Ali Baba és a negyven rabló

Ez a karácsony nem indult igazán jól. Elég régóta minden évben megegyezünk Nejjel, hogy nem veszünk egymásnak semmit. Ami jelentősen megnehezíti a megfelelő ajándék kiválasztását, hiszen elviekben nem vehetnénk semmit, a valóságban viszont hogyan néz már ki, hogy kapok valami jelentéktelen, de mégis rettenetesen jópofa, filléres ajándékot én meg nem vettem semmit, persze Nejnél vice-versa.
Végül ezt az izét választottam, de nyilván az utolsó pillanatban, Magyarországon nyilván nem kapható, az Amazonról meg már nem ér ide időben. Egyedül a fenti linken adtak olyan szállítási határidőt, hogy talán. Talán megjön.
Tulajdonképpen megjött. 23-án. Csak éppen nem voltam otthon. A posta meg legközelebb szilveszter előtt nyitott ki.
B terv. Nyakamba vettem a várost és végül vettem egy kisebb szatyornyi marhaságot. Valami csak bejön.

Ugorjunk.

Szilveszter után mentem el végül a postára átvenni ezt a Wacky Waving Inflatable Tube fickót. (A továbbiakban WWIT.) Hát… hümmögtem. Meg voltam győződve róla, hogy USB kábeles, vagy gombelemes, nos, ehhez képest 9V-os téglaelemről ment. Nyilván ilyesmi nincs itthon, sem eldobható, sem akkumulátoros, naná, hogy töltő sem.
AliExpress.
Szerencsére a kütyük ezerrel fejlődnek, ma már lehet ilyesmit is kapni. Legalább nem kell külön töltő hozzá. Rendeltem egyet, Nejt meg megvigasztaltam, hogy várjon türelemmel még egy hónapot.
30 nap múlva csengetett a postás. Ideadta a dobozkát. Kibontottam. Ez volt benne.
Hát, ez nagyon nem az, amit rendeltem. Habár… tulajdonképpen megörültem neki. Az utóbbi időben ugyanis sorra kopnak ki a ceruzaelemes eszközeink – jelenleg már csak egy van, a Garmin túraGPS – miközben nekem meg itt van 26 darab nagyon jó minőségű AA akksim. Egy ilyen cuccal powerbankká konvertálhatom az elemeket, powerbankból meg soha nincs elég. Szóval oké. Nyilván le kell zongoráznom a dolgot a kínaiakkal, de nem gond.
Írtam már, hogy a kütyük ezerrel fejlődnek? Nos, ennek megvan az árnyoldala is. Amire azt hittem, hogy ceruzaelem, az valójában nem az. Hanem 18650 jelű zseblámpaelem. Ez az izé ugyanolyan vastag, mint egy AA elem, csak 1 centivel hosszabb. Jelenleg csak és kizárólag zseblámpákba használhatók. Ja, meg powerbank-konverterbe. Fasza, nem? A régi AA elemek meg itt rohadnak meg a nyakamon.

Jó. Kezdjünk el levelezni. Ezt a két dolláros szart nyilván nem küldöm vissza, de mivel nekem értéktelen, úgy döntöttem, hogy részleges visszatérítést kérek, olyan 8 dollár értékben. Ez ugye 2400 forint. Nem egy nagy tétel, de mindenképpen végig akartam csinálni. Kíváncsi voltam, hogyan mennek a dolgok az Aliexpressnél. Mennyire számíthatok korrekt hozzáállásra, ha esetleg drágább cuccal fürdök be?

Az első rossz pont: borzalmas reklamálási felület. Nem igazán lehet tudni, mi mire vonatkozik, mi mit jelent. Eleve tipikus esetekből lehet választani, ha pont nincs olyan – nálam nem volt – akkor be kell hasalni valamit. Én konkrétan azt választottam, hogy a termék nem úgy néz ki, mint a fotón. Naná, hiszen teljesen más volt.
A kapott cuccról csináltam fényképeket, feltöltöttem. Megírtam azt is, hogy kérek vissza 8 dodót.

Első körben a kereskedő lepattintott. Hogy ők nem is árulnak ilyesmit. És lóf@szt a seggembe, nem pénzvisszatérítést.

Akinek esetleg nem ismert a rendszer: az Alibaba nem kereskedik. Ők egy integrátor jellegű szervezet, több millió kis kínai kereskedőcég van a név mögött.

Na most, természetesen árultak. Elutasítottam az ajánlatukat. Kösz, lóf@szból itthon is van elég. A felület továbbra is gáz volt, az elutasítás mellé már nem tudtam kommentelni. Kínomban az eredeti bejelentést módosítottam. Hogy kurvára nem érdekel, ki cseszte el, de valaki rossz csomagot küldött. Focizzák le. Nekem pedig vagy utalják vissza a 8 dollárt, vagy küldjék újra a cuccot.

