Vasárnap délután kiültem a teraszra olvasgatni. Ez most a pihenés ideje.
Arra kaptam fel a fejemet, hogy az erdőszéli úton egy fiatalember sétál egy gyönyörű nagy skót juhász kutyával. És egy sztorit mesél neki, lendületesen.
Na most tisztában vagyok vele, hogy az emberek néha szoktak a kutyájukhoz beszélni. De nem ilyen körmondatokkal, nem ilyen átéléssel.
Gyorsan körbe is néztem, de nem volt ott rajtuk kívül senki.
Tíz évvel ezelőtt biztosan azt hittem volna, hogy hoppás, azaz szelíd elmeroggyant. De ma már más világ van: egy kicsit jobban koncentráltam és rögtön meg is láttam a fülében a fülhallgatót.
2019. April 07. Sunday at 21:17
Ó, én állandóan beszélek a kutyámmal. Meg ugye, ha zöldre vált a lámpa, mondom neki, hogy “gyere!”. És szinte mindenhova viszem magammal. Múltkor egy átkelőhelynél nem volt velem, és mondtam a vezényszót. Kicsit sem néztek hülyének! :-)