Végeztem az egyik ügyfélnél, a másik ügyféllel még arrébb volt a talákozóm, elmentem gyorsan bevásárolni a Teszkóba. Éppen a szerzeményt pakoltam befelé a csomagtartóba, amikor megjelent az adekvát kéregető. Mondjuk, ez cifrázta, helyből kérdezőbiztosnak álcázta magát.
– Elnézést uram, lenne egy kérdésem! – integetett.
Ebben a pillanatban kezdett rezegni a zsebemben a telefon, intettem a pacáknak, hogy húzzon el. Sértődötten hátat fordított.
– Szervusz, Zoli! – szóltam bele a telefonba.
A pacák sértődötten emelte fel a kezét: – Nem vagyok Zoli!
– Igen, most éppen ráérek – válaszoltam arra a kérdésre, hogy tudunk-e beszélni.
A kéregető hátán látszott, hogy most tényleg megsértettem.
– Tényleg csak egy kérdés lett volna! – kiáltotta az égbe.
– Nem, semmi különös – szóltam bele a telefonba, arra a kérdésre válaszolva, hogy volt-e valami probléma a délelőtti ügyfélnél.
Ezt már a csóri sem bírta idegekkel, dühösen megpördült. Végre. Ekkor ugyanis meg tudtam mutatni neki, hogy éppen telefonálok. Nézett, aztán nézett… végül leesett neki. Elment.
Befejeztem a telefonbeszélgetést, folytattam a pakolást.
Naná, hogy megint megjelent a kéregető.
– Most, hogy már nem telefonál, tudna rám szánni egy percet?
Az ilyen faszikat a másodperc törtrésze alatt szoktam elküldeni a halál faszára, de valahogy lelkiismeretfurdalásom volt a korábbi szituáció miatt.
– Na, mondja.
Elmondta. A lényeg az volt, hogy vegyek tőle könyvjelzőt. Drágán.
Elküldtem a halál faszára.