Egy magnó életet menthet

Na jó, ez némileg túlzás, de életet simán átalakíthat.

1978-ban mentem középiskolás koleszba. A – magyar rádió által alakított – zenei ízlésem finoman szólva is katasztrofális volt: a Piramist már túl keménynek tartottam, az LGT-t utáltam és egyik kedvenc dalom a “Sajtból van a hold” volt a Bergendy zenekartól. Viszont volt egy Europa Star rádiós magnóm. Egyedül a koleszban. Mondanom sem kell, mindenki nálam akarta meghallgatni az innen-onnan beszerzett kazettáit.
Így következett be az a nap, amikor valaki behozta a Deep Purple Made in Europe koncertjét én pedig, meghallva az első számot (Burn) szószerint kataton állapotba kerültem Lord szólói alatt. Addig el sem tudtam képzelni, hogy ezekből a hangszerekből ilyen hangokat is ki lehet csiholni. Aztán pár héttel később feljött néhány nagyfiú és azt az ajánlatot tették, hogy nem vernek meg, ha felveszem nekik a rádióból az akkor váratlanul leadott néhány P Mobil számot. Felvettem. Sőt, tetszettek. (Kétforintos Dal, Menj Tovább, meg ilyenek. Emlékszem, a Menj Tovább még a tévében is ment, a dal közben Vikidál motorozott egy Babettával valami stadionban.) Részt vettem az ellenállásban is. Akkoriban az éber magyar sanzonbizottság betiltotta a Boney M Raszputyin című száma miatt az egész lemezt, én meg otthon, az autómagnóban lejátszva, a Star magnó mikrofonjával felvéve sokszorosítottam a lemezt.

Akkoriban még az egy magnó is ritkaság volt, nemhogy autóba (autóba!) beépített kazettás magnó. Az élvonalban nyomultunk. Telente apám kiszerelte az autóból, nehogy ellopják, ilyenkor a könyvespolcomon raktuk össze. Közvetlenül a saját (!) orosz minitévénk fölött. Mondtam már, hogy élvonal?

És ilyenek. A lényeg, hogy 1979-re gyökeresen megváltozott a zenei ízlésem. Aztán betört a konzumáció, megjelentek a miskolci lengyelpiacon az 1-2ezer forintos kazettásmagnók. (Csak szólok, hogy az Europa Star 7900 forintba került, mely valamivel több pénz volt, mint apám egyhavi fizetése.) Innentől már nem jártak hozzám mindenféle fura emberek, de a mag el lett vetve. 1980-ban már hosszű hajam és csöves nadrágom volt, na meg babos kendőm is, igaz, az utóbbit nem hordtam. De volt. 1982-ben pedig már bagóztam és kirúgtak a koleszból. Kezdtem saját életet élni.

Go human, go

Pár napja megjelent egy hír egy pár hónappal ezelőtti eseményről, miszerint egy számítógép megvert go-ban egy európabajnok szintű versenyzőt. Egymás után ötször. A bejelentés döbbenetes, mivel még egy évvel ezelőtt is az volt a hozzáállás, hogy gépi intelligencia erre még jó pár tíz évig nem lesz képes. A go-ban ugyanis nem lehet nyers erővel győzni, ott gondolkodni kell. Erre volt képes ez a gép, és nem is akárhogyan. Amilyen hisztis világban élünk, rögtön meg is jelentek korunk ludditái, hogy itt van a világvége, a gépek öntudatra ébrednek, Skynet, terminátor, végünk. Szerencsére az Index cikke mellett megjelent az emberiség csattanós válasza is: a reklámrovatban fényképes cikkajánló arról, hogy Rita Ora művésznő pucéran zongorázott.

Gépek, esélyetek sincs.

A csizma sarkán 05/05

Hazautazás
2016.01.17; vasárnap

Utolsó reggeli. Nemes feladat: üresre kellett zabálni a lakást. Végül sikerült is, de az ebédre tervezett pizzát kihúztuk a programból. Az emberi bőr tágulásának is van felső határa. Legalábbis kell, hogy legyen.

Végre éppen nem esett az eső, így a kávé/szivar mehetett a teraszon. Búcsúzóul lőttem is onnan egy képet.

Az idő finoman szólva sem volt kellemes: szélvihar, fel-feltámadó eső, tíz fokkal leeső hőmérséklet. A tenger tombolását nem csak az ablakunkból, de később még a repülőgépből is látni lehetett. Viszont a család morgott, hogy a krumplival bezzeg elmentem nappal sétálni az óvárosba, velük meg nem, így még tettünk egy kört, utána irány az Aldo Moro tér. Ja, meg a bolt, mert az otthonra szánt tésztát az apartmanban felejtettük.

