Így legyen lottóötösöm, ahogy ezt megtippeltem. A Péterhalmi erdő Facebook oldalán sorra bújnak elő a házmesterlelkületűek, akik szerint ez egy szörnyű törvénysértés, gyakorlatilag lopás és azonnal állítódjon helyre a jog és az elvárt környezet. Mert hogy képzelik ezek?

Azt, hogy hogyan képzeljük, azt majd egy másik írásban írom meg. Most csak arra hívnám fel a figyelmet, hogy egy klasszikus Csubakka-védelem kezd körvonalazódni. Ugyanis az, hogy a jelenlegi kerítéshatárok és a jogi telekhatárok között van 2-3 méter eltérés, az egy dolog. Meg lehet vitatni, hogy mi legyen a helyzet megoldása. De ez a tény teljesen független a térkövezős projekttől. A nyomvonal végig figyelembeveszi a kerítéshatárokat, sehol nem ír elő bontást. A lakossági fórum is a burkolásról szól, pontosabban arról kellene szólnia, hogy az itt élők akarják-e ezt a térkövezést, vagy nem.
A telekhatárok feszegetése terelés. Olyan terelés, amelynek semmi köze sincs a projekthez. Az, hogy hirtelen feltűntek a kerület minden részéből arcok, akik nekiálltak tolvajozni és RENDET követelni, az nem más, mint az itt élők morális megbélyegzésére irányuló szándék. Ahogy ezek az alakok feltűntek az FB-n, biztos vagyok benne, hogy ott lesznek a lakossági fórumon is és megpróbálják parttalan vitába fullasztani azt. Miszerint ezeknek van bőr a pofájukon ellenszegülni, amikor közönséges tolvajok.

Hogy hirtelen magától jelent volna meg ennyi házmester? Nehéz elhinni. Hiszen ez az állapot már 30 éve létezik. Hogy hirtelen ennyi, nem a környéken élő embernek kezdett el fájni ez a kétméteres csík, itt a senkiföldjén? Ezt is nehéz. De ennél többet nem lehet állítani. Maximum gyanakodni. Cui prodest, ahogy anno már Seneca is megírta. Ha valami furcsát tapasztalsz és nem tudod, miért történik, akkor keresd azt, kinek az érdeke.

Egy dolgot nem vesz figyelembe az önkormányzat. Azzal, hogy vissza-visszatérően nekifut tűzzel-vassal, kiprovokált társadalmi nyomással (lsd 5 évvel ezelőtt, illetve ismét egész véletlenül reflektorfénybe került kerítéshatárokkal, na meg korábban a vízelvezetéstől szenvedők felhergelésével) az út leburkolásának, az itt élők határozott és erős tiltakozása ellenére, miközben arra mutogat, hogy csak és pusztán az itt élők érdekében teszik, nos, minden egyes nekifutás, minden egyes megbélyegzés csak egyre jobban összekovácsolja az ellenállást. Mert ha eddig nem is voltunk biztosak abban, hogy mi lehet a háttérben, de az, hogy ilyen makacsul, ennyire szembeszegülve az itt élőkkel, egyre erősebb rohamokkal újra és újra nekifutnak, egyre valószínűbbé teszi, hogy itt valami oltári nagy disznóságnak kell lennie a háttérben, melyet a helybenlévők rovására valósítanának meg. Ráadásul ez olyan gyanú, amely minden próbálkozással csak erősödik. És ez már a harmadik próbálkozás. Az első kettő nagy autóforgalmat hozott volna az utcába, leválasztva a kertvárost az erdőről. Akkor? Persze, hogy nem akarjuk.

Na mindegy. A magam részéről attól tartok, hogy hiába próbálkozik az önkormányzat, itt már nincs helye a párbeszédnek. A valós életben úgy vagyok vele, hogy ha alaposan, érvekkel alátámasztva elmagyaráztam valakinek, miért nem akarok megcsinálni valamit, majd az illető nem sokkal később megint bepróbálkozik és újra elmagyarázom neki, megint alaposan, hogy miért nem csinálom meg, majd az illető harmadjára is bepróbálkozik, akkor már nem magyarázkodok. Az illető szemmel láthatóan nem akarja megérteni, amit mondok. Abban reménykedik, hogy egyszer véletlenül azt fogom mondani, hogy igen. Ezért újabb magyarázat helyett ilyenkor már csak annyi jár, párbeszéd helyett, hogy NEM.