Month: September 2019

Bad Gögging
2019.08.14; szerda

Távolság: 97,1 km.
Szint felfelé: 350 m.

Megint gyönyörű vízpára.

Reggel még benéztünk a Ried szigetre, mely a Wörnitz és a Duna folyók találkozásánál alakult ki. Ez volt a régi városmag. Aztán irány az újabb nap.

Emelkedők, emelkedők mindenhol. A térdem eleinte sikoltozott, most már apatikus. Nyilván ez a nedves, nyirkos idő sem kedvez az izületi problémáknak. Habár ma, nem akarom elkiabálni, de mintha száraz napunk lenne.

A romantikus útvezetésnek is megvannak a mellékes hatásai. Tájegység szinten képben vagyunk Württemberg és Bajorország egyes részeinek trágyaösszetételével. Sőt, lassan már megkedvelem ezt az édeskés, néha savanykás szagot. Egy előnye mindenképpen van, nyugodtan lehet talfingen, senki nem veszi észre. A tehén volt.

A boltban felettébb érdekes proteincsoki.

Alapvetően kétféle proteincsoki létezik: gyártanak tejsavóból és tojásfehérjéből. Pedig van egy magától értetődő alapanyag is: a disznóhús. Nos, itt bátran meglépték: a képen proteincsoki látható, sertéshúsból. Igaz, inkább olyan, mint egy kolbász, de az van ráírva, hogy proteinszelet.

A mai nap olyan semmilyen. Nem esett az eső. Nem sültünk feketére a napon. Kocsmát nem találtunk, de boltokat igen, nagyjából 25 kilométerenként. Sör, péksüti.

A kerékpárút a szokásos murvás. Mi meg csak tepertünk.

A kemping előtt Neustadt szélén újabb álomvilág: egymás hegyén-hátán egy csomó jó bolt. Csak hát… a pultok szokatlanul üresek. Na mindegy, hideg sör volt, most meg jó lesz a tartós kenyér is. De kolbászért már át kellett mennem egy másik boltba. Aztán a villámcsapás! Hiszen a pénztárosnő úgy köszönt el, hogy kellemes ünnepeket kívánt! Húbazmeg. Ez nem lehet. Visszamentem. Megnéztem az ajtón a nyitvatartást. Semmi ünnepi nyitvatartás. Talán. Talán megússzuk.

A kemping most nem kenuklubnál van, hanem egy fürdőváros, Bad Gögging mellett. Kint a pusztán, egy egykori malomnál, mely helyén ma már törpevízmű dolgozik. Ez látja el a kempinget árammal.
A recepciós egy korombeli nő. Elmondtam angolul a szokásos dumát. Bólogatott. Majd közölte, hogy nem érti. Oké. Elmondtam németül. Örült. Örültem. Aztán ha már ilyen jól összemelegedtünk, megkérdeztem, hogy holnap normális nap lesz-e, vagy valami ünnepnap?
– Óh! – mosolyodott el – Természetesen ünnepnap.
– A boltok nyitva lesznek?
– Dehogyis. Minden zárva lesz.
Kész. Matt. Beleszaladtunk egy négynapos ünnepbe. Mert biztos vagyok benne, hogy az a péntek már igencsak takaréklángon fog lobogni. Nem lesznek boltok. Mindent ellep a bringás tömeg. A kocsmákba nem lehet beülni. Vasárnap, extra kiadásban. A legrosszabb, ami egy hosszútávú utazóval történhet.
Gyorsan ledobáltam mindent a bringáról és visszaszaladtam a boltba. Mákom volt, a közeli Edeka végre boltként nézett ki, tele voltak a polcok mindennel. Ha ki akarjuk húzni valahogy péntek reggelig, akkor az 4 étkezésnyi cucc, meg 16 sör. Kész. Képtelenség. Marad a csapvízért kuncsorgás a kocsmáknál, mert kút sem nagyon van.
Sivatag.
És a péntekkel sem fogunk olyan sokáig jutni. Szombaton csak délig lesznek boltok és vasárnap ugyan már Ausztriában leszünk, de ott is zárva lesz minden. Pokolian szar négy napunk lesz. Az egy dolog, hogy ennyi sört nem tudunk magunkkal vinni, de kaját sem. Szét kell logisztikáznunk az agyunkat, le-lemászkálni a bringaútról, településeket, nyitvatartó boltokat keresni. Fasza.

Utána sátorállítás, majd vacsora. Néztem a kolbászt, majd elnevettem magamat. Echt Schwarzwälder Landjäger. Ez a kolbász neve. A borítóképen meg egy országúti bringás teker ezerrel. Mikor lesz nálunk olyan, hogy bringás kolbász?

