Törmelék

  • Sokan viselkednek úgy, hogy megjegyeznek viselkedésmintákat és ha belekeverednek egy szituációba, akkor a készletből választanak. Pedig a “viselkedjünk racionálisan és adjuk önmagunkat” minta az egész készletet feleslegessé teszi.

  • Gyengéden megbolondulni. Hiszen már olyan régóta vagyok racionális.

Egér. Macska.

A legtöbb helyen a macska irtja az egereket. A legtöbb helyen.

Sztracsi az előbb ugrott át a kerítésen, egy egérrel a szájában. Behozta az udvarra, hogy gyakorolja rajta az egérvadászatot. Aztán a nagy fűben elhibázta.
Most van egy leltáron felüli egerünk.

—****—–***—-***

Ma reggel, ahogy mentem a konyhába kávéért, megsímogattam egy reklámszatyrot. A szatyor a cipősszekrény tetején heverészett, ahol a macskák is szoktak, kicsit össze is volt gyűrve, a félhomályban, különösen kávé előtt, simán macskának néztem. A szatyor érzelmeiről majd később írok, remélem nem értékelte túl ezt a szórakozott simogatást.

Alkotni

– Hogy állsz a regényeddel?
– Mömphmffmphn.
– Mennyire fontos ez a regény?
– Mömphmffmphn!!

Akkor most bontsuk ki.

Az írás és a szobrászkodás között meglehetősen sok hasonlóság van. Mind a kettőnél adott a téma és adott a hatás, melyet az alkotó ki akar belőle hozni. Tudja, hogy lesz egy csomó nehéz rész, melyekről induláskor fogalma sincs, hogyan fogja megoldani. Ha rajta múlik, addig fogja gyötörni az anyagot, amíg jónak nem találja a megoldást – de nem mindig múlik rajta. Ilyenkor születnek a gyorsan elfelejtendő fércművek. Tételezzük fel, hogy az alkotó már túl van néhány zseniális megoldáson. Nagyon elégedett magával. Csakhogy még hátravan egy csomó megoldandó feladat és tudja, hogy ha ezek közül bármelyiket elböki, akkor az egész alkotás lesz szar, függetlenül attól, hogy eddig milyen zseniális megoldások kerültek bele. Nincs egzaktabb válasz a kérdésre, mint a “Mömphmffmphn”.

Hogy mennyire fontos? Kinek?

Az emberekkel játszanak a génjei és a hormonai. Az előbbiek kifejezetten arra kényszerítik, hogy hagyjon valamilyen nyomot maga után a világban. Ez néhány embernél pozitív, kreatív folyamatokat indít be, néhány embernél viszont ellenkezőleg, rombol. Van, aki csak arra képes, hogy lelövi John Lennont. Van aki csak annyira, hogy neolux-szal kinyomja éjszaka a tag-jét a frissen festett házfalra. Van, aki viszont komolyan gondolja, hogy tehet valamit azért, hogy a világ – ha nem is sokkal – de jobb hely legyen.
Oké. És ez kinek fontos?
A saját belső kényszere folytán fontos az alkotónak. Személyesre véve a figurát, tudom, hogy egy csomó cégnek segítettem megoldani valamilyen informatikai problémát. Tudom, hogy írtam könyveket, melyeknek segítségével mások is meg tudnak oldani informatikai problémákat. De azt is tudom, hogy sokkal több, sokkal fontosabb van bennem. Írások: regények, novellák, esszék. Illusztrációk. Például megvilágítani a világnak, hogy mekkorra mérhetetlenül végtelen dolog csak a szerelem maga. Meg ilyenek. Ez mind itt van a fejemben és őszintén szólva, egyre türelmetlenebbül várja, hogy megszülessen. De ez csak nekem fontos.
Olyan helyen élünk, ahol nyelvi korlátok miatt csak a világ elenyésző százaléka fogja tudni elolvasni, ha valamikor mégis megírom ezeket az anyagokat. A világnak ez az elenyésző százaléka jelenleg olyan állapotban van, hogy zéró affinitása van a hasonló írásokra, azaz még ha meg is születnek, a kutya sem lesz ezekre kíváncsi. Miközben azt is tudomásul kell venni, hogy a világban óránként születnek hasonlóan erős, hasonlóan fontosnak gondolt írások. Ahol eleve a célközönség is nagyobb, de ami fontosabb, fogékonyabb is.
Akkor most mennyire fontos az a regény?
Az alkotónak fontos. Mert azt mondja, hogy ha a világ nem is vesz róla tudomást, de megtettem, amit megtehetettem: megmutattam mindent, ami bennem volt. De közben pontosan tudom, hogy ez a világ sorában egy lyukas kétfillérest sem ér. Ha holnap a fejemre esne egy meteorit, akkor az egyén sajnálkozhatna ugyan, de közben tudja, hogy ami elveszett, az valójában nem jelentős. Ezért adekvát válasz a “Mömphmffmphn!!”.

Bendegúz

Százharminc nebulót avattak gyermekvasutassá a MÁV Széchenyi-hegyi Gyermekvasúton. Az újdonsült gyermekvasutasokat Fónagy János, a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium parlamenti államtitkára köszöntötte és Dávid Ilona, a MÁV Zrt. elnök-vezérigazgatója fogadta őket vasutassá.

Link a galériára.

Fénykép:

Izland Karika 09/09

2014.06.11; szerda
Fürdés és mars az ágyba

Reggel viszonylag korán keltem. Nej még nem mutatott életjeleket, így egyedül sétáltam el a vízeséshez. Annyira közel volt hozzá a sátrunk, hogy eddig eszünkbe sem jutott közelebb sétálni és megnézni.

From Izland 2014

Remek hely. Elméletileg teljesen be lehet sétálni, akár a vízesés alá is.

From Izland 2014

De… Szóval, elindultam, aztán kezdett vicces lenni a dolog (kora reggel zuhanyzás kabátban), hirtelen ötlettel visszasiettem a kocsihoz és feltettem a fejemre a gopro kamerát, majd visszamentem. Ekkor már szép közönség gyűlt össze. Elindultam a vízesés alá. Gondoltam, megyek, amíg tudok. A szerelésem vízálló, nem lehet nagyobb bajom, mintha esőben megáztam volna. Természetesen nem tudtam bemenni a vízesés alá. De most már komolyan elhiszem, hogy a borában nem azért halnak meg a kajakosok, mert beborulnak, hanem azért, mert a szél annyi vízpermetet kavar a levegőbe, hogy az fojtja meg őket. Itt, a vízesésénél addig mentem, amíg kaptam levegőt. Utána viszont vissza kellett fordulnom. Reggeli zuhanyzásnak mondjuk így is bőven megtette. (Sajnos még csak drámai sem lett a felvétel, mert a gopro nagy látószögű, jóval távolibbnak mutatja a tárgyakat a valóságosnál.)

Reggeli. Amíg a szereplők étkeznek, mesélek a helyről.

Innen, Skogarból indul a legszebb, legizgalmasabb, kocaturisták számára a legkihívásosabb gyalogtúra, a Fimmvorduhals. 25 kilométer távolság, 1300 méter szint felfelé, utána pedig 900 lefelé. Először egy kegyetlen hosszú kapaszkodó, megszámolhatatlan mennyiségű vízeséssel a Skoga folyón. Utána jön egy hágó, ahol mind a két oldalon egy-egy izgalmasabb vulkán figyeli a túrázókat. Bal oldalon a híres-nevezetes Eyjafjallajökull, jobb oldalon pedig a Myrdalsjökull. A hágó után van egy hegyi folyó, melyen meglehetősen izgalmas az átkelés. Utána ereszkedés Thorsmörkbe, színes, élénk növényzet (Bazár) közepette. Ha valaki esetleg nem bírná letolni egy nap alatt, a hágóban (Fimmvordulhals) van menedékház is. Ki az, akinek ezek után nem kezdene el csorogni a nyála?
Írták, hogy a jelölés nem túl acélos, szerezzünk be GPS track-et. Beszereztem. Minden készen állt.
És ekkor szólt bele a logisztika.

From Segédlet

Egyszerűbb volt lerajzolni, mint elmagyarázni. A túra Skogarból indul, Thorsmörk a vége. Csakhogy ezt a végpontot normál autóval nem lehet megközelíteni (F-es az út), de még terepjáróval sem nagyon, mivel két folyó is keresztezi és a gázlókban magas a víz. Szóval oké, hogy áttúrázunk, de mi lesz utána? Visszajönni gyalog? Durván fárasztó és felesleges. Érdekes módon a nehezebb útra elég hamar találtam fuvart. Thorsmörkből minden délután négykor indul speciális busz Reykjavikba, az ki tud vinni Seljalandsfossig. És vége. Az 1-es főúton, két kiemelt idegenforgalmi látványosság között, csak napi egy busz közlekedik. Balról jobbra délelőtt, jobbról balra késő délután. Nyilván megnéztem fordítva is. A Reykjavikból indult spéci busz délelőtt tízkor volt Seljalandsfossban és délre ért volna Thorsmörkbe, viszont Skokargból csatlakozó busz csak délután négykor volt. Az nem kifejezés, mennyire vertem a fejemet a falba. Két kiemelt idegenforgalmi központ. 1-es főút. Balra, jobbra kiemelt turistalátványosságok. Izland legszebb, legizgalmasabb túrája. És képtelenek arra, hogy összehangoljanak egy csatlakozást. Akármelyik irányban csináljuk a kört, Seljalandsfossban kellett volna várakoznunk a buszra délután öttől másnap délelőtt tízig. Ami egy plusz nap, emellett cipelhettem volna az egyébként is megterhelő túrán a sátrat, hálózsákokat. (Persze ez csak elméleti fejtegetés, hátizsák speciel nem is volt nálunk.)
Nem adtam fel. Oké, én megnéztem Izland két legnagyobb buszhálózatát. De lehet, hogy van valami helyi járat, valami cél shuttle. Írtam a skogari Hostel recepciósának, mit javasol. Egy szűkszavú emailben visszadobta a két legnagyobb busztársaság linkjét. Amikor eleve megírtam neki, hogy ezen már túl vagyok.
Nézegettem még a menetrendet. És igen, megtaláltam! Létezik egy busz, mely délután indul Thorsmörkből, és Skogar a végcélja! Itt van a hiányzó láncszem. Mikortól jár? Június 13. Mikor indul haza a repülőgépünk? Június 12. Remek.
Túra lehúzva a listáról. De még Skogar is. Rohadjanak meg.

Ehhez képest ma, 11-én itt reggelizünk Skogarban. Fura játékos az élet. A túrát persze kihagytuk, a helyi információs táblák szerint a hágó egyébként is járhatatan. Azt is látom, hogy a Hostel recepciósának annyit kellett volna csak csinálnia, hogy átsétál az utca túloldalára, ott van a buszmegálló, egyszerűen csak leolvassa, mikor vannak buszok. De nem hibáztatom. A kemping hirdetőtábláján is van egy menetrend és köze nincs ahhoz, ami a buszmegállóban van. Nehéz eset.

Reggeli után összecsomagoltunk. Pá sátor. Ma éjszaka már együtt alszunk Nejjel, akárhol legyen is az. (Nem volt még eldöntve: vagy kocsi, vagy már a repülőtér.)

Most jött elő az utolsó napok átvariálásának az előnye. Gyakorlatilag lyukon voltunk, mint a billiárdgolyó (Keflavik 220 kilométer), előttünk az egész nap és csupa relaxációs programunk van. Kényelmesen lesz időnk mindenre.

Első nagy fogás: Skogasafn. Volt egy család, amelyik a sokadik gleccserárvíz után úgy döntött, hogy visszatelepülnek ugyan, de hanyagolják a gyepet és a birkákat. Ehelyett nekiálltak a környéken begyűjteni a régi lomokat. Eleinte sík hülyéknek nézték őket, de ahogy gyarapodott a gyűjtemény, úgy kezdték egyre komolyabban venni a lelkesedésüket. Jelenleg ez Izland legnagyobb múzeumtelepe: van közlekedési múzeum, van postamúzeum (a távközlés fejlődése Izlandon), van fegyvergyűjtemény (komoly államfők adományozták nekik a kedvenc fegyvereiket), van szabadtéri skanzen, eredeti darabokkal berendezett XVIII, illetve XIX. századbéli lakóegyüttesekkel, tőzegtetejű házakkal, templommal, iskolával és van egy hatalmas épület, tele korabeli használati eszközökkel. Ha csak egy múzeumot akarsz meglátogatni Izlandon, ez legyen az. (Na jó, meg a falloszmúzeum Reykjavikban.) A belépő egy kicsit combos (kb. 10€), de egy fél napot simán el lehet itt tölteni és úgy már nem is annyira vészes.

Nekem, mint fotóőrültnek, ez egy kifejezetten fájdalmas délelőtt volt. Ugyanis elböktem. Nem kicsit, nagyon. Indulás előtt az Aliexpress-ről összeraktam egy kompakt, de minden célra megfelelő akksitöltő garnitúrát. Ennek a lelke egy akksitöltő fekete doboz volt, mely képes volt delejt felvenni konnektorból és szivargyújtóból. A felső része cserélhető, rá tudtam tenni a gopro akkumulátoraival kompatibilis aljzatot, illetve a Nikon akkumulátoraihoz illő aljzatot. Mindent tudott tölteni, minden forrásból. Persze, ahhoz, hogy ez összejöjjön, rendelnem kellett (bagóért) egy gopro és egy Nikon szettet is. És itt böktem el. Amikor pakoltam, nem figyeltem a töltő adatlapjára, így véletlenül a gopro központi töltőjét (4,2V, 600mA) raktam el, a Nikoné (8,2V, 600mA) helyett. Gopro-t az utolsó naptól eltekintve egyáltalán nem használtam, így kicsit túlméretezettnek is tűnt az a nyolc akksi, melyeket kicipeltem. A Nikon dslr-hez viszont csak öt akksit vittem és tekintve, hogy mindent ezzel vettem, nagyon hamar a készlet végére értem. És pont ezeket nem tudtam tölteni, sem a kocsiban, sem a mosdókban.
Magyarul, egy akksim maradt az utolsó két napra, mely elég is lehet ugyan, de nagyon óvatosan kellett vele bánnom, nagyon meg kellett fontolnom, mit veszek fel és mennyi időtartamban.
El tudod képzelni a kínt?

From Izland 2014
From Izland 2014

Ennek ellenére (vagy pont emiatt?) nagyon sok jó kép sikerült. Az albumban fent is vannak, ide, a blogba csak kettőt raktam ki. A felső egy istálló melletti raktárt mutat be egy XVIII. századbéli lakóegyüttesben, míg az alsó a konyhát, ugyanebben. Csak, hogy érzékelhető legyen, hol volt a nők helye a hierarchiában.

From Izland 2014

Ugyanez kívülről, tőzegtetővel.

Nagyjából dél körül hagytuk ott a múzeumot. Mentünk tovább.

From Izland 2014

Felismered? Pedig 2010-ben erről szólt minden Európában. Emiatt a vulkán miatt állt a repülőgépközlekedés a földrészen. Úgy van: Eyjafjallajökull.
És ha már itt járunk, hadd kérdezzem meg, amit az ajándékboltban kérdeznek a pólók is: ki tudod ejteni ezt a szót? Nem? Nahát.
Segítek. Már csak azért is, hogy legyen valami hasznos tartalom is ezen a blogon.
Az izlandiak névadási szokása meglehetősen logikus. Ha van egy templom, akkor nem azt mondják, hogy az a Szent Balázs templom, hanem azt mondják, hogy az a Fjoll Folyó Melletti Erdő Szélén lévő Templom. De ugyanez érvényes a természeti elnevezésekre is. A Skafta Hegy Melletti Gleccser. Hegy = Fell, Gleccser = Jökull, azaz a név már össze is állt: Skaftafelljökull. A Fjadra Folyó Kanyonja? Fjadrargljúfur. A Fjollum nevű gleccserfolyó? Jökulsa á Fjollum, ahol a Jökulsa = gleccservíz, á = folyó. Gyűlés Mező. Thing = Gyűlés, Vellir = Mező. Érthető, nem? Ismerni kell kábé 20 szót, majd szétbontani tagokra az izlandi neveket. És miután szétbontottad, meglepő módon ki is tudod mondani, mivel az agyad mindig csak a következő kifejezésre koncentrál, nem a szó egészére.
Nézzük a mumust. Eyja – ez a név. Fjall = Hegy. Ha megnézed, akkor létezik is ilyen földrajzi egység: EyjaFjall, azaz Eyja Hegy. Ezen a hegyen pedig van egy jégkupak (mely alatt vulkán is található), a jégkupak ugyanúgy Jökull, ahogy a gleccser, azaz már meg is van az Eyja Hegy Jégcsúcs, azaz EyjaFjallaJökull. Vagy ha már itt járunk, végezzünk ki egy másik nagyvadat: Kirkjubæjarklaustur. Kirkja = Templom, Bær, Bæjar = Farm, Klauster = Kolostor. Azaz Templom Farm Kolostor.

Egyszerű, nem? Na, akkor megbonyolítom. Nem elég, ha le tudod írni, ki is kell tudnod mondani. És itt villantja ki az izlandi nyelv a foga fehérjét. Tény, a legtöbbször úgy ejtjük a hangzóikat, ahogy logikus lenne. Van néhány spéci betűjük, de ezeket gond nélkül ki lehet mondani. Þ = th, ð = d, az æ pedig a klasszikus északi a és e egyben kiejtve (umlauttos “a”), magyarul leginkább “é”. De nagyon sokszor a kombinációk befolyásolják a kiejtést. A leggyakoribb az “ll” kombináció. Ezt “tl”-nek mondják. Jökull, kiejtve Jökutl. Fell kiejtve Fetl. Azaz a korábban említett SkaftaFellJökull az egész pontosan úgy hangzik, hogy SkaftaFetlJökutl. A mumus pedig így: Eyja Fjatla Jökutl. (A többi hasonulásba most nem mennék bele, rohadt sok van és nem is egyszerűek. Egy dolgot jegyezz még meg: Keflavik, ahol a nemzetközi repülőtér is van, kimondva Keblavik. Mert az “f” betű az “l” betű előtt “b” betűvé változik.)

Na jó, még egy apróság, mielőtt elengedem a témát. Van abban valami egészen perverz, amikor egy angol nyelvű könyvből tanulod, hogyan kell kiejteni izlandi betűket.
Például itt van az ártalmatlan “ö” betű. Hogyan kell kiejteni? Azt mondja az angol könyv, hogy ‘i’. Már néznél nagyokat, amikor tovább olvasol. “i”, mint “whirl”. Azaz “ö” = “ö”. Csak az angol ábécében nincs ilyen betű. És ha már itt járunk a Þ és a ð tulajdonképpen egyaránt “th”, csak éppen az első az angol “bath”, a második az angol “bathe”. Ja, és mit szólsz ahhoz, hogy az izlandi nyelvben a “g” az magánhangzó? Na, nem mindig, de előfordulhat. Meg az is, hogy “g”, de az is, hogy “ch”. Na de mindegy, ezek már azok a mélységek, amelyekkel egész biztosan nem találkozol odakint, lévén, hogy mindenki beszél angolul. És mindenki jobban.

