A csizma sarkán 02/05

Polignano a Mare
2016.01.14; csütörtök

Könnyen legénykedtünk tegnap, Polignano kábé félóra vonattal és maga a városka, habár kifejezetten szép, de egy-két óra alatt teljesen bejárható. Mondjuk, a vonat valamiért behalt útközben, ácsorogtunk egy plusz félórát, de még így is világosban értünk haza. Kicsit trükkös a méhecsketánc a vonatjeggyel: először megveszed a jegyet az automatából – konkrét időpontban induló konkrét vonatra – ezt az aluljáróba lépés előtt érvényesíted egy másik automatában, majd a vonaton jön egy kaller, aki lyukasztással honorálja, ha mindent jól csináltál.

A táj szokatlan. Gyakorlatilag sík, néhány lanka hullámzik csak óvatosan. A növényzet kizárólag olajfa, de az hatalmas táblákban. A tengerre pedig sík mezők futnak ki. Nem is lehet komolyan venni a partot: semmi vízbe szakadó sziklaszirtek, semmi mennydörgően dübörgő hullámverés.
Ezekre egészen Polignano-ig kell várni.

A vonatról leszállva semmi sem jelzi, hogy itt hamarosan ketté fog állni a fülünk a látványtól. Modern olasz kisváros, tipikus modern épületek, utcák, autóforgalom.

Polignano séta.

Aztán kiérünk egy hídra, de még ez sem egyértelmű, mivel a híd tetejéről nehéz észrevenni, hogy milyen híd van alattunk.

A tengerparti lépcső előtt még vár ránk a nagy ölelés.

A városka nagy szülötte a híres énekes/dalszerző/színész Domenico Modugno, akinek az emlékére szobrot is állított a hálás utókor. Érdemes megnézni, hogyan adja elő az énekes a leghíresebb dalát, látható, hogy a szobor találóan adja vissza a lényeget. (Csak azt árulja el valaki, hogy ezután miért dúdoltam magamban egész nap _Toto Cotugno_ és _Adriano Celentano_ dalokat?)

És akkor másszunk le végre a tengerpartra, tekeregjünk egy kicsit a sziklákon, üljünk ki a szélére, élvezzük a látványt, hallgassuk a hullámverést, és szimatoljunk nagyokat, mert a tengernek igenis van szaga.

Kicsinyke óváros, girbegurba utcákkal.

Egy kicsit tekeregtünk a szűk részen, aztán végig a sziklák peremén, szorgalmasan levadászgatva a kilátási pontokat – végül vasútállomás. Bariban kerültünk egyet a bolt felé, aztán kerültünk egyet a másik, újonnan felfedezett bolt felé, az egyik helyen ez volt, a másikon az, a kettőből állt össze este egy csodálatos tejszínes-gombás tészta. (Van annak előnye is, ha az ember lánya gasztromániás és bele van zúgva a hazánkban nem kapható alapanyagokba.) Na meg persze borok.

Korai alvást terveztünk, holnap Matera, messze van, korán indul a vonat. Még kimentem a teraszra megkoronázni (bocs, nem hagyhattam ki) a napot egy esti szivarral. (Ha látom a jövőt, tutira nikotinmérgezésig toltam volna odakint.)

A csizma sarkán 01/05

Indulás és ismerkedés Barival
2016.01.13; szerda

Már hagyomány, hogy zűrös az indulásunk, de most még ezt is kimaxoltuk. Kezdva a bankkártyás balhéval, amikoris elfogyott a pénz a bankszámlámról, de a webbank este 11-ig elérhetetlen volt. Miközben másnap délelőtt már indultunk. Ez reggelre valahogy rendeződött. Csakhogy Nej ugyanazon a napon kapott postán egy társkártyát, miszerint a régi lejárt, érvényesítse. Indulás előtti délután. Amikor csak a társkártyával férünk hozzá a számlámhoz, mert az én kártyám le lett tiltva. Megnéztük, szerencsére a régi még éppen betakarta az utazást, ráértünk aktiválni az újat, amikor visszatértünk. Engem a postás szivatott, hétfőn pont akkor hozott csomagot, amikor futni voltam, kedden tudtam csak bemenni érte, naná, hogy pont akkor hozott egy másik csomagot, amikor éppen a postán voltam, így szerdán is be kellett mennem. Nej vállalta át, mert úgyis össze kellett szednie Barnát. Az viszont egyáltalán nem volt betervezve, hogy útközben elhagyja az összes igazolványát, beleértve az utazáshoz szükséges személyit is. Három órával a repülőgép indulása előtt. Rohadt nagy mákunk volt, az igazolványtárcájában volt egy névjegyem, a becsületes megtaláló felhívta a rajta lévő számot, én pedig telefonon összehoztam a feleket. Utána egy pohár whiskey-vel és egy kisebb szivarral kiültem az öt fokba. Tulajdonképpen már nem voltam ideges: egy holtpont után az ember már úgyis csak üresen vigyorog.

És ez ment egész nap. Dolgok történtek, én pedig vigyorogtam. Ezt nevezem utazásra hangolódásnak.
A repülőtéren sikeresen lekéstük a 16-os buszt (pontosabban, miközben kerestük, pont elmentünk mellette), a következő csak 40 perc múlva indult. És? Elsétáltam egy automatához, az összes eurocentemet elszórtam ásványvízre meg rágcsálnivalóra. Időm volt rá és a pénztárcám is megkönnyebbült. A tökéletes az lett volna, ha kitalálom, melyik cukrászdában lehet buszjegyet vásárolni (ez valami mániája az olaszoknak), ekkor két euróval olcsóbban jutottunk volna be a városba. (Sofőrnél 1,5€ a jegy, előre megvéve csak 1.)

Bariban a szállás felé menet beléptünk egy boltba. (Na, ez sem volt sima. Streetview-val körbejártam a szállást, merre van a közelben bolt. Le is döbbentem. Habár totál a város közepén voltunk, de boltnak semmi nyoma nem volt. Piacnak sem. Gondolhatod, meddig nyomoztam, míg a szállástól másfél kilométerre végre találtam egy kellemesen nagy élelmiszerboltot. És igen, odajártunk minden nap.)

Séta a buszpályaudvartól a szállásig, érintve a boltot.

Nem is tudom, miért vártam, hogy a szállásadónk, Andrea, lány lesz, nem volt az, nagyon nem, de ez végül senkit nem zavart. Dél-olasz létére pontosan érkezett a szállás elé, mi voltunk, akik késtek. A szállás elsőre ijesztő volt, maradjunk annyiban, hogy a nevében nem véletlenül szerepelt a ‘roof’ kifejezés. Negyedik emelet, gyakorlatilag egy tetőre épített plusz lakás, szűk, meredek lépcsővel. És egy szint majdnem két normál szintnek felelt meg.

Lift nem volt. Edzésnek tökéletes. A szemétlehordást pedig ügyesen optimalizáltuk.

Odafent kifaggattuk Andreát. Hol van a halpiac? Balra mutatott. Hol van bolt? Előre mutatott. Feljegyeztem. Hol van pizzéria? Erre úgy nézett vissza, mint a hülyegyerekekre szoktak.
– Mindenhol – mutatta egy széles öleléssel. Aztán fizettünk, elment.

Végül az egyik, amiért jöttünk: azok a bizonyos orbitális dél-olasz vacsorák. Vettünk paradicsomot, olajbogyót, kenyeret, vajat, sajtot, szalámit, sonkát, na meg bort. Ez már így is tekintélyes lista, de merüljünk el egy kicsit a részletekben. (Szeretek ilyesmikben elmerülni.) Paradicsom. Valami olyan mennyei íze van arrafelé a paradicsomnak, hogy egy harapás után legszívesebben dalra fakadnék. (Szerencsére erős akaratom van, meg tudom állni.) Zöldparadicsom? Nálnk csak savanyúságban létezik. Az olajbogyókat ne is hasonlítsuk össze. És a kenyér. Egyszer kell csak Olaszországba utazni, és rögtön megtudod, miért kellene Magyarországon az összes péket kínzócölöphöz kötözni. Döbbenetes, micsoda szemetet adnak el nekünk itthon kenyér néven. A parmezán kábé feleannyiba kerül, mint nálunk, és még nem is ez a legjobb sajt, nekem például a pekorínók jobban bejönnek. A sonkáról meg ne is beszéljünk. Borból vettünk testes vöröseket (az ajánlások szerint ezen a környéken a Negroamaro-t és a Primitivo-t kell megkóstolni, jelentem, megtörtént) és vettünk könnyű frizzantékat is, kinek mi jön be.

Vacsora után séta. Muszáj volt, a kalóriák a fülünkön folytak kifelé.

Esti séta, borfeltöltős kanyarral.

Mára még napsütést jósoltak, naná, hogy befutott egy zápor. Olyan mennydörgős-villámlós. Szerencsére nem tartott sokáig, csak amíg városnéztünk. De ezen is csak röhögtünk. Amennyit harcoltunk ezért az utazásért, egy eső meg sem kottyant.

A város tetszik. Pont. Ezt azért tartom fontosnak kijelenteni, mert a neten található útleírások mind azt mondják, hogy Bari egy tipikus mocskos olasz nagyváros, tömeg, zaj és autóbűz. (Bezzeg a környéke, na az aztán…) Engem viszont pont ez hoz lázba. Tapasztalatom szerint az ún. szép városokban akkora turistaforgalom van, hogy megfojtja a várost. Itt viszont az olaszok végre magukban vannak és úgy is élnek. Én pedig szeretem, ahogy az olaszok élnek.

Séta után kecó. Elállt az első, ki lehetett ülni egy pohár borral és szivarral a teraszra. Az időjárás tavaszias, előttem a katedrális, jobbra, a háztetők és antennaerdők fölött elnézve a tenger. Kellemes, nézelődős hely.

Ja, és a szállás is igen hangulatos. Öreg, kiszáradt fabútorok mindenhol, a fal pedig az egyik oldalon bőrönd méretű terméskövekből áll. Ez meg a konyha főzőfülke.

Még gyorsan megbeszéltük, hogy másnap a 9.40-es vonat, na az igen korai lesz, legyen inkább a 12.30-as. Olyan olaszosan.