A szomszéd sátorból mintha magyar beszéd szűrődne ki. Apuka, anyuka, három gyerek, nagy sátor. Német rendszámú autó. Rájuk köszöntem, magyarul.
– Jaj, de jó! – lelkendezett az anyuka – Beszélnek magyarul?
– Igen, Budapestről jöttünk.
Aztán beszélgettünk. Amikor megtudták, hogy milyen úton járunk, külön örültek. Mint kiderült, a hapsi – aki német, de egészen jól megtanult magyarul – egykor legyalogolt Donaueschingenből Mezőkeresztesre. A lányhoz. Na, ez a szerelem. Kiskocsiban húzta maga után a cuccát és hipp-hopp, 29 nap után már lent is volt.
– Nem tudjátok, milyen ünnep lesz holnap? – érdeklődtem.
– Ünnep? Semmilyen.
– Na ne. A recin is azt mondták hogy az lesz.
– Várjál! – csapott a fejére a nő – Ez nem Württenberg! Bajorországban vagyunk!
– Tényleg! És augusztus 15 az bajor nemzeti ünnep! – nézett rá a férje.
– Ja. Akkor most bepattansz a kocsiba és elrohansz a boltba bevásárolni.
Michael Mihály pedig már rohant is.

Utána még felajánlották, hogy van náluk bor, este üljünk össze bandázni. El kellett utasítanunk az ajánlatot. Este nagyon komoly tervezési munkánk volt, mindenképpen meg kellett csinálnunk és simán kijöhetett belőle az is, hogy extra korán kell kelnünk. Nem fért bele egy kései lefekvés.
Így is történt. A tervezésnek az lett a vége, hogy 5.30-as ébresztő, így este nyolckor már be is bújtunk a sátorba.

És holnap, a Nagy Nemzeti Bajor Ünnepen lesz a legbonyolultabb, legnehezebb napunk. Amelytől már akkor is tartottam, amikor még nem tudtam, hogy ünnepnap lesz.
Haza akarok menni.

Ja, a lényeg. A kempingben zenélő vécé van. Nem hülyéskedek. Valami zenés rádióadó van kihangosítva minden egyes fülkében. Meg úgy egyáltalán az egész vizes blokk, mintha a jövőben járnánk. Durván nagy a kontraszt a tegnapi kenuskemping lepukkadtságával. (Mellyel egyébként nem volt semmi baj, jól állt neki.)

– Relive videó –

Térkép

Ulm
2019.08.12; hétfő

Távolság: 108 km.
Szint felfelé: 400 m.

Pár szó a távolságokról. Nem, nem terveztem 100 km fölötti távokat. Az elképzelés az volt, hogy napi 80-90 km közötti távolságokat megyünk. Jó. De hogyan határozom ezt meg? Hát például a Google Maps segítségével. Én naív nyári gyermek. Oké, azt mondom neki, hogy Sigmaringenből megyek Ulmba, kerékpárral. Mennyi lesz az út? Azt fogja mondani, hogy 83,5 km. Tökéletes, ugye? Csak éppen a Google Maps nem a Donauradweg bringaúton fog tervezni, hanem minden olyan úton, ahonnan nincs explicite letiltva a bringa. Így fog kijönni az, hogy az a 83,5 kilométer, az bizony 108, ha a bringaúton megyünk. Hát, nagyon nem mindegy.

Oké. Elböktem. De végre hétfő. Nyitva vannak a boltok, eltűnik a tömeg, be lehet ülni bármelyik útmenti hüttébe. El sem tudod képzelni, mekkora megkönnyebbülés ez.

Reggel esőre hajló idő, gyorsan összedobtuk a sátrat és átköltöztünk a mellettünk lévő hordónegyedbe. Nem tudom, ezt ki találta ki, de lakó, az nem volt bennük. Viszont a közösségi terüket remekül kihasználtuk. Ja, és volt konnektor is. Szemérmetlenül rádugtuk a hosszabbítót, benne az USB-elosztós töltőkkel, simán töltöttünk nyolc USB eszközt (+ dupla USB töltők) és négy ceruzaakksit.

Szóval végül jól sűltek el a dolgok. Az esti vihart megúsztuk a büfében, az éjszakai vihart a sátorban, reggel a vihar szünetében összecsomagoltunk, minden elektromos eszközt fullra töltöttünk. Mi kell még?

A kempingből kifelé bekapcsoltam a Goprót. Kitoltuk a bringákat a lezárt sorompó mellett. Nem volt hosszú idő, de pont közben merült le a kamera akksija. A francba. Akksicsere. Nem rövid idő. De nem tudtam befejezni. Hatalmas hasmenés kapott el, alig értem el a vécéig. Visszajöttem. Sóhaj. Akkor cseréljük már ki ezt az akksit. Erre Nej kapta fel szügyönlőttként a fejét és rohant el a klotyira. Azaz vedd észre, hogy ha nem merül le abban a durván fél percben a Gopró akksija, akkor mindketten a sigmaringen-i vár alatt szarjuk össze magunkat. Milyen apróságokon múlik a high life.