A busz… na, az eléggé olaszosra sikeredett. Megérkeztünk a térre. A buszmegállót már korábban megkerestük. A busz öt perc múlva indult, de még nem állt bent. Gyorsan elszaladtam a pénztárhoz, melyet korábban szintén kinéztünk magunknak. Zárva volt az ablak. Volt egy ajtó. Be akartam menni. Kidobtak. Oké, értettem a célzást. Legfeljebb megint a buszon vesszük meg a jegyet. Ekkor szóltak a kölykök, hogy a bódé túloldalán nyitva van az ablak. Odasiettem. A pacák nem adott jegyet. Miért is adott volna a helyijárati buszpályaudvaron a jegyárusító bódénak kinéző valamiből helyijáratú buszjegyet? Ehelyett azt mondta, hogy menjek be egy bárba, majd ott. Erre legyintettem: még csak nem is vagyok úgy öltözve. Megint a kölykök segítettek, rámutattak a FAL irodaház – igen, a kamu pályaudvari bejárat – egyik feliratára, miszerint ott bent egy bár működik. A buszunk még mindig nem volt sehol, bátran beszaladtam. Tipikus pályaudvari resti, kávé, sütemények, tömeg. És a pénztárnál minden szart lehetett venni: szerencsejátékot, leninösszest, lépegető exkavátort. Egy öreg bácsika valami nagyon komplex fogadást tehetett, mert hosszú percekig ordítoztak a pénztárossal. Közvetlenül előttem két tenyérbemászó képű suhanc röhögcsélt folyamatosan, még az sem volt kizárt, hogy életük nagy elhatározásával beruháztak egy doboz óvszerre, aztán az egyik elment valahová, addig persze álltunk, mert éppen ők voltak soron. Mögöttem egy öregasszony teljesen pofátlanul megpróbált a pulthoz tapadva előrefurakodni, de egy rutinos fordulattal a hátizsákom odapasszírozta a pulthoz. Magyar embert akar letolakodni? A két kölyök lassan végzett, az eladó pedig hátrasétált a polcokhoz énekelni. Én kimeredt szemmel bámultam kifelé a buszmegállóba, de a busz még mindig nem jött, így megelégedtem azzal, hogy megpróbáltam munkavégzésre szuggerálni a hapit. Egy idő után visszajött, elsikoltottam neki, hogy négy jegyet kérek, majd futottam ki a megállóba. Ott derült ki, hogy először a hétköznapi menetrendet néztük, a vasárnapi szerint még van fél óránk a buszig.
Ekkor kezdett el esni az eső.

Aztán megjött a busz, megint körbejártuk Bari összes külvárosi lakótelepét. Szerencsére még így is volt bőven időnk a repülőtéren. A biztonsági ellenőrzésen megakadt a csomagom az átvilágító dobozban.
– Most próbálják összeszámolni a szivarokat – futott át az agyamon, de aztán simán átmentem. Barna nem, őt elkapták a ferrari-piros kávéfőzővel, de valahogy kidumálta magát. Volt némi csomagméricskélős szopatás, és már a gépen is voltunk. Valahogy mindig Barna kerül át a folyosó túloldalára (a Wizzair már helyjeggyel adja a jegyeket, négy ember meg úgy kap jegyet, hogy hárman az egyik oldalon, a negyedik meg a túlsón), aztán most beültettek mellé egy kiskölyköt, de a tekintetete csak akkor borult el, amikor a kölykök anyukája gondosan ölébe helyezte a hányózacskót. Aztán fogadásokat kötöttünk, hogy hány-e, vagy sem, én akkor kezdtem magas oddszokat adni, amikor az anyuka repülés közben adott a csemetének egy szendvicset, később pedig turbulenciába kerültünk, de az ifjúságnak vasból volt a gyomra, kibírta Pestig.
Itthon belénkharapott a friss, téli levegő. Hazaérkeztünk a nyaralásból. Valami látszhatott is rajtunk, mert búcsúzáskor a taxisofőr viszontlátás helyett kellemes adaptálódást kívánt.

A mérlegre még nem álltam fel.

A csizma sarkán 04/05

Döglés Bariban
2016.01.16; szombat

Tegnap este komoly szópárbaj alakult ki, hogy ki menjen le hajnalban a halpiacra, végül magam sem tudom, hogyan, de abban maradtunk, hogy mindenki. Ez már este sem tűnt olyan zseniális ötletnek, de reggel 6.30-kor aztán végképp nem. Ennek ellenére mindenki összekapta magát, igaz, közben elhasználtuk az egész évi morgáskészletünket.
Töksötét. Szombat hajnal. Szakadó eső. Viharos szél cibálta a pálmafákat. A halpiacon valami sztahanovista koránkelő halász csapkodott betonhoz egy szerencsétlen polipot – a placcsanásokat már messziről hallani lehetett, gyakorlatilag ez alapján találtuk meg a piacot – a többiek pedig vagy még ki sem dugták az orrukat, vagy a fehér műanyag ládáikat mosogatták. Az egyik agresszívabb pacák Dóra orra alá dugott valami büdös ocsmányságot, még jó, hogy nem elém, mert én simán lehánytam volna. Végigsétáltuk a mólót, de halat, azt nem találtunk. Pedig Dóra mondogatta, hogy a tanulmányai szerint Bari kifejezetten híres a szép halairól. A magunk megnyugtatása végett mentünk egy kört a főutcán, meg mögötte egy párhuzamoson az óvárosban, hátha találunk legalább egy zöldségest, elmentünk egy piactér nevű térre is, de semmi.

