Így repültünk

Amikor jöttünk haza Pisából, a repülőgépen – ahogy illik – airplane módba tettem a mobiltelefonjaimat. Utána elgondolkodtam, hogy ilyenkor van-e GPS? Próbáljuk ki. Mielőtt beraktam volna a táskába, elindítottam az Endomondo klienst. Itthon megnéztem és szépen rögzítette is az utat. Igaz, kihozott rá 40000 kcal fogyást (közel 1000 kilométer távolság négy óra alatt, szép sprint), de nekem csak a track kellett belőle, utána töröltem. (Négy óra, mert bár az út csak másfél volt, de már a repülőtéren bekapcsoltam.)

Innen már csak egy mozdulat volt átrakni a wikiloc-ra. Itt van, lehet nézegetni, hogyan repül a Ryanair Pisa és Budapest között.

Ez jó. Innentől használni fogom.

Tájékozódási pont lettünk

Nemrég vicceltem vele, hogy a cserszömörcéink hamarosan idegenforgalmi látványosságok lesznek.
Jelentem, megtörtént.

Van valami tájékozódási verseny az erdőben.

Először csak az tűnt fel, hogy két turista megállt és nézegették a hirtelen zavarbajövő cserjét. (Egy kicsit bordóbb is lett.)
– Látod, ilyenkor elönti egy kis melegség a szívemet – szóltam oda Nejnek – Amikor emberek erre járnak és örülnek valami szépnek.

Aztán egyre többen jöttek és mindenki körbeszaglászta a cserszömörcét. Akkor lett gyanús, amikor feltűnt, hogy papír van náluk, és vadul jegyzetelnek valamiket a bokor mellett.

From MiVanVelem
From MiVanVelem

Amikor éppen nem volt ott senki, megnéztem, van-e valami speciális jel a környéken. Nem volt. Ezek szerint a versenyzők papírján valami olyasmi szerepelhet, hogy “menjetek végig a Flór utcán és a vége felé találtok egy gyönyörű, bordó növényt, számoljátok meg a bugáit és írjátok fel a lapra”.

Éppen négy hapsi álldogállt és számolta a bugákat, amikor kettő másik elfutott mellettük.
– Tájfutók – szólalt meg az egyik, de valami mélységes utálattal a hangjában.

Közben kihallgattam az egyik csoportot.
– 21-es ellenőrző pont – mondta egy nő.
– Van nálatok centi? – kérdezte egy hapsi.
– Minek? Majd megsaccoljuk – jött a válasz.

Ah, az én bokrom. Az én kicsi bokrom. Még emlékszem, amikor csak gyökérként ápolgattam, majd elültettem. Emlékszem az első bimbóira, bugáira. Mintha ma lett volna. Most meg milyen híres növény lett belőle. Én kicsi bokrom.

Epical Hacking

Már korábban sem volt túl jó véleményem az EC-Council cégről. Egy Ethical Hacking tanfolyamot végigültem, és nem tetszett. Az egészről ordított, hogy nem a szakmát tanítják, hanem azt próbálják beleverni az emberekbe, hogyan menjenek majd át az ECC vizsgán. (Tipikus szituáció: az előadó beszél egy utility használatáról, majd megjegyzi, hogy ezt a paramétert jegyezzük meg jól, mert a közeljövőben szükségünk lesz rá. Aha.) Többszáz tool, mindegyik több verzióval is lemaradva a neten fellelhető változatoktól, gyorsan végigrohanva az egészen, említést sem téve arról, mi alapján is működnek az egyes programok. (Mondjuk, az is hülye, aki azt hiszi, hogy öt nap alatt meg lehet tanulni ezt a szakmát. Ember, az ellenfelek hároméves koruktól kezdve élesben treníroznak.)
Szóval papírgyár, rohadt sok pénzért.

Ezek után jót vigyorogtam az alábbi híren. Simán be lehetne venni a lexikonba, az Epic Fail címszó alá.

ps.
A félreértések elkerülése végett jelzem, hogy ez az írás nem Marciékről szól. Én még olyan tanfolyamon ücsörögtem, melyet eredeti, külföldi oktató tartott.