Ez is harcos nap volt. Az első nagyváros Riedlingen. (Nej nem győzött vigyorogni, hogy errefelé minden *lingen. Néha tényleg bájos nevek jönnek ki belőle.) Ide először csak benézni akartunk – az ősrégi favázas házak miatt – de rögtön olyan durva kaptatókat mászatott meg velünk az út, hogy utána már nem vacakoltunk, tovább kapaszkodtunk egy REWE boltba. (Az egyik legjobb. Ennél már csak az EDEKA jobb.) Sör, péksütik. Ha esetleg nem lenne kocsma a következő 25 kilométeren.

Rechtenstein. Valami olyasmi, mint Drakula idejében egy eldugott faluban a helyi fogadó. Szürke ég, délben már alkonyati sötétség. Nagyon taszító. De dél volt. És éhesek voltunk. És a fogadó elé ki volt kötve három bringa. Márpedig ha ide mások is bementek, akkor… valami csak lesz.
Odabent egy öreg mámi ténfergett a kocsmában. Akit megüthetett korábban a szél. Néhányszor. Csak németül beszélt. Valami érdekes tájszólásban. Nem bonyolítottam, amikor beléptem, közöltem: essen, trinken. Nem értette. Innentől képzeld el a kommunikációt. A másik asztalnál – az a bizonyos 3 bringa – félóra volt, mire tisztázták, ki mit kért és mennyi is a cech. Mindenki német volt. Nej szemérmetlenül röhögött. Kettőnk közül én vagyok a németes, ez a szopás rám várt. A kaját megkaptuk, semmi extra, mirelit krumpli, mirelit rántott hús, de az ár is ehhez illeszkedett, szóval rendben volt, a sör meg finom. Oké, fizessünk. Nos, ha nem lenne több évtizedes tapasztalatom a végtelenül hülye júzerekkel, akkor sikoltozva gyújtottam volna rá a fogadót a banyára és futottam volna be a közeli erdőbe, a még mindig égő fáklyával a kezemben. Két sör, két saláta, két rántott hús hasábkrumplival. Ugye, nem bonyolult? Háromszor futottunk neki, az öreg hölgy háromszor kezdett új számolócédulát. Én az étlap alapján olyan 30 euróra saccoltam, de amikor a nő a sokadik próbálkozásra közölte, hogy 21, csak legyintettem. Oké, legyen 25. Erre a mámi boldogan bólogatott. De most komolyan, a rokonai, az üzlettársai hogyan engedhetik, hogy ez a szemlátomást szélütött öreg hölgy ilyen munkát végezzen?
Mindenesetre bizarr élmény volt. Gondold el, egy kis falu, borult ég, szemetelő eső, nyomasztó épület, debil személyzet. Azon sem lepődtem volna meg, ha az oldalhelyiségben ketrecet és kemencét találtam volna.
De legalább ettünk valami szilárdat. Ne kérdezd, miből.

Indulás előtt ponyvázás. Eleredt az eső.

Aztán Ehingenben egy újabb bevásárlás. Mert közben beszlopáltuk a korábbi adagot.

Aki esetleg hasonló túrát tervez, annak érdemes megjegyezni, hogy innen, Ehingenből indul egy alternatív útvonal. Ez tulajdonképpen a Donauradweg alternatív útvonala, az én kalauzom konkrétan ezt is javasolja. Azt mondja, hogy innentől Ulmig meglehetősen uncsi az út, miközben a kerülő úton ott van a Blau völgye (a Duna mellékfolyója) illetve Blaubeurenben a Blautopf tengerszem a csodálatosan kék vizével. Ez mind szép és jó, de 10 kilométeres kerülő. Tekintve, hogy a távolság számunkra is váratlanul 83,5 kilométerről 108 kilométerre nőtt, a plusz 10 kilométert már nem vállaltuk be. Arról nem is beszélve, hogy a kemping nagyjából a bevezető bringaút mellett van, a kerülő út esetében viszont át kellett volna rágnunk magunkat Ulm néhány zűrös csomópontján.
De tudjál róla.

Klausztrofóbia. Lennie kell valami hasonlónak a sörtelenségre is. Amikor bringázol szántóföldek, kukoricások között, és 40 kilométeres távolságon belül nincs lakott település, te pedig bepánikolsz, hogy jézusom, ha bármi történik a bringával, akkor itt maradok a semmi közepén sör nélkül.

Az egész napból a trágyaszag maradt meg. Annyit mentünk mezőgazdasági területen. És persze folyamatosan murvás a kerékpárút. Semmi aszfalt.
Ja, meg a túl sok romantika. A kijelölt útvonal igyekszik téged a természetben tartani: szántóföldek, legelők, kukoricások, Duna-part. Nem hogy a települések szélét érintené, vagy gyorsan átmenne rajtuk, nem, durván elkerül minden települést. Azaz boltot, kocsmát. Komolyan, nagyon komoly tervezést igényel (Google Maps, search groceries), már csak az is, hogy élelemhez, neadjisten sörhöz jussunk.

És ne tudd meg, mennyire fura ez a világ. A boltok nagyjából felében nincs hideg sör. Nincs. Ki kell tapasztalni, hol van, hol nincs. Míg Magyarországon a legutolsó falusi CBA-ban is van 5-6 féle hideg sör a hűtőben, addig Németországban (Württenberg, Bayern) ünnep, ha egyáltalán találsz.

