Egyre valószínűbbnek tűnik számomra, hogy ez a két dolog nem létezik külön-külön. Egy dolog van: te.
A test nem pusztán csak anyag, sokkal inkább apró élőlények szövetsége, melyek összeálltak, azért, mert így sokkal életképesebbek. (Az apró élőlények meg további, még apróbb élőlények, illetve még apróbb építőkockák szövetségei, de erre most ne menjünk el, messzire vezet.)
A lélek pedig _az a mód_, ahogy egy-egy ilyen szövetség igyekszik fennmaradni. A vezérlő szoftver. A mosolyaink, a gesztusaink, az ízlésünk, a preferenciáink, az elveink… mind arról szólnak, hogy hogyan menedzseljük a fennmaradásunkat. Mi az, ami jól esik ennek a konglomerátumnak? Mi az, ami annyira nem, de muszáj? Mik legyenek az arányok? Mennyire legyünk jó arcok? Mennyire éri meg seggfejnek lenni? Hit? Nos, a hit – bármilyen hit – nem más, mint egy ‘best practice’ beépítése a módszereink közé. Azaz a lelkünkbe.
Ebből sajnos az is következik, hogy minden olyan elképzelés, amely azzal számol, hogy a lelkünk valahogy túléli a test halálát, nem más, mint wishful thinking. A módot, ahogy éltünk, esetleg átvehetik mások. Legalábbis részleteiben. A testet alkotó anyagok újra hasznosulni fognak egy másik szövetségben. De az, ami mi voltunk, az alkotóelemeinkkel és az azokat üzemeltető móddal, olyan már nem lesz még egyszer.
Recent Comments