Birkavesével földrengést

Korai kelés. Reggeli, kávé, terasz. Napisajtó átfutása. Sürgős banki utalások. A napi munka megtervezése, előkészítése.
Tíz órakor a szokásos háromnegyedórás testmozgás, ma éppen bringa.
Ahogy hazaértem, egyből csörgött a telefon. Kolléga1 elmondta, hogy az ügyfélnél kurva nagy gáz van. Megbeszéltük, tettem valami javaslatot. Közben már keresett Kolléga2, hogy az ügyfélnél kurva nagy gáz van. Visszahívtam, megbeszéltük. Közben keresett Kolléga3, hogy az ügyfélnél kurva nagy gáz van, szeretne egy konferenciabeszélgetést összehozni, Kolléga4 bekapcsolásával. Ez utóbbi nem sikerült, de alaposan megbeszéltük az esetet. Közben keresett Kolléga4, hogy az ügyfélnél kurva nagy gáz van. Vsszahívtam, éppen Kolléga3-mal beszélgetett, szóval mégiscsak összejött a konferencia. Immár hármasban beszéltük meg a helyzetet. Abban maradtunk, hogy írok egy összefoglalót. Közben keresett Kolléga5, hogy az ügyfélnél kurva nagy gáz van. Visszahívtam. Közölte, hogy már értesítette Kolléga6-ot, engem csak azért keresett, hogy megkérdezze, szükségem lesz-e rá. Lemondtam.
Huh.
Leültem a teraszon. Első pillantás a telefonra. Nincs wifi. A másik telefonon sem. Access Point1 (AP1). Nincs értelmezhető jel. AP2. Ott sincs. Sem a telcsiken, sem a tableten, sem a laptopon. AP3. Na, az működött, csakhogy az a guest wifi a dmz-ben, onnan nem igazán tudok dolgozni a belső hálón. AP1, AP2 restart, de nem történt változás. Fura. Elképzelhető, hogy két AP egyszerre romlik el, úgy, hogy mindkettőn elfogy a jelerősség? Nézzük a vezetékes hálózatot. Az sem működik: internet nincs, de a belső routert sem érem el IP-n. MAC címen viszont igen.
Mivel a dmz-ből van net, elég sanszos, hogy a belső router makkant meg. Viszont MAC alapján be tudok lépni, a router jelzi, hogy abszolút jól működik, a log tiszta. Fel a padlásra, router kikapcs/bekapcs. Változás történt, most már MAC alapján sem értem le lentről. Azannya. Padlásra vissza, a routeren az összes led sötét. Újabb kikapcs/bekapcs, de most vártam vagy tíz percet. (Közben a poloskákat csapkodtam, volt vagy negyven az ablak körül.) Ledek égtek. Lementem, MAC alapján már láttam a routert, IP alapján nem. Megpingettem a szerveremet, de az sem válaszolt. Restartoltam az összes switch-et, de nem segített. Azaz szétesett a teljes belső hálózat, az AP-kból pedig egyszerre fogyott el a szufla. Mi a franc történhetett, amíg bringáztam?
Nézzük a szervert. És igen, az első nyom. Egy brutális kékhalál fogadott a lokális monitoron. Restart, aztán szépen lassan magához tért a hálózat. Megjavultak az AP-k, lett net a laptopomon, elértem a routert is IP-ről. Foglalkozhattam végre az ügyféllel és a kurva nagy problémájával.

De mi volt ez?

DHCP.

Teljesen kiment a fejemből, hogy a fő AP-ról áttettem valamikor a szerverre. Balszerencsémre a laptopon éppen az alatt az idő alatt járt le a bérlet, amíg sportoltam. Amikor visszakapcsoltam, akkor kellett volna neki egy IP konfiguráció, DHCP híján meg adott magának egy APIPÁ-t. Na, abból a hálózatból nyilván nem láttam sem a routert, sem magát a belső hálózatot.
Viszont az AP-k viselkedése teljesen rejtélyes maradt. Addig oké, hogy ők is keresték a DHCP szervert, majd annak hiányában nem tudtak a mobil eszközöknek IP címet adni – de ez miért úgy jelent meg, hogy nincs jelerősség? Az ikonokon sem látszódott az a fehér ív, de pár perc küzdés után az eszközök is azt mondták, hogy – AP-tól függően – vagy túl gyenge, vagy egyáltalán nincs jel.

Bámulatos, hol tart már a tudomány.

