Doomed

Oktatós hét van. Ráadásul egy ilyen taknyolós, esős, szeles idő is, azaz a kerékpár szóba sem jöhet. Marad a tömegközlekedés.

Kedves Feleim, Barátaim! Ti hogy a pékbe tudjátok ezt elviselni? Hazafelé a hármas metró – ismét – beállt, mint a gerely. Csúcsidőben. A Nagyvárad térnél kihajtottak mindenkit, hogy majd kint a metrópótló buszok. Mely buszok nem voltak. Ha ekkor láncban, egymásba érve jöttek volna a csuklós buszok, akkor esetleg el lehetett volna szállítani a tömeget. De buszok nem voltak. A metrószerelvények viszont kétpercenkenként ontották magukból az embereket. Azaz röpke öt perc alatt a SOTE előtt akkora tömeg gyűlt össze a három, dugig tömött metrószerelvényből, hogy mozdulni sem lehetett. Busz, az nem volt. Egy olyan húsz perc múlva már beindultak a buszok, de ekkor már akkora tömeg verődött össze, hogy nemhogy a buszra felszállni volt esélytelen, de egyáltalán eljutni a járda széléig. Valami korábbi vogon ugye kitalálta, hogy a metró megold mindent, nem kell mellé párhuzamos közlekedés, emiatt frankón fel is számolták, így gyakorlatilag odaragadtam a Nagyvárad térre. Közel ezer más emberrel együtt. Végül sikerült elérnem Nejt telefonon, aki beáldozta az esti konditermes ugrálását és bejött értem kocsival.
Na most, tudomásom szerint ehhez a metróhoz idén – a korábbi évek hagyományait követve – nem nyúlnak hozzá. Majd 2017-ben. Mert nincs rá pénz. Az, hogy a haverok lassan már az eget is letérkövezik, az, hogy közben két olyan stadion is épül Budapesten, melynek a látogatottsága durván 500 fő/meccs, az persze rendben van. A stadionok tuti hamarabb készen is lesznek, mint az a nyomorult hármas metró.

Szóval, még egyszer Feleim és Barátaim! Hogy a retkes picsába lehet az, hogy még mindig nem áll lángokban a főpolgármesteri hivatal és a parlament? Vagy ennyire nem számít, hogy telibe szarnak minket?

Az a gyerek

Igen, Heisenberg nagyon jól ráérzett az elektron kettős természetére, na meg a fotonról is kiderült, hogy egyfajta riherongy, oké, de nem csak ezek az apró részecskék képesek minket összezavarni a kettőségükkel.

Hanem a gyerek is.

És most nem arra gondolok, hogy zárjuk be egy dobozba, aztán tíz év múlva nézzük meg, él-e még. Egyszerűen csak a gyereknevelés módszertanán töprengtem el.

A gyerek egyfelől – minimum látens – családtag. Azaz azt feltételezzük, hogy a miénk. És mint családtag, szeretnénk, ha jól érezné magát közöttünk, ha édes mosolyával lágyítaná a szívünket, okos kérdéseivel derítené a kedvünket. Ha harmóniában és boldogságban élnénk együtt.
De a gyerek másfelől projekt is. Van egy feladat, van egy rendelkezésre álló összeg és van egy határidő: szeretnénk, ha mire felnő, értelmes, önállóan gondolkodni is képes egyén legyen belőle. Aki képes összerakni a saját életét, képes megtalálni a saját boldogságát.

Érzed már a kettősséget? Amikor az a kölök nem akar tejet inni, egyfelől szívesen mondanád neki, hogy hagyja a francba, te is utálod, toljunk helyette egy doktorpeppert, mindketten jobban éreznénk magunkat, másfelől viszont ott van a kötelesség, annak a nyomorultnak csontjai vannak, erősödnie kell, és ha nem is érti, de akkor is meg kell innia azt a tejet, mert egyébként a fülén öntöm be. Hogy ha másképp nem megy, akkor megetetem vele a fogkefét, de tiszták lesznek a fogai. Amikor nem megy neki a matek, te viszont tudod, hogy a matek olyan, mint a piros ász, mindent visz, ha majd tovább akar tanulni (és ugye, akarni fog továbbtanulni, még ha nem akar, akkor is), szóval nyüstölni kell azt a matekot, még akkor is, ha mindketten inkább fociznátok az udvaron. És az a klapec nem érti, hogy miért vagyunk ilyen utálatosak, mert nincs tapasztalata, nem lát a jövőbe, mi viszont tudjuk, hogy ezek _majd_ mind kelleni fognak neki és akkor majd hálás lesz. Akkor. Most viszont bedurcázza magát, veszekszünk, ravaszkodnunk kell, zsarolnunk, szélsőséges esetben megfélemlítenünk. Mindegy. Csak megcsinálja. Csak túlélje.
Hát, ja. Aztán hol van már ilyenkor a családi boldogság? A harmónia?

Nyilván látod te is, hogy sarkítok. Mindenki felnevelődött valahogy és ha a szülei jól csinálták, akkor a két hozzáállást pont elfogadható mértékben keverték. Gyakorlatilag a jó szülő egyszerre, egyidőben viselkedik a két – egymást kizáró – szemlélet szerint.
Mint az elektron, aki maga sem tudja, hogy részecske-e vagy hullám.

