Month: February 2013

Épp nemrég, egy esti beszélgetés során vettük sorra Nejjel, mennyi mindent is kinlódtunk mi át együtt. Hogy pénzügyi analfabétaként vergődtünk át egy olyan 25 éves korszakon, amikor még a profik sem mehettek biztosra. Sőt, biztosra egyedül az mehetett, aki képes volt a jövőbe látni. Hiszen alapértékek mentek a levesbe, megváltoztathatatlan dolgok változtak meg, akár napok alatt. És persze még nincs vége: az unortodoxia azt az alapvető dolgot képtelen felismerni, hogy manapság nem a pénz az értékmérő, hanem a bizalom. (Pontosabban: a pénz értékét a bizalom adja.) Eljátszani a bizalmat pont ugyanaz a tevékenység, mintha elégetném a pénzemet, vagy lenulláznám az adatokat a bank számítógépközpontjában.

Aztán arra gondoltam, összeszedem ezeket a sztorikat. Mind a két gyerek valamilyen közgazdász vonalon nyomul, legalább ők lássák, hogyan is csetlettünk át ezen az időszakon.

-*-*-*-*-*-*-*-*-*

Kezdődött 1990-ben a házvásárlással. Nej egyetemista volt és mint ilyen, kölcsönfelvételkor nem számított. Nekem volt 7800 forint bruttó bérem. Az akkori jellemző hitelkamat 33%(!) volt, erre kellett volna felvenni 15-20 éves lakásvásárlási kölcsönt. Készpénzünk nem volt, a lakásárak pedig olyan 1,3-1,5 millió körül mozogtak. Nos, a matek kegyetlen dolog: ha 1,4 millió forintot vettünk volna fel 15 évre ekkora kamatláb mellett, akkor összesen 185 101 millió forintot kellett volna visszafizetnünk. De hát mit csinálhattunk volna? Felvettük.
Persze, nem így. Fogtuk a majdnem nullát és addig pumpáltuk, amíg elefánt nem lett belőle. Az esküvőn Nej összetáncolt 80e forintot. Nem mentünk belőle nászútra, hanem betettük a meglévő Ifjúsági Takarékbetétjébe, majd addig terelgettük a pénzt az országban, amíg az OTP teljesen össze nem zavarodott és úgy nem tekintette az összeget, mint ami a meglévő 60e forinttal együtt már 15 éve van bent náluk. Így megkaptuk a teljes összeg duplájára a Kiemelt Törlesztési Támogatású Hitel (a továbbiakban KTTH) lehetőségét. Ez a hitel azt jelentette, hogy az első öt évben az állam magára vállalta a törlesztőrészletek 66%-át, a második öt évben a 33%-át, az utolsó öt évben pedig a 15%-át. (A számokban nem vagyok teljesen biztos, ha valaki pontosabban emlékszik, nyugodtan korrigáljon.) Tehát hirtelen ott jártunk, hogy volt 430e forint sajáterőnk. Aztán jött az első lakáshozjutás támogatása (150e), plusz nagy mellénnyel bevállaltunk öt évre két gyereket (szocpol) és ekkor nyílt ki igazán a bőségszaru: egy csomó vissza nem térítendő támogatás, plusz egy jó adag KTTH. A szülőK is beszálltak valamennyivel és a vége az lett, hogy csak 150e forintot kellett piaci áron felvennünk. Persze ott lógott a fejünk fölött, hogy ha nem jön össze a két gyerek, akkor óriásit bukunk, de úgy gondoltuk, hogy ez egyszerűen megelőzhető, pusztán csak éjjel-nappal khmm… a gyerekcsináláson kell dolgoznunk, ami ifjú házasok esetében azért annyira nem nagy büntetés. Mindemellett persze a havi törlesztőrészlet így is felment 10e forint fölé, azaz az én vékony 7800 forintom elég szégyenlősen mutatott a hiteligénylésen. Kellett is mellé 5(!) adóstárs, azaz nem volt elég a négy szülő, de rá kellett dumálnom a sógornőmet is. Itt írja a Kiszámoló, hogy soha ne vállajunk kezességet, és valahol igaza is van, de ha akkor nem kapom meg ezt a segítséget, akkor a mai napig sátorban vadkempingezünk valahol a Bakonyban. Oké, hogy elmagyaráztam nekik, hogy a jövedelmünk jó része szürke és erről ugyan nem tudok igazolást vinni, de azért határozottan létezik – emellett viszont bízniuk kellett a farkamban is, hiszen ha nem jön össze időben a két gyerek, akkor együtt bukjuk ezt a brutális kölcsönt.
De összejött, aztán a házat hét év után eladtuk, így letudtuk ezt a rémálom kölcsönt és ekkor már a kamatok is lehiggadtak.

-*-*-*-*-*-*-*-*-*

Amikor megszületett a második gyerek is (1993), úgy döntöttünk, hogy teszünk valamit a biztonságuk érdekében. Egy ismerősöm anyja ilyen házhozjáró biztosítási ügynök volt, kijött hozzánk és elmagyarázta a lehetőségeinket. Nos, egy újabb ingyen jótanács: ilyet sohasem szabad csinálni. Az ismerősöd anyja már nem az ismerősöd, nem azt fogja nézni, hogy neked legyen jó, hanem azt, hogy neki. Mindenesetre kötöttünk egy 18 évre szóló megtakarítással kombinált vegyes életbiztosítást. A nő mentségére legyen mondva, a kamatok akkoriban még igencsak 15-20% között mozogtak, tehát ő is ez alapján kalkulált lejárati összeget. Aztán pár év múlva a kamatok lenyugodtak, a biztosítás pedig igencsak tré lett, különösen azután, hogy megszüntették az adókedvezményét is. De a részletekre hamarosan ki fogok térni.

-*-*-*-*-*-*-*-*-*

A következő kalandunk a tőzsde volt. Nem, ne kapj a fejedhez, én is tudom a szabályt: tőzsdézni csak annyi pénzzel szabad, amennyi nem fáj, ha elveszíted. Csakhogy. A pesti lakást úgy tudtuk megvenni, hogy mindketten felvettünk 500-500e forint vállalati hitelt, és ez csak a vételár volt. Emellett a lakás oltári brutálisan lepusztult állapotban volt: előtte huzamosabb ideig egy arab kolónia lakott benne albérletben és a tulaj úgy döntött, hogy egyszerűbb eladnia, mint helyrehoznia. Falra kent fekália, felszedett parketta, ajtóra kent darált hús, melyre rálakkoztak, konyha egész egyszerűen nem volt, a szobaajtókon kilós lakatok, szóval tényleg zűrös egy lakás volt. Viszont jó helyen feküdt és legfőképpen olcsó volt. Mi pedig úgy kalkuláltunk, hogy Pesten mindketten jó állásokat csíptünk meg, így lesz pénzünk apránként rendberakni.
Az egyik év tavaszán Nej a következő ajánlatot kapta a munkahelyétől: vagy odaadják neki a normális mennyiségű bónuszát készpénzben, vagy másfélszer annyit kap, de a cég részvényében. (A cégnek kifejezetten jónevű részvénye volt, szóval nem egy vacak, nem likvid papír.) Nagy volt a kísértés, hiszen a plusz összeggel két felújítási lépést is meg tudtunk volna lépni egyszerre. Árnyalta a szituációt, hogy a cég kikötötte, hogy 6 hónapig nem adhatjuk el a részvényeket. Végül beleugrottunk. Nem is figyeltük a részvények alakulását, hiszen úgysem tudtunk volna mit csinálni. Unalmas hat hónap volt, a részvények se le, se föl nem mászkáltak. A hat hónap után ugyanott volt a miénk ára, mint ahogy kaptuk. Egyszerűen csak el kellett volna adni. Csakhogy. Valami hihetetlen és azóta sohasem előforduló csoda révén mind a ketten ki tudtunk venni ugyanarra az időpontra 3 hét szabadságot és le tudtunk menni a gyerekekkel az Adriára: először Horvátországba 10 napra, utána Olaszországba 10 napra. (Csak hogy adjak mellé egy kis korrajzot is: elmentem a körzeti orvoshoz, közöltem vele, hogy nagyon stresszes vagyok – ez nem is járt messze a valóságtól – és írjon fel nekem tengerparti tartózkodást. Receptre. Gúvadt a szeme, mint egy gumilabda, de felírta. Aztán a két telepített lakókocsis nyaralást a Neckermanntól rendeltük meg, aki szerepelt a TB listáján, így a két papír segítségével az egész nyaralás a kafetériából ment.) Nos, a hat hónap pont ebben a 3 hétben telt le, de emiatt nem szakítottuk meg a nyaralást. Addig se történt semmi a hat hónap alatt. Hazajöttünk, pakolások, felvenni a tempót a munkahelyen… eltelt pár nap. És akkor tört ki az orosz tőzsdeválság. A részvények zuhanórepülésbe kezdtek, a mieink 1 hónap után már csak a felét érték, és csak zuhantak tovább. Miközben eljött az ősz és ekkorra időzítettük be a felújítást. Ez most olyan poénkodásnak tűnhet, de nem az: igazából ebben az időszakban őszültem meg látványosan. Aztán decemberben váratlanul életre kapott a részvényünk, gyorsan el is adtuk 85%-os áron – de ekkor már december volt, a felújításokkal meg kellett várnunk a tavaszt.
Mondanom sem kell, azóta kerülöm a tőzsdét, mint a tüzet. (Pedig ha tényleg megengedhettük volna magunknak, hogy hosszútávra játsszunk, akkor ma a részvényeink már 400%-on állnának, és voltak már 500% felett is.)

