2014.03.16; vasárnap
Pitti
Reggelire a szokásos frizzante. Utána kaja. A végén vörösbor, szivar. Meg kávé, csak a rend kedvéért. Nem mintha sok esélye lett volna ezek után, hogy felrázzon.
Számolgattunk. Igen, korábban jobb lett volna, de jobb későn, mint soha. Szóval, túl sok vörösbort vettünk. Ez nálam Olaszországban, Spanyolországban, Franciaországban mondhatni tipikus. De most tényleg sok volt és Niccolo-t sem szívesen sértettük volna meg azzal, hogy bort hagyunk neki, amikor ő azzal várt és így úgy nézett volna ki, mintha nem fogadtuk volna el az ajándékot. Csapba borítani? Na ne. (Kettő így is csapban végezte: mint kiderült akciós borok voltak, még ezek voltak a legkevésbé finomak.) Tehát számoltunk: estére és reggelre még van egy-egy frizzante, afölött pedig 3 üveg bor. Úgy, hogy holnap reggel már megyünk. Úgy, hogy a mai reggelihez már elfogyott egy frizzante. Aztán Nej megtalálta a megoldást: az ásványvízünk sötétkék pillepalackos, és van is éppen egy üresen. Ebben nem látszik, hogy a benne lévő folyadék bor. Abban meg semmi feltűnő nincs, ha a turisták vizespalackkal vándorolnak. Így is lett.
Induláskor nyakamba akasztottam a Garmint, de már nem teljes meggyőződéssel. A Lumia 520-as ugyanis kezdi kiszorítani. Érdekes küzdelem. Az Android közben bénán figyel a nézőtérről. A Galaxy S2 egy egész éjszakai feltöltéssel sem bír ki egy napot, estére kakukk. Az 520-as estére veszít 20%-ot. Bekapcsolt gps-szel, rendszeresen nézegetve. Ja, az offline térkép ingyen van. Nokia Here a király. A Garmin tudásban nyilván veri, de a képernyője bélyeg méretű. Ha nagyobb területet kell átfésülni, a Lumia jobb. (A Wayteq iGO-t el se hoztuk, már Nápolyban leszerepelt.)
A séta adatai:
- Távolság: 9,69 kilométer.
- Térkép: Endomondo.
Via Roma. A Dóm tér és a Ponte Vecchio között tutira nagy turistafeszültségnek kell lennie, mert gyakorlatilag folyamatosan erős a turistaáram.
Kezdenek kimenni a divatból a magasba csúzlizott neonfényű genyók. Mostanában az utcai árusok valami neonszínű taknyot vagdosnak egy deszkához és figyelik, hogyan tér magához. Mármint a takony. Tele van ilyen árussal a város. Hatalmas karrier. Takonyhajigáló szakmunkás.
 |
| From Firenze 2014 |
A séta elején nem vacakoltunk sokat. A nevezetességeket régi ismerősként üdvözöltük, aztán igyekeztünk az Arnóhoz.
 |
| From Firenze 2014 |
Futó emberek a folyó partján. Egyiken hátizsák.
– Nézdd már, hogy lötyög az üres zsákjában a víz – mutattam Nejnek.
– Honnét tudod, hogy víz?
– Mert teljesen úgy dobálja magát a zsákban. Mi más lehetne? – ütköztem meg.
– Például bor – vágott szemével a saját zsákja felé.
– Hacsak úgy nem.
Most nem álltunk meg a Ponte Vecchio előtt, átmentünk rajta. Aztán az Arno mentén elsétáltunk a következő hídig: Santa Trinita.
 |
| From Firenze 2014 |
Itt egy kicsit leülepedtünk és kipróbáltuk, mennyire melegedett fel a bor. Tökéletes állapotban volt.
Nej morgott valamit. Nem értettem pontosan mit, de mintha valami olyasmi lett volna, hogy ilyenkor délelőtt nem pont a bort kívánja.
– Mégis, mi a bajod? Ettél már süteményt és ettél már fagyit is – világítottam rá.
– Ja, akkor azt a tegnapelőtti dorbézolást osszam be?
– Hát, amennyibe került, akár heti adag is lehetne.
A Pitti palota előtt még útbaejtettük a St Spirito bazilikát. Erről azt írták, hogy csendes, néptelen templom, melyet ugyanaz a pacák tervezett (Brunelleschi), aki a St Lorenzo bazilikát is és a Spirito sikerült jobban.
 |
| From Firenze 2014 |
Bemenni nem tudtunk, éppen mise volt… a csendes, néptelen környékről meg annyit, hogy zsibvásáros piac volt, közvetlenül a templom előtti téren. Szerencsére ezt is szeretjük. Még mindig vidáman, jókedvűen céloztuk be a Pitti palotát.
 |
| From Firenze 2014 |
Hogy mégis miért a Pitti? Ami tele van képekkel, múzeumokkal? Amikor azt mondtam, hogy direkte nem fogunk művelődni?
Megmagyarázom.
Amikor tervezgettem a napokat, szemembe ötlött, hogy van itt, az Arno déli oldalán egy kifejezetten nagy park, a Boboli kert, mellette meg a Bardini park. Utánaolvastam és egyre inkább kedvem lett hozzá. Két nap óvárosi csavargás, kőrengeteg után pont jó lesz egy híres olasz díszpark. Mennyi a belépő? Azt írta a Pitti palota hivatalos weblapja, hogy 7€, de van 11 euróért kombinált jegy is, mely a teljes palotára érvényes. Na jó, ennyiért benézünk a múzeumokba is. Mégis csak Firenze második legnagyobb művészeti látványossága, az Uffizi után.
A pénztár előtt százméteres sor. Hjaj. Na mindegy, ma gyk. az egész napot erre a környékre terveztük, ráérünk.
Tábla a falon. A külön Boboli jegy 10€. A másik meg 13. Ennyit a 7, illetve 11 eurós jegyekről. Már meg sem lepődtem.
Jegyvásárlás után haladtunk a bejárat felé. Figyelmeztető tábla.
– Nézdd már, tilos bort bevinni!
– Aha.
– Meg hátizsákot is.
– Oké. És hátizsákban bort?
– Nyugi, egyszerre csak egy dologért lőhetnek le.
– Van a Pitti palotában fémdetektor?
– Miért, van benne fém?
– Vas.
Simán bejutottunk. Képek. Rengeteg.
Herkules, a Mediciek kedvence, a mindenhol nála lévő bunkóval. Az ultimate megoldással.
– Időnként tök jó lenne Herkulesként élni. Probléma van? Nálam meg bunkó.
– Tartok tőle, hogy mögöttem nagyon sok hulla lenne – jegyezte meg Nej.
– Szerintem Herkules ezzel nem foglalkozott.
– De sokan ártatlanok lennének közülük.
– Herkules ezzel sem foglalkozott.
– Meg ugyanannyit kapnék a szemetekért, mint a normális emberekért.
– Herkules ezzel sem foglalkozott. Csak volt egy bunkója és használta. Herkules igazi ereje az egyszerűségében rejlett.
Bármilyen fura, de a tömérdek reneszánsz kép után nekem egy, a modern részlegen függő festmény tetszett a legjobban. A címe valami ilyesmi lehetett, hogy “Beszóltam a csajoknak, azok meg élvezik”.
Aztán innentől jöttek a negatív hullámok. Mit hullámok, szökőár. A modern képtárból kijőve mentünk volna tovább a ruhamúzeumba, de egy cerberus eltanácsolt. Hogy nem jó a jegyünk. Én még mindig abban a hitben voltam, hogy univerzális, kombinált jegyünk van, vissza is mentünk Nejjel vitatkozni. De mutogatták, hogy ide nem jó. Sőt. Ekkor derült ki, hogy sehová máshová sem. Sem a ruhamúzeumba, sem az ékszermúzeumba, sem a porcelánmúzeumba – de még a kertbe sem.