A jó, a rossz és a dühös

Van ez a felettébb bosszantó jelenség, a papíralapú szpemelés. Hogy folyamatosan teletömik minden szutyokkal a postaládát. Hiába van az alján külön rekesz ennek a szemétnek, ez a gusztustalan mocsok, mely Postának nevezi magát, fenntartja a jogot, hogy a postaládába is bedobálja a szemetet. (Elméletileg ha írok egy nyilatkozatot, hogy megtiltom, majd ezt mindenkivel aláiratom a házban, majd le is adom a Postán, akkor kihagynak.) És akkor ott van még az a csomó szerencsétlen papírkihordó, akik arra is képtelenek, hogy értelmezzék a feliratot, miszerint Nem Kérünk Szórólapot. (Az egyikre éppen rászóltam, hogy ne dobja már be, erre neki állt feljebb, hogy neki ez a munkája és ne akadályozzam a munkája elvégzésében. Aztán csodálkozott, hogy leordítottam a fejéről a sapkát.)
De hiába, ez valakiknek biznisz, a pazarlás, a népek bosszantása meg senkit nem érdekel.

Illetve, lehet, hogy mégis. A gonosz emberiségnek úgy látszik van egy jobbik énje is. Pár hete kaptunk szelektív kukákat. Gondolom, sokan mások is, szvsz ez volt talán az első értelmes EU támogatáson alapuló projekt a környezetemben.

Szóval most szépen odateszem a papíros szelektív kukát a postaláda mellé, aztán rövid úton hajigálok át mindent, ami nem hivatalos levél, azaz csekk. Így a papírszemét egyből cirkulál is, elviszik, összetörik, újradolgozzák és megint nyomtatnak rá valami hülyeséget, megint bedobja egy hajléktalan, én pedig megint kidobom a szelektív kukába. Pörög az élet, cirkulál a szar.

Problémamegoldós nap

Winston Wolfe vagyok. Problémákat oldok meg.

Az úgy kezdődött, hogy Nej túl közel ment el a teraszlámpa mellett, emiatt a búrából kitört egy darab. De olyan szerencsétlenül, hogy a gömb aljában lévő peremből is tört ki rész, így a búra már nem maradt meg az oszlop tetején. Ez nem csak azért baj, mert innentől nem világít a lámpa, hanem azért is, mert rettenetesen snassz, ahogy beázás ellen rá van húzva a csonkra egy centrumos szatyor.
Szombaton felkerekedtünk lámpabúrát venni. Égen-földön nem volt.
Internet. Itt találtam egy webboltot, elméletileg volt megfelelő méretű búra, csak éppen azt nem adták meg sehol, hogy mekkora a gömb alján lévő perem átmérője. Így meg nem szeretek rendelni. Kijön a futár (fizikai bolt nincs, nem lehet előtte megnézni a cuccot), ideadja a két dobozt, felmarkolja a zsét, aztán szevasz. Még kipróbálni sem tudom, mert ezerrel szakad az eső. Utána meg futhatok a tíz rongy után, ha nem jó.

Majdnem így is történt. Kijött a futár, átadta a búrákat, elvette a pénzt. Szerencsére éppen nem esett, megkértem, várja már meg, amíg felpróbálom. Nylonszatyor le, búra… hát, nem. Vagy öt centivel szélesebb volt a búra pereme, mint az oszlopé, ahová be kellett volna fogatni. Mondtam is a futárnak, hogy izé, baj van. Bejött, nézegette, aztán nekiálltunk befaragni. A lényeg, hogy valamikor a nyolcvanas években volt egy csomó GMK, akik ilyen vasoszlopokat öntöttek, aztán mindegyik tönkrement és ma már képtelenség ilyen méretű üvegbúrákat kapni. Marad az, hogy az egész oszlopot kell cserélni, vagy hákolni: a műanyag búrákhoz van egy kicsi műanyag illesztőmodul, ezt kell valahogy rávarázsolni a meglévő fém oszlopra. Mázli volt, hogy a hapi nem csak futár volt, hanem szerelő is, aki már egy csomó hasonló esettel találkozott, odaállt és mondta, mit csináljak, időnként megfogott ezt-azt. Az is mázli volt, hogy az oszlop felsö tízcentis részét olyan könnyedén le tudtuk szedni, mintha ma rakták volna fel és egy csepp vizet sem látott volna a csavar. Az illesztéssel már nem volt ilyen mákunk, a fém öntvény belsejéből körbe le kellett reszelni olyan 1 millimétert, de látszott, hogy jó lesz, így érzékeny búcsút vettem a hapsitól és folytattam a barkácsolást. Háát, az az 1 milliméter körbereszelése nem volt akármilyen szívás, különösen, mert csak egy darab háromszögletű reszelőm volt, azzal meg eléggé kihívásos a kör reszelése, de összejött. Illesztőmodul fel, égő be, búra fel, villany be, lámpa világít. Győztünk.
Csakhogy.
A régi búra átlátszó üveg volt. Amit rendeltem, az meg aranyszínű műanyag. Ráadásul a mellette lévő lámpán szintén átlátszó üveg van, és a leszedett közdarab miatt az egyik lámpa immár 10 centivel alacsonyabb is. Búrából kettőt rendeltem (legyen egy tartalékban is), de most átgondoltam a dolgot. Most vannak elől a szerszámok, most van bennem a lendület, inkább le kellene cserélni a másik búrát is és az üveget elrakni tartalékba.
Belevágtam. Pedig ekkor már csak 40 perc volt hátra sötétedésig. Gondoltam, sitty-sutty összedobom. Aha. A felső darabot tartó három hernyócsavarból kettő a nevéhez méltóan viselkedett. Beálltak, mint a gerely. (Ne kérdezd, hogyan áll be egy hernyó gerelyként. Ha nem tudod elképzelni, az a te bajod.) Először az imbiszkulcsot koptatták le kerekre, majd amikor elővettem egy erősebbet, akkor a belső sarkok koptak el a csavarban. Pedig tocsogott az egész wd40-ben. Oké, megfúrom. Van egy ősöreg vezetékes fúróm, kihoztam.

