Doomed

Oktatós hét van. Ráadásul egy ilyen taknyolós, esős, szeles idő is, azaz a kerékpár szóba sem jöhet. Marad a tömegközlekedés.

Kedves Feleim, Barátaim! Ti hogy a pékbe tudjátok ezt elviselni? Hazafelé a hármas metró – ismét – beállt, mint a gerely. Csúcsidőben. A Nagyvárad térnél kihajtottak mindenkit, hogy majd kint a metrópótló buszok. Mely buszok nem voltak. Ha ekkor láncban, egymásba érve jöttek volna a csuklós buszok, akkor esetleg el lehetett volna szállítani a tömeget. De buszok nem voltak. A metrószerelvények viszont kétpercenkenként ontották magukból az embereket. Azaz röpke öt perc alatt a SOTE előtt akkora tömeg gyűlt össze a három, dugig tömött metrószerelvényből, hogy mozdulni sem lehetett. Busz, az nem volt. Egy olyan húsz perc múlva már beindultak a buszok, de ekkor már akkora tömeg verődött össze, hogy nemhogy a buszra felszállni volt esélytelen, de egyáltalán eljutni a járda széléig. Valami korábbi vogon ugye kitalálta, hogy a metró megold mindent, nem kell mellé párhuzamos közlekedés, emiatt frankón fel is számolták, így gyakorlatilag odaragadtam a Nagyvárad térre. Közel ezer más emberrel együtt. Végül sikerült elérnem Nejt telefonon, aki beáldozta az esti konditermes ugrálását és bejött értem kocsival.
Na most, tudomásom szerint ehhez a metróhoz idén – a korábbi évek hagyományait követve – nem nyúlnak hozzá. Majd 2017-ben. Mert nincs rá pénz. Az, hogy a haverok lassan már az eget is letérkövezik, az, hogy közben két olyan stadion is épül Budapesten, melynek a látogatottsága durván 500 fő/meccs, az persze rendben van. A stadionok tuti hamarabb készen is lesznek, mint az a nyomorult hármas metró.

Szóval, még egyszer Feleim és Barátaim! Hogy a retkes picsába lehet az, hogy még mindig nem áll lángokban a főpolgármesteri hivatal és a parlament? Vagy ennyire nem számít, hogy telibe szarnak minket?

Az a gyerek

Igen, Heisenberg nagyon jól ráérzett az elektron kettős természetére, na meg a fotonról is kiderült, hogy egyfajta riherongy, oké, de nem csak ezek az apró részecskék képesek minket összezavarni a kettőségükkel.

Hanem a gyerek is.

És most nem arra gondolok, hogy zárjuk be egy dobozba, aztán tíz év múlva nézzük meg, él-e még. Egyszerűen csak a gyereknevelés módszertanán töprengtem el.

A gyerek egyfelől – minimum látens – családtag. Azaz azt feltételezzük, hogy a miénk. És mint családtag, szeretnénk, ha jól érezné magát közöttünk, ha édes mosolyával lágyítaná a szívünket, okos kérdéseivel derítené a kedvünket. Ha harmóniában és boldogságban élnénk együtt.
De a gyerek másfelől projekt is. Van egy feladat, van egy rendelkezésre álló összeg és van egy határidő: szeretnénk, ha mire felnő, értelmes, önállóan gondolkodni is képes egyén legyen belőle. Aki képes összerakni a saját életét, képes megtalálni a saját boldogságát.

Érzed már a kettősséget? Amikor az a kölök nem akar tejet inni, egyfelől szívesen mondanád neki, hogy hagyja a francba, te is utálod, toljunk helyette egy doktorpeppert, mindketten jobban éreznénk magunkat, másfelől viszont ott van a kötelesség, annak a nyomorultnak csontjai vannak, erősödnie kell, és ha nem is érti, de akkor is meg kell innia azt a tejet, mert egyébként a fülén öntöm be. Hogy ha másképp nem megy, akkor megetetem vele a fogkefét, de tiszták lesznek a fogai. Amikor nem megy neki a matek, te viszont tudod, hogy a matek olyan, mint a piros ász, mindent visz, ha majd tovább akar tanulni (és ugye, akarni fog továbbtanulni, még ha nem akar, akkor is), szóval nyüstölni kell azt a matekot, még akkor is, ha mindketten inkább fociznátok az udvaron. És az a klapec nem érti, hogy miért vagyunk ilyen utálatosak, mert nincs tapasztalata, nem lát a jövőbe, mi viszont tudjuk, hogy ezek _majd_ mind kelleni fognak neki és akkor majd hálás lesz. Akkor. Most viszont bedurcázza magát, veszekszünk, ravaszkodnunk kell, zsarolnunk, szélsőséges esetben megfélemlítenünk. Mindegy. Csak megcsinálja. Csak túlélje.
Hát, ja. Aztán hol van már ilyenkor a családi boldogság? A harmónia?