Az ősember ír

Az új telefon egyben nagyon jó alkalom arra is, hogy megszabaduljunk évek óta magunkkal görgetett koloncoktól. Nálam például mértéktelenül felszaporodtak a hangjegyzetek, olyannyira, hogy már nem is emlékeztem, mik lehetnek bennük.

Nem tudom, kit mennyire lep meg: azok a novellaszerűségek, melyek a blogon oroszlánkarmok cimkével jelennek meg, leginkább akkor születnek, amikor félálomban vagyok. Nem, ezek nem álomleírások, az álom csak inspiráció. Azaz lustálkodok az ágyban, jórészt már ébren vagyok, de még emlékszem az álomra. Vagy egy részére. És elgondolkodom, ébren mit csináltam volna másképp, mit mondtam volna máshogyan, hogyan viselkedett volna a többi szereplő. Ha így egy értelmes történet alakul ki, akkor azt nagy vonalakban rámondom a telefonra. Nem ritkán még akkor is a történetet rakom össze fejben, amikor már kávét főzök és reggelit csinálok.
Ezekből a történetekből nem mindig lesz írás, sőt, jó ha tízből születik egy. Az ok az, hogy nem mindig ébredtem még teljesen fel, amikor már elkezdtem telefonra mondani az élményt. Aztán visszahallgatom és értetlenül bámulok a készülékre: egy büdös szót sem értettem a motyogásból. Ennél csak az a rosszabb, amikor megértem: jézusom, mi ez a katyvasz?

Eddig egyetlen egyszer fordult elő, hogy ki tudtam hámozni a motyogást és hatalmasat röhögtem utána. Annyira tökéletesen sikerült elkapni az álom zavarodott hablatyolását, hogy az önmagában is egy tökéletes portré. Ezt most leírom ide. Ne is keress benne értelmet, nincs. Leszögezem, hogy sem alkohol, sem fű hatása alatt nem álltam, egyszerűen magamtól voltam ennyire kába.

“Hétfő. Végső. Pestiesen gondolkodni késő. – Ááééóíúú – énekelted, miközben a hideg futkározott. A tudatalattim Kossuth-díjas író lehetne, ha tudna ébren is írni. Létszámleépítés. Túl sokan vagyunk a Földön. Adminisztratíve. Megjelenik Piaza Dóra. Egy revolverrel. Létszámleépít. Engem. Hé, nem lesztek túl kevesen?”

Ennyi. Vedd észre, hogy álmomban rímeket faragtam, sőt, szójátékra is futotta. (Korombéliek még emlékezhetnek Pia Zadora énekesnőre. Nekem az egyik gyerekkori szerelmem volt.)
Azért úgy belegondoltam, _tényleg_ mi születne, ha a tudatalattink tudna ébren is írni?

Se veled, se nélküled

Elképesztő, mennyi időt el tudok tölteni a számítógép mellett. Mindig eszembe jut valami: hopp, ezt még meg kell néznem, hopp, azt még meg kell csinálnom. Aztán jé, már dél van, jé, most meg már sötét.
A reggeli fogmosás közben el is határoztam, hogy ezen változtatni fogok. Holnap például korán kelek és elmegyek a már hónapok óta halogatott laborvizsgálatra az esztékába.

Utána eszembe jutott, hogy oké, de ezt azért be kellene írnom a calendar-ba, hogy el ne felejtsem.

Majd amikor felfogtam a helyzet groteszkségét, írtam belőle egy blogbejegyzést. Meg felvázoltam egy másikat, mely az írás közben jutott eszembe. És hoppá, már megint dél van.

Adminisztratív közlemény

A mai statisztika alapján úgy tűnik, hogy valaki módszeresen nekiállt végigolvasni a blog összes (4224) bejegyzését. Nem tudom, ki lehet ez a végtelenül szimpatikus ember, de innen üzennék neki, hogy nem biztos, hogy jó utat választott. Tavaly ugyanis én már végigolvastam a blogot és kiszűrve a már értéktelenné vagy értelmetlenné váló írásokat, a maradékból összeraktam a MiVoltVelemXX / OdakintXX / Karmok elektronikus könyveket, melyeket a letölthető könyvek oldalról lehet leszedni. Valamivel kényelmesebb, mint írásról írásra áttúrni az archívumot.

Mi van itt?

Tegnap, egy napra, virított egyet a napocska. Váratlanul tavasz lett. Olyannyira, hogy egész nap a teraszon dolgoztam, sőt, még árnyékba is kellett húzódnom, mert a napon túl meleg volt. A hirtelen jó időnek túl sok előzménye nem volt, ma meg már megint ilyen trágya, borult, esős idő van. (Ettől még a teraszon vagyok, de erősen beöltözve.)
Na most, ehhez képest ebben a váratlan egynapos tavaszban tegnap alig lehetett megmaradni a teraszon a tömérdek mezei poloskától és légytől. Voltak közöttük egészen nagyok is. Ma pedig a kert mögötti víztározóból méltóságteljesen levegőbe emelkedett egy gólya. Februárban.
Nem vagyok egy nagy biológus, de nekem ez felfoghatatlan. Hogyan lehetséges, hogy egy váratlan, jócskán idő előtti napos napon hirtelen megjelenik vagy ötven, teljesen kifejlett mezei poloska, egy csomó kifejlett légy és hirtelen itt terem Afrikából egy gólya? Ők már tudnak valamit, amit mi még nem tudatosítottunk?

