódik és ki tudja, mi lesz a vége.

Szóval nézzük ezt a sebtében előásott, műsoron kívüli túrát.

Az indulás a szokásos. Hluboká, utána át a Moldván. Csak most mentünk tovább egyenesen. Nem sokáig. Valami patakhidat javítottak, lezárták az utat. A melósok vadul integettek, hogy igen, látjuk, könnyű bringákkal vagytok, át tudnátok vinni a hátatokon, de nektek is le van zárva, kerüljetek. Egy olyan túrán, amelyikről egyébként sincs rendes track. Hát, füstölt a fejem. Mindenfelé hegyek. A kerülőút olyan vékony, hogy alig látom a térképen. Ebből bármi lehet.
Végül nem lett semmi komoly. Voltak szintek persze, de nem vészesek. Bementünk egy falucskába, kijöttünk. Aztán egy idő után visszaértünk az eredeti útra.
– Na, innentől minden rendben lesz – mosolyogtam a többiekre.
Aztán jött egy akkora emelkedő, hogy kiköptem a beleimet. A tüdőm után. Meredek, de legalább hosszú. És ez még csak a szorgalmi feladat volt, hiszen még nem értük el a tracket. Azaz ez az emelkedő nem volt benne a kalkulált 550-ben.

Sevetin már nagy településnek számított. Volt főtere. És a főtéren egy kocsmája. Bezörrentünk.

Hehe. Kocsma Pepinhez.

Nej órája megmakacsolta magát, nem mért pulzust. Újra kellene indítani. De sehogyan sem találtuk a megfelelő gombkombinációt. Helpdesk. Felhívtam öcsémet, akinek ugyanilyen órája van és egy időben többször is újra kellett indítania. Nos, tudjál róla, hogy a Polar Vantage M órát szoftveresen lehet újraindítani, be kell menni a General Settings menübe, ott az About menüpontba és a legvégén figyel a restart opció.

Innentől áldott jó szakasz jött. Erdős, de sík utakon, tavak között száguldottunk, közepes hátszéllel. Repültek a bringák.

Lomnicében bementünk egy büfébe. Ez itt egy menza jellegű étkezőt jelentett, menüvel. Valahogy elaktivitiztük, hogy 3 adag menü1-et kérünk. A reklámtábla alapján volt sör is, de bent nyoma sem volt. Mi meg nem erőltettük. Még a végén kapunk valami olyan házibarkács dolgot, mint a kaja volt. (Egy szerb valószínűleg a műanyag késébe dőlt volna, ha meglátja ezt a csevapcsicsának nevezett izét, ami a második fogás volt.) Viszont összesen kevesebbet fizettünk, mint amennyibe tegnap egy fancy kacsa került.

Megint tavak, megint erdők. A hátszél elmúlt, de így sem volt rossz. Aztán Lisov előtt egy újabb brutális emelkedő. Nem szeretem. Pontosabban _így_ nem szeretem. Hogy a meredek és hosszú emelkedő a városka főterén végződik, azaz úgy esek be a kocsmába, hogy patakokban folyik rólam a víz és a hörgéstől meg sem tudok szólalni.
Innen már csak tízegynéhány kilométer. Laza. Gondoltuk mi.
Aztán Rudolfov előtt minden emelkedők öreganyja. Jóval nagyobb, mint a reggeli. Miközben tudtuk, hogy mindez felesleges, hiszen a hegy mögött Budejovice lent van a mélyben. Így is volt. A tetőről gyönyörű látvány terült elénk: láttuk az egész síkságot, a nagyvárost, a Moldvát, távolban Hlubokát. Majd egy óriási, eszetlen száguldás a mélybe, úgy, hogy a tájat végig magunk előtt láttuk. Ezért az élményért éri meg felszenvedni magunkat az ilyen embertelen emelkedőkre.

Budejovicében improvizáltunk, a track itt már nem volt jó, de így is megtaláltuk az óvárosi főteret. Nagyon jólesett a hűvös sör.
Majd szolíd hazakocogás.

Nos, ahhoz képest, hogy ez egy utolsó pillanatban beugró túra volt, kifejezetten jól sikerült. Nej szerint a legjobb túránk lett. (Nem a legszebb, az a tóparti túra volt. Csak ott az a hegytetői legelő meg az a sárdagonya rontotta le a pontszámot.) Itt végig jó minőségű aszfalton száguldottunk – direkt nem mentem a kerékpárutakat jelző táblák után, kösz, de elegünk volt a kalandokból – és így semmi sem rontotta el az élményt. A szinteknél megint volt némi bizonytalanság, az órám 476 métert mért, Dóráé meg 562 métert. Nej órája meg útközben feladta.

