Vízesések, hullámvölgyek, szűk utcák






































































Mielőtt bármit is mondanék, itt egy fénykép fb2 kedvéért.

És most jöjjön a szokásos anziksz jellegű élménybeszámoló.

2006.06.21; szerda

Kezdjük pár szigorú ténnyel, még indulás előttről:

  • A dupla defekt miatt komplett kerékcsere, szereléssel együtt 90e.
  • A kiváltó ok megszűntetése, azaz rugó és teleszkópcserék: 50e.
  • Olajcsere tokkal-vonóval: 22e. (Biztos a vonó volt ilyen drága.)
  • Sebességváltó átalakítása: 140e.
  • Aprómunkák (ékszíj, karteltömítés, gömbcsukló) 42e…

…azaz semmi különös, a szokásos nyaralás előtti összeg. Ilyenkor szokott egyébként az történni, hogy indulás előtt megy tönkre egy filléres alkatrész, mely természetesen pótolhatatlan.
Ennyit a kocsiról.
Meglepő a készülődésben, hogy most nem az autóval volt a legtöbb baj, hanem velem. Kinyomozhatatlan gyomor környéki betegségem pont az indulás előtti napokban jött elő – és ebben az a cifra, hogy pont ekkor estem túl egy hosszú és szigorú böjtön – és pont, amikor elkezdhettem volna enni, akkor jött elő egy olyan marhaság, melyen csak pár nap feszített nemevéssel lehet átevickélni. Jelen esetben ez nem sikerült igazán, az első roham után nem sokkal jött egy második, pont az indulás előtti éjjel.
Finoman szólva nem voltam fitt hajnalban, még úgy sem, hogy kisebb csoda révén álomba varázsoltam magam. Ja, meg elkapott egy takonykór és a bal szemem is begyulladt, napok óta folyamatosan könnyeztem. De mielőtt elaludtam volna, valahonnan megszállt egy végtelen nyugalom: váratlanul eltöttött egy érzés, hogy nyugi, nem lesz baj.
Jó egy óra késéssel indultunk és meg is éreztük: a körgyűrű már reggel hétkor bedugult. Aztán kievickéltünk az M7-re és végre nyomhattam neki. Család persze, ahogy elfordult a kulcs a gyújtáskapcsolóban, egyből elaludt. Nekem ez nem jött össze, figyelmemet ugyanis magával ragadta a vizhőfok mutató. A fiú nem bírt nyugodni, megindult felfelé. Ugyan nem monoton, de tendenciózusan.
Aztán amikor kiverte az első biztosítékot, akkor megálltam szétnézni a motortérben. Amikor kiverte a másodikat, akkor pedig felhívtam a szerelőt. (Ekkor már 120 kilométerre voltunk Pesttől és magabiztosan haladtunk a többszáz kilométerre lévő külföldi célpont felé.) Ha lehet ilyet mondani, a hapi folyamatosan vonogatta a vállát a telefonon keresztül.
Két lehetőség jöhetett szóba:

  • A nagy meleg és a váltócsere miatt megváltozott hődinamika.
  • A termosztát.

Én a magam részéről az utóbbira szavazok. Egyrészt azért, mert iszonyúan nem értek hozzá, másrészt azért, mert filléres alkatrész lévén jobban illik a mintába.
Na, mindegy, a pofa meggyőzött, hogy kapcsoljam fel a klímát és csak nyomjam a gázt – nem lesz baj.
Ezzel állt szemben az, hogy a hűtővíz hőfoka szépen emelkedett. Várhatóan pont Horvátországban fogja elérni a maximumot – ami remek lesz. De mit ér egy nyaralás izgulás nélkül? Naná, hogy folytattuk az utat – és egyszercsak visszafordult a mutató és lesétált a negatív tartományba. Jégkocka lett a hűtővízből. Utána pedig ezt játszotta végig: felment, lesétált. Maga a víz nem fogyott és a beszivárgó motorházszagú vízgőzillat is csak addig idegesített, amíg eszembe nem jutott a klíma carnot ciklusa után a levegőből kiváló víz, mely természetesen a motorháztérben párolog.