Ennek a fúrónak pontosan tudom az életkorát. Amikor Barna született, nekiálltam összedobni a gyerekszobába egy faházat. Akkor még egy szintén ősöreg orosz fúróm volt, szegény annyira megbízhatatlanul működött, hogy a sokadik szopatása után dühből földhöz vágtam. Orosz fúróhoz méltatlanul egyből darabokra esett, igaz, nem kíméltem. Valószínűleg megtaposni és megrugdosni sem kellett volna. Aztán bepattantam a kocsiba és Ajkán megvettem a legolcsóbb ütvefúrót. Azóta, azaz 21 éve kitartóan fúr a kicsike.

A csavar kifúrása végül azon bukott meg, hogy az utolsó éles fúróhegyem is kicsorbult. A végére maradt az ultimate megoldás, kihoztam egy nagyobbacska kalapácsot meg egy pajszert, majd lefeszegettem azt a dögöt. Kikötöttem a régi foglalatot… aztán ott maradtam. A madzag ugyanis csak öt centivel lógott ki az oszlopból, a közelemben pedig nem volt semmi, amivel rögzíthettem volna. Az előzőnél a hapi megfogta, míg ráraktam az illesztő modult… de most sehol senki. Még a telefonom is két méterre volt, hogy lehívjam Barnát az emeletről. Ha a madzag becsúszik, akkor minőségileg is megváltozik a szerelés, mondhatni, egy nagyságrendet ugrik a szopásfaktor. Végül lábbal magamhoz csalogattam egy csípőfogót (ne tudd meg, mennyit kellett balettozni hozzá), erre valahogy ráhurkoltam a két vezetéket (kicsit imádkoztam, hogy ne legyen bennük áram), aztán felszaladtam a gyerekért. Nyertem, a rögtönzött kötés kitartott. Innentől csak a szokásos reszelés maradt hátra, de ekkor már benne volt a mozdulat a kezemben.

Voilá.

From MiVanVelem

A másik probléma szerencsére szellemi jellegű volt. Mint írtam, sátrat teszteltünk, mivel hamarosan majd kell. Repülővel megyünk, a célországot pedig sátorral járjuk be. A biztonság kedvéért egy utazós fórumban rákérdeztem, fel lehet-e vinni a sátrat kézipoggyászként a gépre? Egy abszolút illetékes személytől azt a meglepő választ kaptam, hogy lehet, de a cöveket nem. Azt elveszik.
Hát, ez kínos. Elsőre azt a tippet kaptam, hogy adjam fel kézipoggyászként. Ez csak ötezer forinttal volt drágább, mint maga a sátor. Mondták azt is, hogy adjam fel csomagként, de ez elég macerás lett volna. (Naponta más kempingben alszunk, azaz egyből ott kellett volna lennie az első kempingben és még visszafelé is fel kellett volna adni valahol, úgy, hogy az utolsó napunk így is elég feszített.) Aztán jött a szerencsés megoldás: átolvastam alaposan az első kemping leírását és rátaláltam egy fontos infóra: a kempingen belül van túrabolt is. Azaz tudok kint venni cöveket, sőt, gázpalackot is. Írtam is a pacáknak, megkérdeztem, hogy van-e cövekjük, esetleg lehet-e cöveket bérelni (hazafelé ne kelljen már kikukáznom a vacsi újakat), aztán ha azt válaszolja, hogy nem, akkor legfeljebb veszek kint valahol 200-as szögeket. Horvátországban már bevált a módszer.