Nem tagadom, borzasztóan jól esett, amikor a kemping előtt benézve az ajtón, megláttam azt a középkorú, testes nőt, aki vigyorogva integetett, hogy gyertek be, fáradt lüke vándorok, csak rátok várunk. És tényleg. Pillanatok alatt lerendeztünk mindent (majdnem azt mondtam, hogy papíroztunk, de ilyesmiről szó sem volt), aztán amikor kiderült, hogy magyarok vagyunk, a nő odaintett egy másik nőt – valami kuzint – aki szintén magyar volt, kíváncsian várva, hogy mit csinálunk. Mit csináltunk volna? Ahogy két magyar találkozik a világ végén.
– Helló.
– Helló.
– Van valami problémátok?
– Kösz, nincs. Elboldogulunk.
– Akkor jó.
A közönség szemlátomást elégedetlen volt a produkcióval. Aztán rájöttek, hogy ez a valódi produkció. Hogy két magyar találkozik 1000+ kilométerre Magyarországtól és igyekeznek a létező legrövidebb módon lezárni a kapcsolatot a másikkal. Mert ez olyan magyar.

Feltoltuk a sátrat. Berendeztük. A gondnok csajtól tudtuk, hogy ennyire későn már csak a belvárosban találunk boltot, így bringára pattantunk és beelőztük a holnap reggeli városlátogatást. A REWE ugyanis pont a Dóm mellett volt, az meg – a Dóm térrel együtt – az a rész, amelyet érdemes megnézni a városból.

Izé, nem tudom, mennyire jelent ez újdonságot számodra, de nem árt tudni, hogy az ulmi katedrális a világ legmagasabb keresztény temploma.

Visszaérkeztünk. Leültünk vacsorázni. Erre odajött mellénk egy srác.
– Tudok valamit segíteni?
– Hmmmpfffmmph? – néztem rá, egy fél zsemlével a számban.
– Szeretnék nektek segíteni.
Lenyeltem a fél zsemlét.
– Figyelj, nem tudom, ki vagy. Mi mindent elrendeztünk egy hölggyel. Nincs szükségünk semmilyen segítségre.
– Oké.
És elment.
Furán néztünk egymásra Nejjel. Ez mi volt?

Aztán telt az idő. A kemping lassan elszundikált. Mi szerencsére vettünk annyi sört, hogy sokáig tudtunk üldögélni a közösségi placcon. Meg egyébként is, leszakadt az ég és jobb volt napernyő alatt üldögélni, mint a sátorban hallgatni az eső dörömbölését.
Ekkor jelent meg az előző srác. És a történet határozottan bizarrá változott.
Nagyon rövid idő alatt kiderült, hogy a srác grúz. De arra meg ő nem számított, hogy olyan emberekkel fut össze, akik annyira ismerik Grúziát, mint mi. Mit mondjak? Percek alatt hangosan ordibáltunk egymással, majd a következő pillanatban harsányan veregettük egymás lapockáját. Minden kulcsszó – Szvaneti, Ushguli, Kazbegi – harsány orgazmust okozott a túloldalon. Ekkor már volt a fejemben – leginkább sör – a srác pedig teljesen belelkesült és veszettül nekiálltunk kommunikálni valami soha nem létező nyelven. Egyszerre beszéltünk németül, angolul és oroszul. És amíg egy németnél ez nem működik, két ilyen szerencsétlen náció esetében tökéletesen ment. Pontosan értettük a szavakat, hiába voltak egy mondaton belül különböző nyelvűek. Ki a fenét érdekelt? Meg akartuk értetni magunkat a másikkal. Nej egy idő után el is veszítette a fonalat, elment mosdani, majd aludni. Mi viszont egyre erősebben és egyre lelkesebben vetettük bele magunkat ebbe a nyelvi tohuvabohuba, na meg Grúzia (ugye tudod, Georgia) viszonyainak elemzésébe, aztán amikor átmentünk abba, hogy hogyan is mondják nálatok azt, hogy… és igen, nálatok meg hogyan mondják, szóval ekkor mondtam azt, hogy lassan el kellene mennünk aludni. Holnap megint 100 körüli kilométer vár ránk. Illetve a fene sem tudja.

Végül bedőltem a sátorba. Jócskán elfelejtve minden biztonsági beállítást, melyet még meg kellett volna tennem.

– Relive videó –

Térkép

Sigmaringen
2019.08.11; vasárnap

Távolság: 88,2 km.
Szint felfelé: 480 méter.

A reggeli pisi korán kizavart mindkettőnket a sátorból. Ez később rendszeressé is vált. Ugye este a sörök, aztán jobb híján korai fekvés, logikus, hogy mindebből korai és igen sürgető ébredés lesz. Utána szaladtam vissza a sátorhoz a fényképezőgépért, mert a tó hajnali ködpárával fantasztikusan nézett ki.