Azok a csodálatos férfiak az ő körömreszelőikkel

Történhet bármilyen csodálatos dolog a technika világában, gravitációs hullámok, 5D tárolás, azért időnkét csak elő kell venni a fejszét és belefaragni azt a processzort a kifinomult elektronikába.
A múlt hét rossz hét volt a mobiltelefonjaim számára, először az ezeréves Nokia 520-as halt meg (pontosabban fagyott le szinte mindennap), ezt még kiváltottam Nej – szintén ezeréves – levetett Nokia 530-asával, utána viszont a többezer éves Galaxy S2-esem adta meg magát. Működött ugyan, de valami android frissítés annyira belassította, hogy odanőtt az ujjam a képernyőhöz, mire reagált valamire – és ezek a frissítések olyanok, hogy csak jönnek, jönnek.
Itt volt az idő egy mobilcserére. Nem részletezem a kiválasztási algoritmust (a szokásos, habzó szájjal excel táblákba préselni az előny/hátrány oszlopokat). végül meglett az új drágaság (annyira nem is, kuponnal csak 90e), vasárnap délután pedig nekiálltam bekonfigurálni.
Na, itt került elő a fejsze, persze csak képletesen. Az új telcsi duálkártyás, nekem pedig elegem lett belőle, hogy mindig egy kisebb mobiltelefon shopot hordozok magammal. A két régi telefonom mikro simmes, az új meg duál nano simmes. Azaz két kanállal az élvezetek. Hivatalos cserére esélyem sincs (nem részletezem, de hidd el), maradt a farigcsálás. Az átalakításhoz gyakorlatilag le kell vágni, le kell reszelni, le kell égetni a műanyagot a chipről, persze úgy, hogy a chipnek ne essen bántódása. Indultam az ollóval, aztán snitzer, a végén pedig körömreszelővel reszelgettem le róla az utolsó morzsákat, gyakorlatilag tizedmilliméteres pontossággal. Fejlámpa, nagyító a szemgödörbe szorítva, lógó nyelvvel, a csajok körömreszelőjével. Az asztal tele volt kisebb-nagyobb műanyagforgáccsal. A maradák chipeken annyira kevés műanyag maradt, hogy külön kellett jelölni filctollal, hogy melyik volt a lecsapott sarkuk. Ráadásul a telefonban simm tálca van, halványan kialakított mélyedésekkel. Ezekbe kellett volna beleférni. Csakhogy. Az egyik kártya gyárilag is mikro volt, a másik eredetileg normál, abból lett lereszelve évekkel ezelőtt mikróra. Ha hiszed, ha nem, nem voltak egyformák a chipek. Nem volt nagy a különbség, de a tűrés az illesztésnél nulla, így míg az egyik kártyát úgy kellett belefeszegetnem a műanyag tálcába (a chipből nem lehetett levágni), addig a másik simán átpottyant a lyukon. Na mire egyáltalán összeraktam a tálcát, aztán sokadik próbálkozásra sikerült be is tolnom, úgy, hogy egyik sem esett ki, egyik sem szorult be, őszültem egy sort. Szerencsére már nem látszik. Az viszont biztos, hogy az elkövetkező pár évben, ameddig ez lesz a telefonom, kizárt a kártyacsere: ha ezt a tálcát ki is tudom húzni valahogy, visszatolni már tutira nem fog menni. Magukhoz láncoltak a szolgáltatók.

Hirtelen Krakkó 03/03

Krakkó
2016.02.14; vasárnap

Mára azt mondta a meteorológia, hogy egész nap szikrázó napsütés lesz, és tényleg. Vidám napsugár ébresztett. Nem is húztuk sokáig, egy óra alatt összekészültünk.

Reggelre persze elkapott a takonykór.
– Tudsz adni egy orrcseppet? – kérdeztem Nejtől.
– Orrcseppet?! Az olyan intim dolog.
– Jézusom – néztem rá döbbenten – Én az orromba szoktam fújni.

Elindultunk. Egy bigos-ig értünk el, de hamar átmásztunk rajta.
Utána főtér. Gyönyörű idő volt és rajtunk kívül még néhány tízezer lengyel gondolta így, de ez egy akkora tér, hogy kényelmesen elfértünk rajta. (Engem spec meglepett, hogy a Rynek Európa legnagyobb középkori tere.) Adtunk az érzésnek, több mint egy órát bolyongtunk a téren.

From Krakkó 2016

Benéztünk a Mária templomba is. (Vasárnap istentiszteleti nap van, ilyenkor nem ölik meg egyből a turistát, ha a hívők kapuján megy be. Így lehet csatlakozni a vasárnapi miséhez.) A templom belülről egyszerűen gyönyörű. Nemes, méltóságteljes, éppen annyira díszített, amennyire egy visszafogott templomnak lennie kell. Ebben az ember emelkedetten érzi magát, nem úgy, mint egy aranybazárban. Aztán láttunk a téren lassan végigvonuló krisnásokat (dobbal, kihangosítóval, hare krisna, hare rama, meg ilyenek), de láttunk jeggyűrűre gyűjtő fiatal srácot is egy dobgitárral, aki mellé kiállt a nagypapa táncolni. Neonszínű gyerekcsináló sapkában.