A Terminátor Orgona újra száguld

Ömlesztve a húsvéti hétvégéről.

A húsvét hétfőt idén áttettük vasárnapra, mivel lányom hétfőn dolgozott. Nagy reggeli (a nők már napok óta dolgoztak rajta), habzóbor, sonkahegyek, krémek, minden ami szem-szájnak ingere. Balszerencsémre a sonka olyan refluxrohamot indított be, hogy még ma sem merek előrehajolni. Meg túlságosan messze menni a vécétől. Ja, és a fröccsöt is elfelejthettem, amit különösen kertészkedés közben bántam. Naná, miért pont ezt a hétvégét hagytam volna ki? A macskamentákat átültettem a két méter magas betonkávába. (Eredetileg is oda terveztem, de akkor még féltem attól, hogy a macskák beszpídezve leszédülnek róla.) A rózsasort kiegészítettem (plusz három futó, plusz három levendula), és kapott levendulát a kerti út is, meg a garázsbeálló is. A végén még jött egy gigászi fűnyírás, és gyönyörködhettem a kertben.

Nem sokáig, mert indult az esti program: sátorteszt.

From MiVanVelem

Egy kicsit keményebb útra készülünk, ehhez beszereztem egy kétszemélyes, könnyű expedíciós sátrat, meg Nejnek egy három évszakos hálózsákot. A felállításakor volt némi zavar, a három macska – némi óvatos becserkészés után – úgy gondolta, nekik kedveskedtem ezzel a meglepetéssel, emiatt hozzájuk kellett vágnom néha a papucsomat.

Mondjuk a sátorállítás külön megér egy bekezdést. Manuált nem kaptam hozzá. A gyártó weblapján sem volt, de még csak a neten sem. Sőt, a gyártónál gyk. csak félrevezető információt találtam: másik sátor ábráit dobták az enyém oldalára. Hosszas turkálások után egy chilei kereskedőnél bukkantam rá egy olyan robbantott ábrára, mely alapján megértettem a logikát. Annak ellenére, hogy nem is erről a sátorról szólt.

A lehűlés pont modellezte a tervezett túra időjárási körülményeit, szóval a húsvét hétfő – mármint az igazi – fűben aludva talált minket. Érdekes éjszaka volt, a kuvik most nem jött el, viszont valami polgárőr/rendőr autó itt cövekelt le hajnalban és elég sokáig hallgathattam az éjjeli cébézgetésüket. A “gyanús sátor oson a kertek alatt” mondat nem szerepelt benne.

From MiVanVelem

Viszonylag korai ébresztő, reggeli, kávé… majd ledőltem egy kicsit zenét hallgatni a kanapéra.

Légkalapács riasztott fel. Közvetlenül a kerítés mellett. Húsvét hétfőn. Reggel kilenckor.

Először azt hittem, ez is a zene része (illett volna bele), de utána csak kisétáltam. Pizsamában. Nos, útépítőékre most jött rá, hogy kicserélik a tűzcsapot, közvetlenül a kerítésünk mellett. Be is álltak: egy nagy teherautó, egy markoló, egy kisebb teherautó és egy VAN. Körbe a kerítés mellé. Ahol nemrég még ültetgettem. Plusz kábé tíz szaki.
Túl sokat nem tehettem, a tűzcsaphoz a hozzáférést biztosítani kell, csak abban reménykedtem, hogy munka közben vigyáznak a cserjékre. Ez a remény is hamar elszállt, egy kábé másfélszer hatvan centis, másfél méter mély gödröt ástak, a földet pedig csak úgy leszórták mellé. Nézegettem. Ez pont az orgona volt és egy cserszömörce. Nos, itt a lehetőség: ha az orgona a rádobott egy köbméter földet is túléli, akkor tényleg terminátor.
A férfiak dolgoztak, ahogy kell, valahogy kivakarták a régi tűzcsapot, berakták az újat. Volt némi zaj és felfordulás, Nejnek is forgolódnia kellett rendesen, hogy ki tudjon állni kocsival és ki tudjon menni a lezárt utcából. Aztán vége lett, a teraszon ülve elkaptam egy “ezt meg majd dózerold be!” felkiáltást. Gondoltam, odasétálok, megkérem őket, hogy dózerolás helyett inkább lapáttal túrják vissza a földet, ha kell, én is kimegyek segíteni, de ne öljük már meg a cserjéket. Ekkor jött a kellemes meglepetés: a szakik még a munka előtt földlabdával együtt kikapták a két cserjét, félrerakták, majd a föld betúrása után szépen visszaültették mind a kettőt, oda, ahol voltak. Az állam leesett. Mindezt úgy, hogy nem én kértem meg őket. Beszédbe elegyedtünk, megkérdeztem, hogy ugyan már, miért pont húsvét hétfőn kellett kicserélni egy tűzcsapot, mely feltehetőleg hónapok, ha nem évek óta rossz, erre azt mondták, hogy minden nap dolgoznak, volt már olyan, hogy szilveszterkor kellett hasonlót csinálniuk. Ilyen a vezénylésük. Aztán amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan el is tűntek.

