Month: February 2020

Végtelen

Ha a világ nem ad munkát
Én adok munkát a világnak

Ritkán szoktam álmokat leírni. De ez most engem is meglepett.

Az elméletileg végtelen pillanatot a valóságban egy hatalmas, de véges értékkel közelítjük. Emiatt van az, hogy az elméletileg halhatlan lét a valóságban halandó lesz.

Tudósok egy csoportja megpróbálta a pillanatot a valóságban is végtelenné tenni. És akinek sikerült, az eltűnt ebből a világból, egy másikba, egy üresbe. Egy örökké tartóba.

Persze végigálmodva sokkal izgalmasabb volt. Hogyan jönnek rá lépésről lépésre, hogy mi okozza a problémát. Hogyan próbálják minden tiltás ellenére megoldani. Hogyan sikerül végül és a katarzis, hogy a halandó élet összetettsége, a szeretteik hiánya miatt végül mégis visszatérnek a semmiből.

Kisgyerek kétségbeesetten belekiabál a semmibe.
– Apa! Hol vagy?
– …
– Apa! Kivel fogok ezentúl kapura rugdosni a parkban?
– …
– Apa!

Pukk.

– Itt vagyok.
– Jaj, de jó! Mennyit fogunk játszani?
– Végtelent.

Lenyűgöző álom volt.
Néha félek magamtól.

Ki vagy?

A kisbusz vagányan kanyarodott be a turistaház portája elé. Vidám társaság dőlt ki belőle.

– Oké, emberek – emelte fel a kezét Kisfőnök – Kulcsok a recin. Mindenki pakoljon le a szobájába, utána irány a bár! Az első program egy dumaparti lesz.

Az emberek lassan gyülekeztek. László belépett, kért a pultnál egy pohár sört, majd körbenézett. Éva mellett még volt hely. Ledobta magát.

– Sziasztok! – lépett be Moder Átor – Meglepetés! Ez egy irányított beszélgetés lesz. Én leszek a moderátor!

Senki nem vitatkozott.

– Bemutatkozással fogunk kezdeni!
– De Átor, mi a francnak? Ezer éve kollégák vagyunk!
– És? Mindent tudsz mindenkiről?
– Háát…
– Na ugye. Tehát. Mindenki bemutatkozik. De nem ám csak úgy! Egy dolgot mondhattok csak magatokról. De az a legfontosabb legyen! Az az egy dolog, amivel egyértelműen jellemzitek magatokat.

Néma csend.

– Na ugye. Lesz itt kihívás – vigyorgott Átor – Ki kezdi?

– Oké, ne tolongjunk…. Kezdjed te, László!

– László vagyok – állt fel László – Ilyen néven ismernek. Köszönöm.
– De László! – kiabált be Helga – Hát ennél sokkal több vagy!
– Nem. Pont ennyi vagyok. Beszélhetnék órákig és akkor sem tudnám ilyen pontosan elmondani mi vagyok. Ez a szakmám. Ez a hitvallásom. Hogy László vagyok. Hogy _ez a_ László vagyok. Mindenestől.
– Akkor legalább a legfontosabbat!
– Minden fontos. Mert lehet, hogy az a mozdulat, ahogyan rágyújtok, nem egyedi. Lehet, hogy az a mozdulat, ahogyan üdvözlöm a barátaimat, szintén nem egyedi. De a kettő együtt már igen. Ezek így, a sokmillió másikkal együtt fontosak, hiszen ezekből áll László, aki vagyok. Egyedi és megismételhetetlen.
– Meg egy kicsit nagyképű – fűzte hozzá Éva.
– Lehet. De ez már a te véleményed.

A hallgatóság mérlegelt. Átor hümmögött. Aztán mosolyt erőltetett magára.

– Ki a következő? Pista?

– Nos, miután László megölte a játékot, túl sokat nem tudok mondani – vonta meg a vállát Pista – Talán annyit, hogy ti mind különbözőek vagytok. Én nem.
– Pablo, genial! – kiáltott fel László.
– Picasso!
– Brian!
– Pontosan. Pacsi!

Mindketten vigyorogva néztek Átor fancsali képére.

– Menjünk tovább – szedte össze magát a hapsi – Helga?
– Hát, izé. Én nem tudok szárnyalni veletek. Én sajnos normális vagyok. Ennyi.

– Oké – sóhajtott fáradtan Átor – Akkor a továbbiakban csak igyunk.

Balaton 111 videó

Ez a legelső és egyben a legutolsó is. Eltekintve a rögtön az akció után legyártott 5 darab arizonai videótól és a szintén 5 darab dunamenti bringás videótól. Meg attól a félvideónyi nyersanyagtól, mely itt figyel a diszken és vagy vágok belőle valamit, vagy nem.
Ilyesmi. Első azért, mert ezzel indult tavaly ősszel a nagy videóvágós menetelés, és utolsó azért, mert ahogy telt az idő, úgy kezdett egyre kevésbé tetszeni, végül itt, a februári finisben újravágtam. Jobb is lett, rövidebb is.