-*-*-*-*-*-*-*-*-*

Eljött a 2007. A gyerekek – egy fiú és egy lány – elértek abba a korba, amikor már kényelmetlen volt számukra a közös gyerekszoba. Meg úgy általában is elég szűkösen éltünk, szóval megérett az idő egy lakáscserére. Nem ért minket váratlanul a helyzet, akkor már két éve rendszeresen raktuk félre a pénzt. Egyrészt azért, hogy legyen, másrészt pedig azért, hogy meglássuk, mekkora az az összeg, melyet tartósan félre tudunk tenni havonta, úgy, hogy még kényelmesen élünk is mellette. Nyilván ehhez kellett majd hozzápasszintanunk a jövőbeli hitel törlesztőrészletét. Most nem akarom annyira kirészletezni, a lényeg, hogy végigjátszottuk szépen a cserét, svájci frank alapú kölcsönt vettünk fel, tíz évre, hogy ne húzzuk sokáig, a törlesztőrészlet pedig a tapasztalati érték 80%-a lett. (Azaz volt benne 25% tartalék.) Vedd észre a mintát: szélcsend, optimista környezet, semmi nem utal a közeli katasztrófára. Az óvatoskodásom (2 év spórolás, 80% limit) még túlzottnak is tűnhet. Hát, nem volt az. Megint az nyert, aki előre látta a jövőt.
Cifrázta a helyzetet, hogy nem csak lakást váltottunk, hanem autót is. A korábbi Ford Scorpio Cosworth nagyon jó gép volt, de a kimutatásaim szerint az éves szervizelése 4-500e forintba került, ennek ellenére akkor már rendszeresen hagyott minket cserben külföldön. Megérett a cserére. Úgy kalkuláltunk, hogy ha az új törlesztőrészlete 40e körül lesz, akkor anyagilag ugyanott vagyunk, de már egy új, megbízható autóval. Viszont az is látszott, hogy ha elszaladnak a devizahitelek, akkor már két kölcsönünknek fog megugrani a törlesztőrészlete és ezt már lehet, hogy nem fogjuk kibírni. Ekkor elkövettem egy hibát: úgy vettük meg az autót, hogy rögzítettem a törlesztőrészlet értékét. Ez, ott, akkor jó ötletnek tűnt. Nyilván sem én, sem más nem számított ekkora bukásra.
Aztán bekövetkezett az, ami már történelem. A válság egyszerre kapta el a teljes nyugati társadalmat, egyedül a svájci frank tartotta magát, ebből kifolyólag az egész világ frankba szerette volna áttolni a megtakarításait, ebből kifolyólag pont a frank értéke szaladt fel a csillagos égig. A lakástörlesztőnk 67%-ot ugrott, azaz bőven túllépte a 25%-os biztonsági limitet. Az autóhitelünk pedig hirtelen ugrott egy évet.

Ezt most elmagyarázom, mert én keményen megfizettem ezért a tanulságért, másnak már ne kelljen. Tehát: sohasem veszünk fel fix törlesztőrészletre kölcsönt. Egy kölcsön – és hasonlóképpen egy megtakarítás – két kulcseleme a kamat és a lejárat. (A felvett összeg most állandó.) Ha félreteszel egy összeget egy konkrét kamatra, akkor az az időben egyre meredekebben fog pénzt termelni, hiszen a kamat is folyamatosan kamatozik. Ugyanez történik fordítva a hitelnél is, hiszen ekkor tkp. a bank teszi be hozzád a pénzét. Azaz minél hosszabb idejű kölcsönt veszel fel, annál meredekebben fog nőni a visszafizetendő összeg. Logikus, hogy ha te a törlesztőrészletet fixálod le, akkor a visszafizetendő összeg növekedésével növekedni fog a lejárati időd, de ez pont a nemlinearitás miatt megint növelni fogja a visszafizetendő összegedet, azaz megint továbbnöveli a lejárati időt, mely megint növeli az összeget, és így tovább, mint egy matematikai sorozat, ahol a sorozat elemei az egyes növekmények, melyek ugyan egyre kisebbek lesznek, de neked a szummát kell kicsengetned. Ha a kölcsön felvételekor a lejárati időt vetted volna fixre, akkor a visszafizetendő összeg emelkedésekor nyilván nőtt volna a havi törlesztőrészleted, de a lejárat nem, azaz kiesik belőle a nemlineáris növekedés.

