Month: February 2014

Maidan

Amikor kijöttünk a bevásárlóközpontból és a lépcső tetejéről megláttam az átjárót az oszlop alatt, rögtön előbújt belőlem a zsebtarantínó. Elképzeltem, ahogy lesétálok a kamerával (a filmben itt Muszorgszkij fog szólni), átsétálok a boltívek alatt, a zene folyamatosan elhalkul, a túloldalon pedig már a helyi attrakció szól: valami gyerekkórus énekelt egy dalt a csirkéjükről.
Így is lett. Megvolt a lépcső, megvolt az átjáró, megvolt túloldalon a kóotyka, megvolt a kipirult arcú, vidám nézősereg is. Sőt, kaptam extrákat: a túloldalon egy vidám beöltözött koalamaci és egy begerjedt barnamedve megkergették a lányomat. A nap sütött, a modern, európai stílusú városban ötven méterenként különböző kórusok énekeltek, jókedv volt az oszlop körül.

Ez pedig tegnapi kép.

From MiVanVelem

A kettő között nem telt el egy év.
Ennyire törékeny a világ körülöttünk.
 

Mersz

Habár itthon dolgoztam, de sok a munka, korán terveztem kelni. Na, ez a legrosszabb a homeworking-ben. Hiszen olyan könnyű lenne továbbhúzkodni az órát félórákkal. A kutya sem látja. Aztán majd éjjel megpörgetem a melót. Még nappal is jó érv, nemhogy kora reggel, a puha ágyban. Aztán összerántottam magamat és felültem. Ekkor kezdte el kaparni az ajtót a macska. Ez a kegyelemdöfés. Ha ugyanis folytatom a reggeli rutint, akkor ki kell mennem a szobából – a macska pedig tudomásul veszi, hogy az ajtókaparós jelzés működik, azaz bátran lehet máskor is. Ilyenkor dafke nincs más lehetőség, mint visszafeküdni egy félórára. Sóhaj. Visszadőltem. Aztán szememre hánytam. Nem lehetek ilyen puhány. Felkeltem. Az ajtó előtt felrúgtam a macskát és miközben a levegőben repült, lespriccoltam az előre odakészített flakkonból. Talán hatnak rá az észérvek.

Elindult a reggel.

Később jött az újabb fekvőrendőr. Futás. Semmi kedvem sem volt. A munka is sok, az idő mocskosul szürke, csöpög az eső, tré az egész. Megy a fene. Aztán átöltözéskor hirtelen erőt vettem magamon és a civil ruha helyett a futócuccot kaptam fel. Ma kemény leszek. A mobiltelefon még megpróbált keresztbetenni, a GPS negyedóra alatt sem talált jelet, de egy kemény restart átlökte a holtponton. Oké. Ma csak két kör. Mostanában az is csak nyögvenyelősen megy. (Ősszel három köröket futottam, de aztán valami eltört bennem. A bordám. Na jó, csak zúzódott, de az is ugyanolyan szar. Két hónap kihagyás után meg már a két kör is kihívás.) Így is történt. A második kör felénél teljes holtpont. Még a cipőm is fájt, az oxigén meg kihalt az erdőből. Kemény vagyok? Naná. De milyen jó lenne megállni. Meg egyébként is, lecsúszott a sapkám, meg kellene igazítani. Nem. Viszont pisilni is kellene. Lehetőleg nem futva. Nem. Ha gyorsabban futok, hamarabb érek haza, majd otthon. Illetve mégsem. Ha gyorsabban futok, akkor utolérem a kutyasétáltatós nőt, ebben az állapotban meg könnyű prédája lennék annak a dögnek. Mármint a kutyának. Akkor gyerünk tovább. Nemcsak a fülemen, de a pórusaimon is szívtam be a levegőt… de kibírtam a végéig. Keményen. Hiszen ahogy Pirsig kolléga is mondta, ez csak mersz kérdése.
Csak sajnos azt is mondta, hogy a mersz fogyóeszköz. Ha fel vagy belőle tankolva, akkor tolhatod keményen. Amíg tart. Én pedig ma reggel odacsaptam rendesen a készletnek. És még csak most jön a munka.

Gyurcsány

A sziklák közt kanyargó hegyipatak az egyik mélyedésben egy természetes strandot alakított ki. Sokat meséltek már róla, így amikor arrafelé jártam, kipróbáltam.
Tűzőtt a nap, amikor felsétáltam, de a strand körül a fák enyhítették a hőséget, a víz pedig… ránézésre is kellemesen hűvös volt. Lubickoltam egy kicsit, majd kifeküdtem egy sziklára napozni. Kis híján elbóbiskoltam, amikor ordibálás riasztott fel. Nem messze tőlem, egy másik sziklán egy köpcös, kopasz férfi vesztette el az önuralmát.
– Valaki már megint fingott! – ordította – Akárhányszor itt vagyok, valaki mindig fingik! Sunyin, alattomosan, hogy ne tudjuk, ki mérgezi a levegőt, de állandóan idetolja a bűzét az orrunk alá!
A másik oldalamra fordultam, próbáltam visszaaludni, de nem sikerült. A kopasz folyamatosan hőbörgött.
Végül elegem lett. Gondoltam, hazamegyek. Felálltam, nyújtóztam egyet kéjesen, és… az alvásból még nem teljesen felébredve, elfingtam magam. A víz körül minden elhallgatott, még az erdei madaraik is, még a fák is abbahagyták a susogást. A kövér pacák nagyon mondani akart valamit, de szemmel láthatóan nem találta a szavakat, csak a szeme gúvadt, a feje vörösödött. Ahogy körbenéztem, negyven szempár meredt rám vádlón.
Nem tudtam mit mondani nekik. Mondhattam volna, hogy emberek, nem volt szándékos, még nem voltam a magam ura, meg egyébként is, most járok itt először, semmiképpen nem lehetek én a notórius kellemetlen alak. Nem mondhattam, mert a kövér már feltüzelte az embereket, senki nem hitt volna nekem, ráadásul milyen frappáns megoldás, itt van egy bűnös, vigye el a balhét, mi vagyunk a jók és innentől minden rendben lesz.
Kihúztam magamat, a fejemet felszegtem. Körbenéztem a nyomorultakon.
– Igen? Akkor tudjátok meg, hogy még horkolok is! – vágtam oda dacosan, majd a méltóságom maradékával elvonultam a strandról.

Csak azt nem értem, hogy ezek után mi a francért járok oda minden évben fürödni.