Kikertészkedem magamat,
A gazokat jól elhajtom,
Majd valaki belémszeret,
Míg túrok az árokparton.
Harmadik hétvége, egyfolytában kertimunkával. Megszeretni ugyan még nem szerettem meg, de már elégedettséggel tölt el, hogy a terület, ami rám van bízva, megfelelően néz ki. Na jó, néhol már szépen is.
Mondjuk, pont ezekhez a fákhoz és cserjékhez van a legkevesebb közöm, a szomszéd cseresznyefája mellett eltörpül a miénk, a japánbirset még az előző tulajdonos ültette, a régi játszóteret meg valami kertészet kezeli.
A vérszilva viszont már saját, igaz, az aranyeső már itt volt.
Ez pedig egy reményteli projekt a betonfal eltüntetésére. Előtérben egy laposan terjeszkedő cserje (nem tudom a nevét, az udvaron találtam, tőről ültettem ki), mögötte egy jól sikerült torzsás ecetfa, mely egyszer csak be fog indulni, mögötte pedig egy virágzó japánbirs, mely reményeim szerint akkora lesz, mint amekkora a kertben van. Hacsak addig nem építenek utat a helyére. A lényeg, hogy mindegyik megragadt (japánbirsből valójában kettő is az ötből), immár csak ápolgatni kell.
– Ez a gyökér meg micsoda? – kérdezhetnéd. Javaslom, vigyázz vele. Ez a Terminátor. Az utóbbi két évben kétszer is kinyírtam, mégis visszajött. Másodjára már semmi nem maradt belőle a föld felett, aztán tavasszal csak annyit hallottam a mélyből, hogy “I’ll be back!” – és már dugta is ki a fejét. Az elpusztíthatatlan orgona.
Érdekelnek a cserszömörcék? Látogassál meg. Eredetileg volt 3 bokor, az előző héten elültettem még hármat, ma pedig még hatot. Egy tucat. Van közöttük sárga, vörös, lila és arany színű. Mindegyik más formára nő, mások a színeik, sőt, mindegyik máskor vált színt. De nem ezek miatt szeretem. A cserszömörce az egyik legigénytelenebb növény, a laza, köves-sóderes talajt kedveli, szereti a tűző napot. Azt írják róla, hogy minél rosszabb a talaj, annál szebben virágzik. Az eddigi három olyanokat szokott virágozni, hogy május végén fotósexpedíciókat szoktak vezetni a kerítésünkhöz. Ha beindul mind a tizenkettő, akkor még a Tripadvisor-ra is felkerülünk.
Ez egy macska. Heverészik. A mocskos dög.
Idén úgy döntöttem, hogy én leszek a macskák jóságos istene. A hátsó kerítés mellé elültetek négy bokor macskamentát, a rózsák közé. A macskamenta olyasmi a macskáknak, mint nekünk a kannabiszos csokoládé, ha elrágcsálják, boldogsághormont termel. Elültettem. Négy tövet. Ez a dög meg ott hevrészett mellettem az árnyékban és a füle botját sem mozdította. Talán majd a többiek. Dóra kihozta Gizit és beledugta a fejét a mentabokorba. A macsek szégyenlősen pislogott, majd zavartan legelni kezdett. Füvet. A macskamenta mellett. Picúr még hátravan, de az öreghölgy ma még az orrát sem dugta ki a szabadba. A végén az lesz, hogy pont a mi macskáinkat nem fogják érdekelni a bokrok, ellenben a környék összes kandúrja ide fog járni belőni magát.
Recent Comments