A határon volt egy kis incidens: a horvát oldalon egy feketeruhás nézte át az útleveleket, mindegyikbe nyomott egy pecsétet és visszaadta. Barátságosan köszöntem, majd kövér gázzal kilőttem. Erre egy egyenruhás elkezdett irgalmatlanul ordítani. Padlófék, nemlövés konstatálása, visszatolatás. Ez a faszi is elkérte az útleveleket, megnézett mindent, majd módszeresen nekiállt kipakoltatni a csomagtartót. A második bőrönd utan unta el, intett, hogy mehetünk. Gondolom, valami nagyfejű kijött közelről megtapasztalni az élet forgatagát – a beosztottai és az utazóközönség nagy örömére.

A benzin nálunk sem olcsó, de a horvátoknál mellbevágóan drága: 8 kn a 95-os. (Később, a Velebitek környékén sikerült 8.40-ért is tankolnom!) Az egyszerűség kedvéért az átváltásnál simán lehet használni a 40-es szorzót.
Karlovácnál lementünk a régi A1 felé. A sztráda után katasztrofális volt. Sima hétköznap mentünk, nem volt nagy forgalom, de ami volt, az mind teherautóból állt. Előzni meg csak szökőévente lehetett, még az ilyen betonfeltépő erőgépekkel is. Külön öröm volt, hogy a konvojban részt vett egy rendőrautó is, így a nehéz terepen a világ legszabályosabb előzései születtek.
A Korana kempinget céloztuk be. Kedves hely, gyerekeknek külön tetszett a két darab kétszemélyes faház. A bútorzat nem volt túlcifrázva, két ágy, egy asztal a sarokban és két előszedhetetlen szék. De nem a szobákért mentünk.

Egy órát szuttyogtunk a berendezkedéssel, aztán irány a park. Ekkor olyan fél három lehetett, a nap betakarta az egész eget. És nem lopta a napot, sütött, mint az istennyila. Nem is terveztünk túl nagy túrát. Bementünk az egyes kapun, lesiettünk a nagy vízeséshez, ott hűsöltünk egy darabot, majd rengeteg fényképezés mellett átharcoltuk magunkat a P3-as kikötőig. Itt – is – jólesett a sör. P2-n keresztül hajóztunk át P1-be, onnan busszal ST2-ből ST1-be, majd séta a hegytetőn vissza a kocsihoz.
Nem kukucskáltunk be sehová, csak végigtekertünk a forgalmas részeken. A tömegben ez is elég volt. (A bejárt útvonal pirossal látható ezen a térképen.)
Mivel úgy készültünk, hogy a parton lévő lakókocsiban minden lesz, így túl sok választásunk nem volt: maradt az éttermi kaja. Mit mondjak, elég durva áron. Gyakorlatilag 3,5 személyre ettünk, 280 kunáért. Ásványvíz, sör, egyszerű kaja. Különösen a sör volt ütős: éttermekben 15-16 kn, de a legolcsóbb eldugott boltban is 5 kn + 3 kn üvegbetét.
Délután még kiültem egy sörrel a lépcsőre blogolni egyet, aztán elfogyott a sör és el kellett menni még egyért. Mivel egyedül Barna volt hajlandó eljönni velem, így ő is kapott egy kis Karlovackót. Ahogy kiültünk a ház elé a sörökkel, érezni lehetett, hogy Barna önbecsülése legalább annyira megugrott, hogy megkérdőjelezze a második ember kilétét a családban. Engem nem zavart és egyébként is kellemesen elbeszélgettünk a világ nagy dolgairol. A nőkig nem jutottunk el, mert váratlanul elfogyott a sör, menni kellett zuhanyozni.