Csorogtunk tovább Seljalandsfoss felé.
Ez egy újabb vízesés. Az egyik trükkje az, hogy annyira belóg a térbe, hogy simán be lehet sétálni a vízesés mögé. Én például jóval kevésbé lettem vizes, mint reggel a Skogafoss kalandnál. A másik trükkje az, hogy már annyira közel van Reykjavikhoz, pontosabban a Golden Ring-hez, hogy sokan – akik nem mennek keletebbre – ezt a vízesést is beleteszik az Arany Gyűrűbe. Azaz rohadt sok az ember.

From Izland 2014

És persze turistabuszok öntik a jónépet, megnézik az első vízesést, aztán vissza a buszba, megyünk tovább. Pedig van itt még 3 másik vízesés, köztük a Gljufurárfoss, a Kanyon Vízesés. (Ja, ha eddig nem esett le, Foss = Vízesés.) Ezt úgy kell elképzelni, hogy a patak eléri a szikla szélét, a víz le is bukik, ahogyan kell, csakhogy pont a vízeséssel szemben van egy böszme szikla, mely az egészet eltakarja. Vagy felmászol a sziklára és felülről bekukucskálsz, vagy bebújsz a patak mellett a szikla alá és a belső üregből csodálkozol rá a vízesésre. Naná, mind a kettőt megcsináltam.

From Izland 2014

Lentről jobb volt. Szerencsére ide már nem jött el senki, ráérősen mászhattam, ahová akartam.

És vége. A hosszú listán kipipálhattam mindent, az utolsó látványosság kivételével. Ez az úgynevezett Blue Lagoon. Egy szabadtéri fürdő, nagyjából 30 fok körüli vízhőmérséklettel. A halványkék víz érdekes kontrasztot alkot a medencét körbeágyazó fekete lávakövekkel. A fürdő helyzete ideális, nagyjából tíz kilométerre van Keflaviktól, azaz a fürdőzők fele a hosszú repülőutat piheni itt ki, a másik fele meg az izlandi fáradtságokat. Mi az utóbbiak közé tartoztunk. És ez most nem csak egy üres szófordulat. Valójában mind a ketten itt lazultunk el annyira, itt engedtük el annyira az utóbbi napok kellemetlenségeit, hogy egy óra után már gondtalanul tudtunk nagyokat nevetni egymáson, a közönségen, Izlandon.
– Várjál már, ez most wellness? – érdeklődött Nej.
– Utálok ilyeneket mondani, de nagyjából igen.
– Akkor te most wellnessezel?
– Hát, ja. De már nagyon elegem van belőle.
És ez is igaz volt. Délután négykor érkeztünk meg, a fürdő este kilenckor zárt. A gépünk reggel tízkor indult, ergo záróráig terveztük, hogy maradunk. Csakhogy nekem egy óra után már nagyon elegem volt a lazításból. Fizikai fájdalmat éreztem, ha belegondoltam, hogy még négy óra semmittevés. Jó, kimentem a gopro kameráért és csináltam egy csomó sunyi felvételt a vízből. Később kimentem a Nikon kameráért és csináltam egy csomó felvételt a partról is. Aztán kimentem a vízből. Aztán bementem a vízbe. Aztán kimentem a vízből. Rohadtul untam magamat. Jó volt, mindenképpen jó volt, de ezt nem nekem találták ki. Max. két óra, amit el tudok tölteni ilyen helyen, aztán már viszket a mehetnékem. (Ehhez képest ráadásul elképesztően drágán is mérték a jegyet, de ez most nem volt pénzkérdés. Ki kellett pihenni a tíz napot.)

From Izland 2014
From Izland 2014
From Izland 2014

Maradt még a szállás problémája. Útközben láttunk szimpatikus autós parkolókat, éjszakázhattunk volna ott is, de Nejnek határozott érvei voltak valami közeli vécével kapcsolatban. Akkor meg maradt a repülőtér.

Útközben érdekes terep mellett mentünk el. Látszott, hogy valamikor lávamezők, kőhegyek lehettek, de valami nagyon gusztustalan halványzöld moha borított mindent.
– Ez olyan, mintha le lenne hányva – jegyezte meg Nej.
– Pont ezt akartam mondani, csak nem mertem ennyire vulgáris lenni. Vajon mi lehet ez? Most vagyunk a szemtanúi annak, hogy a moha megeszi a követ és földet tojik?
– Ööö…
Aztán itthon utánanéztem. (Kicsit szégyenlem is magamat, mert anno vizsgáztam kőtanból. De ezt inkább hagyjuk.) Szóval az van, hogy a sziklákon megtapad a moha és elkezdi fellazítani, tördelni. Nincs egyedül, segít neki a szél, a víz és a többi kő. A moha persze közben éli a ciklusait, elpusztul, születik, az elpusztult mohából pedig szépen lassan valami humuszféle lesz, mely már segít megtelepedni a komolyabb növényeknek is. Így alakul ki a föld és porlik a szikla.

Repülőtér. A problémát az autó leadása jelentette. Az információink némileg zavarosak voltak. Hivatalosan az iroda 18.00 – 8.00 között zárva van. Az apró betűs részben viszont az állt, hogy extra költség fizetése mellett kinyitnak. A kocsi leadást meg én úgy képzeltem, hogy letesszük a kocsit – ezt akár a nyitvatartási időn kívül is – majd reggel nyolckor elintézem a papírmunkát. A közeli benzinkútnál tankoltunk, majd becsorogtunk a repülőtérre… és nagyon el voltunk anyátlanodva. Nem találtunk semmit. Egyszer csak mellénk jött egy srác, megkérdezte wtf, aztán kiderült, hogy pont annál a kölcsönzőnél dolgozik, ahol le szeretnénk adni a gépet, innentől bevezetett minket a placcra, ledobtuk a kocsit, rögtön jöttek is átvenni, de integettem, hogy sorry, még nem jó, a kocsi púposan tele van cuccal, ezt most még be kellene hajtogatni két retikülbe. Ezt nem igazán hitték el, mindenesetre kiálltak és nézték a mutatványt. Egy órával később már csak a két Wizzair övtáska maradt a placcon. Meg a kukájukat pakoltuk tele. (Ne is kérdezd, mennyire vérzett a szívem. Amennyi használható/ehető/iható dolgot ki kellett dobnunk… de a repülőgép nem viccel.) A fiúknak annyira tetszett a produkció, hogy minden extra költség nélkül átvették a kocsit, sőt, a végén, minden tiltakozásunk ellenére, még egy shuttle mikrobusszal át is szállítottak a terminálhoz. (300 méter. Nekem pont jól is esett volna pakolás után a séta.)
Éjfél volt. És túlvoltunk a két legfélelmetesebb akadályon: az összecsomagoláson és a kocsi leadásán. (Az utóbbitól tartottam egy kicsit. Mind Fjadrárgljufurban, mint a Dyrhólaey sziklán meg lett hajtva rendesen a jószág, murvás-sziklás úton, meredek hegynek fel, padlógázzal.) Hátradőltem a padon, előtúrtam az utolsó sörömet és egy szivart. Az élet szép. (Mondjuk meglepően sokan érkeztek még ilyen későn is a reptérre és mindenki pont előttünk állt neki pakolászni. Engem meg baromira zavar, ha másokra kell fújnom a füstöt. Más pad viszont nem volt környéken.)

2014.06.12; csütörtök
Hazautazás

A szivar után bementünk a terminálba. Meg sem próbáltunk átmenni a szekuritin, kerestünk egy szimpatikus padot és letáboroztunk. Nej megpróbált ülve aludni, nekem volt egy izgalmas könyvem, elvoltam. Egészen addig, amíg meg nem szomjaztam. Lementem a mosdóba – és káromkodtam. Csak meleg víz volt. Majd megvesztem, olyan szomjas voltam. A kocsi leadásánál hülye fejjel kidobtunk vagy hat liter hideg ásványvizet. Azt már nem lehet kikukázni. Egy ideig azt játszottam, hogy lementem a mosdóba és mindegyik csapból kiittam annyit, amennyi a csőben volt és egy kicsit kihűlt. Időbe tellett, mire rájöttem a megoldásra. Elsétáltam a szeku bejáratáig és ahogy sejtettem, kupacokban álltak a kidobott palackok. Vízek, üdítők, amit akartam. Felmarkoltam egy kétliteres ásványvizet és visszasétáltam a padunkhoz. Meg voltunk mentve.
Aztán elfogyott a könyv, meg el is álmosodtam. Ahogy néztem, ekkor már mindenki szemérmetlenül aludt, ahogy tudott, néhány társaság konkrétan sátoros alaptábort is rögtönzött a lépcső alatt. Innentől én sem zavartattam magamat, ledobtam a földre a kabátomat és aludtam egy jót a kövön.
Fél öt körül ébresztett a biztonsági ember. Nem csak engemet, hanem mindenkit. Ez elsőre elég durva dolog volt a részükről, nekem is csak egy óra múlva esett le, mi történt. Öt és hat között meglepően sok gép indult a repülőtérről, beindult az élet. Az igazgatóság meg nyilván nem akarta, hogy az első utazók egy csövestáborba fussanak bele, miközben beszállnak.
Kimentem, kerestem egy dohányzókalitkát (egy szivarral pont egy kalitkát lehetett megsemmisíteni) aztán pöfékeltem egy kicsit. Később odajött egy negyvenes izlandi férfi, először azt hittem, hogy csak jókedvű, de később kiderült, hogy seggrészeg. Reggel hatkor. Aki akar, az mindenhol tud. Bármikor.

A beszállás teljesen akadálymentes volt. Nej táskájából rutinszerűen dobták ki a kaviárt (a kölyköknek rakta el, de tubusos volt, fúj, micsoda veszélyes már), más attrocitás nem ért egyikünket sem.

Nagyon korán leültünk a boarding elé. A pult mögött tett-vett egy szép szál férfi. Na jó, hasáb.

Lutonban megkerestük a kedvenc helyünket. Érdekesség, hogy működik a szimbiózis, a Starbucks asztalától nem hajtottak el minket, pedig a szomszédos M&S-ben vett szendvicseket és süteményeket rágcsáltuk a Starbucks kávé mellé. Nyilván itt is belefért egy szivar. (Olyan meleg volt, hogy egy szál pólóban is tocsogtam az izzadságtól. Anglia, mi volt ez?)
A pesti gépen tisztán magyar volt mindenki, Izland után teljesen szokatlan. (Kint csak a Kék Lagúnában hallottunk magyar beszédet.) Nem akarok undok lenni, de teljesen lehangoló volt hallgatni a negatív hullámokkal teli locsogásokat.

Aztán ennyi. Éjfél körül léptünk ki Ferihegyen a terminálból, Barna már várt, hamar otthon is voltunk, én még hajnalig terelgettem az összes digitális anyagot, mire minden egy helyre, a laptopomra került. És tényleg ennyi.

Linkek

Ráadás meglepetés

Sigur Rós: Heima
A zenekar izlandi turnéjáról készült dokumentumfilm. Jó zenék, szép izlandi tájak.


 

Izland Karika 08/09

2014.06.19; kedd
Gleccser, kanyon és szirtfok

Még nem is írtam a szállásról. Késő este érkeztünk, találtunk üres asztalt, gyorsan feldobtam a sátrat. A föld itt sem volt túl vastag, de elhoztam Egilstadírból a követ, a ferdén leverős technika meg már megvolt, tényleg gyorsan állt a sátor. Vacsora, mosdás, alvás. Illetve én még kiültem egy órára a recepció elé. Egyrészt ugye a szivar, másrészt le a kalappal a kemping üzemeltetői előtt: a szabadtéren remek információs központot hoztak létre. Három reggelizős faasztal, körben pedig – már csak a szél ellen is – rengeteg tábla: térképek, légifelvételek, szöveges ismertetők. Aki szereti alaposan megtervezni a túráit (én!), annak ez maga a mennyország.

Igen, ez egy túrázós hely, gyakorlatilag szintén a Vatnajökull nemzeti park része. Az eredeti tervek szerint itt kettőt aludtunk volna, ebből egy nap tisztán bolyongás a hegyekben. Ezt voltam kénytelen megvágni, egyszerűen annyi látnivaló maradt volna az utolsó napra, hogy nem fértünk volna bele. Így lett a 16 kilométeres gyalogtúrából csak nyolc, és költöztünk át utána – egy csomó látnivaló megtekintése közben – kétszáz kilométerrel odébb.

Reggeli tisztálkodás. Na most az egy dolog, hogy tegnap a szájvízzel mentem el tusolni. De egész úton attól paráztam, nehogy egyszer Nej tubusos kaviárjával menjek el fogat mosni.

A túraútvonal kijelölése nehéz döntés volt. A helyszínt nem úgy kell elképzelni, hogy van egy nagy hegy, az oldalában gleccserekkel. Nem. Valójában van egy nagy polipszerű gleccserfolyam, időnként némi sziklával, földdel. Ezt a nagyobb darab sziklás terepet nevezik Skaftafellsheidi-nek, nekünk pedig el kellett döntenünk, hogy a bal oldali gleccsert választjuk, vagy középen, a hegyen túrázunk, esetleg a jobb oldali gleccsert célozzuk be. Eredetileg középen mentünk volna fel a látványosságokig, aztán bal oldalt egy marha nagy hegyig (Kristinartindar), utána pedig a jobb oldalon jöttünk volna le. Ebből az lett, hogy középen felmentünk a Svartibartfast Svartifoss vízesésig, majd innen mentünk ki jobbra, a Skaftafelljökull gleccserig. A bal oldalt, beleértve az öreg farmot, Sel-t is, kihagytuk. (És milyen jól tettük – állapítottuk meg később, amikor immár távozóban benéztünk a völgybe. A gleccser nem jött el.) Sel helyett pedig megnéztük egy nappal később Skogarban a skanzent.

Még valami, mielőtt nekiindulunk. Habár csorgott a nyálam, de a híres gleccserbarlangot nem olyan egyszerű megközelíteni, ráadásul csak télen biztonságos. Kár érte.

Akkor a túra. Nem vacakolt, egyből meredek úttal kezdett be. A növényzet valamennyire hasonlított az Asbyrgi túrán látotthoz, egy kicsivel több volt a fa és kevesebb a rugószerű aljnövényzet. Bemelegítésképpen elmentünk három apróbb vízesés mellett, aztán jött a Svartifoss. Ennek az a trükkje, hogy egy teljesen fekete, oszlopszerűen megszilárdult lávakötegekből álló falon bukik le a víz.

From Izland 2014

Nem csúnya.
Pont egyszerre értünk oda egy fiatal párral… és nekiálltunk gyáva nyulat játszani. Ez az, amikor egyszerre ketten értek oda egy természeti látványossághoz és beindul a játszma. Mindketten azt várjátok, mikor megy el a másik és hagy pár percre magatokra az élménnyel, mielőtt megérkezik az újabb csoport. Érdekes, hogy a legtöbbször az a vége, hogy mind a két csapat egyszerre indul el.
Még egy észrevétel. Itt, Izlandon tűnt fel (naná, minden napra jutott legalább egy óriási vízesés), hogy ha sokáig nézem a zuhatagot, majd átváltok a mellette lévő sziklára, akkor becsap a szemem: olyan lesz, mintha a szikla gumiból lenne és zseléként rugózna.

Innen, egy kicsit megint a semmin keresztül vezetett az út. Távolban láttuk az eredeti célpontot.

From Izland 2014

Kristinartindar. Melyet otthon, fotelban ülve úgy gondoltam, hogy megmászunk. Durván ezer méter szint lett volna a túrában. (Jobb oldalt elől a Svartifoss vízesés.)

From Izland 2014

Ez pedig a szomszédos jéghegy, az Oraefajökull.

Végül kikeveredtünk a megcélzott gleccserünkhöz. Jöjjön egy kis gleccserológia.

From Izland 2014

Ez egy gleccser, a Skaftafelljökull. Ránézésre talán járható is, de ne higyjünk a szemünknek. Minimum hágóvas és jégcsákány kell hozzá.

From Izland 2014

Ez pedig a gleccser nyelve.

From Izland 2014

A gleccser alján az adekvát gleccsertó. Még jégdarabok is úszkálnak benne.

Lefelé némileg kellemetlenebb volt. Szűk erdei ösvényen mentünk, elég sokan is jöttek felfelé, ráadásul egy apró vízesés fényképezésénél kibillent alattam egy kő és háttal beleestem a patak medrébe. Nem lett komolyabb bajom, viszont a ruhám derekasan besározódott. Ami nem zavart volna túlzottan, ha hamarosan nem ugyanebben a ruhában kellene majd utaznom a repülőgépen.

Volt középiskolás tanárom, Zoli bácsi jutott eszembe. Szeretett barlangászni az öreg és racionális ember lévén nem bonyolította túl a dolgot. Kiment a csapathoz a hegyekbe, szürke szövetnadrág, fehér ing, barna szvetter, fekete félcipő, ugyanaz a szerelés, amelyben órákra is járt, végigtolta velük ebben a cuccban a csúszás-mászást a sárban, majd ahogy kijöttek a zsombolyból, elköszönt, felszállt a buszra és hazazötyögött. Úgy, ahogy volt.
Na, valahogy így járjuk be mi is Izlandot. Tegnap sirályszar, ma patak és sár. Utána pedig felszállunk a repülőgépre.

Időben értünk vissza a kempingbe. Nagyon időben. Tegnap este pusztítottuk el az összes majonézes kaját és ennek bizony következményei lettek. Például egy nagy rohanás a mosdóba.
– Huh, most gondold el, ha ez útközben kap el – csóváltam a fejemet, amint kijöttem.
– Nyomot hagytál volna a gleccseren. Human footprint.
– Foot…?

Kocsi. Indulás. Még rengeteg látnivaló várt ránk ma.

From Izland 2014

Egy utolsó pillantás a Vatnajökull-ra. Pá, kicsim.

Csúnya, kietlen terepen vezetett tovább az út. Ez a Sandur, magyarul Homokmező.

From Izland 2014

Nem volt ez mindig így. Valamikor errefelé virágzó mezőgazdasági terület (értsd: fű és birkák) terült el.

From Segédlet

Az ismerős kép. Jelenleg délen vagyunk, azon a keskeny parti sávon, mely a törésvonal és az óceán között húzódik. A piros háromszögek pedig a működő vulkánokat jelzik. Melyek egyáltalán nem vicces kedvű vulkánok. Különösen a ma is igen aktív Grimsvötn keseríti meg a helyiek életét.
Elöször a fentebb is említett Oraefajökull mutatkozott be, 1362-ben. Gyakorlatilag leradírozta a tájat, emberekkel, növényzettel, birkákkal egyetemben. Az Oaerefi szó maga is azt jelenti, hogy művelhetetlen pusztaság. Utána jött a Grimsvötn, mely rendszeresen gleccserárvizekkel tarolta le, amit az emberek időközben visszaépítettek. Végül jött a piros ász, ami mindent vitt. 1783-ban a Laki hegy környékén elkezdtek kitörni a kráterek. Rövid időn belül 130 vulkán indult be egyszerre és nyolc hónapon keresztül tolták a kontentet. Hamarosan a Grimsvötn is csatlakozott a bulihoz. A hatás elképesztő volt. 14 köbkilométer láva tört ki. A mérgező gázoktól és az utána bekövetkező éhinség következtében az élőlények 50%-a pusztult el Izlandon, az embereknek az egynegyede. A gázok és a hamu beborították az eget, eljutottak Európába, mérgezéseket, éhínséget okozva Angliában, Franciaországban és Csehországban. Történészek szerint az így kialakuló éhínségnek döntő szerepe volt a Francia Forradalom kitörésében. A vulkánok kitörése következtében áradások történtek Indiában. Összességében hatmillió emberi életet írnak az 1783-85-ös vulkáni akció rovására, szerte a világban. Az izlandiak viszont nem adták fel, újra visszatelepültek a környékre. A Grimsvötn sem hagyta magát, rendszeresen leradírozta a vidéket. Végül 1988-ban hagytak fel végleg az izlandiak a terület művelésével. A legutóbbi nagy gleccserárvíz 1996-ban volt, erről már felvételek is készültek, a Youtube-on megtalálhatók. Elég durva, ahogy a nehézkes ár visz mindent, házakat, hidakat, utakat. (Illetve azóta volt egy újabb Grimsvötn kitörés 2011-ben, de gleccserárvíz nélkül. Játszott még valamivel arrébb az Eyjafjallajökull is 2010-ben, volt áradás is, de azokat a károkat mára helyrehozták.)