From Krakkó 2016

Aztán bemutattuk a Szédült Nyulak Krakkóban műsorszámot. Miután több ajándékboltot bejárva megvettünk mindenkinek mindent, kiderült, hogy nem jó az egyensúly, lányunk többmindent kapott, mint Barna, erre javasoltam, hogy menjünk vissza, mert az egyik boltban láttam egy jópofa sárkányos óvszert (itt minden sárkányos), csak éppen elfelejtettük melyikben, így végül két szédült magyar turista járta végig a Grodzka út (ugye a helyi Váci utca) ajándékboltjait, sárkányos óvszert keresve. Aztán pedig amikor megtaláltuk, akkor kiderült, hogy nem is sárkányos, hanem Loch Ness-i szörnyes, és az azért mégiscsak snassz, szóval a gyerek végül kapott egy hülyén vigyorgó sárkányt magisztrális sapkában, finoman célozva arra, hogy a napokban államvizsgázik. (Azóta már megvan.) Na jó, kapott sört is.

Közben elnéztünk a túloldalra is, a Barbakán környékére, szóval bejártuk rendesen a városmagot.

Útvonal

Utána hazamentünk, lepihenni egy kicsit.

– Iszunk sört? – kérdeztem Nejt.
– Aha.
– Eszünk csokit?
– Aha.
– Iszunk vodkát?
– Aha.
– Van valami, amire nem azt válaszolod, hogy aha?
– Aha.

Délután pedig megnéztük világosban is a Kazimierz-et.

Na meg persze toltunk egy melegszenyót a Plac Nowy-n.

Aztán jóllakottan indultunk volna a Visztula felé, amikor Nej a teret körbevevő éttermek közül az egyik kirakatában kiszúrta, hogy van gombaleves. Igaz, most toltuk le a melegszenyót, de ez itt egy erdei gombaleves. Bementünk, kikértük, kihozták.
– Izé, ez mi? – kavargattam.
– Leves. Mi a baj vele?
– Ez krémleves. Tudod, hogy utálom.
– Miért?
– Nekem egy levesben úszkáljanak zöldségek és döglött állatok.
– Kóstold meg. Jó lesz.

És tényleg jó lett.

Innen délnek indultunk. A negyednek ez a része már meglehetősen kihalt volt, életet egyedül a Visztula partján találtunk.

Majd a vár mellett haza. Megint pihenni.

Útvonal

Pihenés, gyógysör. És újból bementünk a zsidónegyedbe. Ugyanis szombat este egészen egyszerűen elfelejtettem fényképezni. Pedig az esti zsidónegyednek is van hangulata. Sőt.


Útvonal

Este a tegnap jól bevált szalonspinyó. Aludtunk, mint a bunda.

Krakkó és utazás
2016.02.15; hétfő

Reggel a jól bevált rutinnal reggeliztünk, pakoltunk és tízkor el is hagytuk az apartmant. A busz egykor indult, én ugyan erőszakoskodtam egy céklalevesért, de végül nem rizikóztuk meg. Hátravolt még egy vadászat: Warszawa modellautó. Úgy éreztem, hogy anélkül nem teljes az út.

A busz, illetve a vonatpályaudvar mellett van egy mall, rengeteg kis üzlettel. Elsőre eléggé elveszve éreztem magamat benne. Információs monitor volt ugyan, de azon csak egy Windows XP bootolt, a jelek szerint már napok óta. Végül csak úgy mászkáltunk fel-alá a háromszintes hodályban, amikor belefutottunk egy játékboltba az alagsorban. Bevetettem magam… és hosszas nyomozás után meg is lett.

Megjegyzés: Hogy miért? Ez volt az első családi autónk, a hetvenes években.

A fizetésért még meg kellett küzdenem, a kasszánál egy nő tartotta fel hosszan a sort. Ugyanis egy zenélő bilit vett, de nem tudta beindítani a zenét, sajnos az eladó sem volt nagy mestere a hangszernek, így elvoltak egy ideig, mire megtalálták, melyik műanyag baszt kellett elfordítani, hogy megszólaljon a diadalmas induló.

Még vettünk csokikat, karamellákat, aztán gorál sajtot a perecárusoknál, de így is egy órával korábban értünk ki. Oké, kivárjuk. Legfeljebb megfigyeljük a rendszert, hová fog jönni a busz. Aha. Az.
A külföldi buszok egyszerűen nem voltak benne a rendszerben. A Polskibus járatok szépen ki voltak írva, mind a váróteremben, mind a megállókban – de csak a belföldiek. A külföldiek nem jelentek meg sehol. Megkérdeztem egy forgalomirányítót, hová fog érkezni, erre bizonytalanul körbemutatott. Szóval sasolni kellett és ha meglátjuk valahol, akkor odarohannunk. Némileg bonyolította a helyzetet, hogy a buszpályaudvarnak két szintje volt és egyikről sem lehetett látni a másikat. Egy ideig rohangáltam, aztán mindent arra a lapra tettünk fel, hogy fentre fog jönni.
Ezek után képzeld el azt, hogy minden busz percre pontosan járt, a miénk ellenben 48 perc késéssel érkezett meg. Közben ezerszer elátkoztam ezt az egész buszos ötletet. Tutira elment az alsó szintről. Vagy fentről, de nem vettük észre. Vagy időközben megszűnt. Úgy figyeltük a hangosbeszélőt, mintha tudtunk volna lengyelül. (Egyedül a Budapest szóra koncentráltunk, de nem mondták.) Aztán amikor beérkezett, indult a tömegbunyó: a szűk helyen le akartak szállni, meg akarták szerezni a poggyásztérből a csomagjaikat, mi be szerettük volna tenni a csomagjainkat, akartunk volna felmenni a buszra, időben, amíg még van szabad kettes ülés, szóval dolgoztak rendesen a könyökök, tették a dolgukat a bodicsekek. Kábé húsz perc testnevelés után feljutottunk, az idefelé helyet már nem tudtuk megszerezni, de ez sem volt rossz, a harmadik sorban az emeleten, úgy, hogy se előttünk, se mögöttünk nem ült senki, azaz megint azt csinálhattunk a székeinkkel, amit akartunk. Még örültem is, hogy milyen jól ki fogok látni az első panorámaablakon, de ahogy elindultunk, leszakadt az ég, a ködtől, esőtől, párától semmi sem lehet látni. És ez a trágya idő kitartott Pestig. A sofőr még elgombázta az M3 lehajtót, aztán az Etele úti kereszteződést is, szóval néztünk egy kicsit várost, végül jó egy óra késéssel érkeztünk meg. Barna jött értünk, sitty-sutty hazaértünk.