Azaz megint beletenyereltünk valamibe, ahol ugyan próbáltunk előzetesen felkészülni arra, hogy lehetnek bajok, de ekkorára senki nem számított.

-*-*-*-*-*-*-*-*-*

Aztán 2011. Nem éreztem jól magam. Folyamatosan azon küzdöttünk, hogy kigazdálkodjuk a törlesztőrészleteket, arra már nem maradt forrásunk, hogy valami vésztartalékot képezzünk. Márpedig ha nincs félrerakott pénzünk, akkor én nem érzem jól magam. Váratlan segítség érkezett, váratlan helyről: felmondtak a munkahelyemen. Egy hónap múlva már újból dolgoztam, a végkielégítésből pedig végre sikerült valami megtakarítást képeznünk. Nej is kapott egy nagyobb összeget a cégétől. Aztán még a kilencvenes években kötött az akkori cégem egy nyugdíjkiegészítő biztosítást a részemre, ezt ebben az évben lehetett először minimális adózással felrúgni. Felrúgtam. Szép dolog a nyugdíj, de ha nem élek addig, akkor cseszhetem. (Az alap egyébként is borzasztóóan rossz hatékonysággal kezelte a pénzt, ha kiveszem és csak lekötöm, már akkor jobban járok.) A fenti összegeket gyorsan euróra váltottam, és ekkor Matolcsy segített meg. (Elnézést azoktól, akiknek ez rosszul esett.) Megint bedöntötték a forintot, így elég szépen kerestem, amikor visszaváltottam.
Ekkor már a végkielégítésre gyúrtunk. (A fenti pénzeket nyilván leköthettem volna, vehettem volna befektetési jegyeket, kötvényeket – de az egyértelműen látszott, hogy annál jobb befektetés, mint kiszállni egy rossz kölcsönből, nincs.)

Az utolsó pillanatban jött egy újabb mentőkötél: októberben járt le az 1993-ban kötött biztosításunk. Már előre dörzsöltem a markomat, aztán amikor megláttam a végösszeget, úgy kellett felmosni. A felvehető pénz kevesebb volt, mint amennyit abszolút értékben beraktunk. És a pénz jó része még kilencvenes évekbeli forint volt, mely legalább tízszer annyit ért, mint ma. Meg hol van az időfaktor, mely nemlineárisan növeli a befektetés értékét? Hol van a 18 évnyi takarékoskodás? A válasz rövid: sehol. Nem volt takarékoskodás. Csak én hittem úgy, hogy volt. A kezdetektől fogva, minden hónapban, amikor befizettem az indexált(!) havidíjat, rögtön, prompt abban a pillanatban le is vonták belőle a biztosítási díjakat, és csak a maradék párszáz forint kamatozódott. Azaz az idő hiába exponenciális multiplikátor, de úgy telt el, hogy nem volt mit növelnie. Vicces, mi? Én pedig azt hittem, hogy már 18 éve takarékoskodom.
Jó, persze, azzal vigasztaltam magamat, hogy tekintsünk úgy erre a kalandra, hogy volt egy életbiztosításunk, szerencsére nem kellett aktivizálni. Egyedül az viselt meg, hogy ha én ezt pusztán biztosításként kezelem, akkor 1993 óta tudtam volna mellette takarékoskodni is, a 18 év pedig termelte volna a kamatot, ahogy tanulta.

Aztán végkielégítettünk. 180 forintos frank értéken betoltunk minden mozgósítható pénzt, beleértve még az üvegbetéteket is. Így végül a fennmaradó kölcsönünk – mely egész véletlenül pont annyi volt, mint amennyit 4 évvel korábban felvettünk, azaz 4 éven keresztül gyk. a semmiért fizettük a durván magas havi összegeket – na mindegy, szóval a hátralévő fizetendő összegünk egyharmadára zuhant. Igaz, belement az összes megtakarításunk is, de még így is bőven megérte.

