A csizma sarkán 04/05

Döglés Bariban
2016.01.16; szombat

Tegnap este komoly szópárbaj alakult ki, hogy ki menjen le hajnalban a halpiacra, végül magam sem tudom, hogyan, de abban maradtunk, hogy mindenki. Ez már este sem tűnt olyan zseniális ötletnek, de reggel 6.30-kor aztán végképp nem. Ennek ellenére mindenki összekapta magát, igaz, közben elhasználtuk az egész évi morgáskészletünket.
Töksötét. Szombat hajnal. Szakadó eső. Viharos szél cibálta a pálmafákat. A halpiacon valami sztahanovista koránkelő halász csapkodott betonhoz egy szerencsétlen polipot – a placcsanásokat már messziről hallani lehetett, gyakorlatilag ez alapján találtuk meg a piacot – a többiek pedig vagy még ki sem dugták az orrukat, vagy a fehér műanyag ládáikat mosogatták. Az egyik agresszívabb pacák Dóra orra alá dugott valami büdös ocsmányságot, még jó, hogy nem elém, mert én simán lehánytam volna. Végigsétáltuk a mólót, de halat, azt nem találtunk. Pedig Dóra mondogatta, hogy a tanulmányai szerint Bari kifejezetten híres a szép halairól. A magunk megnyugtatása végett mentünk egy kört a főutcán, meg mögötte egy párhuzamoson az óvárosban, hátha találunk legalább egy zöldségest, elmentünk egy piactér nevű térre is, de semmi.

Piackereső túra.

A lakásba felérve pusztán csak azért nem morogtunk, mert a négy szint után a megszokott módon, lila fejjel kapkodtunk levegőért.

Reggeli. Dühből. Megettünk mindent. Megittunk mindent. Aztán nekiálltam a neten vadászni, és bár piacot nem találtam, de megemlítettek egy utcát (Corso Giuseppe Mazzini), ahol van egy csomó üzlet. Összekaptuk magunkat. A még mindig szakadó esőben elmentünk az utcába (1,5 km csak oda), tényleg volt minden: halas is, zöldséges is, hentes is.

A halboltban plafonig érő vizes csempe.
– Aha, biztosan azért, hogy ha falhoz vágják a polipot, akkor jól placcsanjon – jegyeztem meg.
– És utána lassan, szörcsögősen csússzon bele a falmelléki vödörbe – egészítette ki Barna.
– De ezek tapadókorongosak.
– Jogos. Olyanok, mint anya vákuumos törlőrongytartója a konyhában.
– Várjál, az pl állandóan lecsúszik.
– Csak nem szörcsög annyira.
– Most boldogok vagytok? – kapcsolódott bele a beszélgetésbe Nej.

Persze, mivel reggel felzabáltunk mindent, így el kellett mennünk ismét mind a két boltunkba. A pénztáros már fejből, odafigyelés nélkül ütötte be a sajtokat, tésztákat és borokat. Kíváncsiságból vettünk 0,9 euróért egy liter zacskós bort is. Mindent meg kell tapasztalni. (Utólagos korrigálás: nem, mindent nem kell megtapasztalni.)

Sort kerítettem a szokásos olasz szivarvadász expedíciómra is. Az egy dolog, hogy szeretem a Toscano szivarokat, de ezen belül is a Garibaldi változat a gyengém. Na most ez a fajta, még kint sem általános. Már Pizában is eljátszottam, de itt is szószerint ugyanúgy ment.
– Van Toscano Garibaldi?
– Van.
– Remek.
– Egy doboz?
– Húsz.
– Mivan???
Aztán a kimenet más és más. Van, ahol az ‘all of them’ lesz a végállomás. Ahol a bácsika/nénike nem tud angolul, ott már nehezebb a helyzet. Ilyenkor komótosan leszedik a polcról a készletet (létra included), esetleg elmennek hátra is, majd bősz telefonálásba kezdenek. Hátha a nagykerben van. És akkor már csak egy-két óra, hogy megkapjam a rendelésemet. Én pedig aktivitizek, hogy elég ez is, köszönöm, very fine.
Tekintve, hogy eleve kevés dohánybolt tartja ezt a márkát, és aki tartja, az is maximum 6-8 dobozt készletez, azt javaslom, hogy mostanában ne próbáljál meg Bariban Toscano Garibaldi szivart venni. Kifosztottam a belvárost. Meg Materát is.

Kajavadászat és boltkörút.

Hallal, tintahallal, tengeri férgekkel – alternatívoknak fasírthúsokkal – zöldségekkel és borokkal felszerelkezve értünk haza. Némi pihenő és indult is a varázslat: a csajok főztek, a fiúk boroztak.
Az eső miatt a terasz még mindig nem működött, a végén a lépcsőházban ültem le szivarozni, mint régen, Rostockban, a szenespince lejárójába.
Aztán kiderült, hogy kevés lett a krumpli, és én lettem a kiválasztott, aki lemehetett érte. Viszonylag hamar le is rendeztem, korábban már találtunk valami zöldségesfélét a közelben, utána viszont kedvem támadt sétálni egyet az óvárosban. Hiszen eddig csak éjszaka láttuk.

– Merre jártál ilyen sokáig? – kérdezte Nej, amikor visszaértem.
– Megsétáltattam a krumplit.
– Igen?
– Voltunk templomban is.

És tényleg. Az egyik katedrálisban misére készültek és nyitva hagyták az ajtót. Én meg belopakodtam. Két kiló necchálós krumplival a kezemben.

Gasztroblog.

Így készült az ebéd.

Így készült a fénykép az ebédkészítésről.

Ilyen lett a fotó.

Így nézett ki a halas fogás.

Maga az ebéd pedig így.

Az ebéd után mi meg így.

Pusztán csak azért nem írom azt, hogy jóllakott óvodások, mert a pukkadásig telepakolt, megtaposott cipőszsákok hasonlat sokkal pontosabban fejezi ki, hogyan éreztük magunkat. Nem is bírtuk sokáig a lakásban, késő délután csavarogtunk egy nagyot a városban.

Útközben találtunk ajándékárusokat is.
– Meg kellene vennünk a szokásos hűtőmágneseket! – javasolta Nej.
– Ezzel gondban leszünk.
– Miért?
– Mert Bari nevezetességei közül egyet sem néztünk meg. A két szupermarketről meg biztosan nem lesz hűtőmágnes.
Aztán mégis vettünk egyet. Az az épület volt rajta, amely mögött fekszik a halpiac. Ezt legalább láttuk.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *