Date2014. March 20. Thursday

Az Arno Drezdája 03/03

2014.03.16; vasárnap
Pitti

Reggelire a szokásos frizzante. Utána kaja. A végén vörösbor, szivar. Meg kávé, csak a rend kedvéért. Nem mintha sok esélye lett volna ezek után, hogy felrázzon.

Számolgattunk. Igen, korábban jobb lett volna, de jobb későn, mint soha. Szóval, túl sok vörösbort vettünk. Ez nálam Olaszországban, Spanyolországban, Franciaországban mondhatni tipikus. De most tényleg sok volt és Niccolo-t sem szívesen sértettük volna meg azzal, hogy bort hagyunk neki, amikor ő azzal várt és így úgy nézett volna ki, mintha nem fogadtuk volna el az ajándékot. Csapba borítani? Na ne. (Kettő így is csapban végezte: mint kiderült akciós borok voltak, még ezek voltak a legkevésbé finomak.) Tehát számoltunk: estére és reggelre még van egy-egy frizzante, afölött pedig 3 üveg bor. Úgy, hogy holnap reggel már megyünk. Úgy, hogy a mai reggelihez már elfogyott egy frizzante. Aztán Nej megtalálta a megoldást: az ásványvízünk sötétkék pillepalackos, és van is éppen egy üresen. Ebben nem látszik, hogy a benne lévő folyadék bor. Abban meg semmi feltűnő nincs, ha a turisták vizespalackkal vándorolnak. Így is lett.

Induláskor nyakamba akasztottam a Garmint, de már nem teljes meggyőződéssel. A Lumia 520-as ugyanis kezdi kiszorítani. Érdekes küzdelem. Az Android közben bénán figyel a nézőtérről. A Galaxy S2 egy egész éjszakai feltöltéssel sem bír ki egy napot, estére kakukk. Az 520-as estére veszít 20%-ot. Bekapcsolt gps-szel, rendszeresen nézegetve. Ja, az offline térkép ingyen van. Nokia Here a király. A Garmin tudásban nyilván veri, de a képernyője bélyeg méretű. Ha nagyobb területet kell átfésülni, a Lumia jobb. (A Wayteq iGO-t el se hoztuk, már Nápolyban leszerepelt.)

A séta adatai:

  • Távolság: 9,69 kilométer.
  • Térkép: Endomondo.

Via Roma. A Dóm tér és a Ponte Vecchio között tutira nagy turistafeszültségnek kell lennie, mert gyakorlatilag folyamatosan erős a turistaáram.

Kezdenek kimenni a divatból a magasba csúzlizott neonfényű genyók. Mostanában az utcai árusok valami neonszínű taknyot vagdosnak egy deszkához és figyelik, hogyan tér magához. Mármint a takony. Tele van ilyen árussal a város. Hatalmas karrier. Takonyhajigáló szakmunkás.

From Firenze 2014

A séta elején nem vacakoltunk sokat. A nevezetességeket régi ismerősként üdvözöltük, aztán igyekeztünk az Arnóhoz.

From Firenze 2014

Futó emberek a folyó partján. Egyiken hátizsák.
– Nézdd már, hogy lötyög az üres zsákjában a víz – mutattam Nejnek.
– Honnét tudod, hogy víz?
– Mert teljesen úgy dobálja magát a zsákban. Mi más lehetne? – ütköztem meg.
– Például bor – vágott szemével a saját zsákja felé.
– Hacsak úgy nem.

Most nem álltunk meg a Ponte Vecchio előtt, átmentünk rajta. Aztán az Arno mentén elsétáltunk a következő hídig: Santa Trinita.

From Firenze 2014

Itt egy kicsit leülepedtünk és kipróbáltuk, mennyire melegedett fel a bor. Tökéletes állapotban volt.
Nej morgott valamit. Nem értettem pontosan mit, de mintha valami olyasmi lett volna, hogy ilyenkor délelőtt nem pont a bort kívánja.
– Mégis, mi a bajod? Ettél már süteményt és ettél már fagyit is – világítottam rá.
– Ja, akkor azt a tegnapelőtti dorbézolást osszam be?
– Hát, amennyibe került, akár heti adag is lehetne.

A Pitti palota előtt még útbaejtettük a St Spirito bazilikát. Erről azt írták, hogy csendes, néptelen templom, melyet ugyanaz a pacák tervezett (Brunelleschi), aki a St Lorenzo bazilikát is és a Spirito sikerült jobban.

From Firenze 2014

Bemenni nem tudtunk, éppen mise volt… a csendes, néptelen környékről meg annyit, hogy zsibvásáros piac volt, közvetlenül a templom előtti téren. Szerencsére ezt is szeretjük. Még mindig vidáman, jókedvűen céloztuk be a Pitti palotát.

From Firenze 2014

Hogy mégis miért a Pitti? Ami tele van képekkel, múzeumokkal? Amikor azt mondtam, hogy direkte nem fogunk művelődni?
Megmagyarázom.
Amikor tervezgettem a napokat, szemembe ötlött, hogy van itt, az Arno déli oldalán egy kifejezetten nagy park, a Boboli kert, mellette meg a Bardini park. Utánaolvastam és egyre inkább kedvem lett hozzá. Két nap óvárosi csavargás, kőrengeteg után pont jó lesz egy híres olasz díszpark. Mennyi a belépő? Azt írta a Pitti palota hivatalos weblapja, hogy 7€, de van 11 euróért kombinált jegy is, mely a teljes palotára érvényes. Na jó, ennyiért benézünk a múzeumokba is. Mégis csak Firenze második legnagyobb művészeti látványossága, az Uffizi után.

A pénztár előtt százméteres sor. Hjaj. Na mindegy, ma gyk. az egész napot erre a környékre terveztük, ráérünk.
Tábla a falon. A külön Boboli jegy 10€. A másik meg 13. Ennyit a 7, illetve 11 eurós jegyekről. Már meg sem lepődtem.
Jegyvásárlás után haladtunk a bejárat felé. Figyelmeztető tábla.
– Nézdd már, tilos bort bevinni!
– Aha.
– Meg hátizsákot is.
– Oké. És hátizsákban bort?
– Nyugi, egyszerre csak egy dologért lőhetnek le.

– Van a Pitti palotában fémdetektor?
– Miért, van benne fém?
– Vas.

Simán bejutottunk. Képek. Rengeteg.
Herkules, a Mediciek kedvence, a mindenhol nála lévő bunkóval. Az ultimate megoldással.
– Időnként tök jó lenne Herkulesként élni. Probléma van? Nálam meg bunkó.
– Tartok tőle, hogy mögöttem nagyon sok hulla lenne – jegyezte meg Nej.
– Szerintem Herkules ezzel nem foglalkozott.
– De sokan ártatlanok lennének közülük.
– Herkules ezzel sem foglalkozott.
– Meg ugyanannyit kapnék a szemetekért, mint a normális emberekért.
– Herkules ezzel sem foglalkozott. Csak volt egy bunkója és használta. Herkules igazi ereje az egyszerűségében rejlett.

Bármilyen fura, de a tömérdek reneszánsz kép után nekem egy, a modern részlegen függő festmény tetszett a legjobban. A címe valami ilyesmi lehetett, hogy “Beszóltam a csajoknak, azok meg élvezik”.

Aztán innentől jöttek a negatív hullámok. Mit hullámok, szökőár. A modern képtárból kijőve mentünk volna tovább a ruhamúzeumba, de egy cerberus eltanácsolt. Hogy nem jó a jegyünk. Én még mindig abban a hitben voltam, hogy univerzális, kombinált jegyünk van, vissza is mentünk Nejjel vitatkozni. De mutogatták, hogy ide nem jó. Sőt. Ekkor derült ki, hogy sehová máshová sem. Sem a ruhamúzeumba, sem az ékszermúzeumba, sem a porcelánmúzeumba – de még a kertbe sem.
Ekkor néztük meg alaposabban a jegyünket. És tényleg: Palatinus galéria, Royal Apartment és a modern festmények kiállítása. Ennyi. Miaf? A weblapot még otthon letöltöttem a mobilomra, lecsekkoltam. Igen, írják, hogy van kombinált jegy (11€), de vannak különjegyek is: külön a kertbe (7€), illetve külön a képtárakba (8,5€). Ehhez képest a pénztárnál kombinált jegy már nem volt, viszont az ára miatt én a képtáras különjegyről gondoltam, hogy biztosan az a kombinált. Ugye, a másiknál látszott, hogy csak Boboli, akkor nyilván csak az első lehetett a kombinált.
(Idehaza a biztonság kedvéért leellenőriztem a hivatalos weblapon is, nem ez a florencewebguide oldal téved-e. Nos, itt van a Boboli jegy részletezése, erről nyílik egy link a kombinált jegyre, ott is vannak szépen a fenti árak.)

Azaz megint átvágtak.

Vissza kellett volna mennünk, ismét beállni a marha hosszú sorba és megvennünk a 10 eurós jegyet is, ha ki akartunk volna menni a kertbe is. Ami azt jelenti, hogy a full jegy összesen 23€. Csak viszonyításképpen, az Uffizi egy kicsit nagyobb, kicsit híresebb gyűjtemény és oda csak 6,5€ a beugró. A trükkös szivatással (hivatalos weblap kontra valóság) viszont sikeresen összehozták, hogy pont azt a parkot nem tudtuk megnézni, melyet eredetileg akartunk. Ugye, a tervezéskor erre mondtam, hogy egye fene, legfeljebb művelődünk is, ha már ráadásnak ott vannak a képek is. (Nem vagyok képtármániás, egyszerűen 25-30 kép után telítődök és a többi mintha ott sem lenne.) Itt meg 500 képről beszélünk, csak a Palatinus képtárban és akkor még ott vannak egy másik szárnyban a modernek.

Gondolhatod, még egyszer már nem álltam be jegyet venni. Ha azt mondom, hogy robbanásveszélyes állapotban jöttem ki, akkor még nem mondtam semmit. Legszívesebben az összes kínai vázát és antik mellszobrot felrúgtam volna kifelé menet. Ahogy mondani szokták, ez volt az utolsó csepp. Lenyeltem azt, hogy a csomagmegőrző 14€. Lenyeltem, hogy az utcai sátorban 30 deka olajbogyó 8€. Beletörődtem, hogy a pékségből utcán vett négy apró sütemény 7€. Beletörődtem, hogy két adag fagylalt 16€. De amikor azt mondtam, hogy beletörődtem, akkor azt úgy gondoltam, hogy a feszültség nőttön nőtt bennem. Aztán a Pitti palotában kiverték a biztosítékot. Mert egészen más az, hogy Giovanni a sátorban, vagy Luigi a kisboltjában emberesen átver, de a palotában ugyanezt hivatalosan csinálták. Én innentől betettem Firenzét a “Turisták által sújtott övezet” kategóriába, mely egyben jelenti a “Városok, ahová soha többet nem megyek, mert lépten-nyomon megvágnak, lehúznak, átvernek” kategóriát is. Eddig Prága volt ebben a csoportban, most ment mellé Firenze is.

Aztán a palota előtt, füstölögve, köveket rugdosva megindultam, nem foglalkozva a körülöttem lévő emberekkel. Ha elléptek előlem, akkor megúszták, hogy felboruljanak. Nej sokára ért utól, azonnal látta, hogy baj van.
– Igyunk bort! – javasolta.
– Itt? Hol?
– Hát, leülünk valahová…
Ekkor már a Ponte Vecchio – Dóm tér közötti szakaszon voltunk. Igen, a nagy turistafluxusú vonalban. A nyüzsgő tömegben megállni nem lehetett, nemhogy leülni.
– Itt? Hol?
– Izé…
De azért higgadtam valamelyest. Rágyújtottam, a Dóm mellett félreálltunk, meghúztuk a pillepalackot.

Közben nézegettem az irgalmatlan tömeget. Nézegettem és belegondoltam, milyen lehet itt élni. És egy kicsit meg is sajnáltam a várost. Lehet, hogy a turisták szemérmetlen lenyúlása a helyiek bosszúja azért, mert a turisták elvették tőlük a városukat? Néztem: bejött egy busz, megállt a nevezetesség előtt, kicsődült 50-60 japán, fényképeztek néhány ezer képet, visszaszálltak, mentek tovább. Miért? Ebben mi a jó? És kinek? És ilyen csordákból töméntelen volt, mindenhol.

– Figyelj, most, hogy így jártunk, pont meg tudnánk nézni a Dómot! – dobta fel Nej, és igaza volt. Hiszen tegnap nem sikerült és akkor abban maradtunk, hogy nem fogunk végigrohanni a Pitti palotán, csak azért, hogy még délután négyig elérjük a Dómot.
Már tudtam, hol lehet jegyet venni, a pénztárig be sem mentünk, előtte automatából, bankkártyával is megoldottuk a kérdést.
Aztán a katedrális. Ahol nem kértek semmilyen jegyet.
– Basszus, ez ingyenes volt – húztam el a számat. Én. A Nagy Kombinátor.

Odabent.
– Nézdd már, itt le lehet ülni! – mutattam rá a távoli padokra, miközben sodródtunk a tömeggel.
– Végre.
– Akkor megisszuk a bort.
– Na ne…
– Miért? Nem itt szokták mondani, hogy én testem, én vérem?

Körbejártuk a bazilikát, megnéztük, magunkévá tettük. Aztán leültünk.
– Akkor ideadod a pillepalackot?
– Tényleg komolyan gondoltad? – ütközött meg Nej.
– Persze. Ne parázz, a pap is itt szokott inni.

És ott a hűvösben, immár teljesen lehiggadva, békésen elkortyolgattuk a bor maradékát az indigókék vizespalackból.

Utána átsétáltunk a kupola bejáratához, ahol tegnap hosszú sorok álltak. Ma senki.
– Hoppá, mintha az lett volna tegnap kiírva, hogy a kupola vasárnap zárva.
– Akkor most mi van?
– Visszamegyünk a pénztárhoz és megnézzük, hogy mire jó még ez a jegy.

Visszamentünk. A pénztár zárva volt. Szerencsére volt előtte egy tábla, onnan le tudtuk olvasni, hogy jók vagyunk még a harangtoronyba, meg a dóm múzeumba. Oké. Harangtorony. Ez végre nyitva volt, felmentünk, jó volt.

From Firenze 2014

Jó izgalmas. Szűk lépcsők, tömeg le és föl. Pont a legszűkebb részen fogtam ki egy japán csoportot. Az első negyven embert falratapadva elengedtem, de aztán bepöccentem és a maradék tízen már átgázoltam.

From Firenze 2014
From Firenze 2014
From Firenze 2014

Fent végülis megkaptuk azt az élményt, amit mai zárásnak terveztem. (Eredetileg a Boboli kertből felsétáltunk volna a dombtetőn lévő Michelangelo térre, ahonnan szépen be lehet látni a várost, végignézve, merre jártunk az utóbbi két nap. Mivel a Boboli elmaradt, így elmaradt a tér is.) Lefelé hasonló zsúfoltság, természetesen felfelé is japán csoport. Végül rájöttem a helyes technikára: az a jó a japánokban, hogy átférnek a hónunk alatt. Ha akarnak. Ha rá vannak kényszerítve.

Odalent még elmentünk a múzeumba, naná, vasárnap zárva. Szóval összességében elköltöttünk 10€-t egy kombinált jegyre, amelyből sajnálatosan csak a harangtorony volt elérhető. Elméletileg persze ott lett volna a holnapi nap is, hiszen a kombinált jegy 24 óráig érvényes, de nekünk délben már Pisában kell lennünk.

Ekkor már nem is dühöngtem, csak legyintettem. Bementünk még a Lindt boltba megvenni az ajándékcsokikat, aztán hazafelé még friss bagett egy másik boltból. (Ez az egy, amiben nem csalódtunk: egyszerűen mindent boltban kell venni, mert ott még nem vágnak át. Persze nem az apró lyukakban berendezett boltokról beszélek, hanem a nagyobb kaliberűekről.)

From Firenze 2014

Aztán otthon bontottunk egy újabb frizzantét és vacsoráztunk egy óriásit. Utána kiültünk a teraszra, beszélgettünk, egy kis szivar… és a megoldandó házifeladat: még volt majdnem két üveg bor. Este nyolcra végeztünk, és olyat tettem, amit már nagyon régen: fél kilenckor már ágyban voltam, jó úton az elalváshoz. Autósztrádán.

2014.03.17; hétfő
És akkor haza

Reggel hatkor ébresztő. Nem akartunk úgy járni a buszon, mint idefelé, amikor azért nem tudtunk elmenni a kiszemelt busszal, mert már nem volt rajta hely. Firenzében még benéztünk a külvárosi piacra, ajándék olajbogyóért. Épp akkor nyitott a piac, a kinti részen nem is volt ott az olajbogyós bácsi, a benti árusnál meg nem volt oliva verde. Copás. Vettünk valami másfajtát, de nem örültünk. Viszont ebben a boltban volt vákuumozó gép, legalább jól le tudta zárni a zacskót. Utána egy szerencsés vásárlás, valami reggeliző étterem pultján kiszúrtam azt a háromfajta szivart, melyekért Pisában rengeteget kellett volna sétálnom, naná, vettem mindegyikből, így hirtelen időmilliomosok lettünk. Még durvább, hogy a vasútállomáson éppen elértük a korábbi buszt, volt is rajta hely, így 10.30-kor (amikor az eredeti buszunk indult volna) már Pisában vigyorogtunk. Nem mintha olyan sokat tudtunk volna kezdeni az időnkkel, még egyszer már nem volt kedvem 14 eurót fizetni a csomagmegőrzésért, a táskákkal meg nem kellemes a séta az óvárosig.

From Firenze 2014

Reggeli pakolás. Szivarok számlálása.
– Mi van, csak nem kevés? Fel akarod tornázni százra? – piszkálódott Nej.
– Milyen százra? – értetlenkedtem – Ketten vagyunk.
(EU-n belül 100/fő a limit.)

A repülőtér külső várójában a földszinten minden szék foglalt volt. Nézelődtünk.
– Nézdd csak, emelet. Azt írja a tábla, hogy van relax area, restaurant. Meg fodrász. Meg kápolna.
– Micsoda?
– Kápolna. Alternatív megoldás. Van, ahol a repülőgép biztonságára költenek. És van, ahol az üdvösségre.