Linkek:

Hirtelen Krakkó 02/03

Mielőtt belevágnánk, egy technikai kérésem lenne. Kérem, hogy azok, akik RSS-en keresztül iratkoztak fel és nem kapták meg a tegnapi – első krakkói – írást az RSS olvasójukba, jelezzék ezt a kommentben. Kíváncsi vagyok, hogy csak nálam hülyült meg a feedly, vagy a wordpress rontotta el a feed-et.

Utazás és Krakkó
2016.02.13; szombat

Balhés pakolás pénteken, kevés alvás. Szombaton kora hajnali indulás. A busz hatkor indul a kelenföldi pályaudvarról, ahhoz még akkor is korán kell elindulni, ha kivisznek minket autóval. Nem is beszélve arról, hogy egyáltalán meg is kell találni, honnan indul a busz, hiszen az érintett terület durván nagy. Azt teljesen jól sejtettem, hogy ilyen korán nem lesz semmilyen információ, semmilyen forgalmi iroda (bezzeg a kürtőskalácsos már kinyitott), és azt is jól éreztem, hogy a Polskibus nemhivatalosan indul innen, azaz sehol nem fogják kijelezni. Jól kezdődött. Éppen szórakozottan körözgettünk, amikor megláttunk egy nagy, emeletes, piros-fehér buszt leállni a pályaudvar külső részén. Odarohantam, megkérdeztem angolul, hogy ez megy-e Krakkóba? Értetlen nézés, majd lengyel válasz. Elővettem a jegyemet, mutattam és felszállásra utaló mozdulatot tettem. Na, ezt már értették – és el is hajtottak. Hogy nem lehet. Oké. Végülis, még van egy fél óránk. Aztán a busz elindult és elment a pébe. Jó, várunk. Már csak tíz perc volt az indulásig. Kezdtem ideges lenni. Busz sehol. Utazóközönség sehol. Lehet, hogy ezek máshol találkoznak és csak mi szerencsétlenkedünk itt az esőben? Aztán eljött a hat óra és a sikítófrász. Busz, hol vagy? A biztonság kedvéért megnéztem a jegyet. 6.55. Asztakurva. Ezt rendesen benéztem.
– Akarsz várost nézni? – kérdeztem Nejt.
– Micsoda?
– Gyere, nézzük meg a négyes metrót.
És lementünk. Nej még sohasem utazott rajta, így megmutattam neki a várost a Kálvin térig, meg vissza. Ekkor már csak tíz percet kellett várnunk, valahonnan megjött a busz, beállt oda, ahol előbb is állt, csomag alulra, mi az emeletre, egész jó helyet fogtunk a lépcső előtt, így senki nem döntötte ránk az ülést, a mögöttem ülő kiscsaj meg nemes egyszerűséggel keresztbefeküdt az ülésen, azaz mi úgy dőlhettünk hátra, ahogy akartunk. Az ülések egyébként is kényelmesek voltak (repülőgéphez szokott embernek meg különösen), szóval a hét óra utazás egyáltalán nem volt megterhelő. Ha csak a lengyel viszonyok pszichés elviselését nem számítjuk ide. Volt egy tábla, miszerint Krakkó 23 kilométer. Ránéztem az órámra: még van másfél óra. Szuper, milyen korán be fogunk érni. Aha. Az a 23 kilométer másfél óra alatt lett meg. A lengyeleknél egyszerűen botrányos a közlekedés. Sztráda sehol, még gyorsforgalmi út is alig van (ezek persze gondosan bekorlátozva 90-re és telenyomva kamerával), az utakon pedig végeláthatatlan vonatok, dugók. Minden út faluról falura megy, ami külön dugulás. Komolyan, ennél még Románia is jobb volt. Persze, végülis mindegy volt, nem én vezettem, a menetidőbe meg belefértünk… de ettől még nehéz volt elviselni a majdnem kétórás araszolást.

– Akit érdekel, itt van az útvonal. (Bár ez a visszaút, ahol a sofőr két helyen is eltévedt.) –

Időnként körbenéztem a buszon és elmeditáltam. Tőlünk azt kérdezik, hogyan lehetett régen nyolc órát ülni a munkahelyen számítógép nélkül. Én viszont azt kérdezném az ifjúságtól, hogy emlékeznek-e arra az időre, amikor akár félóráig is kibírták anélkül, hogy előkapták volna a mobiltelefonjukat? (Persze álságos a kérdés, én a Kindle-t rántom elő, amikor látom, hogy várakoznom kell.)