Ekkor néztük meg alaposabban a jegyünket. És tényleg: Palatinus galéria, Royal Apartment és a modern festmények kiállítása. Ennyi. Miaf? A weblapot még otthon letöltöttem a mobilomra, lecsekkoltam. Igen, írják, hogy van kombinált jegy (11€), de vannak különjegyek is: külön a kertbe (7€), illetve külön a képtárakba (8,5€). Ehhez képest a pénztárnál kombinált jegy már nem volt, viszont az ára miatt én a képtáras különjegyről gondoltam, hogy biztosan az a kombinált. Ugye, a másiknál látszott, hogy csak Boboli, akkor nyilván csak az első lehetett a kombinált.
(Idehaza a biztonság kedvéért leellenőriztem a hivatalos weblapon is, nem ez a florencewebguide oldal téved-e. Nos, itt van a Boboli jegy részletezése, erről nyílik egy link a kombinált jegyre, ott is vannak szépen a fenti árak.)
Azaz megint átvágtak.
Vissza kellett volna mennünk, ismét beállni a marha hosszú sorba és megvennünk a 10 eurós jegyet is, ha ki akartunk volna menni a kertbe is. Ami azt jelenti, hogy a full jegy összesen 23€. Csak viszonyításképpen, az Uffizi egy kicsit nagyobb, kicsit híresebb gyűjtemény és oda csak 6,5€ a beugró. A trükkös szivatással (hivatalos weblap kontra valóság) viszont sikeresen összehozták, hogy pont azt a parkot nem tudtuk megnézni, melyet eredetileg akartunk. Ugye, a tervezéskor erre mondtam, hogy egye fene, legfeljebb művelődünk is, ha már ráadásnak ott vannak a képek is. (Nem vagyok képtármániás, egyszerűen 25-30 kép után telítődök és a többi mintha ott sem lenne.) Itt meg 500 képről beszélünk, csak a Palatinus képtárban és akkor még ott vannak egy másik szárnyban a modernek.
Gondolhatod, még egyszer már nem álltam be jegyet venni. Ha azt mondom, hogy robbanásveszélyes állapotban jöttem ki, akkor még nem mondtam semmit. Legszívesebben az összes kínai vázát és antik mellszobrot felrúgtam volna kifelé menet. Ahogy mondani szokták, ez volt az utolsó csepp. Lenyeltem azt, hogy a csomagmegőrző 14€. Lenyeltem, hogy az utcai sátorban 30 deka olajbogyó 8€. Beletörődtem, hogy a pékségből utcán vett négy apró sütemény 7€. Beletörődtem, hogy két adag fagylalt 16€. De amikor azt mondtam, hogy beletörődtem, akkor azt úgy gondoltam, hogy a feszültség nőttön nőtt bennem. Aztán a Pitti palotában kiverték a biztosítékot. Mert egészen más az, hogy Giovanni a sátorban, vagy Luigi a kisboltjában emberesen átver, de a palotában ugyanezt hivatalosan csinálták. Én innentől betettem Firenzét a “Turisták által sújtott övezet” kategóriába, mely egyben jelenti a “Városok, ahová soha többet nem megyek, mert lépten-nyomon megvágnak, lehúznak, átvernek” kategóriát is. Eddig Prága volt ebben a csoportban, most ment mellé Firenze is.
Aztán a palota előtt, füstölögve, köveket rugdosva megindultam, nem foglalkozva a körülöttem lévő emberekkel. Ha elléptek előlem, akkor megúszták, hogy felboruljanak. Nej sokára ért utól, azonnal látta, hogy baj van.
– Igyunk bort! – javasolta.
– Itt? Hol?
– Hát, leülünk valahová…
Ekkor már a Ponte Vecchio – Dóm tér közötti szakaszon voltunk. Igen, a nagy turistafluxusú vonalban. A nyüzsgő tömegben megállni nem lehetett, nemhogy leülni.
– Itt? Hol?
– Izé…
De azért higgadtam valamelyest. Rágyújtottam, a Dóm mellett félreálltunk, meghúztuk a pillepalackot.
Közben nézegettem az irgalmatlan tömeget. Nézegettem és belegondoltam, milyen lehet itt élni. És egy kicsit meg is sajnáltam a várost. Lehet, hogy a turisták szemérmetlen lenyúlása a helyiek bosszúja azért, mert a turisták elvették tőlük a városukat? Néztem: bejött egy busz, megállt a nevezetesség előtt, kicsődült 50-60 japán, fényképeztek néhány ezer képet, visszaszálltak, mentek tovább. Miért? Ebben mi a jó? És kinek? És ilyen csordákból töméntelen volt, mindenhol.