Nejnek szóltam, hogy bocsi, de a WWIT egyelőre még nem fogja riszálni a seggét.

Vártam. Azt már korábban megtaláltam a feltételek között, hogy ha a kereskedő 3 napon belül nem reagál, akkor a visszatérítés automatikusan érvénybe lép.
Két nap után jött az értesítés, miszerint a konfliktus feloldhatatlan, belépett a kezelésbe az Aliexpress. Egy kicsit fényezték magukat, hogy ők mennyire fasza gyerekek, aztán megkérték, hogy várjunk, amíg döntenek ebben a nagy horderejű ügyben. Végül két nap után megszületett a döntés. Elmeszelték a céget, nekem pedig felajánlották, hogy vagy megtartom a cuccot és megkapom a 8 dollár visszatérítést, vagy visszaküldöm a terméket és megkapom a teljes befizetett összeget.
Na, ezt már elfogadtam. Az első pontot.

Öröm. Boldogság. Hejehuja.

Végre letisztult a terep és megrendelhetem azt a négy cuccot, melyeket közben összeraktam, benne persze az eredeti 9V-os akksival.

És ekkor jött az a nyomorult koronavírus.

No future

Mostanában a kettlebell mellett Sex Pistols-t hallgatok. Illenek egymáshoz, mindkettő olyan dinamikus.
Nyilván nem tudom megkerülni a címben említett beszólást.

Ha jobban belegondolunk, így, ilyen röviden, nem sok értelme van. Akartak valami nagyot, valami megbotránkoztatót mondani a fiúk. Meg persze fontos volt, hogy rövid legyen, jól lehessen ordítani.
Oké, persze, tudom, az van mögötte, hogy nincs _jó_ jövő, csak hát a ‘jó’ kifejezés erősen szubjektív, azaz tovább pontosítva, nincs számunkra jó jövő, feléltétek, rohadjatok meg. OK boomer.

Ez elég evidens, önmagában nem is ért volna meg egy írást.

Sokkal érdekesebb metafizikai problémához jutunk, ha komolyan vesszük az állítást. Nincs jövő? Na de, miért ne lenne? Jó, kipusztul az emberiség. Jó, ötmilliárd év múlva felrobban a Nap és visz mindent a környéken. És? Az idő, köszöni szépen, telik. A jövő meg jön, minden pillanatban egy.
Biztos?
Van-e értelme időről beszélnünk, ha eltűnik az egyetlen (vagy összes) lény, amely képes tudatosan érzékelni azt? Van-e jövő, ha megszűnik az idő érzékelése?

Belga kirándulás

Az a bizonyos katasztrófába torkoló, de aztán mégis jól végződő, egynaposnak induló, de végül ötnapossá váló kirándulás Brüsszelbe és környékére. Most már mosolygunk rajta, végülis fél évvel később a költségtérítésünket is megkaptuk, mi a gond? Nos, az a 24 óra, amíg bepánikolva, magunkra hagyva, mindenféle eszköz nélkül csak kapkodtunk valamiért, amibe megkapaszkodhattunk volna. Az volt a probléma.
De a videóban mindebből semmi nem látszik.

Kommunikáció a neten

  • Mindenki mintha keresné, min sértődhetne meg.
  • Mindenki felületesen olvas. Utána megsértődik.
  • Iróniával ne is próbálkozz. Megsértődnek rajta.
  • Ha azt mondja valaki, hogy rasszista vagy, fogadd el egyből. A neten nem nyerhetsz.
  • Ember, még arról sem tudod meggyőzni a másikat, hogy a Föld nem lapos.

Civilization

Ezt az írást tényleg csak azok olvassák, akik ismerik a táblás játékot, de még azon belül is csak azok, akik függők.
A többiek nem fogják érteni. Vagy élvezni.
December 25-én 10.00 tájban ültünk le az asztalhoz. Csak a setup elvitt két órát, így gyakorlatilag délben kezdtünk el játszani.
Délután egykor feladtam a játékot.
Ritka ocsmány balszerencse volt. Miután felfordultak a térképek, kiderült, hogy a sarkomat három barbár falu zárja el a külvilágtól. Ami annyira nem baj, mert a barbár falvak leküzdésével értékes kincsekre lehet lelni, az én civilizációmnak meg volt egy olyan előnye, hogy barbár falvak elfoglalásakor extra kultúrapontokat kapok, melyek szerencsés esetben nagyot tudnak rúgni egy civilizáción, szóval minden adott volt, hogy már rögtön az elején erős startot vegyek.
Szorgalmasan neki is álltam. Folyamatosan támadtam a falvakat. Egy meglehetősen béna hadsereggel. Mely minden elpusztulás utáni újra felállításkor megint bénára sikeredett. (Erről nem tehettem, húzni kellett a lapokat.)
Első barbár csata. Gyenge hadsereggel. A barbárok közepesen erős sereget húztak. Nyertek.
Második barbár csata. Gyenge hadsereggel. A barbárok közepesen erős sereget húztak. Nyertek.
Harmadik barbár csata. Megint gyenge sereget húztam. A barbárok megint közepeset. Megint nyertek.
Vedd észre, a barbárok ekkor már a kilencedik húzáskor kaptak közepesen erős harcost. Gyengét egyszer sem. Én 6 húzásnál jártam, ebből mind a 6 gyenge harcos volt.
Jelzem, ha csak egyszer is közepes hadsereget húzok, nyerek. Ha a barbárok egyszer is gyenge hadsereget húznak, vesztenek. (Mindegyik csata döntetlen lett, csak hát ilyenkor a védekező nyer.)