A vége az lett, ami a fenti képen is látható: reménytelen, fekete homokmező, melyet a lecsorgó patakok szabdalnak ezerfelé.

Körülbelül 70 kilométer autózás után értük el Kirkjubæjarklaustur városát, melynek nevét már az izlandiak sem tudják kiejteni, ezért egyszerűen csak Klausturnak nevezik. Magában a “városban” túl sok látnivaló nincs. Van ugyan egy kettős vízesése (Systrafoss), de ennél sokkal izgalmasabb a pár kilométerrel arrébb található kanyon, a Fjadrárgljúfur. Kitáblázva nincs, ha konkrétan nem keresed, soha nem is találod meg. Vidám dolog, hogy az útjelző tábla szerint a Laki hegyre visz az út, ráadásul F-es, azaz minimum terepjáró kell hozzá. Ez mind hazugság és csak a turisták megtévesztésére szolgál. Elindulsz az úton, majd 3-4 kilométer után lekanyarodsz róla balra. Hagyod, hogy az innen F-es út hadd menjen a Laki-ra, a te utad a kanyon felé vezet. Nem mondom, hogy a továbbiakban már tükörsima lesz, de járható. (Visszafelé Nej kamerázta, de még így belecsúszott némi sikkantgatás.)
Kanyonológiából gondolom már ki vagytok művelve, a nevéből egyből vágtátok, hogy ez a Fjadra folyó kanyonja. Ez minden tekintetben egy békés kanyon. Nem durva, gyors áradások hozták létre, hanem lassú erózió. Olyan is: kedves, sima, bársonyos. Nejnek ez lett a kedvence. A parkolóból olyan két kilométert kell sétálni a kanyon végéig, enyhe emelkedővel. Egy csomó kitett része le van zárva, de a kutya sem ellenőrzi. Én elég szabadon mászkáltam a sziklákon és még Nejt is sikerült egy helyen bűnbe csábítanom. Tényleg nem értem, miért ennyire titkos a látványosság, pont kocaturistáknak való és tényleg impozáns.

From Izland 2014
From Izland 2014
From Izland 2014

A következő célpont Vik. Ez egy kisebb városka az óceán partján. Tulajdonképpen semmi érdekes. Van egy nagy ajándékboltja, ahol vidéki áron lehet megvenni minden vicket-vackot, melyeket máshol is kínálgattak. (Vannak fővárosi árak és vidéki árak. Az utóbbiak mindenhol egyformák.) Beszereztük a létfontosságú hűtőmágneseket, feliratos poharakat és kulcstartókat. Szívem szerint mindenkinek vicces pólókat vettem volna, mert azt csak egyszerűbb csomagolni, de horror áron mérték. (3-4e korona darabja.)

From Izland 2014

Az igazi látványosság Vik után jött. A Diarrhea szikla.
– Diarrhea – értetlenkedett Nej – Az nem valami olyasmi, mint a Gonorrhea?
– Ööö, annyira azért nem durva. Ez csak hasmenés.
– De tényleg így hívják?
– Nem. De a rendes nevét mindig elfelejtem.

Szerencsére a net okosabb, mint én, szóval már írom is a pontos nevet: Dyrhólaey szikla.
Amikor terveztem az utat, egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy ki tudunk rá jutni. Az LP ugyanis azt írta, hogy május végétől június végéig a szikla le van zárva, mert ekkor dugnak a puffinok. De ha már erre jártunk, gondoltam benézünk, aztán megyünk addig, amíg lehet. Végig lehetett.
– Ezt most hogyan? – érdeklődött Nej.
– Valószínűleg ezen a sziklán laknak az exhibicionista puffinok – vontam vállat.
Amikor kiszálltunk, találtunk is egy táblát, miszerint most tényleg nem lehet mindenhová kimászni, de később már sehol nem láttunk semmilyen tiltást sem.

From Izland 2014
From Izland 2014
From Izland 2014
From Izland 2014

Mit mondjak, szép. Igaz, olyan viharos volt a szél, hogy inkább fel sem vettem a sapkámat, de a látvány mindent megért. Közben persze skubiztuk a sziklafalakat. Nem azért, mert olyan voyeur-ök lennénk, de eddig egyetlenegy puffint sem láttunk Izlandon, ami azért elég gáz, ahhoz képest, hogy mekkora kultusza van ennek a madárnak errefelé. Szabadban élő fókát már láttunk kettőt is, márpedig én otthon a puffinban sokkal biztosabb voltam, mint a fókában. És nem. Sem eddig bárhol, sem itt, ahol elméletileg khmm… közösségi életet kellett volna élniük.

Nej korábban egy városban, amikor jött ki a cukrászdából.
– Volt bent egy hatalmas puffin.
– Eh, maximum muffin.
– Plüss.
– Ja.

De tényleg. Nekem ez a dolog egyre büdösebb. Az egész sziget tele van puffinokkal, legalábbis merchandise szinten. Matricák, kulcstartók, hűtőmágnesek, plüss állatok, képeslapok, kávésbögrék. Még pulóvert is láttunk norvégminta helyett puffin sormintával. Eszméletlen kultusza van a madárnak – csak éppen nem létezik. Ez a nagy puffin összeesküvés.
Országmarketingesek ülhettek egy szobában.
– Milyen jól eladható dolgot kellene kitalálni?
– Kombináljuk össze a pingvint és a papagájt.
– Remek!
És megcsinálták. Az összes fénykép, meg film, meg videó pedig beöltözött miniatűr színész, vagy marionett bábu. Csak így lehet.

Dyrhólaey után már csak a szállást kellett elfoglalnunk. A módosított terv szerint Skogarban alszunk, hogy reggel egyből a skanzennel tudjunk kezdeni. Ez egy hihetetlenül fapados kemping, viszont nagyon jó helyen, közvetlenül a Skogafoss vízesés tövében. Hulla fáradtak voltunk, és ez meg is látszott mindkettőnkön. Sátorállítás után összerúgtuk a port valami f@szságon, én elmentem sétálni a pusztába, nem is igazán rendeződött a helyzet, zord, mogorva alvás jött.

Linkek:

 

Izland Karika 07/09

2014.06.09; hétfő
Fekete Tejföl

Az ébredés sem volt sokkal jobb. A sűrű, átláthatatlan köd nem ment arrébb. A trágya idő miatt a levegő annyira lehűlt, hogy aláment Nej hálózsákjának alsó komfortértéke (+5 fok) alá, így a csajszi végigvacogta az éjszakát. Fel is adta az idegenkedését a kocsitól, megegyeztünk, hogy ma éjszaka már cserélünk.
Tegnap estéről megspóroltuk a melegvízkártyáinkat, gyors meleg zuhany, hasonlóan gyors sátorbontás, reggeli helyett valami száraz cucc elrágcsálása – és már távoztunk is a kempingből. Egilstadir nem lett a kedvencünk.

A meleg zuhanyzó meleg előterében elég nagy társasági élet folyt, mobiltelefonokkal, tabletekkel. Ebből leszűrtük, hogy van wifi. Volt is, de csak fizetős. Recepció. Egész napra adták, nagyon drága volt, de az időjárást itt is megnézte nekünk a leányzó ingyért. Részlegesen felhős, ezt írta a weblap.
– Ez? – mutattam ki döbbenten – Hát szobrot lehetne faragni a ködből!
– Ez – bólintott a csajszi.
– Részlegesen? – értetlenkedtem – Mutassa már meg, melyik irányban van a nap?
Bizonytalanul körbemutatott.
– Valahol biztosan süt errefelé – tette hozzá.
Írigyeltem az optimizmusát. De nem volt igaza. 450 kilométert kellett autóznunk, hogy újra napot lássunk.

Azt írtam volna, hogy gyorsan távoztunk? Nos, nem.
A városban volt Bonus diszkont, a legolcsóbb nagy választékú bevásárlólánc áruháza. Gondoltuk, feltöltjük a készleteket, illetve megvesszük az otthoniaknak szánt csokikat. Odaértünk fél tízre, üzlet zárva, nyitás 10.00-kor. Oké, tankolunk, kávézunk. Visszaértünk tíz után pár perccel. Üzlet zárva. Kiderült, hogy hétfőn speciel 11-kor nyitnak. Ezzel el is dőlt a vita. Korábban tanakodtunk, hogy ilyen időben is kiránduljunk-e Seydisfjördur-ba. 25 kilométer oda, ugyanannyi vissza. Állítólag gyönyörű hely, de ilyen ködben mit lehet belőle látni? Mivel várnunk kellett egy órát, pont belefért a kirándulás. A boltba meg majd bemegyünk, ha visszajöttünk.

Ekkorra a városban már javult valamelyest a helyzet, a látótávolság felszökött ötven méterre. Elkezdtünk reménykedni.

Szóval Seydisfjördur. Eredetileg ott terveztünk aludni és a mai program egy négyórás gyalogtúrával indult volna. A település ugyanis egy fjord mélyén fekszik, körben magas hegyek veszik körül, melyekről tucatnyi hegyi patak zúdul bele az óceánba. Az egyik ilyen patak (Vestdalsá) mellett terveztük, hogy felmegyünk a hegyre (16 vízesés kaszkádban), majd utána elsétálunk a Vestdalur völgyben a Vestdalflatn tóhoz. Fentről gyönyörű a kilátás a partra, illetve meg lehet keresni a Mountain Maid barlangját.
Nos, ez mind ment a levesbe. A kisvároshoz vezető hágón is alig tudtunk átvergődni, az összes hegy teteje ködbe merült, ahol rá-ráláttunk egyre, ott pedig még havas tetőket találtunk. Az út mellett konkrétan 3-4 méter magas hófalakat. Korán és rosszkor jöttünk.

From Izland 2014

A falu előtt viszont váratlanul kitisztult a kép. Na, nem teljesen, de a korábbi állapothoz képest rettentően messzire láttunk el. Például láttuk az autós pihenőből a települést.

– Megnézzük a kempinget, ahol tegnap aludtunk volna, ha át tudunk jönni? – érdeklődött Nej.
– Ja. Ez egy érdekes kemping egyébként. Bent van a település közepén, a templom mellett.
– Az nem a temető?
– Hülye.

From Izland 2014

Seydisfjördurt tartják Izland bohém városának. Itt tobzódnak a komoly és komolytalan művészlelkek. És tényleg: volt valami nehezen megfogható, majdhogynem vidám könnyedség a falu hangulatában, mely még a szürke ködön is átérződött.

From Izland 2014

Például tengeri kajakok. Izlandon két helyen lehet kajakot bérelni, illetve szerveznek tengeri kajakos túrát, ezek egyike Seydisfjördur. (A másik az általunk kihagyott észak-nyugati félszigeten van.) A weblapon sajnos pont a lényeges infók nem érhetők el: milyen túrákat szerveznek és mennyiért. Kiindulva az izlandi árakból nem lehetnek valami olcsók, a sűrű ködben meg értelme sem volt görcsölni rajta.

Egy ideig még csavarogtunk a városkában, majd visszaindultunk Egilstadirba. Jól elment az idő, olyan 11.40 körül értünk vissza a Bonushoz. Kézzel írt tábla fogadott: “Kedves Vásárlók! Ma kivételesen délben nyitunk.” Azaz mindjárt dél, és még mindig ebben a retkes városban vagyunk, úgy, hogy még be sem jutottunk a bevásárlóközpontba. Jó kis nap. Kész szerencse, hogy a gyalogtúra elhagyásával időmilliomosok lettünk. Mára egész konkrétan nincs is más, mint egy élményautózás a fjordok cikkcakkos partján, gyönyörködni egyik oldalon az óceánban, a másikon a meredek hegyekben, időnként rámosolyogni a hangulatos fjordparti településekre. Kiemelt látványosság lesz majd Jökulsárlon, este pedig a Skaftafell melletti kempingben alszunk.

Na, ezt mind keresztülhúzta a sűrű, fekete köd. Volt útközben egy fjordot levágó alagút, de azt is csak a benti mesterséges világításból vettük észre, egyébként nagyjából ugyanannyit láttunk kint a tájból, mint az alagút belsejében. Könnyen lehet, hogy a világ egyik legszebb táján autóztunk keresztül. Könnyen lehet. Látni mindenesetre nem láttuk. Részlegesen felhős. Ja. Ezek után kiváncsi vagyok, hogyan néz ki errefelé az erős borulás.

From Izland 2014

Mivel túl sokat nem tudok írni az útról, beszéljünk az izlandi névadásról. Az egy dolog, hogy a férjezett nők soha nem veszik fel a férjük nevét. Ami már durvább, hogy a gyerekek sem veszik fel a család nevét, ugyanis Izlandon nem létezik olyan, hogy családnév. Csak keresztnév van. Hogy magyarul érzékeltessem, így nézne ki egy magyar név izlandi stílusban: Sándorfia Béla. Vagy másik oldalról megközelítve: az apám neve Jozsef Vendelson lenne, az enyém Jozsef Jozsefson, a fiamé pedig Barna Jozsefson és ha az ő fiát mondjuk Ödönnek nevezné, akkor az már Ödön Barnason lenne. Látható, hogy az utóbbi névben már semmi nem utalna sem az én, sem az apám nevére. Lányoknál ugyanez, csak a -son (fia) utótag helyett a -dottir (lánya) játszik, azaz anyámat például Anna Sandordottirnak, Nejt Gabriella Lajosdottirnak, a lányomat pedig Dora Jozsefdottirnak neveznék. Nem túl ideális hely egy családfakutatónak.

Vissza az utazáshoz. Természetesen a semmiben lebegő vezetés az állandó koncentrálással még jobban fárasztott, így elég sokszor álltunk ki autós pihenőkbe, mozogni egy kicsit.

From Izland 2014

Ebéd közben kaptunk el egy életképet. Üldögéltünk, törtük a kenyeret a párizsihoz és a sajthoz, amikor hangos kiabálást hallottunk magunk fölül, a ködből. Már maga a kiabálás is sokkoló meglepetés volt, hiszen még csak lakott település sem volt húsz kilométeres körzeten belül. De az, hogy fentről, a felhőből jött, az csak fokozta a döbbenetet. Aztán egy kicsit tisztult a levegő és megláttuk, mi folyik éppen. Farmgazdaság. A pásztor terelte volna a birkákat, de néhányuk nem a meredek hegyoldal tövében lévő ösvényt választotta, hanem felkapaszkodott a hegyoldalba. A jóember meg rohant utánuk, hogy visszaterelje őket, de a birkák egyre jobban megijedtek, egyre magasabbra merészkedtek, a pásztor meg egyre dühösebben kiabált, végül már mind a birkák, mind a pásztor sziklákról sziklákra szökdécseltek, egyre hangosabb anyázások közepette, a pásztor neje meg lentről kiabált fel jótanácsokat, emiatt persze jutott neki is az anyázásból.

Vigyorogva néztük az életképet.
– Nem könnyű élet. Szegény pásztor – jegyezte meg Nej.
– Szegény birkák! Belegondoltál már?
– Mibe?
– Most képzeld magad a birka helyébe. Az egész domboldal csupa hagymás rostélyos és neked csak feküdni kellene benne, meg enni. Aztán ha megkívánsz valami édességet, akkor meg fel kell menned a domb tetejére, mert ott van az Eszterházy torta. És akkor jön egy bugris pásztor, aki vissza akar zavarni a domb aljára.
– Hm. Birka akarok lenni.

Autóztunk még egy ideig a ködös fjordokban. Elértük Höfn (Hafen, kikötő) városát, bementünk, megnéztük. Tankoltunk.

From Izland 2014

Őszintén szólva, ekkor már eléggé untuk a napot. Pontosabban, a ködöt. (De jó is lett volna egyáltalán látni a napot.) Épp időben pillantottuk meg az Erzsébet híd kicsinyített mását, azaz Jökulsárlont.

Mi is ez? Nos, megint a Vatnajökull, pontosabban a róla lecsorgó Breidamerkurjökull gleccser. A gleccserek olyan jeges-köves hordalékok, melyek a hegy völgyeiben csúsznak lefelé. A hegy lábánál a jég egy része elolvad, apró tavakat hozva létre. Ebben a tóban úszkálnak a lehordott jéghegyekből megmaradt jégtömbök. Jökulsárlon is ilyen gleccsertó, de van két trükkje:
– Egyrészt a jég valami valószerűtlen kék árnyalatot tud felvenni.
– Másrészt a tónak van egy rövid kijárata az óceán felé. Azaz a jéghegyek egy ideig keringőznek a tóban, majd amikor megunják, akkor elindulnak kifelé a keskeny járaton.
Ha ehhez hozzáveszed, hogy a tó kifejezetten nagy (18 négyzetkilométer) és jó időben látszik mögötte a Vatnajökull, akkor fogalmad lehet arról, milyen szép látvány is lehet.
Nekünk ehhez nem volt szerencsénk, az a szutyok köd ide is elkísért.

From Izland 2014
From Izland 2014
From Izland 2014

Nem csak a hozzánk hasonló turistákat vonzza a tó, több filmben is szerepet kapott: James Bond, Batman, Beowulf és Lara Croft is kalandoztak errefelé. (Csak nem bírom megállni: nagyjából ilyen látványra lehet számítani jó időben.)

Amikor a parti dombokon kalandoztunk, motorzúgást hallottunk a víz felől. Azt tudtam, hogy szerveznek hajótúrákat a tavon (50e Ft/fő), viszont kíváncsi voltam, hogyan kötnek ki ezen a homokos parton. Sehogy. A hajó kijött a partra és kerekeken folytatta tovább az útját.

From Izland 2014

Gondoltuk, kisétálunk még az óceán partjára. Elkísérjük a magukat elszánó jégtömböket. Nos, itt találkoztunk minden idők leghülyébb madaraival. Minden túlzás nélkül mondhatom, ez a tó egyike Izland leglátogatottabb természeti csodáinak, még a fővárosból is belefér egy egynapos túrába. Erre fel egy nem is kicsi madárkolónia pont mellette, az autóparkolónál jelölte ki a fészekrakási helyét. Ebből kifolyólag mindenkit, aki el akar sétálni a tó melletti murvás autóúton a hídhoz, vadul megtámadnak. Nekem ugyan minden tengeri madár sirály, de ha valaki azt mondja, hogy skua volt, azzal sem vitatkozom. Először hanggal és zuhanórepüléssel próbáltak mindenkit megfélemlíteni, majd amikor látták, hogy szarok rá, akkor ők is ezt a technikát vetették be. A séta után szegény Nej pucolta le papírzsepivel a kabátomról lassan csorgó guánót.