Nyilván látod te is, hogy sarkítok. Mindenki felnevelődött valahogy és ha a szülei jól csinálták, akkor a két hozzáállást pont elfogadható mértékben keverték. Gyakorlatilag a jó szülő egyszerre, egyidőben viselkedik a két – egymást kizáró – szemlélet szerint.
Mint az elektron, aki maga sem tudja, hogy részecske-e vagy hullám.

Az ősember ír

Az új telefon egyben nagyon jó alkalom arra is, hogy megszabaduljunk évek óta magunkkal görgetett koloncoktól. Nálam például mértéktelenül felszaporodtak a hangjegyzetek, olyannyira, hogy már nem is emlékeztem, mik lehetnek bennük.

Nem tudom, kit mennyire lep meg: azok a novellaszerűségek, melyek a blogon oroszlánkarmok cimkével jelennek meg, leginkább akkor születnek, amikor félálomban vagyok. Nem, ezek nem álomleírások, az álom csak inspiráció. Azaz lustálkodok az ágyban, jórészt már ébren vagyok, de még emlékszem az álomra. Vagy egy részére. És elgondolkodom, ébren mit csináltam volna másképp, mit mondtam volna máshogyan, hogyan viselkedett volna a többi szereplő. Ha így egy értelmes történet alakul ki, akkor azt nagy vonalakban rámondom a telefonra. Nem ritkán még akkor is a történetet rakom össze fejben, amikor már kávét főzök és reggelit csinálok.
Ezekből a történetekből nem mindig lesz írás, sőt, jó ha tízből születik egy. Az ok az, hogy nem mindig ébredtem még teljesen fel, amikor már elkezdtem telefonra mondani az élményt. Aztán visszahallgatom és értetlenül bámulok a készülékre: egy büdös szót sem értettem a motyogásból. Ennél csak az a rosszabb, amikor megértem: jézusom, mi ez a katyvasz?

Eddig egyetlen egyszer fordult elő, hogy ki tudtam hámozni a motyogást és hatalmasat röhögtem utána. Annyira tökéletesen sikerült elkapni az álom zavarodott hablatyolását, hogy az önmagában is egy tökéletes portré. Ezt most leírom ide. Ne is keress benne értelmet, nincs. Leszögezem, hogy sem alkohol, sem fű hatása alatt nem álltam, egyszerűen magamtól voltam ennyire kába.

“Hétfő. Végső. Pestiesen gondolkodni késő. – Ááééóíúú – énekelted, miközben a hideg futkározott. A tudatalattim Kossuth-díjas író lehetne, ha tudna ébren is írni. Létszámleépítés. Túl sokan vagyunk a Földön. Adminisztratíve. Megjelenik Piaza Dóra. Egy revolverrel. Létszámleépít. Engem. Hé, nem lesztek túl kevesen?”

Ennyi. Vedd észre, hogy álmomban rímeket faragtam, sőt, szójátékra is futotta. (Korombéliek még emlékezhetnek Pia Zadora énekesnőre. Nekem az egyik gyerekkori szerelmem volt.)
Azért úgy belegondoltam, _tényleg_ mi születne, ha a tudatalattink tudna ébren is írni?

Se veled, se nélküled

Elképesztő, mennyi időt el tudok tölteni a számítógép mellett. Mindig eszembe jut valami: hopp, ezt még meg kell néznem, hopp, azt még meg kell csinálnom. Aztán jé, már dél van, jé, most meg már sötét.
A reggeli fogmosás közben el is határoztam, hogy ezen változtatni fogok. Holnap például korán kelek és elmegyek a már hónapok óta halogatott laborvizsgálatra az esztékába.

Utána eszembe jutott, hogy oké, de ezt azért be kellene írnom a calendar-ba, hogy el ne felejtsem.

Majd amikor felfogtam a helyzet groteszkségét, írtam belőle egy blogbejegyzést. Meg felvázoltam egy másikat, mely az írás közben jutott eszembe. És hoppá, már megint dél van.

Adminisztratív közlemény

A mai statisztika alapján úgy tűnik, hogy valaki módszeresen nekiállt végigolvasni a blog összes (4224) bejegyzését. Nem tudom, ki lehet ez a végtelenül szimpatikus ember, de innen üzennék neki, hogy nem biztos, hogy jó utat választott. Tavaly ugyanis én már végigolvastam a blogot és kiszűrve a már értéktelenné vagy értelmetlenné váló írásokat, a maradékból összeraktam a MiVoltVelemXX / OdakintXX / Karmok elektronikus könyveket, melyeket a letölthető könyvek oldalról lehet leszedni. Valamivel kényelmesebb, mint írásról írásra áttúrni az archívumot.