– Figyelj, most, hogy így jártunk, pont meg tudnánk nézni a Dómot! – dobta fel Nej, és igaza volt. Hiszen tegnap nem sikerült és akkor abban maradtunk, hogy nem fogunk végigrohanni a Pitti palotán, csak azért, hogy még délután négyig elérjük a Dómot.
Már tudtam, hol lehet jegyet venni, a pénztárig be sem mentünk, előtte automatából, bankkártyával is megoldottuk a kérdést.
Aztán a katedrális. Ahol nem kértek semmilyen jegyet.
– Basszus, ez ingyenes volt – húztam el a számat. Én. A Nagy Kombinátor.
Odabent.
– Nézdd már, itt le lehet ülni! – mutattam rá a távoli padokra, miközben sodródtunk a tömeggel.
– Végre.
– Akkor megisszuk a bort.
– Na ne…
– Miért? Nem itt szokták mondani, hogy én testem, én vérem?
Körbejártuk a bazilikát, megnéztük, magunkévá tettük. Aztán leültünk.
– Akkor ideadod a pillepalackot?
– Tényleg komolyan gondoltad? – ütközött meg Nej.
– Persze. Ne parázz, a pap is itt szokott inni.
És ott a hűvösben, immár teljesen lehiggadva, békésen elkortyolgattuk a bor maradékát az indigókék vizespalackból.
Utána átsétáltunk a kupola bejáratához, ahol tegnap hosszú sorok álltak. Ma senki.
– Hoppá, mintha az lett volna tegnap kiírva, hogy a kupola vasárnap zárva.
– Akkor most mi van?
– Visszamegyünk a pénztárhoz és megnézzük, hogy mire jó még ez a jegy.
Visszamentünk. A pénztár zárva volt. Szerencsére volt előtte egy tábla, onnan le tudtuk olvasni, hogy jók vagyunk még a harangtoronyba, meg a dóm múzeumba. Oké. Harangtorony. Ez végre nyitva volt, felmentünk, jó volt.
 |
| From Firenze 2014 |
Jó izgalmas. Szűk lépcsők, tömeg le és föl. Pont a legszűkebb részen fogtam ki egy japán csoportot. Az első negyven embert falratapadva elengedtem, de aztán bepöccentem és a maradék tízen már átgázoltam.
 |
| From Firenze 2014 |
 |
| From Firenze 2014 |
 |
| From Firenze 2014 |
Fent végülis megkaptuk azt az élményt, amit mai zárásnak terveztem. (Eredetileg a Boboli kertből felsétáltunk volna a dombtetőn lévő Michelangelo térre, ahonnan szépen be lehet látni a várost, végignézve, merre jártunk az utóbbi két nap. Mivel a Boboli elmaradt, így elmaradt a tér is.) Lefelé hasonló zsúfoltság, természetesen felfelé is japán csoport. Végül rájöttem a helyes technikára: az a jó a japánokban, hogy átférnek a hónunk alatt. Ha akarnak. Ha rá vannak kényszerítve.
Odalent még elmentünk a múzeumba, naná, vasárnap zárva. Szóval összességében elköltöttünk 10€-t egy kombinált jegyre, amelyből sajnálatosan csak a harangtorony volt elérhető. Elméletileg persze ott lett volna a holnapi nap is, hiszen a kombinált jegy 24 óráig érvényes, de nekünk délben már Pisában kell lennünk.
Ekkor már nem is dühöngtem, csak legyintettem. Bementünk még a Lindt boltba megvenni az ajándékcsokikat, aztán hazafelé még friss bagett egy másik boltból. (Ez az egy, amiben nem csalódtunk: egyszerűen mindent boltban kell venni, mert ott még nem vágnak át. Persze nem az apró lyukakban berendezett boltokról beszélek, hanem a nagyobb kaliberűekről.)
 |
| From Firenze 2014 |
Aztán otthon bontottunk egy újabb frizzantét és vacsoráztunk egy óriásit. Utána kiültünk a teraszra, beszélgettünk, egy kis szivar… és a megoldandó házifeladat: még volt majdnem két üveg bor. Este nyolcra végeztünk, és olyat tettem, amit már nagyon régen: fél kilenckor már ágyban voltam, jó úton az elalváshoz. Autósztrádán.