Maga a történet annyi, hogy jüliusban nekivágtunk Nejjel, hogy körbeevezzük a Balatont. Vacak, rosszindulatúan szeles időt fogtunk ki, három napot letoltunk, aztán amikor a negyedik nap reggelén a meteorológia sem tudta megmondani, milyen idő lesz (egyszer Armageddont mutatott a grafikus előrejelzés, utána nem sokkal meg tiszta napot, a végén esős, borongós nap lett belőle, nulla széllel, ami különösen az akkor elrajtoló Kék Szalag mezőnyét lombozta le, minket meg azért, mert dacára a szélcsendnek, elég sokáig kettes viharjelzés volt, azaz csak megütött volna a guta a parton), szóval 111 kilométernyi evezés után feladtuk.
Emellett van egy rövid bevágás a videóban arról, hogy összel miért adtam fel megint.
Ez ilyen feladós év volt.

18ker – 01

Nem vagyok egy lokálpatrióta, 13 éve lakunk a XVIII. kerületben, lehet, hogy ez is csak egy állomás.
Viszont az utóbbi időben több meglepő információba is belefutottam. Gondoltam, megosztom.

Van ez a roppant romantikus nevű Ferihegyi Repülőtérre Vezető Út. Ez Gyömrői út néven indul bentről, később a Gyömrői útból szervízút lesz az FRVÚ mellett. Egy ideig marad a név, de aztán a befelé vezető oldalon a szervízút neve is FRVÚ lesz. Miért?
Sokat bringázok a fenti szakaszon. Az Iglói útnál megyek ki rá, a Csévéző úton megyek le róla. Ritka szar a terep, a forgalom is tud erős lenni, de most nem ez a lényeg. hanem az, hogy a szervízúttal párhuzamosan fut egy földút. Nos, az a Gyömrői út, pontosabban a valamikori, nagyon régi Gyömrői út maradványa. Valószínűleg egy időben az egész ilyen lehetett. Ment neki vagy Vecsésnek, vagy Ferihegyen keresztül közvetlenül Gyömrőnek.
Bringázás közben mindenféle hülyeségen jár az ember agya. Ezért szeretjük ezt a sportot.
Például belegondoltam, hogy akár ilyennek is képzelhette az író azt az utat, amelyen a Patás vitte Bendegúzt, cselédnek a bakterházba.

Aztán kezembe akadt egy cikk. Amelyből kiderült, hogy az Indul a Bakterház valós, konkrétan önéletrajzi regény. Rideg Sándor nagyon szegény családban nőtt fel, egy időben a szülei tényleg elszegődtették egy bakterházba cselédnek. Na és hol volt ez a bakterház?

Hagyjuk lógva egy kicsit ezt a kérdést.

A II világháború után Budapesten szobrot kapott két parlamenter. Az oroszok, amikor elérték a várost, két parlamentert küldtek be tárgyalni. A németek mindkettőt szó nélkül lelőtték. (Bár rossz nyelvek szerint a golyónyomok mindkettőjükön hátul voltak, de a pestiek már csak ilyen rosszindulatú népek.)
Osztyapenkó szobra volt népszerűbb. Sasad környékén állt, ahogy a 70-es út elhagyta a várost és kígyózott tova a Balaton felé. Stopposok találkozóhelyévé vált (“Találkozunk az Osztyapenkónál”), még én is használtam, illetve a közbeszédben mondás is született róla: “akkor lesz itt nyugati életszínvonal, ha Osztyapenkó lépést vált”.
A másik szobor, Steinmetz kapitány szobra a város másik szélén állt, gyakorlatilag ott, ahol most az Üllői út és az az ábrándos Ferihegyi Repülőtérre Vezető út találkozik. Gyakorlatilag Vecsés és Budapest határán. (Talán kevéssé ismert, hogy ez a szobor egyben Steinmetz Miklós sírhelye is volt, a háború után exhumálták és a szobor alatt temették újra.)

Oké. És? Nos, ha jobban megnézitek a térképet, ebben a kereszteződésben van egy sorompóval ellátott vasúti átjáró. Nem is akármilyen gyenge. Az Üllői utat, gyakorlatilag a 4-es főutat keresztezi a Budapest – Szolnok – Debrecen-Nyíregyháza vasútvonal.
Itt, ebben a kereszteződésben állt egykor egy bakterház. Benne a Szabó bakterrel, meg az egész cifra kompániájával. (Koncz bácsi bakterháza meg valószínűleg Vecsés túlvégén lehetett.) Ja, és a baktert tényleg Szabó bakternak hívták És végül azért rúgták ki, mert elaludt, nem engedte le a sorompót és a vonat elcsapott egy motorost.
Fura, mi? Amin én ott a bringán eltöprengtem, az teljesen valós volt. Ott lovagoltak ki és valahol ott hagyta magára Bendegúz a patást a döglött lóval.
Az egyik óriásplakátra akár ki is lehetne írni, hogy “Sanyiiii!! Sanyikám!!” Néznének nagyot a turisták.

© 2026 MiVanVelem

Theme by Anders NorénUp ↑