Megérkezünk. Jönnek a prioritások. Nagyon kell pisilnem. Prio #1. Igenám, de ahhoz meg kell szabadulnom a borzasztó szoros bringásnadrágtól, aka pelenkától. Prio #0. Összekapkodtam a tiszta ruhát, mert a ruhacserét a legegyszerűbb a tusolóban összehozni. Prio #-1. Hol a tusolókulcs? A bringatáskában. De ehhez le kell szerelvényezni a bringát. Prio #-2. Csakhogy ennyi idő alatt kapok több tucat szúnyogcsípést, azaz be kellene fújnom magamat. Prio #-3. Hol van a spré? A kocsiban. Hol van a kocsikulcs? A bringástáskában. Prio #-4. De ha már kinyitottam az autót, ki kell szedni a hűtőt, melyet az esőveszély miatt raktunk be nappalra. Ne fűtse tovább az autót. Be kell dugni a helyére, felcsavarni maxig. Prio #-5. Közben elkezd szemerkélni az eső, meg kell várni, mi lesz, mert nagyobb esőnél vissza kell pakolni mindent a kocsiba. Prio #-6.
És közben behugyozok.

Kezdenek árnyalódni az érzések. A szomszédok a faházban például roppant kellemetlenek. Négy kisgyerek, egy évestől hét évesig, nagyjából két évenként. Valamelyik mindig kiabál, vagy tépi a másikat. A legkisebb csak azért szirénázik, hogy a hangját próbálgassa. A felnőtteknek meg muszáj túlkiabálni őket, ha beszélgetni akarnak. Meg is teszik.

A kempingben is van némi tájjelleg. Külön helyiség a vécé, a mosdó és a zuhanyzó. Csak kulccsal lehet bemenni bármelyikbe. A kulcsokat akkor kapjuk meg, amikor beregisztrálunk. Egy kulcscsomónk van. Azaz egyszerre már nem tudunk elmenni Nejjel, vagy Dórával. Bentről viszont semmi sem zárható. Sem a vécéfülke, sem a zuhanyzó. Az utóbbi ajtaján legalább van egy tábla. (Két nap után tudtam meg, hogy a ráírt szavak azt jelentik, hogy szabad/foglalt. Kész szerencse, hogy addig nem nyitottam rá senkire.) A vécében ilyesmi nincs, a profik visznek magukkal egy törölközőt és ráakasztják kívülről a kilincsre.

Este ismét kempingkocsma. Tócsni. Sör.
Közben ránéztem a windy radarra és kigúvadt a szemem. Óriási vihar jön és pont telibe fogja kapni a kempinget. Max egy óra múlva. Vissza is mentem elpakolni mindent a kocsiba. Aztán üldögéltünk tovább a kocsma fedett teraszán. Viharban nincs is jobb hely.
Nem volt vihar. Még csak dörgés sem.

Ami azért volt groteszk, mert a windy azt mutatta, hogy a viharfelhő itt van fölöttünk. Most akkor mi van? Azért az nagy csalódás, ha már a radarnak sem lehet hinni. Hiszen az nem előrejelzés, hanem a tényleges eső- illetve viharhelyzet bemutatása.

Mindenesetre úgy néz ki, megint sikerült labilis időjárást kifognunk. Itt lavírozunk a viharfelhők között.
Ja, a Wachau túrát is lefújtuk. Pénteken összközépeurópai vonalon egész napos esők lesznek. Budejovicén is, Krumlovban is, Kremsben is és Budapesten is. Márpedig a borvidéket szürke, esős időben nem nagy élmény bringával becsavarogni.
Majd.
Még gondolkodtam valami alternatív programon, de bakker, mindenhol egész napos esőt jelzett a meteorológia.
Csütörtökön megyünk haza.

A megtett út a Mapy.cz oldalon.

Illetve 3D Relive animáción.

Hluboká nad Vltavou – Budejovice
avagy
Ki kérte a halat?
2020.08.10; hétfő

Kényelmes ébredés. Este szóltam mindenkinek, hogy laza nap lesz, aludhatunk sokáig. Úgy is lett. Reggeli. Mindenféle felkészülések.
Végül elindultunk.

Hluboká közel van. Gyönyörű az út, minden perce élvezet. Aztán egyszer csak bent vagyunk az óvárosban, ami egy más világ. Én már korábban megnéztem térképen a terepet – na meg 9 évvel ezelőtt voltunk már itt – szóval megpróbáltam lendületből ráfordulni a kaptatóra, de amikor szembesültem vele, csak annyit mondtam, hogy Hö! és leszálltam és toltam. Meg mögöttem röhögve mindenki. Feltoltuk a bringákat. A kastély még mindig lenyűgöző. Nem tudom, ki álmodta ezt ide, ki építette meg, de valami elképesztő látnok lehetett. Ennek a kastélynak itt kellett lennie és pont így kellett kinéznie, mint ahogy. Nem csak a belső harmóniája miatt, hanem a külvilág dominálása miatt is. A kastély mindenhonnan látszik, szószerint rátelepszik a tájra. Figyelmezteti a helyi embereket arra, hogy létezik a kastély és létezik benne az úr.