Az orgona pedig továbbra is betonkeményen áll és növekszik.

Communication breakdown

Végeztem az egyik ügyfélnél, a másik ügyféllel még arrébb volt a talákozóm, elmentem gyorsan bevásárolni a Teszkóba. Éppen a szerzeményt pakoltam befelé a csomagtartóba, amikor megjelent az adekvát kéregető. Mondjuk, ez cifrázta, helyből kérdezőbiztosnak álcázta magát.
– Elnézést uram, lenne egy kérdésem! – integetett.
Ebben a pillanatban kezdett rezegni a zsebemben a telefon, intettem a pacáknak, hogy húzzon el. Sértődötten hátat fordított.
– Szervusz, Zoli! – szóltam bele a telefonba.
A pacák sértődötten emelte fel a kezét: – Nem vagyok Zoli!
– Igen, most éppen ráérek – válaszoltam arra a kérdésre, hogy tudunk-e beszélni.
A kéregető hátán látszott, hogy most tényleg megsértettem.
– Tényleg csak egy kérdés lett volna! – kiáltotta az égbe.
– Nem, semmi különös – szóltam bele a telefonba, arra a kérdésre válaszolva, hogy volt-e valami probléma a délelőtti ügyfélnél.
Ezt már a csóri sem bírta idegekkel, dühösen megpördült. Végre. Ekkor ugyanis meg tudtam mutatni neki, hogy éppen telefonálok. Nézett, aztán nézett… végül leesett neki. Elment.
Befejeztem a telefonbeszélgetést, folytattam a pakolást.
Naná, hogy megint megjelent a kéregető.
– Most, hogy már nem telefonál, tudna rám szánni egy percet?
Az ilyen faszikat a másodperc törtrésze alatt szoktam elküldeni a halál faszára, de valahogy lelkiismeretfurdalásom volt a korábbi szituáció miatt.
– Na, mondja.
Elmondta. A lényeg az volt, hogy vegyek tőle könyvjelzőt. Drágán.
Elküldtem a halál faszára.

Gondolatkisérlet

Nézzünk egy ingát. Éppen nyugalomban van. Tízszer ránézünk egymás után, mind a tízszer a nyugvópontján áll. Stabil. Pipa.
Nézzünk egy másik ingát. Leng, mint a veszett fene, többször is áthaladva a nyugvópontján. Erre is ránézünk tízszer és véletlenül pont úgy sikerült ránéznünk, hogy kilencszer a nyugvópont közelében kaptuk el, egyszer viszont a szélső kilengésénél. Stabil? Igen, persze, hiszen az eredmények azt mutatják.
Pedig nem. Ha csak egy szélsőérték is van benne, akkor az inga tulajdonságai miatt tudjuk, hogy hosszú idő kell hozzá, amíg ezt az energiát kilengi magából és megáll középen. Függetlenül attól, hogy a többi mérés mit mutatott.

Mit akarok ezzel mondani? Vedd úgy, mint egy hasonlatot. Teljesen máshogy stabil egy személyiség, aki állandóan stabil és teljesen máshogy egy olyan, aki majdnem állandóan stabil, de néha szélsőséges kitöréseket produkál. Az első az természetes stabilitás, a második csak egy kifelé mutatott. Miközben odabent az inga vadul ing.

QR

Tablet és mobiltelefon, párhuzamos telepítés.
QR kód olvasó.
Nézzük a store-t. Van egy csomó free, mindegyik reklámmal. Meg vannak fizetősek.

Izé… mi van?

Fizessek reklámnézegetéssel, akkumulátoridővel, sávszélességgel, pénzzel, pusztán azért, hogy utána hozzáférjek a kódolt reklámokhoz is? Hát teljesen megbolondult a világ?