Az időjárás érdekes változatosságot mutatott: Pesten szürke, nyálas takony, a Tátrában félméteres hó, szikrázó napsütés, Krakkóban ismét szitálós esős takony. Volt némi gubanc a szállás birtokba vételével (a telefonok összevissza és legfőképpen érthetetlen hibaüzenetekkel kommunikáltak, nem akarok róla beszélni), aztán kiderült, hogy az apartmanunk a 12-es házszám alatt a 6-os lakás, sajnálatosan az emailből a 12-es szám lemaradt, így mi a 6-os szám alatt nyomtuk órákig a csengőt. Vagy nem voltak otthon, vagy már megszokták. De aztán minden rendbejött, megittuk az üdvözlő sört (a buszpályaudvarról kijövet az első bolt egy Alkohole feliratú üzlet volt, naná, hogy bedobtunk a hátizsákba két darab 7%-os sört), utána lementünk a boltba, mert a boltok szombat délután korán zárnak, vasárnap pedig ritkán vannak nyitva, szóval hirtelenjében bevásároltunk három napra.

Igen, vettünk kaját is.

Utána végre nekivágtunk a városnak. Egészen egy krumplilevesig és egy pirogig sétáltunk. Aztán a főtérig még videóra vettem vagy negyvennyolc fiákert, mire biztos lettem benne, hogy igen, lesz közöttük igazán jó felvétel is. (Nej ‘kaktusz, kaktusz’ bekiáltásokkal emlékeztetett arra, hogy mennyire szénné cikiztem, amikor Arizonából hazahozott közel 500 kaktuszfényképet.)

A főtér… nagy. Majdnem azt írtam, hogy kurva nagy, de… Szóval ezzel óvatosan. Nej vasárnap állt le egy kirakatnál, majd átkiabált nekem a túloldalra, hogy menjek már át, mert az az izé ott kurvajó. Mondom, hangosan átkiabált az utca túloldalára. Egy olyan országban, ahol a kurwa szó ugyanazt jelenti – a kismillió jelentésével együtt – mint nálunk és egy olyan országban, ahol még nálunk is sűrűbben használják.
– Kicsim, ez durva volt. Ezt itt nemhogy értik, de ez az ország a kifejezés igazi élettere.
– Hogyan?
– Nézd, még a poland countryball-nak is ez a klasszikus beköszönése.
– Minek? A mije?
– Azt ne mond, hogy nem tudod, mi az a countryball? Hol élsz te?
– ?
– Na jó. Szóval a countryball az egy karikatúrastílus, vagy divatos kifejezéssel élve mém, ahol az egyes országokat nemzetiszínű golyók képviselik, a golyók pedig az országgal kapcsolatos előítéleteknek megfelelően viselkednek. A Polandball például rendszeresen vécépumpával jelenik meg és vagy az első, vagy a második szava az, hogy kurwa. Érted? Az egész világban úgy ismerik a lengyeleket, mint akik azt mondják, hogy kurwa. Na, ebben az országban kiabáltál te át nekem az utca túloldaláról, hogy az az izé kurvajó.

Megjegyzés: Akit érdekel, itt elolvashatja, hogyan viselkedik a Hungaryball.

De vissza a szombat estéhez.

Miután bejártuk a Rynek-et (Lengyelországban minden főteret így hívnak), becéloztuk a Kazimierz negyedet. Ez valamikor a zsidó negyed volt (a Schindler listája itt játszódott, de ma már nem nagyon laknak erre zsidók), aztán a szocializmusban elzüllött, olyan nyóckeres lett, majd úgy 5-6 éve indult meg a negyed reneszánsza: olyasmi buliváros lett belőle, mint Pesten a Kazinczy/Gozsdu környéke. Azaz péntek/szombat este érdemes bekukucskálni.
Nem, ha arra gondoltál, hogy lyukasra táncoltuk a cipőtalpunkat, tévedsz. A bulinegyed nem csak fiataloknak van, akad szépen jazzklub jellegű hely is. De mi még ezekbe sem ültünk be, hanem a körbeséta után eljutottunk a Plac Nowy-ra, ahol rendeltünk két melegszenyót és mivel sokan voltunk, sokat kellett várni rá, így hát leültünk és nézegettük az embereket. Meg a hangulatot. Fura volt, mert mindegyik útleírás azt javasolta, hogy a Ryneken semmiképpen ne szaladjunk csak úgy át, üljünk le egy kávézóba és szívjuk be a hely hangulatát. Nekem viszont az összes kávézó turistacsapdának tűnt, így miután alaposan bejártuk a teret, a Plac Nowy-n ültünk le és annak a mocskos/koszos hangulatát szívtuk be.

Aztán este úgynevezett technikai becsípés a lakásban. Nej csütörtök óta influenzás, nekem szombat este jöttek meg az első jelek, szóval erősen sanszos volt, hogy éjjel mind a ketten levegőért harcolva fogjuk lehorkolni a csillagokat az égről. Szerencsére volt otthon sör és (bűnrossz) vodka, ezekkel beállítottunk egy olyan szintet, hogy az ágyig még eljussunk, majd reggel nyolcig úgy aludjunk, mint akit fejbecsaptak.

A napi séta

Hirtelen Krakkó 01/03

Előkészületek

Decemberben olvastam róla, hogy a Polskibus közvetlen buszjáratot indított Krakkóba és promóciós áron adják a jegyeket. (Szeretem azt a szót, hogy promóciós.) Megnéztem, tényleg. Gyorsan vettem is februárra két jegyet, oda-vissza. 5100 forintért. Mármint összesen. A szállás két főre, két éjszakára 22e, egy tiptop apartmanban. (Krakkó tele van hosztellel, de ennyire már nem akartam fillérezni.) És ennyi. Egy váratlan hosszú hétvége egy kedves városban, kabátgombokból.