Az épületbe nem mentünk be, voltunk már itt. Inkább sétáltunk egy nagyot a parkban. Erdei ösvények, egy pici tó, lépcsők, fasorok. Bőven jó volt.

Utána viszont szerettünk volna sört inni a településen. De nem jött össze. Ami árnyékban volt, az mind kávézó volt. A sörözők asztalai mind a napra voltak kitéve. Volt egy pivovar, ez a szó nálam mindig mélyen zengő húrokat penget meg, az asztalai is árnyékban voltak, de még nem nyitott ki, ugyan mutogattak a restauracia felé, de ott meg az összes szabad asztal a tűző napon aszalódott.
Sóhaj. Ez egy remek kisváros. Én szószerint beleszerettem. De valamiért nem akar nekem sört adni. Csehországban. A fene sem érti.

Mentünk tovább. Áttekertünk a Moldva hídján. És hoppá, odalent láttam egy bringautat. Oké, ez most olyan önhájpolás lesz, de az alatt a pár méter alatt összeraktam fejben a nagy képet. Tehát a mai terv során Budejovicéig közutakon mennénk be, majd a legvégén, tényleg a legvégén rácsatlakozunk egy Moldva-parti bringaútra. De ember! Ez itt alattunk egy Moldva-parti bringaút, mely a tábla szerint Budejovicéig visz. Találkozniuk kell. Hát akkor hajrá!
Rábasztunk.
Pedig a bringaút jól indult. Ahogy egy csapdának működnie kell. Csakhogy egyszer jött a méltán gyűlölt tábla, miszerint a kerékpárútnak vége, oldd meg Bélám. Az útból pedig légkalapáccsal összetört járhatatlan valami lett. Nyilván nem fordultunk vissza. Sziszegve, káromkodva araszoltunk pár kilométert, amikor újra jó lett az út. Na meg rögtön volt is egy bringáskocsma. Ami jelzi, hogy ez a vacak út nagyon nem ideiglenes állapot.
Kifújtuk magunkat.

Vedd észre a háttérben a tájra rátelepülő kastélyt.

A Moldva partján hamar beértünk a belvárosba. Hatalmas nagy tér, de egyben rideg is. Kő és kő mindenhol. Sehol egy fa, vagy legalább egy szál fű.

A legnépszerűbb installáció a párakapu. Le tudtam volna feküdni alá aludni.

Séta. Beültünk egy étterembe, később derült ki, hogy olasz. Na itt sem lesz disznósült káposztás knédlivel.

Végül a specialitások közül választottunk, a csajok kacsasültet, én meg bátran valami pecsenye hoki-t.
Beszélgettünk, röhögcséltünk. Ittuk a sörünket.
Aztán jött a pincér a tányérokkal.
– Ki kérte a halat? – vágott a közepébe.
Döbbent csend. Hozzánk szólt? – néztünk össze.
De a másik két tányér az bizony kacsa volt, szóval hozzánk.
Háát, izé. Éhesnek éhes vagyok, de ez itt hal. Ehhez sok sör kell.
Végül Nej áldozta fel magát, szerencsére ő szereti a kacsát is, meg a halat is. Te meg tudjál róla, hogy a cseheknél a hoki az valami hal. Nem, ne foglalkozz a google translate alkalmazással, az csak kamu, hogy ez a szó jégkorongot jelent.

Ha nem a google fordítót használjuk, hanem egyszerűen csak beírjuk a keresőbe, hogy ‘hoki ryba’, rögtön meglesz a megoldás: kék gránátoshal.

Szolíd hazabringa. A hűtőtáska jól bírja.

Rengeteg időnk van. Meg egy tavunk. Strandokkal. Kombináljuk össze. Elmentünk fürödni. Az eleje iszapos, lányom itt le is blokkolt, de később teljesen jó lett a talaj és a felszíni kosz is eloszlott. Még el is kezdtem irígykedni a budejoviceiekre, hogy ilyen közel ilyen jó tavuk van.

Utána vacsora a kempingkocsmában. Az étlapon ott figyelt a kecsapos lángos. Most már nem fogtam vissza magam, kipróbáltam. Szóval. Sima lángos, bekenve fokhagymával. Erre jön rá a kecsap és a sajt. Majd vastagon megsózzák.
Ja és volt lekváros lángos is.
Meg valami vicces hermelin és utopenec. Mindkettő matchbox méretben. Viszont megfejtettük, van tócsni is (bramborák), azaz holnap még visszajövünk.
Mondjuk a sátornál azért toltunk egy rendes vacsorát is.

Hirtelen brutális erős szél jött valahonnan és meg is maradt. Miközben sehol semmilyen felhő. WTF? Holnapra mondtak esőt, de csak egy kicsit.
Viszont legalább nincsenek szúnyogok.

A megtett út 3D Relive animáción.

Illetve a Mapy.cz oldalon.

(Az a hosszú egyenes vonal a városban nem azt jelenti, hogy bulldózer üzemmódba váltottam, egyszerűen csak elfelejtettem visszakapcsolni egy darabon az órát.)