Aztán megint elmentem vécére. Hja, a sörök. Meg a prosztata.

Sátorbontás, különösen alapos pakolás. Nagyon fontos tényező. Eleve a súlyelosztás, aztán a vízálló ponyvák gyors előszedhetősége, elcsomagolhatósága, tudni mindent, hol van, azaz valami logika, ruhák, technikai felszerelés, könnyű variálhatóság, ha a boltban vásárolt kaja miatt át kell rendeznünk, szóval egyáltalán nem egyszerű dolgok. Szerencsére van már rutinunk benne.

Pakolás közben megálltam egy pillanatra.
– Mi van? – érdeklődött Nej.
– El tudod képzelni, milyen érzés lesz, amikor 1300 kilométer múlva ráfordulunk a gödi csárdára?
– Atyavilág. Nem. Az egy másik galaxis.

Pföhren. Az első település, amelyiken már a Duna folyik keresztül.

Szépen haladtunk. Jó időnk volt, élveztük a tekerést. Tuttlingenben találtam bankautomatát, sikerült kivennem a Revolut kártyámról egy nagyobb összeget, innentől már a pénztelenségtől sem kellett tartanunk.

A Duna szépen kanyargott, mi pedig… hegyre föl, völgybe le. Komolyan, nem fogod elhinni. Azt gondolná az ember, hogy a Duna lefelé folyik, tehát a bringaút is enyhén lejteni fog végig. A ló farát, sógorasszony. Nej Polar órája 770 méter megtett szintet mért a mai napra, a Garmin GPSmap64 túragps 1100 métert, a Garmin karóra ugyan 21000 métert, de ez a Fenix5 egy kib@szott rossz vicc, egyáltalán nem kell vele foglalkozni.

A blogra kirakott trackek a GPSMap64 eszközzel készültek, a karóra ugye felejtős. De igazából a GPSMap64 sem az igazi. Összes szintnek 9779 métert mért, de amikor feltettem a track-et a Wikiloc-ra, az kiszedte a hülyeségeket, így jött ki a sokkal reálisabb 3646 méter. De még így sincs rendben, mert ahány térképészkedős oldal, annyiféle korrigálási algoritmus létezik. A GPSies például a fenti 9800 méteres szintkülönbségből 8000 métert hozott ki. Sajnos a trackjeim sem segítenek, azok a 3000 – 6000 méter közti tartományban szórnak, az egész útra nézve. (Ami előrevetíti, hogy valószínűleg a Wikiloc utólagos korrekciója áll a legközelebb a valósághoz. Csak éppen ott nincsenek fent a napi távok.)
Azaz hasalni fogok. Durván. Osztok kettővel. Vajákolás, az.

Na, még egy vicces példa, mennyire katasztrófa ez az óra. Aztán igérem, abbahagyom. Már nekem kínos.

Ez itt a kéthétnyi bringázás Training Status diagramja. Látod a pontokat? Szinte végig a normális testmozgás alatt vannak. Azaz az óra szerint a kéthetes, cuccal vastagon megpakolt, napi 90 kilométernyi bringázás nem éri el még a minimális mozgásnyi szintet sem. Remek. A kalóriaértékeket nem teszem ki, legyen elég annyi, hogy Nej értékeinek nagyjából a felét mutatta. Még akkor is, amikor – szintén a hülye óra szerint – 21000 méter szintet bringáztunk egy nap.

Vissza a túrához. Külön örömforrást jelentett, hogy nem igazán voltak aszfaltozott bringautak. Csak akkor, ha rá voltunk terelve a közútra. Tavaly Ausztriában már megszoktuk, hiányzott. Azaz mentünk, tekertünk, murvás, időnként süppedősen murvás, időnként nagy gördülési ellenállással rendelkező utakon. Időnként elképesztő emelkedőkön. Mindkettőnknek Kross Trans Alp túrabringánk van, a neve is utal rá, az áttételezése meg végképp, hogy ez egy komoly hegymászó bringa, nem is kellett még soha a legalsó áttételbe kapcsolnom. Csak ma. Meg a következő napokban.

Ennyit a lankás Duna-partról.

Amit szintén újra kellett szoknunk, azok az elektromos bringák. Mi általában gyorsan megyünk (hogy utána sokáig üldögélhessünk egy-egy sör mellett), azaz ritkán szoktak minket leelőzni. Magyarországon. Nyugatra viszont más világ van. A túrabringák 60-70%-a(!) elektromos bringa és valami testes, 50 feletti ember ül rajta. (Tour de France ruhában.) Durván frusztráló, amikor vörös fejjel, káromkodva, a lábakat görcs környékén óvatosan mozgatva, időnként a tekerésbe beleállva araszolok felfelé egy cseszett meredek emelkedőn, az elektromos bringás, megtermett családanyák meg mosolyogva, trécselve gurulnak felfelé. Lihegés nélkül.

Immendingen. Mond valamit a név? Nem hiszem. Pedig hamarosan mondhat.
Oké. Akkor az, hogy Donau Versickerung? És ahhoz mit szólsz, ha pár év múlva a Duna nem a Fekete-erdőben fog eredni?

Ha nem akarsz kattogtatni (pedig megéri, ezek nagyon jó írások egy magyar blogról), akkor nagyjából arról van szó, hogy Immendingen és Fridingen között egyszerűen “eltűnik” a Duna. (Nem mindig, de nyáron igen.) Ugyanis erősen karsztos a vidék, a víz pedig búvópatakként bemegy a föld alá, egyre szélesebb barlangokat vájva magának, végül átfolyik a Bodeni-tóba, illetve a Rajnába. Aztán egyszer csak feltelik az üres meder, mert kijön a maradék víz (Aachtopf forrás) illetve bejönnek más források. A folyamat egyre erősebb és a barlangok növekedésével elképzelhető, hogy a Duna ezen a részen teljesen elfolyik és az új forrását valahová Immendingen utánra helyezik át.

Hogyan néz ez ki a valóságban? Nos, az alábbi képek _a Duna medrében_ készültek. Vicces, nem? Különösen nekünk, magyaroknak, akiknek a Duna egy széles, méltóságteljes és legfőképpen egy hatalmas folyó.

Nej bringájáról leesett a lánc, én pedig jóval előtte jártam. Éppen legurultam egy Kilimanjaro méretű hegyről. Szerencsére mielőtt telefonálhatott volna, hogy menjek vissza, egy korosodó lovag visszarakta a láncot. Utána szomorúan nézegette a könyékig olajos kezét.
– Köszönöm! – rebegte Nej.
De nem sajnáltam a pacákot. Előtte engem piszkálgatott – elektomos bringáról – hogy lassan megyek, több pálinkát kellene innom.

Fridingen Ziegelhütte. És a vasárnap, mint katasztrófa.
Itt még nem is volt annyira rossz a helyzet. Megtettünk 50 kilométert. Ez egyben pihenő és ebéd is. (Pihenők általában: 25 km-nél sör/rágcsa, 50 km-nél sör és ebéd, 75 km-nél sör/rágcsa, utána meg ahogy jólesik. És ilyenkor már minden nagyon jólesik.) Ziegelhüttében egy igazi biogazdaság terpeszkedett. A hütte mellett tágas kerthelyiség – kellett is, tele volt – pár méterrel arrébb meg istálló, lovakkal, tehenekkel. Szagokkal. Legyekkel.
Szerencsénk volt, éppen felszabadult egy asztal. Ez tényleg nagy szerencse volt. Vasárnap ugyanis zárva van minden bolt. Ételt, italt csak kocsmákban találsz. Csakhogy a vasárnap a fő kirándulónap, iszonyú tömegek szabadulnak ki a bringautakra. (Elektromos kerékpárral, naná.) Ez a hosszútávú vándoroknak maga a pokol. Vagy cipelnek magukkal többnapi kaját és sört (erről majd írok még), vagy… megpróbálnak valahogy befurakodni egy-egy kocsmába. Ha nem akarnak éhen-, vagy szomjanhalni.
Na mindegy, itt lett helyünk. Kértünk is két sört, meg a később kedvencünkké vált svájci virslisalátát. (Igen, virsli és saláta. Nem valami kalóriadús cuccok, én ilyenkor be tudnék tolni egy lángost pizzával. De alkalmazkodunk.)

Maga az ebéd vérpezsdítő volt. A bioistálló ugye a kerthelyiség mellett, ezer és egy bögöly mindenhol. Mire befejeztem a salátámat, eljártam a Kállai Kettőst. Egyedül.

Aztán 75 kilométernél (Gütshof Kappeler) megkaptuk a fekete levest. Átkozottul szomjasak voltunk. Meleg volt. Semmi bolt. Semmi útisör. Szerencsére ott mosolygott egy hütte. Ledobtuk a bringát, besétáltunk a kerthelyiségbe. Semmi hely. Oké, nézzük meg, bent mi van. Az összes terem rendezvény miatt zárva. Lehet fogyasztani a pultnál? Hát, senki nem csinálja.
Fogjunk nyelvet. Elkaptam egy pincércsajt.
– Innánk sört.
– És?
– A kerthelyiségben nincs hely. Bent sincs. Lehet inni a pultnál?
– Nem.
– Lehet inni úgy, hogy leülünk a kinti lépcsőre és kábé 10 másodperc alatt lehúzzuk a korsó sört?
– Nem.
– Akkor hogyan lehet?
– Üljenek le egy asztalhoz.
– De nincs hely!
Erre megvonta a vállát és elsietett.

– Hihetetlen – csóválta Nej a fejét – És ez egy kapitalista ország!
– Basszák meg! – morogtam – Nem igaz, hogy megvan hozzá mindenük, de egy hangyafasznyi rugalmasság sincs bennük!

Jobb híján a vésztartalékhoz nyúltunk. Még a félbeszakadt Balaton-kerüléses próbálkozásból maradt nálunk fél kiló műzlicsoki, azt vittük magunkkal. Ettünk belőle, ittunk rá vizet, oszt jól van. Vasárnapi sivatag.