Most eltekintve a makroökonómiai hatásoktól, eddig úgy nézett ki, végre valami, ami a családunk szempontjából anyagi sikertörténet. De így, utólag ránézve, az látszik, hogy vederből cseberbe estünk. Azaz nagy rosszból közepes rosszba.

Anno az IEB-nél vettük fel a lakáskölcsönt, ezt később megvette a CIB. A végtörlesztést is náluk csináltuk. Itt viszont csak fix kamatú forinthitelt lehetett felvenni a hiányzó összegre. Az egész akció így is necces volt, nem vagyok agresszív tipus, de az ügyintéző hölggyel többször is veszekedtem, amikor láttam, hogy próbálja elfektetni az ügymenetet. Egyszerűen már nem mertem bevállalni mellé, hogy más banknál veszek fel forinthitelt a maradék összegre. Ráadásul a fix kamat – akkor! – nem is nézett ki annyira rossz megoldásnak. Konkrétan 11,5% volt, akkoriban 8% körül járt a jegybanki alapkamat és a bankok 3% körül tettek rá. Amennyit én a hiányos közgazdasági tudásommal tudtam, az az, hogy a tartós 10% körül jön az államcsőd – és akkor még ez a lehetőség is bőven benne volt a levegőben. Nem is beszélve arról, hogy Matolcsynak még a rendelkezésére állt 2% játéktér, abban pedig biztos voltam, hogy ha nem lesz IMF megállapodás, akkor erre a játéktérre szüksége is lesz. Azaz a 11,5% elfogadható értéknek tűnt.
Csakhogy. Nem számoltam a világgazdasággal, pontosabban a világgazdasági folyamatokkal. A válság kezelésére beindultak a pénznyomdák és ezzel párhuzamosan leestek mind a jegybanki, mind a banki kamatok. Ezt a váratlan külső tendenciát meglovagolta a kormányunk is és ők is leejtették az alapkamatot, jelenleg 5,5%-ra. Hiszen még ezzel is jóval többet fizetünk, mint a többi állam. Én viszont itt ülök egy 11,5%-os fix kamatozású kölcsönben és vakarom a fejemet. (Szerencsére rövidtávra kötöttem – mondtam már, hogy az időtől félek a legjobban? – de még így is hátravan négy év.)

-*-*-*-*-*-*-*-*-*

Elérkeztünk a jelenhez. A végkielégítésből úgy jöttünk ki, hogy felére csökkent a lakás törlesztőrészletünk, igaz, az autóé megmaradt. A megtakarításaink viszont megint lenullázódtak, azaz ennek a pótlása volt a kiemelt cél. Cifrázta a dolgot, hogy az utolsó pillanatban, azaz már a jelentkezés pillanatában derült ki, hogy mind a két gyerek továbbtanulása csak fizetős képzésben valósulhat meg, így hirtelen megint megsokszorozódtak a terheink (1,3m/év). Oké, persze, vettek fel diákhitelt, de abban egyetértettünk, hogy nem szeretnének már pályakezdéskor súlyosan eladósodni, szóval amíg bírjuk, rakjuk félre nekik is a zsét.

Hivatalosan egy évvel ezelőtt szűnt meg a deviza lakáshitelünk, de a részletek már novemberben lecsökkentek, mi pedig rögtön el is kezdtük élére rakni a pénzt. Természetesen euróban. Emlékezzél vissza, mi volt itt egy évvel ezelőtt. Decemberben 327 volt az euró és simán benne volt a 350 is. Amikor januárban leesett 300 körülre, rögtön váltottunk is. Aztán egész évben rágtam a kefét. Az euró egy évvel ezelőtt 292 volt, mint ahogy most is. Euró lekötésre 3,2%-ot fizetett a bank, ami euróra nézve kifejezetten jó szám, de a forint közben 9%-ot fizetett. Nyilván ebben benne volt a kockázat, de hát most éppen nem történt baj. (Az más kérdés, hogy ez nem a kormányunkon múlott.) Külön cifrázta a dolgot, hogy a CIB olyan botrányos marzsot használ, hogy az átváltás simán elvitte a 3,2% megtakarítást.

És most így állunk. Nem kicsit frusztráló, hogy minden döntési pontnál eszméletlen munkát öltem bele, hogy racionálisan döntsek. Kár volt. Egyszer sem jöttek be az elképzeléseim.
Mindig csak azok jártak jól, akik látták a jövőt.