Megjegyzés: a bevezető akció után nyilván emelkedtek az árak. Most néztem meg, márciusra egy főnek olyan 7e körül van a retúrjegy.

Múzeumokat nem terveztünk nézni. Ettől mindig szégyellem egy kicsit magam, de tény: ma – az internet korában – egyre kevésbé éri meg múzeumba járni. Ha érdekel egy város, vagy egy nép története, utánaolvasok a neten. Amikor utazunk, annyi minden látnivaló, ennivaló, innivaló van a _ma élő_ városban, hogy nincs idő a múzeumokra. Ahogy mondani szoktam, inkább egy fél nap piac, mint egy fél nap múzeum.
Nna, csak kinyögtem.

Megjegyzés: Azoknak, akik szeretnek belekötni a mondatokba, ez természetesen nem igaz minden múzeumra. A Smithsonian-ban nyilván el tudnék veszni, meg úgy általában a közlekedési múzeumokban is.

Indulás előtt összeszedtem a tipikus lengyel kajákat. Hogy tudjuk, miket kell levadászni.

  • Pirog: mindenfélével töltött tészta, azt szokták mondani, hogy olyan, mint a ravioli, ami marhaság, mert szerintem nem. Sokkal inkább az orosz pelmenyihez hasonlít.
  • Ruskie pirog: Na, ez a név egy totális átvágás. Az oroszoknál a pirog ugyanis egy töltött péksütemény. Itt erről szó sincs. Ez gyakorlatilag egy túróval és tört krumplival töltött klasszikus lengyel pirog, egy kevés sült hagymával nyakon borítva.
  • Zurek: Kolbászos krumplileves. Szokták cipóban is felszolgálni. (Ne a magyar krumplilevesre gondolj, ez zöld és krémes.)
  • Placki Ziemniaczane: tócsni, erdei gombás alappal. (A lengyelek nagyon jók erdei gombában és nem félnek használni.) Különböző feltételekkel lehet kérni, mi nyilván _még_ erdei gombát kértünk rá.
  • Bigos: A kétnyelvű étlapokon angolul úgy szerepel, hogy a vadászok pörköltje. Nekem leginkább a székelykáposztához hasonlított, gyakorlatilag pörkölt és savanyúkáposzta. Ezt is árulják cipóban, ahol nem, ott választható köret a cipó vagy a krumplipüré.
  • Zapiekanka: 40 centi hosszú melegszendvics. Alapból erdei gombás, ehhez lehet választani mindenféle feltéteket és szószokat. A világ zapiekanka-forrása a Plac Nowy téren van a Kazimierz negyedben. Egy piac méretű körcsarnokot képzelj el, dugig tele zapiekanki árusokkal. (A Plac Nowy a bulinegyed közepén van, így péntek/szombat éjszaka számíthatsz érdekes alakokra.)
  • Barszcz czervony: céklaleves. (Bár hasonlít a neve, de nem olyan, mint az orosz borscs. A lengyel az inkább krémleves.) Ebből eleve van többféle (a czervony az a sötét), és bánjál vele óvatosan. Van, amikor adnak hozzá fasírtot, meg valami péksüteményt. Aztán már a levessel jól laksz.
  • Zupa grzybowa: erdei gombából készült krémleves, pirított kenyérkockával. Ezért küzdöttünk a legtöbbet, végül egy viszonylag drága helyen vadásztuk le, de megérte. Igen finom volt.
  • Csülkös kaják, hústálak: Ezekkel szokták a gyanútlan turistákat leteríteni. Mi a korábbi lengyel utainkon már megtapasztaltuk ezeket, most inkább kihagytuk.
  • Zöld vodka: Nem találtuk. Pedig nagyon kerestük. (Gyk. uborka elturmixolva a vodkában.)
  • Perecek: Utcai árusoknál kapható, gyakorlatilag pont olyan, mint a török szimit. (Kör alakú, különböző magvakkal megszórt.) A leírások alapján nem mindenkinek jött be, nekem véletlenül kimaradt, így nem tudok nyilatkozni róluk.
  • Gorál sajt: Hegyi füstölt sajt. Én imádom és meg voltam róla győződve, hogy bele fogunk fulladni. Nos, nem. Egyedül a buszpályaudvaron lévő perecárusoknál lehetett találni pár szemet.