És ezzel még nem volt vége a napnak. Ahogy közeledtünk Sigmaringenhez, úgy kezdett romlani az idő. A kemping elsőre meglett (azért meg volt ez tervezve rendesen), a sátrat is elkezdtem felnyomni, Nejt közben elzavartam sátorállítós sörért a kempingbüfébe, ahonnan meglepő infóval jött vissza: a büfében csak helyi fogyasztás van, nem adnak sört elvitelre. Miafasz? Szerencsére a csajszi sem ma jött le a falvédőről, csak kiharcolt két sört. Aztán még kettőt, mert nagyon lassan haladt az a sátor. De ekkor már jelezte, hogy kirakták a fényképét az ajtófélfára.
Na mindegy. Berendezkedtünk.
Menjünk sétálni. Van itt egy impozáns kastély, nincs is messze.
Nem jutottunk el odáig.
Esni kezdett az eső. Először csak elszórtan, de kövér csepekkel. Megfordultunk. Az eső elkezdte szaporázni. Mi is. A végén futottunk. Mindketten. Éppen a felhőszakadás előtt értünk be a kempingbüfébe. Akkora zuhét kaptunk, hogy a kerthelyiség félórán belül kiürült. Csak mi maradtunk kint. Mert 1, azaz egy asztal volt, ahová nem esett be az eső. Rendületlenül kértük a – jó drága – söröket és élveztük azt, hogy végre kapunk.

Vedd észre megint azt az átkozott ‘vasárnap’ mintázatot. Pontosabban annak egy extrém változatát: vasárnap és többórás felhőszakadás. A vasárnap miatt nem tudsz venni estére rágcsát, sört, melyekkel félre tudnál húzódni egy védett sarokba, a vihar miatt meg nem tudsz csavarogni a városban. Muszáj elmenni este nyolckor aludni. Feltéve, hogy a vihar odaenged a sátradhoz. Persze, el lehet ázni, nem vagyunk cukorból, de ha rögtön az elején összevizezed a párnádat, a hálózsákodat és a belső sátort, akkor csúnya két heted lesz.

– Relive videó –

Térkép

Először is, mi ez a cím? Nos, némi statisztika:

• Onnan indultunk, ahonnan Dunának nevezik a folyót. Budapestig jöttünk.
• 1272 kilométer kerékpárral, 14 nap alatt. Átlagosan napi 90,1 kilométer.
• 3646 m szintemelkedés. Nem, nem a Duna emelkedik, az összes süllyedés 4193 méter volt, azaz összességében többet jöttünk lefelé, mint felfelé, de a terep egyáltalán nem sík. (A magasságmérésről majd külön is írok.)
• Naponta fejenként 30-40 deka kolbász. (1500 – 2000 kcal.)
• Naponta fejenként 6-8 sör. (1200 – 1600 kcal.)

Így már érthető?

Előkészületek

Tudom, közhelyes, de megint elképesztő nagy hajtás volt indulás előtt. Be kellett fejeznem egy tervet.

Még 30% sem lett meg belőle, ilyen az, amikor kétheti munkát három nap alatt akar az üzlet megcsináltatni. Mindegy, belekopiztam 200 oldalnyi tölteléket, aztán majd később kiszedem. (Hogy erről miért mindig ez a videó jut eszembe, fogalmam sincs.)

Utána valami elképesztó adóhivatali abszurdot kellett felgöngyölítenünk a könyvelővel közösen.

Csak abba gondolj bele, hogy 14 hónappal ezelőtt vágtam bele a BT-m megszüntetésébe és a BT még a mai napig él. Az adóhivatal feltámasztotta a sírból. Nyugi, meg fogom írni, feltéve, hogy valaki utal át időt.

Aztán indulás előtt pár nappal megint kiesett a felső körhídam.

Ez megint egy elképesztő abszurd. 2014 óta, azaz öt éve küzdök azért, hogy legyen egy rendes fogam. És a felső körhíd még mindig nincs bent véglegesen. Ezt is meg fogom írni egyszer.

Nyilván nem maradhatott így, két hét nomád élet felső fogak nélkül egyszerűen vállalhatatlan. Na de két nap alatt bejutni egy fogorvoshoz? Felhívtam. Azt mondta az asszisztens, hogy két hét. Elsírtam magam. Ezt meghallotta a doki és azt mondta, hogy ha félórán belül ott vagyok, akkor rendelés előtt visszaragasztja. 29 perc múlva tapadtam rá a csengőre. (Padlógáz, csikorgó gumik.) Ragasztás közben megvígasztalt, hogy csak ma volt 10 felesleges perce rendelés előtt, ha nem abban a percben telefonálok, akkor tényleg két hét lett volna.