2014.03.17; hétfő
És akkor haza
Reggel hatkor ébresztő. Nem akartunk úgy járni a buszon, mint idefelé, amikor azért nem tudtunk elmenni a kiszemelt busszal, mert már nem volt rajta hely. Firenzében még benéztünk a külvárosi piacra, ajándék olajbogyóért. Épp akkor nyitott a piac, a kinti részen nem is volt ott az olajbogyós bácsi, a benti árusnál meg nem volt oliva verde. Copás. Vettünk valami másfajtát, de nem örültünk. Viszont ebben a boltban volt vákuumozó gép, legalább jól le tudta zárni a zacskót. Utána egy szerencsés vásárlás, valami reggeliző étterem pultján kiszúrtam azt a háromfajta szivart, melyekért Pisában rengeteget kellett volna sétálnom, naná, vettem mindegyikből, így hirtelen időmilliomosok lettünk. Még durvább, hogy a vasútállomáson éppen elértük a korábbi buszt, volt is rajta hely, így 10.30-kor (amikor az eredeti buszunk indult volna) már Pisában vigyorogtunk. Nem mintha olyan sokat tudtunk volna kezdeni az időnkkel, még egyszer már nem volt kedvem 14 eurót fizetni a csomagmegőrzésért, a táskákkal meg nem kellemes a séta az óvárosig.
 |
| From Firenze 2014 |
Reggeli pakolás. Szivarok számlálása.
– Mi van, csak nem kevés? Fel akarod tornázni százra? – piszkálódott Nej.
– Milyen százra? – értetlenkedtem – Ketten vagyunk.
(EU-n belül 100/fő a limit.)
A repülőtér külső várójában a földszinten minden szék foglalt volt. Nézelődtünk.
– Nézdd csak, emelet. Azt írja a tábla, hogy van relax area, restaurant. Meg fodrász. Meg kápolna.
– Micsoda?
– Kápolna. Alternatív megoldás. Van, ahol a repülőgép biztonságára költenek. És van, ahol az üdvösségre.
 |
| From Firenze 2014 |
A repülőgépen volt némi mosolyszünet. A Ryanair-nél helyjegyek vannak. Viszont az én székemen már valami ült. Egy pizzadarab. Az ülés meg paradicsomszószos volt. Túl sok időm nem volt – a mögöttem lévők is szerettek volna leülni – papírzsepivel letörölgettem, ültem volna le, amikor észrevettem, hogy a szíj csatja is tocsog a szószban. Na, ezt már nem tudtam letörölgetni. Ott volt mellettem a steward fiú, megkérdeztem tőle, hogy ez a pizza vajon a cég ajándéka-e, és ha nem, akkor tudna-e szerezni valami takarítószert, hogy lepucoljam? Zavartan mentegetőzött, megígért mindent, de nyilván nem tudott csinálni semmit, mögöttem tömött sorban álltak a népek, meg sem lehetett mozdulni. Végül ügyesen oldotta meg a helyzetet, a közelben volt a vészkijárat, átültetett abba a sorba. Így legalább a lábam sem gémberedett el hazáig.
Sima út, buszozgatás, otthon az ajándékok kiosztása. Amikor elmeséltük, hogy pillepalackból toltuk tegnap a bort egész nap a városban, mindkét gyereknek felcsillant a szeme: szép dolog, hogy az ősök lélekben nem öregszenek. Inkább meg sem kérdeztem, mire gondoltak.
Tudom, lehet, hogy már kóros, de mindenképpen jól látszik, mennyit vesztett a szememben Firenze a méltóságából. Idehaza az első dolgom az volt, hogy megnéztem, tényleg fél kiló-e a piacon vett olajbogyó. Hiszen a pacák ki is szedhetett belőle, miközben elvitte hátra vákuumoztatni.
Linkek:
Recent Comments