Beszálltunk. Mentünk tovább. És… nem hiszed el… egyszer csak ez történt.

From Izland 2014

Annyira megörültem, hogy megálltam az út szélén (nem kis akrobatamutatvány ez Izlandon) és lefényképeztem a jó öreg Napot.

From Izland 2014

Ezt láttuk hátrafelé fordulva. Innen jöttünk. 550 kilométert, sűrű fekete ködben.

Éppen a legjobbkor sütött ki a nap. Már azon paráztunk, hogy az egész napunk ködben telik, ködben verjük fel a sátrat és megint hűvös, ködös éjszakánk lesz. Izland legnaposabb részén, a Skaftafell környékén.

Link:

 

Izland Karika 06/09

2014.06.08; vasárnap
Büdös Nap

Habár tényleg sokat voltunk kénes atmoszférában és a nap ténylegesen is megérdemelte ezt a jelzőt, de éjszakára összejött a büdöskurva nap is. Mindegy, ne rohanjunk előre.

A Golden Ring-ről már beszéltem, ez ugye a legsűrűbben lakott régió látványosságait fogja össze. Létezik északon is egy viszonylag sűrűn lakott régió, mely szintén bővelkedik látványosságokban. Ezt szokták a közeli tó után Myvatn régiónak is nevezni, de én szerencsésebbnek tartom a Diamond Ring kifejezést. (A gyémánt körnek része pl. az Asbyrgi kanyon is, az pedig a Myvatn tótól simán van 120 kilométer, amikor a murvás út még nem járható.)
Mik is tartoznak ide?
– Jökulsárgljufur nemzeti park (Asbyrgi kanyon)
– Husavik
– Godafoss vízesés
– Myvatn tó
– Myvatn gyógyfürdő (Myvatn Nature Baths)
– Dimmuborgír lávahegyek
– Hverir kénes gejzírek
– Leirhnjukur lávamező a Krafla vulkán oldalában
– Viti kráter, szintén a Krafla vulkánnál
– Dettifoss és Selfoss vízesések.
Az elnevezésnek van egy szépséghibája: a 864-es, illetve az F862-es út. Elméletileg ugyanis ezek zárnák körré a kirándulást. Csakhogy a 864-es út botrányosan szar. A 862-es elméletileg F-es, azaz normál autóval nem járható, de a közelmúltban újították fel, így kábé a fele (alulról a vízesésekig) teljesen jó minőségű út, a másik fele viszont botrányosan szar, de legalább már nem F-es. A térképeken még persze az és az autókölcsönzős tiltólistán is rajta van, a korábban linkelt Útinform szerint pedig amikor kint voltunk, akkor még mind a két út le volt zárva.

From Izland 2014

Azaz Asbyrgi és a Myvatn között csak Husavikon keresztül vezetett út, egy durván 120 kilométeres kerülővel, köztük a képen is látható útszakasszal. A kört nem lehetett bezárni.

Mondanom sem kell, mindegyik látványosságot becéloztuk, igaz, később a tavat magát lehúztuk. Megelégedtünk annyival, hogy a partján autóztunk. (Így kihagytuk az ún. álkrátereket, de nem zokogtunk túl sokáig utánuk.) Hasonlóképpen kihagytuk a fürdőt, a végén lesz majd az is. Asbyrgi, Godafoss, Husavik már megvoltak korábban. Mai első célpontunk ergo a tó és a mellette elterülő Dimmuborgir voltak.

De előtte kvitteltünk. Ott jöttünk visszafelé, ahol tegnap a legészakibb pontért folyó vetélkedő folyt, amikor pont a legészakibb kanyarban feltűnt egy autóspihenő. Gyorsan kihajtottam, majd mindketten kisétáltunk a szikla legszélére. Így most mindketten ugyanannyira voltunk északon. (Igaz, én pár centivel előrébb toltam a lábamat.)

Szóval, Dimmuborgir. Magyarul annyit tesz, mint Sötét Város. Gyakorlatilag az történt, hogy amikor a területen átfolyt a láva – errefelé az ilyesmi mindennapos – akkor itt gőzök, gázok törtek fel, felpúpozták a lávát, majd úgy hagyták. Emiatt teljesen egyedi fekete lávatornyok alakultak ki, egyfajta sötét várat, sötét várost alakítva ki.

Ahogy kiléptünk a parkolóban az autóból, rögtön megtudtuk, miért hívják így a tavat. A Myvatn kifejezés ugyanis szószerint azt jelenti, hogy Szúnyog Tó. Nem szúnyogok, persze, inkább muslincák, de elég nagyok, olyan apró házilégy méretűek. Eleinte csak vigyorogtunk a bukósisak alakú szúnyoghálókat viselő embereken, de kábé tíz perc után rájöttünk, hogy nekik volt igazuk. Keményen. Ez a muslinca ugyanis halálos. Imádja a széndioxidot. Hol is talál ilyesmit? Hát az emlősök orra/szája környékén. Sőt, igazából nem is a környékén, hanem benne. Ebből kifolyólag pár kiló muslinca mindig azon dolgozik, hogy Luke Skywalker-ként berepüljön a nyílásokon, a többi pár kiló muslinca viszont megelégszik azzal, hogy letelepszik a nyílások környékén. És vannak a debilek, sajnálatosan elég nagy számban, akiknek megfelel az emberi fül is. Igazából már tegnap is találkoztunk velük a kanyontúrán, de akkor még csak elvétve repkedtek, ki lehetett bírni. Itt viszont halálos. Megpróbáltunk folyamatosan gyorsan menni. Egy kicsit jobb lett, de egy fotóőrültnek ez elképzelhetetlen, meg kell állnia, sokszor. Ráadásul a terep első szakasza, a rövidebb körök hemzsegnek a turistáktól, az embertömeg pedig vonzza a muslincákat. Volt olyan, hogy hosszabb távokon inkább nem vettünk levegőt. Tényleg kellemetlen volt. Nem is tudtam, mi zavar jobban, a tömérdek bámész turista vagy a tömérdek muslinca.

From Izland 2014
From Izland 2014

Ha lett is volna egy percnyi kétségem, hogy melyik túrát válasszam, az elején rögtön elmúlt: a leghosszabbat. Mindegy hová, csak ki a tömegből. Aztán végül visszavettünk eggyel, már az is elég volt ahhoz, hogy ne találkozzunk emberrel. Van egy Templom nevű formáció, addig mentünk el, majd jöttünk vissza.

Utána egy hirtelen váltás. A tó környéke ugyanis még teljesen hétköznapi, víz, növényzet, tényleg semmi extra. Keletre haladva aztán egyszer csak Tunéziában találtuk magunkat, Tatuin díszletei között.

From Izland 2014

Sivár, holdbéli, sivatagos táj. Mely csak rosszabb lett, amikor elértünk a kénes mezőkig.

From Segédlet

A tegnapi kép. Myvatn, Dimmuborgir, Hverir, Leirhnjukur, Viti… mind a Krafla vulkán 30 kilométeres körzetében voltak, azaz a törésvonalon. Azaz erősen vulkanikus területen. A Krafla egyike a legvirgoncabb vulkánoknak, egyáltalán nem véletlen, hogy hőerőművet telepítettek az oldalába.

From Izland 2014

Imhol. Az erőmű a domb mögött található, innen csak az egyik tornya látszik.

From Izland 2014

A teljes erőmű.

De már megint csapongok. Egyelőre még csak a Hverir mezőn járunk, ahol kénes gőzfelhők, sárga kénkicsapódások, fekete, büdös gázokat böfögő sártavak és erőteljes szolfatárák (kénes gőzsugarat kilövellő kőhalmok) uralták a terepet. Egy vegyésznek maga a Paradicsom.

From Izland 2014
From Izland 2014
From Izland 2014
From Izland 2014

– Menjünk innen! – szólt egy idő után Nej.
– De Kicsim, vegyész vagy, tudod, hogy a kénhidrogén ugyan egyike a legveszélyesebb anyagoknak, de szerencsére olyan büdös, hogy már jóval a MAK érték alatt elviselhetetlen a jelenléte. Itt meg még bőven elviselhető.
– Nicsak, ki beszél? Informatikus oktat ki gyakorló vegyészt? Nemrég állítottam össze egy balesetvédelmi útmutatót, külön kiemelve benne a kénhidrogént. Tudtál róla, hogy az ember orra egy idő után elfárad és nem érzi meg, hogy egyre több a kénhidrogén? Egyetlen védekezés van ellene, ahogy megérezzük a szagát, el kell menni. Jó messzire.
– Oké. Csak még ez a fénykép – dugtam bele az objektívet egy bugyborékoló sártócsába.

Aztán persze el lettem vonszolva. Pedig még ott vártam kamerával egy sárgejzír mentén, mert nem találtam eléggé előnyös formájúaknak az eddigi kitöréseit.

Nem mintha a következő célpontunk sokkal barátságosabb lett volna. Haladtunk ugyanis a Pokol középpontja felé. Hverirtől durván 15 kilométerre északra van a virgonc Krafla vulkán, az oldalában pedig a Leirhnjukur lávamező, illetve a Viti (Pokol) nevű kráter.

Őszintén szólva, a lávamezővel voltam a legnagyobb zavarban tervezéskor. Mindenki azt írta, hogy ki ne hagyjuk. De senki nem tudta normálisan leírni, hogy mi is pontosan az a kihagyhatatlan attrakció. Lávamező. Oké. Fekete kövek. Oké. Meleg talaj. Oké. És?
Nos, a meleg talajról annyit, hogy itt kellett egyedül nagyméretű hómezőkön átgázolnunk. Csak tapostuk a havat, én pedig rohadtul reménykedtem, hogy az útikönyvek nem hazudtak és tényleg lesz itt valami látnivaló.
Volt. Fekete lávamező. És meleg talaj.
Láttál már igazából fekete talajt? Fekete sziklákkal? De olyan igazi fekete színekre gondolj, hol fényes feketére, hol mattra. Na, egy idő után minden ilyen lett a környéken. Fényképeztem, persze, de a képek egyáltalán nem adják vissza az élményt.

From Izland 2014
From Izland 2014
From Izland 2014

Természetesen a talaj nem csak meleg volt, gőzölgött is, kedélyes kénhidrogén aromával. Itt sem maradtunk sokáig. (Habár – hallgatva az útikönyvekre – bejártuk a teljes kört. Anélkül tényleg nokedli lett volna az élmény.)
A Viti kráter csak olyan párszáz méter felfelé, de inkább autóval gurultunk át. Jól döntöttünk. A kráter erősen alulmúlta a várakozásainkat. Most néztem, hogy fénykép nem is készült róla, reménykedem, hogy talán videófelvétel igen. Egy nagy krátert képzelj el, az alján kék tó, a partja barnás-szürkés vulkáni por. Ennyi. Nem mozgatta meg az exponáló izmaimat. Eredetileg úgy terveztük, hogy felmegyünk a peremén a legmagasabb pontjára, de végül kihagytuk.

Mentünk tovább, vizeskedni. Dettifoss, Selfoss vízesések. Újra a kedvenc folyóm, a Jökulsa á Fjöllum, csak most sokkal délebbi pontban.
Hivatalosan a Dettifoss Izland – és egyben Európa – legbővizűbb vízesése. Tényleg monumentális. Csak az én hülye agyam nincs kibékülve ezzel a ‘leg’ szócskával. A Selfoss ugyanis pár kilométerrel feljebb található, ugyanazon a folyón. Azaz az a víz, amelyik átmegy a Dettifoss vízesésen, az átmegy a Selfoss vízesésen is. Azaz a vízhozamuk kötelezően megegyező. Akkor miért a Dettifoss lett a legnagyobb? Veled vagyunk, Selfoss!

From Izland 2014
From Izland 2014

Haladtunk a vízesések felé kocsival.
– Amikor tervezgettem, úgy jelent meg leki szemeim előtt a környék, hogy ez egy erdős környezetben lévő vízesés.
– És?
– Szerintem kurvára benéztem.

Valójában még annál is jobban. Az autós parkoló egy sziklakupac. A túraút szikla és szikla és szikla. Nem hogy növényzet, de még csak moha sem volt. Időnként úgy éreztem magamat, mint aki az egri vár romkertjében sétál. Kő és kő és kő. Ilyen volt a Dettifoss is és ilyen volt a Selfoss is. Nyoma sem volt a Jökulsa későbbi partjára jellemző növényzetnek. A vízesések persze szépek voltak, monumentálisak, nem tehettek arról, hogy a part ilyen sivár.

A vízesések után vacsora a sziklákon. Kifújtuk magunkat. Vége a programnak. Most már csak elautózunk Seydisfjördurba (olyan 170 kilométer, az 1-es főúton), felverjük a sátrat és vége a napnak. Éppen kellemesen fáradtunk el. Megint dögmeleg volt, ahogy a meteorológia jósolta, szerencsére ma a kocsi közelében mozogtunk, mindig a megfelelő ruha volt rajtunk. Az előrejelzés szerint holnap felhősebb idő lesz, ami nem is olyan nagy baj.
Késő délután volt, amikor beszálltunk az autóba. A nap ezerrel sütött, de mivel keletre mentünk, pont jó irányból. Kellemes autókázásra készültem. Olyan 70 kilométer után elkezdtünk feltekeredni egy hegyre. Volt már ilyen. Aztán a hágóban megjelent a tipikus óceáni köd.
– Hö, nézdd már, mit keres ez itt? – kérdeztem Nejtől. Ugyanis ekkor már mélyen bent voltunk a szárazföldön, kábé 200 kilométerre mindenféle parttól. Aztán ahogy belementünk, látszott, hogy ez nem olyan köd. Ez konkrétan olyan volt, hogy szeletelni lehetett volna és kilóra kimérni a reykjaviki turistáknak. Persze, nem vettük komolyan. Nagyokat röhögtünk Nejjel, hogy nézdd már, nem is láttuk eddig, hogy a VW Polo műszerfalvilágítása ferrari-piros. Az se zavart senkit, hogy egy idő után leszakadt az ég. Az ablaktörlő törölt, rajtunk kívül senki nem volt az úton, haladtunk tovább. Egy idő után az esőt is magunk mögött hagytuk, de a felhő maradt.

From Izland 2014
From Izland 2014

Autóspihenő. Itt lőttünk egy káprázatos vízesést (névtelen, magánterületen lévő vízesés) és egy bamba birkát (szintén névtelen, magánterületen lévő). Bizarr élmény volt, mert nagyon magasra felmásztunk a vízesés mellett, gyakorlatilag futva, mivel nem szerettük volna, ha a korábban elhagyott esőfelhő a szabadban ér utól minket.
Aztán mentünk tovább. Még itt sem voltam ideges. Seydisfjördur 100 kilométer, addig sok minden történhet.

_Nem történt._

Száz kilométert vezettem sűrű, átláthatatlan ködben. Közben elmentünk az általam annyira várt Vatnajökull északi oldala mellett, de persze az útjelző karókat sem láttuk, nemhogy a hegyet. Megérkeztünk a keleti oldal fővárosába, Egilstadirba. Tudtam, hogy van egy hosszú tó, mely kiemelt látványosság Izlandon és Egilstadir a két oldalán helyezkedik el, híddal összekötve, de az egészből semmit sem láttunk a köd miatt. Ekkor már komolyan gondolkoztam, hogy inkább ebben a városban alszunk. Seydisfjördur még 25 kilométer, de ilyen látási viszonyok között nincs értelme továbbmenni. De a városban is tré volt az idő, ott maradni sem volt értelme. Végül nekivágtunk, de olyan öt kilométer múlva visszafordultunk. Akkora köd volt, hogy nem bírtunk átmenni a hágón.

From Izland 2014

Ez a kép már másnap reggel készült, amikor csak átmentünk. Ennél ezerszer durvább volt a helyzet, amikor feladtuk.

Végül úgy döntöttünk, hogy éjszaka Egilstadirban alszunk, aztán reggel meglátjuk. Ha felszáll a köd, akkor lemegyünk Seydisfjördurba, ha nem, akkor kihagyjuk és megyünk tovább délnek.

Megkerestük a kempinget, kiderült (21.45), hogy még negyedóráig volt recepció, gyorsan becsekkoltunk.
És elindult a legborzalmasabb éjszakánk.
A kemping területén lévő összes asztal foglalt volt, de úgy, hogy mindegyik mellé letelepedett valaki, olyan egy méteren belül. Amit fel nem tudtam fogni, az az, hogy aki lakóautóval kempingezik, az miért veszi el mások elől az asztalt, amikor neki beépítetten van? Kerestünk valami laposabb, de puha fűs helyet a sátornak. Valamiért beragadt, hogy fel kell állítani a sátrat, habár én már a kocsiban aludtam. Utólag persze kiderült, hogy mindketten jobban jártunk volna a kocsiban alvással. Abban a pillanatban, hogy megtaláltuk a helyet, leszakadt az ég. Olyan negyven percet ücsörögtünk a kocsiban, szótlanul. Illetve én már szolidan káromkodtam. Végül elállt, de látszott, hogy bármikor újrakezdheti. Fújt a szél. Nem túl ideális sátorállító idő. Gyorsan összedobtam a vázat, szúrtam volna le a cöveket… nem ment le. Kábé öt centi föld volt, utána szikla. Káromkodás. Az eső elkezdett cseperegni. Kerestem egy kalapácsnak használható követ. Ezzel lement tíz cövek, de kettő egyáltalán nem. Mindkettő fontos cövek volt. Amilyen szeles, esős időnk volt, nem lehetett kihagyni. Megpróbáltam a kővel erőből leverni, de pokolian megfájdult a kezem, a cövekek pedig – az öt milliméter vastag huzalozott acél cövekek – elgörbültek. Ekkor már ordítva káromkodtam. Nejnél is elszakadt a cérna, magára vette a dühöngésemet, visszaordibált. Én meg – négyszáz kilométer vezetés, száz kilométer köd és egy durván idegpróbáló sátorállítás után – nem voltam túl toleráns kedvemben. Nagyobb vihart produkáltunk, mint az időjárás. Végül Nej elment a tusolóba, én meg előástam egy nagyobb sziklát, üllőként használva kiegyenesítettem rajta a cövekeket, majd olyan ferdén vertem bele a talajba, hogy teljesen belesüllyedjen az öt centis földbe. Behajigáltam a cuccokat a sátorba, berendezkedtem a kocsiban és leszartam a dohányzási tilalmat. Ittam egy sört, elszívtam egy szivart és még órákon keresztül rádiót hallgattam.
Volt már jobb éjszakánk.

Linkek:

 

Izland Karika 05/08

2014.06.07; szombat
Kanyon kanyon hátán

Beszélgetés tegnap reggel a boltban. (Sűrű köd, hideg, csepergős eső.)
– Vegyünk naptejet?
– Zseniális. Jól fog mutatni a fejlámpa mellett.
Aztán simán vörösre égtünk a mai nap során.

Éjszaka leeresztett a matrac. Az Északi sarkkörtől hetvenöt kilométerre, puszta földön aludni. Volt már jobb éjszakám is. Reggel megnéztem, a szelep ment tönkre. Ennyit a magunkkal cipelt javítókészletről. Szerencsére már csak három nomád éjszakánk van hátra, annyi menni fog a kocsiban is.

Mára egész napos túra lett betervezve. Azaz reggeli, bejelentkezés a recepción, utána pedig irány a természet.
Egy golfpályán keresztül. Komolyan. Mentünk a fűben, aztán csak a zászlónál lett gyanús, hogy ez mintha green lenne, utána pedig megtaláltuk a lyukat is. Ebben persze semmi meglepő sincs, hiszen a golfpálya szinte adja magát a környéken.
Asbyrgi-ben vagyunk, mely a Jökulsárgljufúr nemzeti park kapuja. A név szószerint azt jelenti, hogy Jökulsa Kanyon, ahol az előtag a Jökulsa á Fjöllum folyót takarja. (Meg kell különböztetni, mert csak mi legalább három, különböző folyóval találkoztunk és mindegyiket valamilyen Jökulsának nevezték.) A nemzeti park pár éve a Vatnajökull nemzeti park része. Ezen először meglepődtem, hiszen eléggé északon vagyunk, a Vatnajökull meg lent van teljesen délen, de megismerve a hely történetét, logikusnak tűnt a döntés. Bár, magunk között szólva, elsőre elég nehezen hittem el a sztorit.
Röviden arról van szó, hogy Izland a tűz és a jég hazája is egyben. Nemrég belinkeltem egy ábrát, de azóta rájöttem, hogy szinte minden nap szükségem lesz rá, így inkább be is ágyazom.

From Segédlet

A Jökulsa kanyonja Izland északkeleti sarkában van, a Krafla vulkántól északra. Vatnajökull pedig ettől jócskán délre, ahol a repedés elágazik. A Vatnajökull (jökull = gleccser, jégsapka) önmagában is egy csoda. A hegy sem kicsi (8100 négyzetkilométer, itt található Izland legmagasabb hegycsúcsa, 2110 méter), de az egészet egybefüggő jégtakaró borítja, melynek vastagsága eléri az 1000 métert is, átlagosan 400 méter. És ez alatt az óriási tömeg alatt vulkánok vannak. Ebből érdekes mókák szoktak lenni, többször is előfordult olyan tűzijáték, melynek során kis híján kipusztult Izland, de kapott belőle bőven Európa is. Az egyik ilyen gleccserárvíz (amikor a mélyben lévő tűzhányó nem tör ki, hanem csak leolvaszt pár kontinensnyi jeget, mely utána visz magával mindent, amit csak talál a hegyen) kábé 8000 évvel ezelőtt nem a szokásos útvonalon – délen – áradt ki, hanem északon, és ez a gigászi áradás tarolta le annyira a tájat, hogy a vége a kanyonokban gazdag Jökulsa vidék lett. Az Asbyrgi kanyon önmagában is érdekes: képzelj el egy lópatkó alakú kanyont. Mint egy nagy, fejreállított ‘U’ betű, ahol a középső rész tulajdonképpen egy gigantikus nagy szikla. A kanyon mélysége – az ‘U’ betű magassága – 3,5 kilométer. Térképen így néz ki. (Az ‘U’ betű itt áll, de mivel a bejárat a főútnál van, ezért beszélünk fejtetőre állításról.)

From Izland 2014
From Izland 2014

Fényképen pedig így. A képek a kanyon legvégéből készültek, ha jobban megnézzük, a felső képen látszik az ‘U’ betű mindkét szára, középen az óriási sziklával.
A kanyon belső része füves, illetve a jellegzetes izlandi aljnövényzet borítja. Itt található a kemping és értelemszerűen itt található a golfpálya is, mindkettő a bejáratnál. Szerencsére beljebb már semmi nyoma sincs a civilizációnak, sőt. A track-en látható, hogy a sátrunk pont a belső szikla tövében volt, innen a golfpályán keresztül elmentünk a recepcióig, onnan fel a sziklára, majd a kanyon szélén végig a kanyon tövéig. (Nagyjából hat kilométer környékén.) Itt hoztuk a legjobb döntésünket. Elméletileg ugyanis keresztül lehetett volna vágni keletnek egy túraúton a Jökulsa folyóhoz, de mi mentünk tovább egyenesen. Ez minden leírás szerint egy üres pusztaság, ahol maximum azt lehet megnézni, milyen pusztítást végzett a 8000 évvel ezelőtti gleccserárvíz. Átrágtuk magunkat a fennsíkon, végül a Kviár pontnál (kb. 10 km) elértük a Jökulsa kanyont, ahonnan a kanyon szélén visszasétáltunk, majd haza a kempingbe. Igen, aki figyelt észrevehette, hogy bejött a képbe még egy kanyon. Ez a Jökulsa folyóé és nagy és szép és impozáns és az én személyes kedvencem lett Izlandon.

Ennyi a bevezetés, és akkor jöjjenek a részletek.

A recin megkérdeztük, van-e wifi. Volt. Drágán. Amikor savanyú képpel közöltük, hogy kösz, nem kell, a csajszi visszakérdezett, hogy mire lennénk kíváncsiak. Mondtuk, hogy az időjárásra. Ja, az ingyenes – vidult fel a hölgy és kifordította a monitorát. Elhűlve néztük. Tűző napsugarak, az egész napra. Rajtunk meg vastag softshell nadrág, vastag softshell kabát. Szerencsére a polár felsőket otthon hagytuk, de így is durván túl voltunk öltözve. És persze foltosra égett az arcunk estére.

Még indulás előtt próbáltam felkészíteni Nejt, hogy fákra ne nagyon számítson a szigeten. Sőt, közhelynek számít, hogy aki Izland után hazaérkezik Európába, eleinte klausztrofóbiás lesz, annyira elszokik a magas objektumoktól. Ehhez képest a fővárosi kemping környékén kisebb erdők voltak (bent, a városban), itt pedig, Asbyrgi-ben erdei ösvények. Ilyen is volt az út, egészen a kanyon végéig: fás, cserjés, rengeteg kilátási ponttal. Fényképeztem is, mint az állat, de a publikálásnál már visszafogtam magam. Nem akartam úgy járni, mint Nej, aki Arizónában csinált vagy 700 képet, mindenféle kaktusokról. (Ez azóta szállóige lett a családban. Amikor a negyedik, vagy ötödik képet készítettem egymáshoz teljesen hasonló sziklaormokról, Nej el is kezdte hátul duruzsolni, hogy kaktus, kaktus.)

A kanyon vége után jött a kihalt rész. Rögtön mászással kezdtük.

From Izland 2014

Innentől ugyanis magánterület, ehhez pedig át kellett másznunk a villanykerítésen. Az alsó két lépcsőfok ki volt fordulva, egy nyomoronc szög tartotta mindegyiket csak a levegőben. Nekiálltam megjavítani.
– Mit csinálsz? – érdeklődött Nej.
– Megszerelem.
– Minek?
– És az utánunk jövők? És a világbéke?

Majd kezdődött a bizarr utazás. Rohadt nehéz leírni, mi a szép a semmiben. Az ösvény, mint barázda, vezetett minket, sziklák, patakok, tavak között. A terep egyszerre volt kőtenger, fura színű növénytakaró, lápos-mocsaras vidék, miközben a horizonton körbe magas hegyek, hóval borított hegyláncok állták útját a tekintetnek.

From Izland 2014
From Izland 2014
From Izland 2014
From Izland 2014
From Izland 2014

Erre a tájra tényleg illett Bereményi kifejezése: a táj, mely el lett felejtve.

Olyan négy kilométert sétáltunk, de nagyon hangulatos volt. Viszont utána, amikor megérkeztünk a Jökulsa kanyonjához, szószerint hanyatt dobtam magamat.

From Izland 2014

Lehet, hogy ez a fényképen nem jön át, de ez egy piszok magas kanyon volt, ahol éppen egy kiugró sziklán heverészek, alattam pedig a mélység. Előtte pedig kiültem a szélére és ott ebédeltünk. Ebéd kilátással. Még mondtam is Nejnek, hogy mások ezt úgy oldják meg, hogy csodaposztert ragasztanak az étkező falára – mennyivel vagányabb már, kimenni az eredetihez és ott kajálni.

A hazaút pedig újabb meglepetéseket tartogatott. Amikor az ember az izlandi növényzetre gondol, akkor olyasmi képek jutnak az eszébe, hogy mohák és zúzmók a sziklákon. Hát, nem. Mind a két gyalogtúránkon beleszaladtunk olyan területekbe, ahol a horizontig terjedően olyan volt, mintha egy remekszabott, színpompás sziklakertben sétálnánk.

From Izland 2014

– Mi lehet ez a növényzet? – érdeklődtem – Csak nem ez a kövidinka?
– Hanga. Fenyér. Csarab. Zanót. Meg ilyenek.
– Akkor már maradjunk inkább a kövidinkánál. Azt legalább ismerem.

Sétáltunk tovább.

From Izland 2014

– Mégis, hogyan csinálhatták ezt az utat? – gondolkodott el Nej.
– Gondolom, mint máshol. Az emberek kitaposták.
– Biztos vagy benne, hogy ez kitaposható?
– Miért ne?
Próbaképpen ráálltam egy húsz centi magas bozótra. Simán megtartotta a 110 kilómat, még rugózni is lehetett rajta.
– Oké. Akkor kapa.
– ?
– Rotációs kapa.
– ??
– Birka.
– Na, ne. Hogyan?
– Felemelték a hátsó lábukat és tolták maguk előtt.

Aztán megjelent egy vörös sáv a kanyon falában.
– Nézdd csak, megjelent a vörös szín a kövekben. Vaskettő vagy vashárom?
– Vashárom. A vaskettő az zöld.
– Az is ott van alatta.
– Hülye. Az a fű.

Sétáltunk és próbáltunk betelni a látvánnyal.
– És ha visszaértünk, kezdődik minden előlről – sóhajtottam.
– Hja.
– Sport.
– Ja.
– Diéta.
– Ja.
– Temető.
– Hülye.

Végül túltelítődtünk. Egyszerűen minden túrában elérkezik az a pillanat, amikor az ember annyira tele lesz az élményekkel, hogy már nem fogja meg egy újabb szakadék, egy újabb fenséges vízesés, egy hangulatos tisztás, már legszívesebben a sátránál ülne és hideg sörét kortyolgatná.

Hideg sör? Hirtelen eszembe jutott, hogy mindent benthagytunk a kocsiban. A tűző napon. A francba.
Nos, soha nem voltam nagy Volkswagen rajongó, egyáltalán nem osztottam honfitársaim kiemelkedő elfogultságát a márka iránt. De mától el kell ismernem, ezek a kocsik tudnak valamit. A csomagtartóban felejtett sör ugyanis hideg maradt. Rögtön bontottam is néhányat, hozzá egy szivar és vigyorogva néztük egymás sötétbarnára égett arcát.

Ennek a túrának a neve a helyi leírás szerint Kviar circle, azaz Kviár kör. Esszenciális Izland. Ha húsz kilométeren belül látni akarod, milyen változatos tájakból áll a sziget, akkor csak ezt a túrát kell bejárnod.

Vacsora. Zuhany. Aztán beütött a krach: melegvíz csak automatából van, az automata viszont százkoronással működik. Én még vettem az akadályt, kemények vagyunk, 75 kilométerre a sarkkörtől még hideg vízben zuhanyzunk. Nej viszont puhányan adta elő, neki kellett a melegvíz.
Persze próbálkoztunk a recepción:
– Itt a bankkártya, kérünk melegvíz-zsetont.
– Az nem zseton, az százkoronás.
– Engem nem érdekel, hogyan nevezi a zsetont, kérünk egyet.

Megvonta a vállát és váltott a kártyáról százkoronásokat.

Link:

 

Izland Karika 04/08

2014.06.06; péntek
Nagy Utazás

Mai program: bevásárlás egy hétre, majd autóval át Asbyrgi-be. 550 kilométer. Maximális sebesség: 90 kmh, még akkor is, ha közel-távol senki sincs az utakon. Automata kamera például lehet.

Délben vágtunk neki a távnak. A lendület nem tartott sokáig. Még átmentünk a Bálna Öböl alatti alagúton (fizetős és a kijáratnál szedik a pénzt, fura), utána jött a nagy kába futam. 40 kilométerenként tört rám egy-egy alvási roham. Púposra tornáztam a karosszériát. Az energiaital már a fülemen folyt ki. (Taurinos és meglepően olcsó. De nem túl hatékony.) Mindemellett keményen tartottam a 90-es tempót. Nem is értünk utól senkit, ellenben minket mindenki. Alaposan meg tudtam figyelni a helyiek előzési szokásait. Eszméletlen. Utolértek. Aztán szorosan tapadtak hosszú kilométereken keresztül. Csak, hogy idegesítsenek és hogy állandóan figyelnem kelljen a tükröt is. Majd amikor elértünk valami nagyon gázos helyre, ahol beláthatatlan terepszakasz kezdődött, akkor szánták rá magukat az előzésre. (90-es tempó, aha. A vége felé GPS-szel leellenőriztem a Polo kilométeróráját, szemérmetlenül felfelé torzított egy tízest, azaz kilencvennél csak nyolcvannal mentünk. Azért a saját Lacetti nem játszik ilyen durván.)

Szokatlan módon megváltozott az időjárás. Ezerrel sütött a nap, felhők itt-ott, elszórva. A kocsiban megsültünk. Odakint viszont viharos, metszően hideg szél. Csak kabátban lehetett mozogni. Ahogy elértük az óceánt, ott pedig masszív, földhöztapadó ködfelhők úsztak be a fjordokba. Csak, hogy képed legyen: A fű szokatlanul élénkzöld. Mohás, meredek hegyek, melyeket a felhők fekete árnyéka tarkít. Az ég kék. Az óceánnál szivarfüstként beúszó barnás köd. Messziről nem is értettük, hogy mit látunk. A ködben persze egyből lecsökkent tíz fokkal a külső hőmérséklet.

From Izland 2014

A terep eszméletlenül sík. Fekete salak hegyek, rajtuk sötétzöld moha. A tetejükön itt-ott még hó, illetve az oldalukon is, sávosan. Mintha holstein-fríz tehenek lennének. Az oldalukból hőforrások gőzölögnek. Az egész táj sima, könnyen átlátható. Tényleg mint egy terepasztal.
Autóspihenő.
– Megállunk? – érdeklődött Nej.
– Nem.
– Miért nem?
– Mert annyira sík a terep, hogy még én sem tudok pisilni.

Itt az ideje, hogy egy újabb izlandi közmondást idézzek: Ha eltévedtél az erdőben, akkor álljál fel.

Akureyri. Mezei benzinkút. WC. Odabent fehér csempe, fehér szaniter, UV lámpa. Mintha diszkóban pisilnék.

Izland alapvetően agrár ország, mérsékelt iparral (alumínium, cement). A fő élelem- és jövedelemforrás a hal, de emellett jelentős az állattartás is. Kultúrnövényeket egyáltalán nem látni, csak gyep, de azt igyekeznek mindenhol terjeszteni. A rövid fű miatt rengeteg a birka, meglepően sok a ló és elszórva látni csak teheneket.

– Fura, hogy a mezőgazdaság csak annyiból áll, hogy szurkolunk az esőnek, nőjön jobban a gyep – jegyezte meg Nej.
– Ja, még nyírni sem kell.
– Csak azt nem értem, mit csinálnak ennyi lóval?
– Izé. Turisták. Bérlovagolás.
– Ne bolondozz. Ahhoz tizedennyi ló is elég.
– Házimunka?
– Láttad te is a farmoknál azt a rengeteg erőgépet. Sokkal hatékonyabbak, mint a ló.
– Kolbász?
– Ez nekem is eszembe jutott. De igyekszem nem rágondolni.

Aztán megérkeztünk az északi kirándulóövezetbe, a Myvatn régióba. (Diamond Ring, de erről majd később.) Az első nagyobb látványosság a Godafoss vízesés, magyarul az Istenek vízesése. Thorgeir Thorkelsson (komolyan, most már tényleg írok az izlandi nevekről), egykori pogány pap volt 1000-ben a törvénymondó és úgy döntött, hogy Izland áttér a pogányságról a kereszténységre. Amint ezt a parlament is kimondta Thingvellirben, Thorgeir hazatérvén megkereste a legközelebbi vízesést és belehajigálta a pogány istenek szobrait. Innen származik a vízesés neve.

From Izland 2014

Északi part. Husavik. A 2500 lakossal kifejezetten nagy városnak számít északon. Emellett patinás is, Izland egyik első települése. (Husavik = Házak Öble, azaz az első felfedezők idején csak itt voltak házak.) Mára a jelentősége lecsökkent, tulajdonképpen a turisták átvágásából élnek. Ezt errefelé úgy hívják, hogy bálnalesés. (Elolvastam egy csomó élménybeszámolót indulás előtt. Aki elment bálnát lesni, kivétel nélkül ugyanazt írta. Jól felszerelt hajó, egy csomó radar, spéci eszközök, magabiztos kapitány. Aztán menetközben a tengerészek dolgoznak, mint az állat, ide rohannak, oda rohannak, ott már majdnem vannak bálnák, ott is van valami, de bocs, mégsem az, nézzék, az ott talán egy farok, aztán visszamennek a kikötőbe, a turisták elkönyvelik, hogy nem volt szerencséjük, igaz, majdnem láttak bálnát, de végül mégsem, és tény, a személyzet mindent beleadott, de hát most így sikerült. Egy olyan leírást sem olvastam, hogy valami homályos farkon kívül ténylegesen láttak is volna bálnát. A módszert egyébként ismerem, az Adrián ugyanez delfinlesés névvel fut.) A bálnamúzeum viszont tényleg létezik, de az egykor híres falloszmúzeumot már a fővárosba költöztették.

From Izland 2014

Husaviktól még tovább mentünk északra a 85-ös úton, egészen a félsziget csúcsáig. Jelen túránknak ez volt a legészakibb pontja. Olyan 50 kilométerre lehettünk az Északi sarkkörtől. (A fő szigeten nem lehet elérni a sarkkört, az csak a Grimsey szigeten megy keresztül.)

A 85-ös úton keletre fordultunk és a sziget északi oldalán autóztunk tovább, párhuzamosan a parttal.
– Ha jól sejtem, most vagyunk utunk legészakibb részén – fordultam Nejhez – Ez egyben rekord is. Nekem eddig Szentpétervár volt a legészakibb pontom.
– Nekem meg Helsinki.
– Akkor most utolértelek.
– Ja.
– Illetve, nem. A vezetőülés egy méterrel északabbra van. Én nyertem.
– Nem adod át a kormányt? Lenne kedvem vezetni.
– Szó sem lehet róla.
– Írigy kutya.
– Hoppá. Holnapután ugyanitt jövünk vissza. És a szembesáv északabbra van. Sőt, az anyósülés még északabbra lesz. A francba.
– Akkor én nyertem.
– Tudod mit? Holnapután vezethetsz, ha akarsz.

A kemping csodálatos helyen van, bent az Asbyrgi kanyonban. Felnyomtuk a sátrat, nem messze a kanyon sziklafalától. A nap még ezerrel sütött, pedig már este tíz körül jártunk. Felhő sehol. Meleg volt. Sikerült egy eldugott sarokban saját asztal mellé letelepednünk, szóval minden tökéletesen sikerült.

From Izland 2014

(A képen már kezdett beszivárogni az óceánparti köd.)

Vacsora. A reggeli bevásárláskor végre találtunk 2%-os sört a közértben. Malátás: Egil Maltextrakt. Űberbrutál. Olyan édes, hogy összeragad tőle a szám. Az első korty után a diabéteszem sikoltva roskadt össze. Ellenben a Thule nevű, pilzeni jellegű 2%-os kifejezetten kellemes. Ráadásul a helyi klímában a hűtéssel sem kell foglalkozni.

Esti szivar. Az első szippantásra levált a borítókupak.
– A morva életbe! – jegyeztem meg.
– Mi történt?
– Levált a kupak.
– Akkor hogyan fogod elszívni?
– Mint a pornófilmekben szokták: bő nyállal.

Link:

 

Izland Karika 03/07

2014.06.05; csütörtök
Golden Circle

Nem beszéltem még a matracokról. Habár itthon vannak önfelfújó (és önleeresztő) matracaink, de azoknak elég vastag a szövete, emiatt esély sem volt rá, hogy elcsomagoljam bármelyiket is. Feltúrtam az izlandi sportboltok (egyik, másik) kínálatát, de eléggé elkeserítő eredménnyel. Az árak horribilisek. Sima 8 mm-es polifoam darabja 8000 forint, a legegyszerűbb, strand kategóriájú felfújható matrac pedig 12e. Kínomban azt találtam ki, hogy vettem az Auchanban strandmatracokat (darabja 990 forint), meg egy javítókészletet (100 forint). Végülis, hét éjszakát kellett kibírniuk, utána kuka.

A gagyi matrac egészen jól teljesített. Hajnalra azért hűvös lett, nekem is magamra kellett húznom rendesen a hálózsákot. Mondjuk, nem egészen értem a dolgot: ha egész éjjel süt a nap, mitől hűl ekkorát a levegő? Ennyit jelentene a dőlésszög?
Nejt nem is találtam magam mellett, gondoltam, kiment a meleg kocsiba. Nos, tényleg kiment, de azért mert az én mobilomon nézte meg reggel, hány óra van, azon viszont ki van kapcsolva az automatikus óraállítás. Szegény csajszi már hajnal ötkor kint kukorékolt, mert azt hitte, hét óra van. Én meg csak két órával később bújtam elő.

Nagyon kényelmes reggeli. Izlandon tényleg máshogy működik minden. A világon bárhol úgy kell túrázni, hogy korán kelünk, nehogy idő előtt ránk sötétedjen. Itt ilyesmitől egyáltalán nem kell félni. Ha délben kelek és délután indulok neki, akkor legfeljebb hajnalban lesz vége a túrának. Na és? Egy szempont van, ha tudom, hogy 10-12 órás túra lesz, akkor jó alaposan ki kell pihennünk magunkat előtte, mégha délig alszunk is. Ja, meg még arra kell figyelni, hogy a boltok mikor zárnak. A látványosságok ingyenesek, múzeumba nem járunk, enni a kocsiból eszünk, szóval laza. (Ja, meg még arra kell figyelni, hogyan fordulunk rá az utolsó napra. A repülőgép indulása ugyanis már kötött időpont.)

Mára az úgynevezett Arany Karika (Golden Ring avagy Golden Circle) volt az úticél. Tudni kell, hogy Izland meglehetősen asszimetrikus ország. Magyarországnál valamivel nagyobb területen él 300e lakos. Ebből csak a főváros övezetében (a három legnagyobb városból összeépült régió) található 160e lakos. A negyedik legnagyobb város északon (Akureyri) már csak 16e lakossal bír. A települések zöme is a déli-délnyugati részen található, azaz elsősorban itt zajlik az élet, a turisták nagy része is errefelé mászkál. Számukra alakítottak ki az utazási irodák egy kompakt látványosságcsomagot, melyet Golden Ring-nek neveztek el. Ebbe a következő látványosságok tartoznak: Thingvellir Nemzeti Park, Geysir (Strokkar) gejzírek, illetve a Gullfoss vízesés. Ide szokták még sorolni a Glymur kanyont a vízeséssel, illetve a Kerid krátert is, bár ezekre a helyekre szervezett csoportok már nem járnak. (A kanyonhoz elég sokat kell gyalogolni, elméletileg kihívásos terepen, a Kerid meg fizetős.) Mi mind az öt helyet beterveztük.

Elindultunk. Nej skubizta a térképet és a gps-t. Nekem nem tetszett az útvonal.
– Biztos, hogy jó irányba megyünk?
– Azt mondja a gps, hogy nincs más út…
– … mint az Isten útja – vágtam rá.
– De ezt már énekelned kell.
– Eszter vagy Mohabá hangján?

Hirtelen fékezés.
– Ne haragudj, be kellett engednem a kanyarodót. Én voltam az utolsó a sorban, annak meg mindig kötelező.

Első célpontunk Glymur volt, Izland legmagasabb vízesése. Azaz az óra járásával egyező irányba kezdtük a kört. Meg kell mondjam, rögtön ez volt a legfélelmetesebb túránk. Legalábbis elméletben. A Glymur-nak nagyon rossz sajtója van. Meglehetősen sok leírást találni róla a neten, mindegyik valami félelmetes útnak festi le. Azt írják, hogy két út van, az egyik nokedli, a másik viszont, ahonnan az _igazi_ kilátás nyílik, már sokkal durvább. Barlangon keresztül leereszkedni a kanyonba, átkelni a zúgó folyón, meredek, csúszós-mászós kaptatón fel a kanyon túloldalán, elmenni a vízesésig, majd ugyanez vissza. Több helyen is írták, hogy komoly túrafelszerelés kell hozzá, túrabot erősen javasolt. Emiatt is nem járnak erre szervezett csoportok.
A magam részéről először azt mondtam, hogy nem érdekel, mi a keményebb úton fogjuk végigtolni. Aztán, már odakint, meggondoltam magamat. Nej nem az a magabiztos túrázó tipus, ha elront valamit és csuronvizes lesz, vagy kimegy a bokája, cseszhetjük az egész kirándulást, annyit meg nem ér meg a próbálkozás. Azaz maradt a gyengébb útvonal.
A helyszínen derült ki, hogy nincs két útvonal. Ezzel először akkor szembesültünk, amikor megláttuk, hogy csak _egy_ jelzett túraútvonal van. Nej színe egyből lejjebb csúszott pár fokot a Pantone skálán. Abban maradtunk, hogy megyünk, amíg nem kellemetlen. Nos, a “barlangon” úgy mentünk át, hogy csak utólag realizáltuk, hogy ez egy barlang volt. Végülis, tényleg az volt, csak éppen meglehetősen rövid, ehhez képest meglehetősen magas, azaz végig nappali fényben jártunk. Ebben az volt a vicces, hogy kizárólag emiatt a barlang miatt csomagoltam két garnitúra fejlámpát, tartalékelemekkel.
Már lent is voltunk a Botnsá folyónál. Néztem a kanyon túloldalát, kiépített túraút vezetett felfelé. Csodálkozva néztünk egymásra Nejjel: mi ebben az extra? Aztán mentünk tovább, megkeresni a hidat.

From Izland 2014

Ez volt az extra. A Botnsá egy nagyon sebes folyású folyó, az átkelő pedig közvetlenül egy kisebb vízesés tetején volt. Ha megnézed, láthatod, hogy a “híd” nagy része pusztán egy kifeszített acélsodrony, ebbe kell kapaszkodni, miközben kőről kőre lépdelsz. Csakhogy ezek a kövek kábé húsz centivel a víz alatt voltak, a folyó sodrása pedig rémisztően erős volt. Majd ha a köveken valahogy átkeveredtél, akkor még ott volt egy kidőlt fatörzs. Nej egyből kapitulált, én még egy ideig vakartam a fejemet. A mostani túrabakancsom nem vízálló, meg a víz is mélyebb, mint a baki szára, tehát eleve csak a nyakamba lógatva tudnám átvinni. Mezítláb a köveken, pengehideg folyóban, ilyen erős sodrásban, szép kihívás, különösen ha figyelembe veszem, hogy ugyanitt kell vissza is jönni. Végül én is feladtam.
Visszafelé azon meditáltam, hogy milyen hülye hely ez: a leírások szerint csak akkor érdemes megnézni a vízesést, ha sok a víz, mert egyébként elég csotvasz szegény. Csak éppen ha sok a víz, akkor meg nem lehet átkelni a folyón. Kevés víznél át lehet ugyan kelni, de akkor meg minek?
Felmentünk a barlangon keresztül, szétnéztem… és rájöttem, hogy mindenki hülye. Én is. Párszáz métert sétáltunk a kanyon szélén, teljesen békés, barátságos terepen és már rá is láttunk a vízesésre, majdnem szemből.

From Izland 2014

Ha jobban megnézed a képet, a kanyon túlsó szélén megy az általunk kihagyott ösvény, ahonnan a vízesésre pont fentről tudsz ránézni. Márpedig a túrázók egyes számú szabálya, hogy legyen akármekkora is egy vízesés, fentről, azaz a lebukási pontjáról nézve nincs benne semmi érdekes. Azt most már értem, miért nem szerveznek gyógytúrákat a túlsó oldalra (habár egy egyszerű fahíddal orvosolni lehetne ezt a problémát is), de hogy ehhez a kilátási ponthoz, mely kábé húsz percnyi normál sétára volt a parkolótól, miért nem, arról elképzelésem sincs. Mi mindenesetre örültünk neki, hogy nem volt tömeg.

Visszamentünk a kocsihoz, jöhetett a következő célpont. Illetve… előtte kipakoltam mindent a csomagtartóból, ami egyáltalán nem volt kis feladat. Elektromosság. Arra rendezkedtünk be ugyanis, hogy én – akinek tengernyi kütyüje van – a kocsiban töltök mindent menetközben. Nej, akinek csak egy telefonja, ő meg a kempingek mosdóiban, tisztálkodás és kajálás közben. Az egész utazást a tabletre építettem, azon volt minden, de tényleg minden információ. Volt néhány biztonsági mentés a mobilokon, de jegyzetelni is a tableten jegyzeteltem. És itt, amikor eljutottunk oda, hogy rádugom a tabletet a kocsi akkumulátorára, nem találtuk azt a filléres bizbaszt, ami fordít mikrousb-ről Samsung aljzatra. Először a mi cuccainkat pakoltam ki. Aztán a kocsiét. Amikor az üléseket kezdtem szétszedni, hirtelen rámmosolygott Fortuna: a bélyeg méretű konverter becsúszott Nej ülésében az ülés és a háttámla közti résbe és ottragadt. Valószínűleg indulás előtt bedobtam az anyósülésre, aztán elfelejtkeztem róla, Nej meg nem vette észre és utazás közben bepasszírozta az ülés mögé.
Hideg volt az idő, de azért durván leizzadtam.

Most vettem észre, hogy nem is beszéltem az öbölről, melynek mélyén található Glymur bejárata. Hvalfjördur-nak (Bálna-öbölnek) nevezik és egy nagyon hangulatos öböl. Régen elég erős volt a forgalma, mivel a partján ment körbe az 1-es út, de amióta megépítették az öböl bejáratánál az alagutat, a kutya sem jár erre. Tehát egy fjord, kanyargós úttal, egyik oldalon az óceán, a másikon magas hegyek. Forgalom nulla. Igazi élményautózás. Számomra külön meglepetés volt a part szokatlansága. A meredek adriai, illetve görög partok után teljesen más az itteni, lágyan vízbesímuló part. Olyan egyszerű, mint egy terepasztal: letettük az öblöt, letettük mellé a hegyet, a vízpart meg tök sima.

Következő célpont: Thingvellir Nemzeti Park.

Megtörtént az első találkozásunk a híres-nevezetes izlandi murvás úttal. Alapvetően a szigeten háromfajta úton mehetünk. A legdurvábbak az ‘F’ betűvel jelöltek, ezekre _csak_ négykerékmeghajtású autókkal lehet rámenni, azokból sem mindegyikkel. Egy Subaru Justy például négykerekes ugyan, de az első folyó elsodorná. Ezeken az utakon ugyanis nincsenek hidak a sebes folyókon, simán át kell hajtani az olykor egy méter magas gázlókon.

From Izland 2014

Itt látható egy tipikus izlandi autó, amellyel már bátran lehet közlekedni bárhol. (Az off-road tilos.)

A köznapi utak között pedig vannak aszfaltozottak, illetve sima fekete lávatörmelékkel borítottak. Az utak számozása és borítása között nincs egyértelmű kapcsolat, az 1-es főútnak is vannak murvás szakaszai. (Olvadáskor minden évben elsodorta az utat az ár és egy idő után elunták újraburkolni.)
Nos, emlékezetes találkozás volt. Olyan húsz kilométeres szakaszról beszélünk, de pont belementünk egy betonkeménységű, földig érő sötét felhőbe. Komolyan, keményebb volt, mint az útburkolat. Aztán elkezdett belőle szakadni az eső. Az ablaktörlő legnagyobb fokozatban sem tudta törölni, szerencsére annak az esélye, hogy szembejöjjön valaki, gyakorlatilag nulla volt, így egyedül arra kellett koncentrálnom, hogy az “úton” maradjak.
– Azt mondtad, szeretsz esőben vezetni – kellemetlenkedett Nej.
– Ja. Feltéve, hogy átlátok a vízen. Feltéve, hogy van alattunk út.

Végül csak áthámoztuk magunkat a felhőn és kilyukadtunk Thingvallavatn-nál. (Vatn = tó.) Megérkeztünk.

A környék tipikus példája annak, mennyire kell vigyázni, amikor az ember fotelből tervez utazást. Ez a hely ugyanis sok szempontból kiemelkedő hely. Először úgy is terveztem, hogy itt szállunk meg két napra és innen toljuk le az arany körutat. Közben pedig besétáljuk, betúrázzuk a vidéket. Szerencsére az utolsó napokban máshogy döntöttem. Nem, nem Thingvellir-t értékeltem le, illetve nem úgy. Egyszerűen csak megéreztem, hogy habár fontos hely, de annyira nem látványos. Ehelyett jött a fővárosi szállás, annak bejárásával. (Eredetileg kihagytuk volna Reykjavikot.)
Thingvellir ugyanis az a nemzeti park, ahol semmi különösebben szép táj sincs.
Két dologról nevezetes:
– Itt alapították 930-ban(!) az izlandi parlamentet, mely utána 1798-ig rendszeresen itt ülésezett. Mondjuk, nem vitték túlzásba a dolgot, a vezetők évente egyszer összegyűltek, egy héten keresztül összetolták a fejüket, majd a Törvényszikláról (Lögberg) kihirdették az eredményt. Emiatt óriási a jelentősége a helynek Izland történelmében, egyfajta kultikus helyként kezelik.
– Izlandon van egy geológiai érdekesség: itt megy keresztül a Mid-Atlantic Ridge, azaz a Közép-Atlanti hátság. (Pontosabban maga a sziget is része a hátságnak.) Nem lehet eléggé kihangsúlyozni ezt a geológia jellegzetességet. Eleve ennek köszönhetően született meg a sziget. A vulkáni tevékenység miatt a hátság szélesedik, ennek következtében a hátság közepén húzódó völgy szintén, méghozzá évente olyan két centivel. Azaz a kontinensek – Európa és Amerika – ennyivel távolodnak egymástól. Valamikor az ösidőkben ez a szélesedés elért egy olyan pontot, ahol nagyon vékony volt a héj a felszín és a magmaréteg között, a tengerfenék átszakadt, a nagy mennyiségű kiömlő láva a víz felszínére emelte a hátságot. Ez lett Izland. A hátság gerincén haladó völgy – a törésvonal – jelenleg is végighúzódik a szigeten, a bal alsó saroktól kezdve átlósan a jobb felsőig. Az összes vulkáni tevékenység – és egyáltalán nem elhanyagolható tevékenységről beszélünk – emellett a törésvonal mellett történik. Ez a törésvonal megy át Thingvellir-en keresztül is. Az ősvikingek – bár fogalmuk sem volt róla, mi is ez a szakadék – megérezték, hogy kiemelten fontos és pont a hasadék mellett hozták létre a parlamentet. Aminek persze rettenetesen örülnek manapság az idegenforgalmi szakemberek, hiszen lehet mutogatni, hogy itt húzódik a határ Európa és Amerika között. (Érdekesség, hogy emiatt a sziget területe folyamatosan nő. A hasadék szélesedik, de a magma alulról tölti utána az anyagot, azaz a sziget nem hasad, hanem gyarapodik.)

From Izland 2014
From Izland 2014

Miután így leszóltam a környéket, azért hadd védjem is meg. A parlament körüli rész lélegzetelállító és roppant hangulatos. De ez egy óra alatt bejárható. Súlyos hiba lett volna egy egész napot szánni rá. (Megjegyzés: az alsó képen láthatsz egy zászlórudat a templomtól kicsit balra. Az jelzi az egykori parlament helyét.)

Miután végeztünk, úgy döntöttünk, hogy ebédelünk. Az eső közben utolért. Nej elment vécére, én pedig találtam egy fedett padot. Az eső sértődötten mégsem esett le.

Lehet, úgy tűnik neked, hogy amilyen sokat írtam az esőkről, hát végig esett. Ez egyáltalán nem igaz. Izlandon tényleg ötpercenként változik az időjárás, hol süt a nap, hol szakad. Az eső azért kapott főszerepet az írásokban, mert mindig akkor esett, amikor a legtöbb kellemetlenséget tudta okozni. Márpedig ha az időjárás ránk tudott szánni ennyi időt, megérdemli, hogy benne legyen a történetben.

Amíg várakoztam, volt egy érdekes telefonbeszélgetésem. Valami droid felhívott a CIB banktól, miszerint nemzetközi körözést adtak ki ellenem, mert adósságom van náluk. Van egy elfeledett, nem használt céges számlám és a felgyűlt kezelési díjak elérték a 4000 forintot. Már az elején szóltam a pacáknak, hogy hol vagyok és jeleztem neki, hogy az egész telefonbeszélgetés simán kerülhet többe, mint a hátralék, de nem tudtam meggyőzni, hogy tegye le. Mindenáron arról győzködött, hogy azonnal fizessem be az összeget, mert egyébként küldik a spanyol inkvizíciót és egyáltalán nem érdekelte, hogy én éppen kint vagyok a civilizáció határán még tíz napon keresztül. Mondtam neki, hogy higgadjon már le, ahogy hazaérek, rendezem a dolgot.
Kitérő. Közben hazaérkeztünk és rögtön kaptam is egy ajánlott levelet, miszerint nem rendeztem a tartozásomat, így törölték minden adatomat a CIB bankban. Most mehetek be, hogy megkérdezzem, volt-e bőr a pofájukon négyezer forint miatt bar listára tenni, illetve természetesen megszüntetem a másik céges számlámat, mivel idiótáknál nem bankolok. Ennek a számlának simán a havi díja 4000 forint, de ők tudják, mit csinálnak. Kitérő vége.

Időközben visszatért Nej a klotyiról. 200 korona volt a slanyadíj. Bankkártyával nem lehetett fizetni, viszont bankkártyával venni kellett egy másik kártyát, amivel már igen. Nem egyszerű, de még mindig működik a kísérlet: eddig nem kellett pénzt váltanunk.

Következő célpont: Geysir. _A_ Gejzír.

Itt található az a természeti jelenség, melyet az izlandiak Gejzírnek neveztek el, a világ többi részén élők pedig ez alapján a sajátjaikat gejzírnek. Sajnos már vagy száz éve nem működik. Fénykorában nem volt kicsi, olyan hetven méter magasra lőtte fel a vízgőzt. Csak éppen nem volt kiszámítható a megjelenése, a “turisták” meg rájöttek, hogy ha köveket dobnak bele, akkor siettethetik. Ez egy ideig működött, utána viszont teljesen elzárta a gejzírt. A jelenlegi hivatalos álláspont az, hogy amíg egy földrengés újra ki nem nyitja, addig ez a gejzír, hoppá, Gejzír nem működik. Kész szerencse, hogy itt van mellette a kistestvér, a Strokkur. Ez ugyan csak 20-30 méter magasra lő, de teljesen turistabarát módon 5-10 percenként produkál egy kitörést.

From Izland 2014
From Izland 2014

Pont, amikor odaértünk, akkor lőtt egy csomót egymás után. Vettem is, kamera módban. Utána szerettem volna fényképet is csinálni, de Strokkur átállt szivatós üzemmódba. Hosszú perceken keresztül semmi, aztán öt perc múlva úgy tűnt, lesz belőle valami, de végül csak ejaculatio praecox sikeredett. Aztán amikor már feladtam és elindultunk vissza a kocsihoz, akkor lőtt egy nagyot. Nej ugyan rákerült a képre, de legfeljebb majd leretusálom.

A Gejzírtől nem messze van az Arany Vízesés, a Gullfoss. Még a vízesés előtt van egy tanösvény, mely igen érdekes sztorit mesél el. Található a neten egy legenda, mely szerint valamikor vízierőműt szerettek volna építeni a vízesésre, de egy nő tiltakozásképpen begyalogolt a vízeséstől a reykjaviki parlamentig és ez annyira meghatotta a törvényhozást, hogy feladták a tervet. A tanösvény pontosan meséli el a történetet, és az khm… némileg más.
A vízesés valamikor Tomas Tomasson és Halldor Halldorsson tulajdona volt. (Tudom, fura, hogy ekkora kaszott nagy vízesés magántulajdon lehetett, de ez a mai napig is így van: Izlandon erős a farmgazdálkodás és ami a farm területén van, az a tulajdonosoké. Rengeteg óriási vízeséshez jutottunk el úgy, hogy magánterületet jelző kerítések kapuján kellett átmennünk.) Az állam később megvette a vízesést a két férfitól és azt tervezték, hogy külföldi befektetők segítségével erőművet építenek rá. Tomas Tomasson lánya, Sigridur Tomasdottir (az izlandi nevekről majd később) volt az a személy, aki ezt meg akarta akadályozni. Rengeteget lobbizott, tiltakozott ellene. Az izlandiak őt tekintik az első környezetvédőnek. A vízesés környékén lakott és tény, hogy begyalogolt Reykjavikba. De nem demonstráció céljából, hanem ügyintézni, és nem egyszer, hanem sokszor. (Gyenge 120 kilométer.) Végül az erőmű építése meghiúsult, de nem kizárólag Sigridur állhatatos munkája miatt, hanem azért mert a külföldi befektetőknek elfogyott a pénze és nem fizettek ki határidőre valami részletet, így elveszítették a jogukat. Az izlandi kormány pedig ejtette a tervet, amiben egész biztosan nagy szerepe volt a harcos nőszemélynek.

From Izland 2014

Mint a képen is látható, ez egy egészen különleges vízesés. Két lépcsőben zuhan alá a víz, de közben a folyó kilencven fokot elfordul, méghozzá olyan rövid távon, hogy a két vízesés gyakorlatilag összeér. Emellett óriási, bővízű, egyszerűen impozáns.

– Lélegzetállító. Gyönyörű – ámult nej.
– Pedig… – hümmögtem – Se nem a legmagasabb, se nem a legnagyobb, se nem a legbővebb vízesés.
– Akkor?
– Akkor semmi. Egy a sok közül.
– Na ne – dobott egy hátast nej – a Glymur, amelyiket reggel láttunk és amelyik a legmagasabb, sehol sincs ehhez.
– De. Magasabb.
– De akkor is csak egy gyökérkefe!
– Elfogult vagy.
– Te meg hülye. Ha nem látod, ez mennyivel nagyszerűbb.
– Persze, szebb. De ne nézdd le a Glymurt. Annál az odajutás és a környezete adja az élményt. Nem hasonlítható a Gullfosshoz, ahol a vízesés viszi el a show-t.

Ez volt az utunk legészakibb pontja, innentől már hazafelé mentünk, a fővárosba. Délnek haladva értük el a Kerid krátert, melynek mélyén egy eszméletlen kék tó rejtőzik. A kék színt valósággal kiemeli a kráter fala, mely meglehetősen erős színekben pompázik, mint valami vastagon túlszinezett papagáj. Kisgyerekek szoktak ilyen bőséggel zsírkrétát kenni a papírra.

From Izland 2014

Sajnos az igazi színpompát nem láthattuk, éppen egy vastag felhő borította be a tájat. A fenti képet véletlenül sikerült elkapnom abban a tizedmásodpercben, amikor a nap valahogy átszúrt a felhőn.
Ez egy kaldera, de nem a szabályosak közül. Azaz nem a vulkán lávakamrája robbant fel és szakadt össze is egyben, hanem a hozzátartozó vulkán szépen, barátságosan – azaz robbanás nélkül – kitört, majd később szakadt be az üreg, nem vulkanikus kalderát alakítva ki.

From Izland 2014

Az alapélmény a vörös lávakő. Hihetetlen mennyiségben található a kráterben, a lefelé vezető túraút is ebből áll, és a tó melletti ösvény is. A tó ugye kék, a focipálya salakjához hasonlító lávakő vörös és lila, a moha zöld és barna.
Érdekesség, hogy a természeti látványosságok közül itt szedtek egyedül belépőt. Nem valami sokat, egy jegy 350 korona volt. Természetesen lehetett kártyával fizetni.

Késő este értünk vissza a kempingbe. Az asztalunk foglalt volt, mi viszont baromi éhesek. Kész szerencse, hogy a kocsi gyakorlatilag a lakásunk is, így csak átgurultunk egy másik asztalhoz. Kaja után kiültem az autó szélére, elpöfékelni egy szivart. (Ha már Reykjavik neve azt jelenti, hogy füstös öböl.)
Este tízkor tízegynéhány fiatal csődült át a hostelből a kempingbe. Egész pontosan a sátrunk melletti rétre. Kétkapus frizbit játszottak. Éjfélig. Közben folyamatosan jöttek a szurkolók. Engem speciel nem zavartak, mert jegyzetelgettem, de nem tartom kizártnak, hogy a sátrakban lakók már esetleg aludni akartak volna.

Esti pakolás. Mi ez? Fejlámpa. Aha. GorillaPod. Hogy sötétben is lehessen éles képet készíteni. Aha.

Linkek:

 

Izland Karika 02/07

2014.06.03; kedd
Budapest – Luton

Világrekord kisérlet. Tíz nap Izland, sátorral, kempingfelszereléssel, bérautóval. Az összes cucc Wizzair kis kézipogyászban. Értsd, hogy sátor, hálózsákok, matracok, technikai felszerelés (tablet, mobilok, GPS, Gopro készlet, dlsr kamera két objektívvel, töltők, akksik), tíz napra ruha, hideg kaja, meg még egy csomó apróság. Logikusan a legmelegebb felszerelést kell magunkra öltenünk az utazáshoz: túrabakancs, polárbélésű softshell nadrág, aláöltözet póló, polár felső, polárbélésű softshell kabát, sapka. Michelin baba. Szerencsére az időjárás mellettünk volt, napok óta vacak, esős idő van. Aztán indulás előtt egy órával kisütött a nap és úgy ránkégette a felszerelést, mint atombomba hadfira a fémsisakot. Örültünk a váratlanul kitört nyárnak, persze.

Ruha tíz napra:

From Izland 2014

A teljes felszerelés:

From Izland 2014

Intenzív köbcentigazdálkodás folyt. Kábé egy éve van két Wizzair táskánk, melyeket egy szabolcsi hapsi gyárt, méretre. Ezt pont meg lehet úgy pakolni, hogy maximálisan kihasználja a tér lehetőségeit. A képen látható, hogy mi egy kicsit túl is pakoltuk, a táska valamelyest gömbölyödik, azaz ha nagyon szivatni akarnának, akkor meg tudnának, de úgy vettem észre, hogy a boarding cégnél dolgozó hölgyek már ismerik a táskát, automatikusan engednek fel vele a gépre. Gond az Easyjet-nél lehet, ott a kis kézipogyász méret némileg más, 8 centivel magasabb, ellenben 5 centivel vékonyabb. Azaz a vastagság miatt kivehetnek a sorból, de szerencsére a retorzió csak annyi, hogy a csomagot – amennyiben belefér a normál kézipogyász méretbe – a csomagtérben szállítják. (Ezzel is csak akkor szoktak élni, ha nagyon tele van a gép.) Mi a biztonság kedvéért igyekeztünk mindig a sor elejére kerülni, ott még nem szoktak vacakolni a csomagokkal.

Indulás előtt egy utolsó kör a neten. Úgy látom, éppen forradalom készül: az RTL Klub a kormány lépésére válaszul ledobja az atombombát: beszüntetik a Barátok Közt sorozatot. Bármilyen röhejesen hangzik is, de valószínűleg ez lesz az utóbbi négy év legnagyobb csapása a kormányra.
Azt hiszem, megpróbálunk letelepedési engedélyt szerezni Izlandon.

Ferihegy. Security. Álltunk a sorban és pont arra gondoltam, hogy mennyivel tisztább, szárazabb érzés egy tablet, mint egy laptop, ezt ugyanis nem kell elővenni bemutatni. Aztán sorrakerültem. Cipő, kabát le, jön a táska.
– Laptopot, tabletet kérem kivenni! – közölte a hölgy.
Ledöbbentem. Ez most viccel? De aztán ránéztem az arcára és nagyjából egy droid érzelemvilága nézett vissza.

Kitérő. Ez egészen konkrétan egyike a repülőtéri security több tucatnyi frusztráló agyfasz baromságainak. Múltbéli terrortámadások ellen akarnak védekezni, utólag. És arrogánsan. Tény, a laptopok valamikor vastag dögök voltak, egy laptop alakú dobozba simán bele lehetett hajtogatni egy kalasnyikovot. De ez ma már nem igaz. Nem is nagyon szokták bekapcsoltatni. De azért persze előszedetik. A tabletek pedig tényleg teljesen mások. Fél centi vastagok, esély sincs bármit elrejteni bennük. De ekkor jön a droid logika: a tabletet ugyanarra használjuk, mint a laptopot, tehát ugyanolyan veszélyes, ergo azt is elő kell vetetni. Kitérő vége.

– Laptopot, tabletet kérem elővenni – állt előttem a droid.
– Hadd ne vegyem elő! Nagyon el van pakolva, ráadásul csak egy picike.
Hallhatóan kattogtak a fogaskerekek.
– Ha olyan kicsike, akkor maradhat – döntött végül.
Azt meg honnan kellett volna tudnom, hogy a 10.4 colos tablet kicsi vagy nagy? (Megjegyzem, ha ott tényleg előszedeti velem a tabletet, simán megfogom a sort tíz percre. És volt akkora tömeg, hogy ez fájt volna. Mindenkinek.)
De nem örülhettem sokáig, jött az átvilágítás. A dobozok bementek, én meg át. Kíváncsian vártam, mi jön ki. A kabát, a cipők kijöttek szépen, de a táska ment a kitérő futószalagra.
– A sátor mehet, a szögek nem! – kiabálta hátra valaki a gép mögül.
– Csókolom, nem szög, hanem cövek! – kiabáltam vissza – És direkt tompát hoztunk, hogy átmenjen!
Egy idősebb nő emelkedett fel, némileg zavartan. Gondolom, nem szokta meg, hogy bekiabálnak neki.
– Ezt majd a sor végén magyarázza el a főnöknek!
Sor vége. Félreálltunk.
– Cövek. Tompa – szögeztem le egyből.
– Azt majd meglátjuk. Pakoljon ki!
Elkezdtem. Egy idő után finoman félretoltak, hogy majd ők. Néztem nagyokat: ti tényleg azt hiszitek, hogy ez ilyen egyszerű? Ha egy tetriszbolond belenézett volna a táskába, egyből elélvezett volna. Még a legapróbb alkatrész, a legutolsó autós, vagy hálózatos töltő is precízen elforgatva berakva. A táska simán átment volna Steve Jobs akváriumtesztjén. Hogy haladjunk, nekiálltam instruálni őket, merre ássanak. Végül meglett a zacskó, kihúzták, megnézték, tényleg tompa, mehet. A visszapakolás már csak tízpercek kérdése volt, de szerencsére időnk az volt bőven, számítottunk rá, hogy vacakolni fognak velünk.

Következő menet: felmenni a repülőgépre, büntetés nélkül. Mint írtam, a Wizznél nem számítottunk csesztetésre, nem is volt.

Luton. Durván goromba felhőszakadás. De legalább az időjárás végre igazodott a ruházatunkhoz.

Mentünk volna be a security-re, de az éber őr este kilenckor kiszúrta, hogy csak a következő nap reggelén indul a gépünk, így nem mehettünk be. Vagányul beültünk egy Starbucks-ba, csak el tudunk üldögélni 3 órát egy kávé mellett. Negyed egykor próbálkoztunk újra, de ekkor meg azt mondta a hölgy, hogy reggel öt előtt ne is küzdjünk, nem érdemes. A fotelünket viszont közben elfoglalták.
De a tablet még ennél is csúnyábban tréfált meg. Most nem az Evernote-ba kezdtem jegyzetelni, mert úgysem lesz sehol sem wifi. Total commander, sd kártyára txt fájlban. Nagy sokára megtaláltam, hogyan lehet új txt fájlt létrehozni. Írtam. Úgy a harmadik sor táján írtam egy hosszabb mondatot. Kilógott a képernyőről. Oké, settings, wrap. Csakhogy innentől két példány létezett a tablet memóriájában a szövegből: a tördelt és a nem tördelt. Olyan két óra alatt meg is írtam a nap történetét, elmentettem. Kiléptem. Erre közölte, hogy a fájl nem lett elmentve, akarom-e menteni? Hát, ugyan már mentettem, de azt nem lehet elégszer. Két óra munka az két óra munka. Majd amikor visszapattantunk az ellenőrzésről, gondoltam folytatom. Ekkor jött a döbbenet: csak a háromsoros szöveg volt meg. Az utolsó kérdés ugyanis arra a kicsi, beragadt gyökérkefe változatra vonatkozott és amikor azt mondtam, hogy igen, akkor felül is írta a korábban már elmentett hosszú változatot. Á, nem káromkodtam. Viszont második nekifutásra már másfél óra alatt gépeltem be. Csakhogy a mobiltelefon után a tablet is lemerült. Alvás híján meg én is. Jól kezdődik.

Először hogy kinevettük Lutonban, a kifelé vezető folyosón lévő mosdóban a szerencsétlen angolokat a külön hideg- és melegvizes csapok miatt. Aztán később csak meleg víz volt az összes vécében.
Jelzem, ez az egész úton így volt, szóval immár határozottan biztos vagyok benne, hogy a biztonsági ellenőrzés valójában a kereskedelmi maffia része, és semmi köze sincs a biztonságos utazáshoz. Egész egyszerűen arról van szó, hogy a biztonságra való hivatkozással nem engednek át egy csomó mindent, hogy utána kénytelen legyél odabent, sokszoros áron megvenni. Ez ellen működött sokáig az a módszer, hogy üres palackot vittél át a szekun, majd bent töltötted meg csapvízzel. Erre most mind Lutonban, mind Keflavikban gyakorlatilag megszüntették a hidegvizet az összes létező mosdóban. Hazafelé Izlandon majd megőrültem, annyira hiányzott éjszaka valami víz (összes üzlet zárva volt), még a terminált is körbejártam kívülről, hátha van egy feltörhető tűzcsap valahol, de nem volt.

2014.06.04; szerda
Luton – Reykjavik

Hajnal öt körül futottunk neki újból a bejutásnak. A gépünk fél nyolckor indult, most már csak eljutunk legalább a szekuig. Sikerült. Biztonsági ellenőrzés.
– iPad van?
– Nincs – vágtam rá határozottan. Össze is dőlne a világ, ha a Samsung tabletet leájpedezném.

Érdekes módon, itt Nej csomagja ment oldalvágányra a futószalagon. Gyorsan végigpörgettem, mi került hozzá, aztán tanácstalanul megvontam a vállamat. Semmi nem indokolta a félreállítást.
Szigorú arcú nő intett, hogy bontsuk ki a csomagot. Kibontottam. Belenyúlt… majd hatalmas vigyor kiséretében kirántotta a mini téliszalámit.
– Sausage!! – kiáltott oda a sor melletti kollégáinak, magasba emelve a bűnöst.
Óriási, felszabadult kacaj követte a bejelentést. Nyilván nevettünk mi is, de nem annyira őszintén, lévén nekünk csak ekkor esett le, addig mit is képzeltek, miért is voltak annyira feszültek a biztonságiak.
A nálam lévő cövekekkel senki sem foglalkozott.

Átvánszorogtunk a tömérdek duty free üzleten.
– Le tudnék nyúlni egy adag Cadbury-t – sóhajtott Nej.
– Nem tudom. Olyan whisky-t még nem ittam. Finom?

Aztán boarding, az Easyjet-nél is simán átjutottunk. Megvan a grand slam: mindenféle retorzió nélkül jutottunk át a csomagjainkkal mindenhol, úgy, hogy még a cövekek is nálunk voltak. El nem tudom mondani, mekkora megkönnyebbülést éreztem.

Keflavik. Izland, jövünk. A ráció országa. A legrégebbi parlament, a görögöktől eltekintve a legrégebbi demokrácia. A legtudatosabb nép.
Ehhez képest a repülőtér eszméletlenül kaotikus. Sehol nem volt kiírva, merre van a kijárat. Mi leléptünk vécére és ezzel el is vesztünk. Még azt sem tudtuk, milyen területen vagyunk? Fogtunk nyelvet, az elküldött egy helyre, ott kellett volna lennie az útlevélellenőrzésnek… de nem volt ott senki. Visszamentünk, megkérdeztünk mást, ugyanoda küldött vissza. Mondtam neki, hogy nincs ott senki, de csak vállvonogatást kaptam vissza. Aztán jött egy nagyobb csoport, ekkor már elég sokan zajongtunk a bódék előtt (én konkrétan a kamerába zajongtam, csúnya magyar szavakkal), mire végre megjelent egy határőr, de nem ült be a bódéba, csak kinyitotta az ajtót, hogy mehetünk. Aztán azt, aki ezt elhitte, jól lecseszte, hogy az útlevelét azért látni szeretné. Innen még egy bonyolult labirintus, exit felirat persze sehol. Illetve egy helyen: közvetlenül a tényleges kijáratnál.

Nagyon nagy fekete pont Izlandnak, rögtön az érkezéskor.

