Doomed

Oktatós hét van. Ráadásul egy ilyen taknyolós, esős, szeles idő is, azaz a kerékpár szóba sem jöhet. Marad a tömegközlekedés.

Kedves Feleim, Barátaim! Ti hogy a pékbe tudjátok ezt elviselni? Hazafelé a hármas metró – ismét – beállt, mint a gerely. Csúcsidőben. A Nagyvárad térnél kihajtottak mindenkit, hogy majd kint a metrópótló buszok. Mely buszok nem voltak. Ha ekkor láncban, egymásba érve jöttek volna a csuklós buszok, akkor esetleg el lehetett volna szállítani a tömeget. De buszok nem voltak. A metrószerelvények viszont kétpercenkenként ontották magukból az embereket. Azaz röpke öt perc alatt a SOTE előtt akkora tömeg gyűlt össze a három, dugig tömött metrószerelvényből, hogy mozdulni sem lehetett. Busz, az nem volt. Egy olyan húsz perc múlva már beindultak a buszok, de ekkor már akkora tömeg verődött össze, hogy nemhogy a buszra felszállni volt esélytelen, de egyáltalán eljutni a járda széléig. Valami korábbi vogon ugye kitalálta, hogy a metró megold mindent, nem kell mellé párhuzamos közlekedés, emiatt frankón fel is számolták, így gyakorlatilag odaragadtam a Nagyvárad térre. Közel ezer más emberrel együtt. Végül sikerült elérnem Nejt telefonon, aki beáldozta az esti konditermes ugrálását és bejött értem kocsival.
Na most, tudomásom szerint ehhez a metróhoz idén – a korábbi évek hagyományait követve – nem nyúlnak hozzá. Majd 2017-ben. Mert nincs rá pénz. Az, hogy a haverok lassan már az eget is letérkövezik, az, hogy közben két olyan stadion is épül Budapesten, melynek a látogatottsága durván 500 fő/meccs, az persze rendben van. A stadionok tuti hamarabb készen is lesznek, mint az a nyomorult hármas metró.

Szóval, még egyszer Feleim és Barátaim! Hogy a retkes picsába lehet az, hogy még mindig nem áll lángokban a főpolgármesteri hivatal és a parlament? Vagy ennyire nem számít, hogy telibe szarnak minket?

Az a gyerek

Igen, Heisenberg nagyon jól ráérzett az elektron kettős természetére, na meg a fotonról is kiderült, hogy egyfajta riherongy, oké, de nem csak ezek az apró részecskék képesek minket összezavarni a kettőségükkel.

Hanem a gyerek is.

És most nem arra gondolok, hogy zárjuk be egy dobozba, aztán tíz év múlva nézzük meg, él-e még. Egyszerűen csak a gyereknevelés módszertanán töprengtem el.

A gyerek egyfelől – minimum látens – családtag. Azaz azt feltételezzük, hogy a miénk. És mint családtag, szeretnénk, ha jól érezné magát közöttünk, ha édes mosolyával lágyítaná a szívünket, okos kérdéseivel derítené a kedvünket. Ha harmóniában és boldogságban élnénk együtt.
De a gyerek másfelől projekt is. Van egy feladat, van egy rendelkezésre álló összeg és van egy határidő: szeretnénk, ha mire felnő, értelmes, önállóan gondolkodni is képes egyén legyen belőle. Aki képes összerakni a saját életét, képes megtalálni a saját boldogságát.

Érzed már a kettősséget? Amikor az a kölök nem akar tejet inni, egyfelől szívesen mondanád neki, hogy hagyja a francba, te is utálod, toljunk helyette egy doktorpeppert, mindketten jobban éreznénk magunkat, másfelől viszont ott van a kötelesség, annak a nyomorultnak csontjai vannak, erősödnie kell, és ha nem is érti, de akkor is meg kell innia azt a tejet, mert egyébként a fülén öntöm be. Hogy ha másképp nem megy, akkor megetetem vele a fogkefét, de tiszták lesznek a fogai. Amikor nem megy neki a matek, te viszont tudod, hogy a matek olyan, mint a piros ász, mindent visz, ha majd tovább akar tanulni (és ugye, akarni fog továbbtanulni, még ha nem akar, akkor is), szóval nyüstölni kell azt a matekot, még akkor is, ha mindketten inkább fociznátok az udvaron. És az a klapec nem érti, hogy miért vagyunk ilyen utálatosak, mert nincs tapasztalata, nem lát a jövőbe, mi viszont tudjuk, hogy ezek _majd_ mind kelleni fognak neki és akkor majd hálás lesz. Akkor. Most viszont bedurcázza magát, veszekszünk, ravaszkodnunk kell, zsarolnunk, szélsőséges esetben megfélemlítenünk. Mindegy. Csak megcsinálja. Csak túlélje.
Hát, ja. Aztán hol van már ilyenkor a családi boldogság? A harmónia?

Nyilván látod te is, hogy sarkítok. Mindenki felnevelődött valahogy és ha a szülei jól csinálták, akkor a két hozzáállást pont elfogadható mértékben keverték. Gyakorlatilag a jó szülő egyszerre, egyidőben viselkedik a két – egymást kizáró – szemlélet szerint.
Mint az elektron, aki maga sem tudja, hogy részecske-e vagy hullám.