Aztán sikerült végre kirángatnom a gázszerelőt, aki felmérte a terepet, majd kiküldte a kéménybélelőjét, aki szintén felmérte a terepet, majd adott egy költségvetést (de mekkorát, istenem), meg egy igazolást, amellyel bemehettem végre a katasztófavédelemhez, kérvényezni, hogy ne lőjenek főbe, elindultak a változások. Illetve még időben elindítottam az útlevéligénylést is, naná indulás előtt két nappal lett csak kész, de készen lett, persze azért is el kellett rohannom.

És akkor ott volt még a túraszervezés. Mondtam már, hogy sem Németországban, sem Ausztriában nincs Streetview? Utolsó pillanatban is térképészkedés, levelek írása, majd válaszok híján B,C tervek.

Nekem mindig van B meg C tervem. Mert az ördög sohasem alszik. Az enyém meg kifejezetten inszomniás.

Mindent feltölteni a túragps-re, az elsődleges mobilra meg a másodlagosra. Bolt és pakolás az utolsó napon, autópályamatricák, tankolás, euró váltása. Mindez tervírás közben. Aztán az is elment este tízkor.

Azt mondtam, hogy ha ezt az őrült rohanást végig tudom csinálni értékelhető eredménnyel, akkor lemegyek kutyába.
Végigcsináltam.
Aztán gyorsan megittam egy liter bort és lefejeltem az ágyat.

Leutazás
2019. augusztus 10; szombat

Mottó: Nem lett volna ez rossz, ha jó. De nem igazán volt az.

Hajnali háromkor nem igazán tudtam, hol vagyok. Mély álomból ébresztett az óra, én meg csak néztem. Mi van? Hajnali három? Hát hülye vagyok én?
És csak nehezen esett le, hogy ez bizony ébresztő, mert nincs sok időnk, nekem pedig konkrétan le kell vezetnem 1000 kilométert. Most.
Utána meg bringázni 1300-at.

Nem kicsit bosszantó. Egy ilyen szellemi/fizikai kihívásnak pihenten kellene nekivágni. Kellene. Erre megint hullára kifacsarva érek oda. Mert mindenkinek minden kell és azonnal, mert egyébként kivégzőosztag, igazán megérthetnéd Józsikám, muszáj.

Éreztem már jobban is magamat.

Az út viszonylag sima volt. Kaptunk egy csomó dugót, köszönhetően a németek fura útfelújítási technikáinak. De szépen haladtunk, terv szerint, pontosan 17.00-kor értünk a Donaueschingen melletti kempinghez. Még volt recepció, maradt időnk gyorsan sátrat állítani, majd még világosban kiszaladni autóval az összefolyási ponthoz.

Erről van szó. Balról jön a kisebb folyónak is nevezhető Brigach, jobbról pedig a patak méretű Breg, a kettő egyesülésétől nevezik a vízfolyást Dunának. Nem valami felelmelő látvány, mi? Kint van valahol a semmiben, nem is könnyű megtalálni. Ehelyett mindenki a városban lévő Donauquelle szobrot szokta lefotózni, melynek ugyan semmi köze a tényleges összefolyáshoz, de olyan szép, meg szimbolikus. Nem a valóság, hanem a látszata. Mint annyi minden manapság.

Lásd Magritte képeit. “Ez nem pipa”. “Ez nem alma”.

Viszont visszafelé találtunk egy remek boltot, vettünk vacsorát, reggelit, meg sok sört. A kempingben még sörözgettünk egy kicsit, leszereltük a bringákat. Az enyémnek eltört a sárvédőrögzítő pálcikája. Nem is tudom, hogyan gondolták ezt a lengyelek. Olyan vékony kis szar műanyag, hogy ránézek és már törik is. Most meg lifeg a hátsó sárvédőm.
Utána útnak engedtük Barnát. Rá még várt némi vezetés. Este Augsburgnál aludt egy őrzött parkolóban, majd reggel felszedett Münchenben néhány Blablacar-os utast. Igaza volt, ha már haza kellett vinnie a kocsit, legalább keressen vele egy kis zsebpénzt is.

Nagy számolgatások után az jött ki, hogy még mindig ez a legolcsóbb és messze a legkényelmesebb: autóval kimenni 1000 kilométerre, kivinni az összes cuccot, meg egy sofőrt, aki hazahozza az autót. Meglepő módon találtam ugyan közvetlen vonatot Budapest és Ulm mözött, szállít bringát is, de. Egyfelől Ulm az nem Donaueschingen és mint kiderült, a legszebb részt hagytuk volna ki, másfelől két főre, bringaszállítással, drágább lett volna, mint az autó oda-vissza.

Körbesétáltuk a kempinget. Jópofa tó. Ezer éve fixre telepített lakókocsik. Tüchtig kerti törpék, gólyák, békák, Hänsel und Gretel.

Az utolsó képen az egy lakóautó. Brutális.

Este álldogáltunk a kemping előtt, egy hétköznapi, bárhol is megtalálható rét szélén. A füvet szellő borzolta.
– Úristen, felfogtad már, milyen messze vagyunk? – kérdeztem Nejtől.
– Nem – csóválta a fejét – És nem is akarom.