A halállal megbékélni azért különösen nehéz, mert előtte az élettel kell. A jelentéktelenségünkkel. A világegyetem közönyével. Hogy nemhogy az egyes ember, de a Föld teljes élővilága sem számít.
Nem az a baj, hogy ha meghal az ember, akkor az, ami volt, eltűnik. Ami különösen bosszantó, az az, hogy maximum 50 év múlva már létezésének hatása is elenyészik. Mintha nem is élt volna. 60-80 évnyi tevékenykedés… melynek háromnegyede durva szívás. Azt a 25 százalék jót kell időben észrevenni és élvezni. Aztán ennyi. Semmi nincs előtte, semmi nem jön utána. Semmi nem marad fent belőle.

Itt elkezdtem írni egy hosszabb eszmefuttatást arról, hogy mennyi értelme van bármennyi önfeláldozásnak is jövőbeli dolgokért, kivezetve arra, hogy semmi, mert gyakorlatilag mindegy… de végül nem írtam meg. Mert az is mindegy.