Az autófelvétel megint nem volt sima, a papír alapján egy karcolás volt az autón, a valóságban viszont volt vagy nyolc, a kocsi persze kint a rák farkán, az eső meg a biztonság kedvéért többször is beköszönt, hátha elsőre nem vettük észre.
Van ez az izlandi közmondás (Azt mondod, rosz idő van? Akkor várjál öt percet!), nos az időjárás ezt ma pontosan be is mutatta. Legalább tucatszor áztunk bőrig. Az volt a stratégiánk, hogy ha a kempingbe érkezéskor éppen nem esik, akkor gyorsan felállítjuk a sátrat. Ha esik, akkor elmegyünk bevásárolni. Nem esett, elkezdtük állítani a sátrat és naná akkor jött egy pillanat alatt a felhőszakadás, amikor még csak a belső sátor állt, az, amelyiket a legszigorúbban kellett volna védeni a nedvességtől.
De ugyanez megvolt a kajánál is. Bevásároltunk, vissza a kempingbe, nem esett, kiültünk a padra, kipakoltunk… erre eleredt. Nej be is rohant a fedett mosogatóhoz kajálni, én körbenéztem, láttam, hogy amit eszek, az jó vizesen is, tehát maradtam a szakadó esőben és kényelmesen szeletelgettem a sajtot meg a párizsit. Ekkor szakadt nyakamba a jégeső. Nem mondom, hogy nem mondtam csúnyákat, de ekkor már dafke kint maradtam. Kaja végére el is állt. Elpakoltunk, a jó ebédhez járt volna egy szivar, előszedtem, megvágtam, meggyújtottam – ebben a pillanatban dőlt ránk megint az ég. És így ment egész nap. Beültünk egy kávézóba, kikértük a cuccot, közölték, hogy hamarosan zárnak, így már csak elvitelre adták ki. Oké. Kiültünk vele a térre, naná eső jött és zutty. Amikor visszaértünk a kempingbe, boldogan ültünk ki a padra, végre, dr pepper, szivar. Erre pillanatok alatt beborult és már dőlt is az áldás.
– Úgy látszik, ma ki lett adva parancsba, hogy az összes felhő tegye tiszteletét a kempingben – morogtam.

From Izland 2014

Nej meglátott egy hapsit robogózni, rövidnadrágban.
– Azért még van hová fejlődnünk – jegyezte meg.
– Mire gondolsz? – kérdeztem vissza – Úgy gondolod, hogy jégesőben ebédelni a nyílt ég alatt még nem elég kemény?

Templom. Tetszett. Jó arányok, egyszerűség, kiemelkedően szép orgona.

From Izland 2014

Rengeteg kreatív ember, izgalmas kirakatok. Ehhez képest igen durva merénylet a főúton a kínai gagyiáruház, a tömérdek integető aranyszínű macskával.

Szerencsés vásárlások: a kempingben gázpalack, a boltban egy zsugor kétliteres ásványvíz, víztartálynak is jó, literes körtebefőtt kávéfőző edénynek. Ezzel gyakorlatilag elértük, hogy nem kellett se túraboltba, se barkácsboltba mennünk, mindent meg tudtunk venni egy bevásárlóközpontban. Kringlan, de nekünk csak Klingon.

Gázpalack, edény, poharak és Nescafe: holnap reggel végre kávéval indul a nap. Reggel? (Az a veszély speciel nem fenyeget, hogy kora reggel ránk süt a nap, mivel egész éjjel süt. És attól sem kell félni, hogy a túl nagy meleg fog kihajtani a sátorból.)

Esti SMS: üdvözöljük a Faröer szigeten. Na!

Édességek: minden medvecukor. Legfeljebb néha tejcsokival. Néha kókuszos. Néha karamellás. De a mélyben mindig ott van a klasszikus sós-édes ánizs íz.

Alkoholt csak speciális boltokban árulnak. Durván drága, ráadásul semmi egyedi nincs köztük. Borok a világ minden tájáról, ugyanez a töményeknél is. Spéci izlandi italból valami gyomorkeserűt láttunk. Az olcsóbb italoknak fél literje került 7-8e forintba. Kibírjuk nélkülük. Bár hajnalban vacogva lehet más lesz a véleményünk. (Az igazsághoz tartozik, hogy 2%-os sört lehet kapni a Közértben is, meglepően jó áron. Thule, 90 korona, és nekem bejött az íze is.)

Kétórás jetlag. Mi is a legjobb módszer ellene? Fel kell venni a helyiek életritmusát. De mit nevezünk életritmusnak egy olyan helyen, ahol sohasem megy le a nap?

Linkek:

 

Izland Karika 01/07

Nej: – Mikor fog már benőni a fejünk lágya?
Én: – Szerintem már benőtt. Csak ilyenre sikeredett.

 

Előkészületek

Tudom, hogy mára elcsépelt szó lett belőle, de nem tudok rá jobb kifejezést. Igen, van bakancslistám. Az első háromban ezek a célpontok vannak: Észak-Amerika (nagyjából megvolt), Új-Zéland (sose lesz meg) és Izland. (Nyilván van több is, de ez az élboly.)
Képzelheted, mennyire megörültem, amikor decemberben az rss olvasómban az egyik blog kedvezményes izlandi repülőjegyről írt. Open jaw jegy, Budapestről variálással oda-vissza 45e forint. Emlékeim szerint Izland olyan 150-170e forint körül érhető el általában, először nem is hittem a szememnek. Csináltam egy próbafoglalást… és tényleg. Azért volt némi baj: open jaw, azaz Bristolból indul a gép, visszafelé pedig Edinborough-ba érkezik. És az akció már csak két órán keresztül tart. Ez alatt kellett megszerveznem az utazást. Az istennek sem akart összejönni. Nem egyszerű Bristolba eljutni és Edinborough-ból sem haza. Reptéri alvások, vonaton alvások… csupa bizonytalanság. Hirtelen ötlettel megnéztem, mi van, ha becsukom az állkapcsot? Na, ekkor lett igazán melegem: így is volt olcsó jegy. Easyjet, Luton-Reykjavik, oda-vissza, 30e pénz. Lutonba meg jár a Wizzair, akiknél nekem klubtagságim van és csillió pontom, gyk. ingyenes a jegy. Már a padláson voltam, laptoppal és egy marék szivarral felszerelkezve. Éjjel 11, még egy óra az akció végéig. Keressünk időpontot. Pünkösd környékén álltak össze a csillagok, kifelé-befelé jó volt a csatlakozás és még egy hosszú hétvégét is sikerült belekombinálni. De az idő repült. Sajnos nem csak az idő: amíg variálgattam, elindultak felfelé a jegyárak is. Most már tényleg foglalni kellett, de mindig közbejött valami. Például az Easyjet feldobta, hogy ha foglaláskor bérelek autót, akkor sokkal olcsóbban ad. Ennek is utána kellett járni. És tényleg. 8 napra egy VW Polo 130e, ha ugyanezt az autót ugyanannál a kölcsönzőnél szeretném megrendelni, 170e lenne. Persze ehhez el kellett dönteni, hogy autóbérlés lesz (minden más közlekedés drága és béna), ami egyben megoldja a szállást is: úgyis csavargunk, tehát ahol ránk tör az este, majd alszunk az autóban. (A szállás is horribilisan drága odakint, sőt, úgy általában minden.) Ekkor már csak perceim voltak hátra éjfélig. Szerencsére észrevettem egy számlálót, mely jelezte, mennyi ideig tart az akció. Londoni időben számoltak, azaz kaptam ajándékba egy plusz órát. Easyjet, Europcar, végigtoltam a foglalásokat, megjött minden visszaigazolás, a kártyáról lekapták a pénzeket. Jöhetett a Wizzair. Újabb meglepetés: a Wizznél éjféltől akció. Elsötétült a tekintetem. A Wizzair akció az egy undorító műfaj: váratlanul feltolják a jegyeket a duplájára, majd abból adnak 20% kedvezményt, a tömeg pedig rendszeresen beszopja. Most is ez történt, a kinézett jegyek többezer forinttal mentek feljebb, még akciósan is. Ennyi pontom már nem volt. El kellett döntenem, hogy várok, vagy jó lesz így is. (A felpumpált jegyeket 1-2 hét alatt szokták visszaengedni az akció előtti szintre.) Megnéztem, hasonló időpontban mennyibe kerül egy Ryanair jegy. Ugyanannyiba. (Csak persze a Wizz jegy “akciós” és klubtagsági diszkontos.) Végül úgy döntöttem, hogy most van meg a lendület, megveszem a jegyeket a Wizznél, a hiányzó párezer forintot bepótolom. Ezt is végigzongoráztam, meg is jött minden visszaigazolás.
Hátradőltem a székemben. 65e forintból megvolt egy jegy, 130e forintból pedig megoldottam a szállást és a közlekedést. Kaját viszünk. 260e forint, tíz nap utazás, ebből 8 nap Izlandon. Az élet szép. És izgalmas.

Azért még nézegettem később az árakat. A Wizzair megmakacsolta magát, csak egy hónappal késöbb ejtette vissza a szintet. A sok tapasztalatlan utazó meg bevadult az “akció”-tól: ez alatt az egy hónap alatt annyian vettek jegyet az én járataimra, hogy azoknak nemhogy visszaesett volna az ára, de a duplájára nőtt. Megnyugodtam: jól döntöttem.

Közben beszélgettem tapasztaltabb csövezőkkel. Tudni kell, hogy én szoktam kocsiban aludni, semmivel nem jelent nagyobb kényelmetlenséget számomra, mint sátorban, vagy a puszta földön. Viszont tény, hogy nyolc éjszakát egyhuzamban még nem próbáltam és öreg világcsavargók szerint ennyi már megviseli az embert. Azt a tanácsot kaptam, hogy vigyek sátrat. Amihez persze matrac kell, hálózsák kell. A fapados járatokra viszont kis kézipogyászt foglaltam. Ez különösen a Wizzair esetében fájt, az ottani kisebbik kézipogyászt a zsargonban csak övtáskának nevezik. Nekem volt ultralight sátram és hálózsákom, de a sátor csak egyszemélyes. Úgyis terveztük Nejjel, hogy fogunk együtt mászkálni, akkor épp itt az idő, hogy vegyünk neki is egy jó hálózsákot, meg egy ultralight kettes sátrat. A sátorról már írtam, a hálózsák beszerzése viszont meglepően kemény falatnak bizonyult. Gondoltam, bemegyünk a Decathlonba és veszünk neki is egy ugyanolyat, mint az enyém. (Extra kicsi, extra könnyű, részben kacsatollas, +1/-5 fokos komfortzónával.) Nem volt. Aztán jött a tavasz, megérkezett az új kollekció, de azok között sem. Megkérdeztem az eladót, azt mondta, hogy nem is lesz, ezt a terméket már nem gyártják, nincs is helyettesítője. Én meg csak néztem, de nagyon bután. Egy szuperjó hálózsák, megfizethető áron. Minden más gyártónál a hasonló képességű zsákok kétszer-háromszor ennyibe kerülnek, de nem ritka a százezer feletti ár sem. (Az enyémet 27e forintért vettem, kábé öt évvel ezelőtt.) Körbejártam az outdoor boltokat, feltúrtam a netet… semmi. Végül kompromisszum született: vettem 15e forintért a Decathlonban egy ultralight szintetikus zsákot, 5-10 fok közötti komfortzónával. Az időjárásjelentések szerint nyár elején nagyjából ez várható Izlandon, itthon meg Nej úgysem akar velem jönni téli túrázni.

A következő probléma a cövek volt. Talán már említettem a blogon: sátrat még csak-csak át lehet vinni a reptéri biztonsági szolgálaton, de egy belső ember megsúgta, hogy Budapesten garantáltan elveszik a cöveket. Indult az újabb varia: levelezésbe keveredtem kinti kempingekkel, sportszerboltokkal. Cöveket bérelni nem lehet, egyébként meg brutál drága. (Darabja ezer forint körül, nekem pedig kell minimum 12.) Pogyászként feladva ugyanannyiba kerülne az utazása, mint az enyém. Végül azt dolgoztam ki, hogy vettem a Decathlonban ezer forintért egy zacskó tompa cöveket. Ha átmegy, akkor nyertem. Ha elveszik, akkor kint vásárolunk kétszázas szögeket. Vagy legrosszabb esetben k. drága cöveket.

És persze a tervezés. Gyakorlatilag december óta, amikor csak volt egy szabad percem, már Izlandot nézegettem. Rendeltem térképet, LP könyvet. Beszereztem minden anyagot, amit csak ingyenesen be lehetett, appok a mobiltelefonra, ingyenes könyvek, leírások és persze a net végtelen tudásbázisa. Rengeteget káromkodtam. Az egyáltalán nem úgy van, hogy csak mész az orrod után aztán majd lesz valahogy. Június eleje még nem szezon (sajnos), ekkor egy csomó minden még nem működik, a hegyekben még hó van, az utak jelentős része még nem járható. (A terepjárókkal járható utak közül mind zárt, de a hagyományos autókkal járható utak egy része is.) A pontos viszonyokat itt lehet megnézni. Most, amikor ezt a szöveget írom, már sokkal barátságosabb a látvány, de amikor kint voltunk, csak úgy nyüzsögtek a piros tiltó táblák.

Szállás. Elméletileg Izlandon szabad a vadkemping. Elméletileg. Gyakorlatilag lokálisan tilthatják és élnek is vele. Nemzeti parkban tilos. Egy csomó autós pihenőben tilos. A nagyobb látványosságok közelében tilos. Madarak, növények védelmében egy csomó helyen tilos. Közben persze Nej is rágta a fülemet, hogy nem lenne hülyeség néha vécében intézni az ügyeinket, meg az a jó meleg zuhany is jól esik olykor-olykor, végül az lett belőle, hogy minden éjjel kempingben aludtunk. Egy éjszaka (két felnőtt, egy sátor, egy autó) olyan 2200-3000 korona között volt, a váltószám 1,96, azaz simán lehetett kettővel szorozni, ha forintban akartunk számolni.

Hogy hol szerezhetsz izlandi koronát? Nem tudom. Nem kellett. A legutolsó jéghegyen szigonnyal ücsörgő fókavadásznál is volt kártyaelfogadó kézikészülék és egyáltalán nem jöttek zavarba, ha egy százkoronás slanyálást kártyával akartál rendezni. A biztonság kedvéért volt nálunk 150 euró, úgy hoztuk haza, ahogy kivittük.

Nyelv. Izlandot simán tekintheted angol országnak, kivétel nélkül mindenki folyékonyan beszél angolul. Értelemszerűen izlandiul is, és az idősebbek dánul is. Baromira lehet ezért irigyelni őket: úgy lettek soknyelvű nemzet, hogy közben a sajátjukat ősi formájában sikerült megtartaniuk. Az ezer évvel ezelőtt íródott legendáik (sagá-k) a mai napig élő nyelven olvashatók számukra. (Nem, ne mondd azt, hogy könnyű volt nekik egy eldugott szigeten: elég sokáig norvég uralom alatt éltek, azután meg Dániához tartoztak.)

Mind a netes információk, mind az útikönyvek azt írták, hogy a buszközlekedés kiváló. Ne dőlj be nekik. Csapnivaló. Szar. Napi egy járat. Talán. Még a főúton, kiemelt látványosságok között is. És horribilis drága. Bérelt autó nélkül neki se vágj. Vagy lehet stoppolni, elég sokan csinálták.

GPS. Ettől egyáltalán nem féltem. A Lumia 520-as kiváló, igaz nem tud navigálni. A Garmin túragps szintén remek eszköz, sajnos csak korlátozott navigációs képességekkel. De ezért van Wayteq autós navink is, majd az navigál. Hát, lehet, hogy navigált volna, ha az iGO szerint Izland Európában, vagy Amerikában lett volna. De egyik térkép sem tartalmazta. Végül maradt a Garmin, telepakoltam koordinátákkal, Nej meg időnként felolvasta, miket írt ki. Működött a dolog, eltekintve attól, hogy amiket eddig a navigációs készüléknek mondtam, azokat most Nej kapta és ez némileg megviselte a kapcsolatunkat.

Időjárás. Ezzel egyáltalán nem foglalkoztam. Habár van jó meteorológia oldal, de még a helyiek is csak viccelődnek vele, hogy Izlandon öt percre előre nem lehet megmondani az időt, nemhogy napokra.

Végül a pakolás. Habár ez máskor meglehetősen spontán módon szokott történni, most minden köbcenti alaposan meg lett tervezve. Összehajtogatható fogkefe. Két kis rúd téliszalámi, melyeknek a helyére hazafelé belefért a kint vásárolt gyapjúzokni, így annyival is kevesebb fehérneműt kellett itthon elrakni. A létező legkisebb Primus égőfej, műanyag edényfogóval. Kint vettünk literes körtekonzervet, abból lett az edény. Egyáltalán nem volt mindegy, hogyan hajtogattam össze a sátrat. Mandulák, mogyorók: kis térfogat, sok kalória, a helyükre mehettek visszafelé a kint vásárolt ajándékok. Meg egy csomó ilyesmi. A lényeg, hogy végül elfértünk.

És akkor indulhat az utazás.

Szereti ön Bachot?

Fura, de lehet, hogy a macskáknak van zenei ízlése. Mostanában rászoktam arra, hogy munka közben a teraszon halkan háttérzenét hallgatok. Erre J. S. Bach munkái tökéletesen megfelelnek. De nem csak nekem, hanem Sztracsat Ella művésznőnek is. Az ő munkája napközben a lustálkodás, és úgy látszik, ehhez is illik Bach. Amint megszólal a zene, felugrik a mellettem lévő székre, összegömbölyödik és keményen nekiáll dolgozni.

Múltidézés

Nemrég egy belső oktatással kapcsolatban merült fel, hogy felhasználnák a 4 évvel korábban írt egyik könyvemet. Erre a tréfás kedvű hálózatos szakemberünk felajánlott némi sört annak, aki megtalálja benne a két durva hibát. Fogalmazzunk úgy, hogy felugrott a szemöldököm. Jelentkező nem akadt, így végül a szaki elárulta a hibákat.

Teljesen elérzékenyültem.

Az egyik hiba egy MAC cím volt. Aki esetleg nincs képben, közlöm, hogy ezek valami ilyesmi alakú szörnyetegek: 00-18-AB-FC-1A-59, azaz hat darab 1 bájtos szám, hexadecimális formában. Az inkriminált részlet pedig arról szólt, hogy egy hálózati forgalomban a résztvevők hogyan zsonglőrködnek ezekkel a számokkal.
Elképesztően figyelmesen kell olvasni egy írást ahhoz, hogy egy ilyen hibát kiszúrjon valaki. (És elképesztően jó szakembernek is kell lenni hozzá.) Márpedig a kollégám ilyen figyelmesen rágta át magát az íráson. Hatalmas megtiszteltetés ez számomra.

Mindenesetre a lényeg: a hibát két könyvben is javítanom kellett (igen, én is szoktam kopipasztázni), azaz az alábbi könyvekből újabb verziók kerültek ki a weblapra.

Ja, hogy mitől múltidézés? Érdekes volt 4-5 év után belenézni ezekbe a könyvekbe. Mintha nem is én írtam volna, anyira meglepett egy-egy fordulat. Meg is állapítottam, hogy igencsak jó tolla van a szerzőnek. :)