Kész. Passz. A seregem teljesen lenullázódott, új várost pedig – a blokáddal körülvéve – nem tudtam alapítani. Legalább 3 ciklus kellett volna ahhoz, hogy egy újabb hadsereget állítsak össze, melynek esélye lett volna feltörni a blokádot. Persze semmi garancia nem volt arra, hogy az erősebb lesz. És ilyen hadseregből legalább három kellett volna. Az eredeti városom – a főváros – béna volt, mert a koncepciónak része volt, hogy a második város fogja beindítani a rakétákat. Mely második városnak esélye sem volt megszületni.

Hümmögtem. Morfondíroztam. Majd feladtam. Innentől a többiek minimum 3 kör előnnyel indulnak. Egy nagyjából 10-12 körös játékban. Óriási előny, ráadásul rögtön az elején, amikor minden arról szól, ki mekkora rakétákat tud begyújtani. Mert minél hamarabb robbant valaki minél nagyobbat, annál messzebb jut a végén.
Én meg üldögéltem volna a sarkomban és reszelgetem a körmöm. Másfél napon keresztül. És ez az optimista verzió. Bárki ráérez, hogy gyenge vagyok, mint a lisztharmat, lever, mint vak a poharat és vége a játéknak.
Szóval inkább kiszálltam. Minden szempontból az a tisztább helyzet, ha egy ennyire béna kacsa nem befolyásolja a játék végeredményét.
Csakhogy.
Mindenki felháborodott.
Mindenkinek igaza volt.
Az egész úgy indult, hogy játszunk másfél napot. Közösen. Minőségi idő a családdal. Ha kiszállok, az egészet agyonvágom. Ha maradok, akkor viszont egy megalázó játékban kell résztvennem. Sokkal-sokkal gyengébb leszek a többieknél és csak azért nem fognak megtámadni, hogy ne érjen véget túl hamar a játék.

Hosszú patthelyzet volt. Ittunk egy üveg vörös bort. Legalább egy félórát eltöltöttem a tábla felett. Mi lenne a legkisebb hatókörű beavatkozás, mely visszaengedne a játékba? Végül azt kértem, a három barbár faluból vegyünk le egyet. A másik kettő maradhat. Nem kérek fosztogatási pontot, se kultúrapontot, se külön hadsereget, semmit. Csak egy barbár falu kerüljön le a térképről és ki tudjak szabadulni a blokádból.

Mindenki boldogan belement. Hiszen ezzel nem lettem erős, sőt, még így is kábé egykörös hátrányban mozogtam a többiek mögött, de már nem voltam teljesen kutyaütő. Mehetett a játék.
Ment is.
Az eredmény tulajdonképpen mindegy. (Óriási holtverseny lett a vége, a győztes célfotóval nyert.)

Ami viszont – immár folyamatosan – elkedvetlenít, az az, hogy ez az általam egykor annyira szeretett játék, mennyire nem igazságos. Frusztrálóan nem az. Folyamatosan gallyazzuk lefelé. Szabályokat törlünk. Szabályokat módosítunk. Kidobtuk a híresember-kártyákat. De még így is túl nagy a szerencse szerepe. Nem azt mondom, hogy ne múljon semmi rajta (be szép is lenne), de ez így erős. Mintha sakkoznál és az elején a szerencsén múlna, hogy kapsz-e királynőt. Nincs annál bosszantóbb, mint amikor felépítesz egy bonyolult stratégiát és kikapsz, mert a másik sorra húzta a szerencsekártyákat és szerencséje volt. Persze, nyilván az is egy stratégia, hogy valaki a szerencsejátékra építkezik, sajnos ez egyike is a nyerő stratégiáknak… csak hát ennyire erővel autóskártyázhatnánk is. És ahhoz nem kell két óra setup.