Árak. Azt mondják, hogy az árszínvonal hasonlít a pestihez. Szerintem meg olcsóbb, kajában legalábbis biztosan. A zlotyt 72,50-ért vettem Pesten. Amikor azt írtam, hogy a gombaleves drága volt, az azt jelentette, hogy 10 PLN, azaz 725 forint. És ez már drága volt a többi étteremhez képest. Báár… nyilván az éttermet is ésszel kellett megválasztani. A Grodzka utca 47-ben van egy családi kifőzde (Bar Grodzki), amely – ahhoz képest, hogy a krakkói Váci utcában van – teljesen jó árakkal operál. Itt ettünk bigost 11 zlotyért. Ugyanez a Mária templom tövében 21 zloty volt, ami ha utánaszámolsz, még mindig nem egetverő. (1500 forint, cipóban felszolgálva, Krakkó toronymagasan legfrekventáltabb helyén.) És van a Lola T, ami mindent visz: a tejbárok. A nevükkel ellentétben valószínűleg nagyon hülyén néznének rád, ha tejet kérnél. Na, itt gyakorlatilag mindent kapsz, amit el tudsz magyarázni. Kolbászos palacsinta? Simán. A hátrány is ebből jön. Ezek önkiszolgáló helyek, a falra pedig minden lengyelül van kiírva. Az angol nem igazán működik. (Bár ez nyilván az eladótól függ.) Szerencsére mi felkészültünk a lengyel kajanevekből, így fillérekből ettük végig a repertoárt. (A legkönnyebben megközelíthető tejbár – Bar Mleczny – a fentebb említett kifőzde mellett van, a Grodzka utca 43 alatt.)
Összességében azt tudom mondani, hogy a főételekért 10-12 zlotyt fizettünk, a zapiekanka 4,5-nél kezdődött és 9-nél végződött. Azaz minden ezer forint alatt volt.

Egy zapiekanka (krakowska) a Plac Nowy-n.

A tejbár a Grodzka utcában.

Parabola

A napokban megugrott a blog látogatottsága. Megnéztem, mely oldalakra érkeztek a plusz találatok, illetve megnéztem a keresőkifejezéseket. Elsőre harsányan felröhögtem, másodikra viszont elszomorodtam.

Elmagyarázom, miért.

Erről az írásról van szó. Ha elolvastátok, gondolom a keresőkifejezést is ki fogjátok találni.

Nos, emberek, ez egy parabola, magyarul példabeszéd. Igen, olyasmi, amilyenekből Jézus is elsütött néhányat anno. És az emberek többé-kevésbé megértették, hogy a példabeszéd nincs közvetlen kapcsolatban azzal, amire vonatkozik. Amikor Jézus a mustármagról beszélt, csak a leghülyébbek gondoltak arra, hogy a Mennyek Országa tényleg egy mustármag belsejében van. A példabeszédnek mondanivalója, _tanulsága_ van – és ez a _tanulság_ vonatkozik az alanyra. Azaz a fenti írásban Gyurcsánynak semmi köze sincs ahhoz az emberhez, akivel a leírt – és kitalált – történet megesik. Pont.

Ja, hogy ezt honnan lehetne sejteni? Nos, ez egy énblog, egyes szám első személyben íródik. Maga a történet is ilyen, de a kategóriája (oroszlánkörmök) jelzi, hogy ez az irodalmi munkásságom része. (Jóvanna, olyan, amilyen.) Mivel így sem egyértelmű, hogy a példabeszéd mire akar vonatkozni, azért lett az a címe, ami. Mert a parabola arra a politikai helyzetre vonatkozott, amelyikben akkor voltunk.

Nos, ennyi. Légyszives, szedd össze magad és legyél okosabb, mint a kétezer évvel ezelőtt élt emberek. Vedd észre magadtól, hogyan is működik egy példabeszéd.

Az érem két oldala

A bankomnál van befektetési számlám. A napokban kaptam egy emailt, hogy töltsek ki egy online tesztet, az eredményt nyomtassam ki, írjam alá és vigyem be. Mert csak ekkor lehet befektetési számlám. Hát, jó. Mondjuk mostanában pont nem az fenyegetett, hogy nem tudom, mivel töltsem el azt a rengeteg szabadidőmet, de kitöltöttem, letöltöttem, aláírtam, le is pecsételtem (ráfröccsent a pörkölt), aztán bevittem a bankhoz. A biztonsági őrön keresztül a sorbanállást is megkerültem, leadtam. Amíg az ügyintéző iktatta, azért megkérdeztem, hogy mi ez a f@szság? Minden bank csinálja? Azt a választ kaptam, hogy erre az állam kötelezi a bankokat és igen, mindegyiknek csinálnia kell.

Ezen azért jót vigyorogtam. Belegondoltam, hogy anyósomnak is van befektetési számlája. Annak az anyósomnak, akit a napokban vittek át a nyugdíjasotthonból a pszichiátriára, mert gondok vannak. Na, megnézem, amikor vele töltetnek ki egy online tesztet.

Aztán itthon elgondolkodtam egy kicsit. Hogyan is lett anyósomnak befektetési számlája? Fogta a megtakarított pénzét és bevitte a vidéki bankfiókba. Hogy beteszi a bankba. Az ügyintéző meg eldöntötte, hogy az öreglánynak egy befektetési számla lesz a legjobb. Amikor a nyugdíjasotthonba költözéskor pénzt akartunk kivenni, akkor esett le az állunk Nejjel. Hogy ez egy befektetési számla. Oké, nem jártunk rosszul, az utóbbi években a befektetési számla szolídan ugyan, de kamatozott. Jobban, mint ha csak lekötötte volna. De ez egyáltalán nem biztos, hogy így is marad. Van kockázata. Mit szólt volna a mama, ha kellett volna a pénze és kevesebbet kap vissza, mint amit betett? (Valószínűleg semmit, mert már nem is emlékezett rá, mennyit tett be.) Na mindegy, szóval tényleg nem jó gyakorlat az, hogy egy fogalmatlan öregasszony helyett az ügyintéző döntsön arról, hogyan kockáztatja a pénzét a néni. Azaz jogos, ha az állam legalább valami tesztféleség kitöltetésére kötelezi a bankot. Nem illik rajta röhögni.