Piackereső túra.

A lakásba felérve pusztán csak azért nem morogtunk, mert a négy szint után a megszokott módon, lila fejjel kapkodtunk levegőért.

Reggeli. Dühből. Megettünk mindent. Megittunk mindent. Aztán nekiálltam a neten vadászni, és bár piacot nem találtam, de megemlítettek egy utcát (Corso Giuseppe Mazzini), ahol van egy csomó üzlet. Összekaptuk magunkat. A még mindig szakadó esőben elmentünk az utcába (1,5 km csak oda), tényleg volt minden: halas is, zöldséges is, hentes is.

A halboltban plafonig érő vizes csempe.
– Aha, biztosan azért, hogy ha falhoz vágják a polipot, akkor jól placcsanjon – jegyeztem meg.
– És utána lassan, szörcsögősen csússzon bele a falmelléki vödörbe – egészítette ki Barna.
– De ezek tapadókorongosak.
– Jogos. Olyanok, mint anya vákuumos törlőrongytartója a konyhában.
– Várjál, az pl állandóan lecsúszik.
– Csak nem szörcsög annyira.
– Most boldogok vagytok? – kapcsolódott bele a beszélgetésbe Nej.

Persze, mivel reggel felzabáltunk mindent, így el kellett mennünk ismét mind a két boltunkba. A pénztáros már fejből, odafigyelés nélkül ütötte be a sajtokat, tésztákat és borokat. Kíváncsiságból vettünk 0,9 euróért egy liter zacskós bort is. Mindent meg kell tapasztalni. (Utólagos korrigálás: nem, mindent nem kell megtapasztalni.)

Sort kerítettem a szokásos olasz szivarvadász expedíciómra is. Az egy dolog, hogy szeretem a Toscano szivarokat, de ezen belül is a Garibaldi változat a gyengém. Na most ez a fajta, még kint sem általános. Már Pizában is eljátszottam, de itt is szószerint ugyanúgy ment.
– Van Toscano Garibaldi?
– Van.
– Remek.
– Egy doboz?
– Húsz.
– Mivan???
Aztán a kimenet más és más. Van, ahol az ‘all of them’ lesz a végállomás. Ahol a bácsika/nénike nem tud angolul, ott már nehezebb a helyzet. Ilyenkor komótosan leszedik a polcról a készletet (létra included), esetleg elmennek hátra is, majd bősz telefonálásba kezdenek. Hátha a nagykerben van. És akkor már csak egy-két óra, hogy megkapjam a rendelésemet. Én pedig aktivitizek, hogy elég ez is, köszönöm, very fine.
Tekintve, hogy eleve kevés dohánybolt tartja ezt a márkát, és aki tartja, az is maximum 6-8 dobozt készletez, azt javaslom, hogy mostanában ne próbáljál meg Bariban Toscano Garibaldi szivart venni. Kifosztottam a belvárost. Meg Materát is.

Kajavadászat és boltkörút.

Hallal, tintahallal, tengeri férgekkel – alternatívoknak fasírthúsokkal – zöldségekkel és borokkal felszerelkezve értünk haza. Némi pihenő és indult is a varázslat: a csajok főztek, a fiúk boroztak.
Az eső miatt a terasz még mindig nem működött, a végén a lépcsőházban ültem le szivarozni, mint régen, Rostockban, a szenespince lejárójába.
Aztán kiderült, hogy kevés lett a krumpli, és én lettem a kiválasztott, aki lemehetett érte. Viszonylag hamar le is rendeztem, korábban már találtunk valami zöldségesfélét a közelben, utána viszont kedvem támadt sétálni egyet az óvárosban. Hiszen eddig csak éjszaka láttuk.

– Merre jártál ilyen sokáig? – kérdezte Nej, amikor visszaértem.
– Megsétáltattam a krumplit.
– Igen?
– Voltunk templomban is.

És tényleg. Az egyik katedrálisban misére készültek és nyitva hagyták az ajtót. Én meg belopakodtam. Két kiló necchálós krumplival a kezemben.

Gasztroblog.

Így készült az ebéd.

Így készült a fénykép az ebédkészítésről.

Ilyen lett a fotó.

Így nézett ki a halas fogás.

Maga az ebéd pedig így.

Az ebéd után mi meg így.

Pusztán csak azért nem írom azt, hogy jóllakott óvodások, mert a pukkadásig telepakolt, megtaposott cipőszsákok hasonlat sokkal pontosabban fejezi ki, hogyan éreztük magunkat. Nem is bírtuk sokáig a lakásban, késő délután csavarogtunk egy nagyot a városban.

Útközben találtunk ajándékárusokat is.
– Meg kellene vennünk a szokásos hűtőmágneseket! – javasolta Nej.
– Ezzel gondban leszünk.
– Miért?
– Mert Bari nevezetességei közül egyet sem néztünk meg. A két szupermarketről meg biztosan nem lesz hűtőmágnes.
Aztán mégis vettünk egyet. Az az épület volt rajta, amely mögött fekszik a halpiac. Ezt legalább láttuk.