From Firenze 2014

A repülőgépen volt némi mosolyszünet. A Ryanair-nél helyjegyek vannak. Viszont az én székemen már valami ült. Egy pizzadarab. Az ülés meg paradicsomszószos volt. Túl sok időm nem volt – a mögöttem lévők is szerettek volna leülni – papírzsepivel letörölgettem, ültem volna le, amikor észrevettem, hogy a szíj csatja is tocsog a szószban. Na, ezt már nem tudtam letörölgetni. Ott volt mellettem a steward fiú, megkérdeztem tőle, hogy ez a pizza vajon a cég ajándéka-e, és ha nem, akkor tudna-e szerezni valami takarítószert, hogy lepucoljam? Zavartan mentegetőzött, megígért mindent, de nyilván nem tudott csinálni semmit, mögöttem tömött sorban álltak a népek, meg sem lehetett mozdulni. Végül ügyesen oldotta meg a helyzetet, a közelben volt a vészkijárat, átültetett abba a sorba. Így legalább a lábam sem gémberedett el hazáig.

Sima út, buszozgatás, otthon az ajándékok kiosztása. Amikor elmeséltük, hogy pillepalackból toltuk tegnap a bort egész nap a városban, mindkét gyereknek felcsillant a szeme: szép dolog, hogy az ősök lélekben nem öregszenek. Inkább meg sem kérdeztem, mire gondoltak.

Tudom, lehet, hogy már kóros, de mindenképpen jól látszik, mennyit vesztett a szememben Firenze a méltóságából. Idehaza az első dolgom az volt, hogy megnéztem, tényleg fél kiló-e a piacon vett olajbogyó. Hiszen a pacák ki is szedhetett belőle, miközben elvitte hátra vákuumoztatni.

Linkek:

Az Arno Drezdája 02/03

2014.03.15; szombat
Firenze keresztül-kasul

Az egész napra szóló keménykedés megvolt azzal, hogy nyolcra húztam az órát és fel is keltünk. Innentől már laza.
Reggelire frizzante. Nej felé emeltem a poharamat.
– Emlékszel, tegnap este a borozók környékén mekkora tömeg járkált, talpas borospoharakkal a kezükben?
– Aha.
– Azt hitték, milyen vagányak. Pedig a valódi kemény legények reggel fél kilenckor sétálgatnak borospohárral.

From Firenze 2014

Kényelmesen megreggeliztünk. Nem hajtanak a tanárok.

From Firenze 2014

A teraszon kávé, szivar, ücsörgős beszélgetés. A száradó ruhák még bírják a pácolást.

Utána még egy gyors zuhany. Kinéztem a fürdőszobaablakon. Az már a szomszéd udvar. Na, itt nem lehetne vitatkozni arról, kinek a fűje zöldebb. Maximum azon, hogy a szomszéd kövei vannak szebben lerakva, vagy nálunk a sóder.

A séta adatai:

  • Távolság: 12,83 kilométer.
  • Térkép: Endomondo.

Szerencsés indulás: egy váratlan piac és egy bőrmanufaktúra. A piac nagyon közel van (vasárnap sajnos zárva, de lesz még itt egyszer hétfő is), tengeri mütyűrök nincsenek, de zöldségek minden mennyiségben.

From Firenze 2014

Ugyanazt az olajbogyót, amit Pisában 8 euróért sóztak ránk, itt megkaptuk másfélért.

Rengeteg a koldus. És agresszívek. Az egyik annyira tapadt a piacon, hogy el kellett löknöm magamtól. Mindenhol ott vannak, még a néptelen utcákban is.

A bőrmanufaktúra bejáratát Nej szúrta ki a St Croce bazilika mellett. Magába a manufaktúrába nem mentünk be, de a katedrális hátsó udvaraiban elmondhatatlan élmény volt a barangolás.

From Firenze 2014
From Firenze 2014

Egy bazilika ma már elsősorban turista látványosság, tömeggel. Itt, a hátsó udvarban viszont megéltük azt, milyen volt mindez a turizmus előtt, mondjuk egy szerzetesnek. Csendes, hangulatos, családias.

Aztán a Croce, azaz Szent Kereszt katedrális. Fura. Mint az összes firenzei katedrális. Belülről letisztultak, egyszerűek. Minimális fényűzés, éppen csak elegendő dekoráció. Kívülről pedig… dekorálták őket, amíg kedvük volt, aztán hagyták a fenébe. A Croce-t elkezdték, az eleje el is készült, majd elunták. Hasonlóképpen járt a St Maria Novella is. A St Lorenzo katedrálist már el se kezdték díszíteni. A Dómot viszont szépen körbedekorálták, cserébe viszont olyan egyszerű és mívtelen a belseje, mint egy tehénistállónak. Egyedül a kupolánál mutatták meg, hogy nem azért üres, mintha nem tudnának lélegzetállító dolgokat alkotni. Csak, hogy ne feledjük, Firenzében vagyunk.
Nekem bejön ez a stílus.

From Firenze 2014
From Firenze 2014

Egyszerű, de rafinált. Nézzük például a szineket. Fehér márvány, sötétzöld/olajzöld márvány betétekkel. És valami leheletfinom halvány borszínű erezéssel. Lenyűgöző a hatása. (Érdekesség: a szálláson a fürdőszobánk is pont ezt a kombinációt követi.)

From Firenze 2014

A St Croce nem csak az épitészete miatt jelentős. Kripták. Firenze színe-java itt van eltemetve. (A képen láthatóak is a díszes síremlékek, jobbra-balra a falakon.) Az első kettő szarkofágban Michelangelo és Galilei vannak, aztán jönnek fekszenek sorban a többiek, egészen Enrico Fermi-ig.
Michelangelo külön csinált egy pietát magának, ide, a síremlékére. Naná, hogy nem az van itt. Berakták valami múzeumba turistacsalogatónak. (Lásd ugyanezt Dáviddal. A felirat a Szépművészeti Múzeum oldalán: Szépművészeti Múzeum. Alatta levő sor: És Dávid.)

Operamúzeum.
– Itt mindenkinek énekelnie is kell?
– Ugyan.
– Kész szerencse. Utánam egész napra be kellene zárniuk.

A katedrális után egymás mellett egy ajándékbolt és egy dohánybolt. Kimaxoltuk. Mind a kettőt. Dávid hűtőmágnes. Ööö… praktikus, mert rá lehet akasztani a noteszt. Aztán az első komolytalan hűtőmágnes a lakásba: Dávid fütyije, napszemüveggel. Illetve… a franc se tudja, hogy Dávidé-e, hiszen napközben egész komoly kollekciót láthattunk belőlük (Hercules, Menelaosz, Patroklosz) és mindegyik szerszám egyforma volt. Lehet, hogy reneszánszék egy modellről dolgoztak? Mindemellett jót vigyorogtunk az átalakuláson. A reneszánsz idejében ez egy bátor kiállás volt: a szenteknek nem volt farka, az embereknek viszont már igen. És a művészek határozottan embereket akartak ábrázolni. Ma, amikor már sokkal szabadabb légkörben élünk, már csak azt látjuk, hogy ezek a műalkotások mennyire erőlködnek, mennyire dominánsan fütyisek. A rájuk települt szuvenírbiznisz persze ezerrel rá is erősít erre. Aztán csoda, hogy a külvárosi kukák tele vannak firkálva stilizált farkakkal?

From Firenze 2014

Üldögéltünk a Signoria téren. Ez volt az a tér, ahol beterveztem egy hosszú szivart, hiszen ez az a tér, ahol simán lehet akár órákat is üldögélni, nézelődni. Erre feltámadt a szél, valami erős és hideg cúg. Kénytelen voltunk idő előtt továbbmenni. A szél pedig kitartott egész napra, jelentősen lerontva a városnéző élményt. (Melegre készültem, könnyű ruha volt rajtam.) Egyébként meg tömeg. Irtózatos. Niccolo szerint szezonban ennél ezerszer durvább a helyzet. Háát… lehet, hogy Firenze jó hely, de ilyen turistadömpingben élvezhetetlen.
Mondja ezt az egyik turista.

A free wifi sajnos nem működik. Mindig egy olyan oldalra dob, ahonnan csak firenzecard-dal lehet továbbmenni. Regisztrációról, sms küldésről szó sincs. Kár érte.

Uffizi. Nem mentünk be. Igazából már az épület is megközelíthetetlen volt.

From Firenze 2014

Arno part, Ponte Vecchio, aztán kiléptünk a fősodorból. Elmentünk reneszánsz palotákat nézegetni. Végigkövettük, hogyan lett az erődökből palota, hogyan alakultak ki a monstrumokból a reneszánsz stílusjegyei.

From Firenze 2014

Szerencsére ezek a paloták eléggé egy kupacban vannak. Turisták nem járnak arra.

St Maria Novella bazilika. Előtte hangulatos tér, midenfelé elheveredő ifjúsággal. Egy srác térzenélt, ki is erősítette magát, a zene betöltötte az egész teret. Jól nyomta, a számok közti szünetben rendszeresen meg is tapsolták a napfényben bágyadtan heverészők. Mi közelebb mentünk, ott láttuk, hogy a srác iphone-ról tolta ki a zenét, egyébként meg playback-elt. Egy kép, de jellemzi a kort.
A bazilikába nem tudtunk bejutni, pedig körbejártuk. De minden bejáratnál egy másikhoz irányítottak minket, az utolsó ajtót meg nem találtuk meg, közben pedig elfogyott a bazilika.

Mentünk tovább. Központi piac.

From Firenze 2014

Na, erről hallottunk mindent, jót is, rosszat is. A koldussűrűség az elviselhetetlenségig fokozódott, ahogy közeledtünk. A piac körül pedig tipikus balkáni bazár, sátrakkal, behívogató emberekkel, Ruhák, ajándéktárgyak. Vettünk ezt-azt, bár nem igazán örültem neki, amikor elő kellett vennem a pénztárcámat: a környék kifejezetten zsebtolvaj-veszélyes, rólunk pedig ordított, hogy naív turisták vagyunk.

Eddig is megvolt majdnem minden attribútumunk – fényképezőgépes táska, munkavédelmi kabát, térkép, középkorúság, jóltápláltság, angol nyelv – , de amióta nyakamba akasztva hordom a gps-t, azóta tökéletesen hozzuk az archetipust. Illetve majdnem tökéletesen: útközben láttam egy idős bácsikát, hasonló felszereléssel, csak még volt a hóna alatt két nordic walking bot.

Maradjunk annyiban, hogy a piac durva környék. Egyrészt gyakorlatilag már csak a turisták vásárolnak itt, a helyieknek drága és veszélyes. És ez egy önerősítő folyamat: minél nagyobb a turistakoncentráció, annál erősebben van jelen a turistalehúzás is. (Niccolót megkértem, rajzolja be a térképen, melyek azok a területek a városban, ahová nem szabad bemerészkednünk. Egyedül a piactól északra eső részt karikázta be.)

Érdekesség: a balkáni ruhapiacon a legutolsó kövér, tömöttbajszos, albán kinézetű eladó is folyékonyan beszél angolul.

A piac viszont bezárt. Számítottam valami hasonlóra, Niccolo jelezte, hogy csak délig van, de engem nem is az egész piac érdekelt, hanem a fő attrakció: a pacal. Pontosabban a lampredotto. A kutakodásaim alapján van a piacon egy önkiszolgáló étterem, bizonyos Nerbone nevű, mely minden pénzt megér. Itt készítik többek között a tökéletes pacalos szendvicset. Ez annyira jó, hogy olvastam, hogy egy Firenzében tanuló amerikai diák azon kesergett, mi lesz vele, ha végez és haza kell mennie Amerikába: ott ilyen szendvicset nem fog enni.

From Firenze 2014

Oké. Értem a problémát. Szóval egy kis történeti áttekintés. A középkorban úgy osztották fel a marhát, hogy a húsa ment a nemességnek, minden más (azaz belsőség) meg ment a pórnépnek. Nem volt egy fair biznisz, de a pórnép lobbiereje sem volt túl erős. A szakácstudománya viszont annál inkább, így kitalálták, hogyan lehet a tehén négyféle gyomrából ehető, mit ehető, szuperfinom ételeket gyártani.

From Firenze 2014

Kíváncsi vagy Toszkána gasztronomiájára? Nos, igen, bor: chianti. Olajbogyóban a világ legjobbja. Sajtban is erős. De mi a jellegzetes toszkán étel? A pacal az, barátom. És ebből a legfinomabbat a firenzei piacon, a Nerbone pavilonban adják. Én pedig úgy okoskodtam, hogy lehet, hogy a piac bezár, de az étterem miért zárna be? Nos, tényleg nem tudom, miért, de kettőkor már az étterem is zárva volt. Vasárnap meg az egész piac zárva van, szóval ez a vonat elment.

A piacot még bejártuk, egy-két árus nyitva is volt még, a halszag döglesztően telepedett rá a légkörre, de az egész már élettelen volt. Rajtunk kívül nem is volt bent vásárlógyanús élőlény.

A piac mellett ültünk be egy pizzériába. Mert szeretünk pengeélen élni. Meg hátha. A pisai pizza már elvette ugyan a kedvünket, de alapvetően optimisták vagyunk. (A tegnapi írásból kimaradt egy megjegyzés erről a borzalomról: legalább biztos, hogy helyben sütött pizza volt, mert ilyen szart egyik mirelit társaság sem merne kiengedni a piacra.)
Végülis… a pizza sokkal jobb volt, mint a tegnapi. Nej valami paradicsomos tésztát kért, ízlett neki. A gond a vízzel kezdődött. Ásványvíz árak: 0,25 liter 4€, 0,5 liter 6€, 1 liter 10€. Látszott, hogy a legjobb üzlet a literes, kettőnknek nem is sok.. de… 1 liter víz (kancsóban hozták ki, szóval egyáltalán nem biztos, hogy tényleg ásványvíz volt) 10 euró. Boltban ez három üveg iható bor. Boltban másfél liter ásványvíz 0,35€. Nem kicsit durva. És mindez az útleírások szerint egy olcsó kajálós környéken. (Igaz, nem azt írták, hogy olcsó vízivós környék.)

Innen St Lorenzo, mely gyk. a Mediciek privát temploma és egyben temetkezési helye is volt. Nem tudtunk bejutni. Egyszerűen túl bonyolult volt, feladtuk. A hívőknek fenntartott ajtón tudtunk bemenni, amíg ki nem zavartak. (Igen, valahogy megsejtették, hogy turisták vagyunk.) De nem is volt baj, nagyon gyorsan tudunk templomot szemrevételezni.

From Firenze 2014

Viszont elkaptunk egy kommunista antifasiszta tüntetést. Hát, errefelé aztán érdekes politikai viszonyok lehetnek.

From Firenze 2014
From Firenze 2014

Habár már írtam, hogy a St Lorenzo bazilikát abszolút nem diszítették semmivel, de azért más dolog volt ezt elolvasni a neten és megint más dolog volt személyesen is látni. Úgy értsd, hogy még vakolva sincs, csak a nyers, durván darabos kő.

Nekem speciel bejön, de én a vallással kapcsolatos dolgokban igencsak az egyszerű, lényegretörő megoldások híve vagyok.

From Firenze 2014

És akkor Firenze fő attrakciója, a Dóm tér. Hát, látszott is, hogy ez a fő attrakció: a várost megszálló turisták 90%-a itt nyüzsgött.
Istenbizony, harcoltunk. Kerestük az utat, hogyan juthatnánk be. Sem a kupola, sem a torony nem érdekelt, csak a dóm legbelül. Többször is körbejártuk, de nem találtuk a bejáratot. Nem akarom húzni az időt, végül a következőket nyomoztuk ki.
– Nincs olyan, hogy csak a dómba akarsz bejutni. kombinált jegy van, mindenhová érvényes, ellenben 10€.
– Első körben a templommal ne is foglalkozzál. A dóm előtti téren (Piazza St Giovanni) a 7-es szám alatt van egy ticket office. Ott tudsz jegyet venni (automatából is, meg kasszánál is) és ekkor már be tudsz jutni az elővásárlók kapuján. Más megoldás nincs.
Mi persze elvéreztünk, mire mindent kinyomoztunk, 17.30 lett, a dóm pedig szombaton bezárt 16.45-kor.

From Firenze 2014

Séta tovább. Árvaház a St Annunziata téren. Meglepően szép épület. A St Marco téren egyfelől belefutottunk egy másik antifasiszta tömegbe, másfelől… csak nem jött össze a templomlátogatás. Bementem, egyből látszott, hogy ez az im

És itt aludtam el, a mondat gépelése közben. A teraszon. Este 10 körül, elég kemény hidegben. Egyszerűen rábukott a fejem a netbookra.
A többit már vasárnap reggel írtam hozzá. (Nem, sajnos még csak nem is emlékszem, mi lett volna a félbehagyott szó.)

Szóval ott jártunk, hogy ez már templom-templom volt, azaz nem volt külön turista- és imádkozós bejárata. Ide csak imádkozósak jártak. Voltak is bent ketten, meg ahogy benéztem, pont jött velem szembe egy határozott, markos pap. Felmértem az erőviszonyokat: markosnak én is markos vagyok, de ő van hazai pályán, szóval inkább kijöttem.
– Nem turistának való tájék – vetettem oda Nejnek és mentünk tovább. Mögöttünk a túl határozott pappal, aki egész sokáig elkísért. Mellettünk pedig az antifasiszta fiatalok őrjöngtek, valami norvég hegyimetál zenei aláfestéssel.
– De mégis, milyen volt? – érdeklődött Nej, aki be sem tudott nézni.
– Semmi különös, átlagos templom – vetettem oda.
– Giotto képekkel – fűztem hozzá később.

Aztán még bolt, és persze megint elböktük. Ilyen az, amikor az emberben még benne vannak a négyfős reflexek, de már csak ketten vagyunk. Fel nem tudom fogni, mikor fogjuk megenni ezt a rengeteg olajbogyót, a tömérdek sajtot és meginni ezt a csomó chianti-t. (Ja, a boltban gran padano akció van. Nej sikoltva rakott be két, falazótégla méretű darabot. Én meg ráborultam erre a szénaborítású gomolyaszerűségre: az első nap vettem egy darabot, a második nap pedig kiszedegettem a sajtospultból az összeset. Senkit nem hagyunk el.) Napközben voltunk a Lindt óriási bonbonban is (ez az, amikor egy üzletben üveggömbökben kint van vagy ötvenféle aprócsoki, aztán magunknak lehet összeválogatni a zacskót) szóval a szombat esti vacsora monumentálisra sikerült. Nem is csoda, hogy kialvatlanul, jóllakottan lefejeltem éjjel a laptopot.

ps.
Volt némi kavarás a poszttal, elnézést. Nem kicsit vagyok hulla, aztán így éjjel, a munkapéldánynál a ‘save’ helyett a ‘publish’ gombra nyomtam, így a félkész verzió ment ki az rss-be.

© 2021 MiVanVelem

Theme by Anders NorénUp ↑