2006.06.22; csütörtök

Korai ébresztő (7.15): egyrészt, hogy ne a kánikulában caplassunk, másrészt, hogy tömegmentesen járhassuk be a park frekventált területeit. 8.20-kor már bent voltunk és nagyon kellemesen teltek az első órák. Először is a tegnap elhagyott kilátási pontokat néztük meg, de már csak ezekért is megérte. Senki ne hagyja ki a mögékerülést a nagy vízesésnél, gyönyörű látvány fogja fogadni, ha továbbmegy egy kicsit. (És megnézheti, milyen pici kis patak megy át egy ház alatt, aztán lesz belőle a nagyon nagy vízesés.)
Innen a tegnapi útvonalon elmentünk a P3 kikötőbe – de a tegnapi naptól eltérően most bemásztunk minden lyukba. sikeresen elcsíptük a bébirécéket, a kikötőben lezökkentünk egy árnyékos asztalnál, sör, ebéd. Annyira jól esett minden, hogy alig bírtunk megmozdulni. Pedig volt még hátra rendesen, jócskán nem voltunk még a felénél sem.
Innentől jött egy bátor kezdeményezés és hajó helyett a jobb oldali ösvényen folytattuk. Ha valaki szereti a romantikusan vad utakat, ne hagyja ki. A park legelhanyagoltabb útja, de nagyon hangulatos. Az ösvény annyira közel megy a tóhoz, hogy időnként el is tűnik: ilyenkor bokáig be kell menni a vízbe és bízni, hogy a szikla mögött meglesz az út folytatása. Ezek a nedves/saras részek váltakoztak hangulatos erdei ösvényekkel… élveztem minden méterét. És különösen azt, hogy az út végig kihalt volt. A tömeg 99%-a elmegy ugyanis hajóval (tegnap mi is ezt csinaltuk), a maradék 1% elmegy baloldalon a jó úton – és csak az ilyen statisztikailag elhanyagolható elmebetegek mennek a jobb oldali lepukkant ösvényen. Egyik legjobb döntésünk volt.
A P2 fölött lyukadtunk ki, bokáig sárosan – dacára annak, hogy többször is belegázoltunk térdig a tóba. Egyébként is érdekes tudatmódosuláson mentünk keresztül: ez előtt az ösvény előtt mindenki betartott minden szabályt (Na jó, a fakorlátokat nem annyira) – innentől viszont gátlástalanul belegázoltunk bárhol a vízbe, ha melegünk volt. Túl voltunk a tűzkeresztségen, hiszen végigmentünk egy olyan úton, ahol hivatalosan is belevezettek minket a tóba. (Kicsit ahhoz tudnám ezt hasonlítani, mint amit Aggteleken érzek, túl néhány ismerős barlangász által vezetett hosszú túrán és egy többnapos ODMT-n, ahol csak számunkra volt nyitva folyamatosan a barlang: nekem azóta ez nem egy lyuk, nekem ez élettér, melyet természetesen használok. Szó nélkül kúszok be a sziklák közé, szó nélkul sétálok/hasalok be a vízbe és nem jövök zavarba, ha az út cseppkövek között visz és hozzájuk kell érni.)
Egyébként itt, a P2-n csúszott az első homokszem a fogaskerekek közé – ugyanis nem volt kocsma. Ez olyannyira rosszul esett a családnak, hogy felrúgtuk a tervet és átmentünk P1-re, ahol térkép szerint már volt. (Ja, térképet tessék a weblapról nyomtatni, sokat segít.) No ez a kocsma meg speciel zárva volt. Ha azt mondom, hülyén éreztük magunkat, akkor még finom is voltam. Vissza a P2-re és gyalogoltunk tovább. Barna speciel mezítláb, mert feltörte a lábát a papucs. később Dóri lábát is a sajátja. De nem jöttek zavarba, kicserélték a papucsaikat. Így nap végére elérték, hogy mindkettőjük lába minden elképzelhető helyen feltört. Én egyedül hoztam össze ugyanezt, a közvetlenül az indulás előtt vásárolt szandállal.
De ne rohanjunk ennyire előre. A P2-nél szintén volt egy jó döntésünk. Ugyan akkor még nem tudtuk, de a nyugdíjas túristahordákat a következő tó _jobb_ partján terelik végig. Mivel mi az első vízeséseket már az extrém út miatt láttuk, így elindultunk a bal oldalon – és nagyon nyugodt, nagyon hangulatos sétánk volt a következő őrületig. No, ez egy érdekes dolog volt: jobbra víz, balra víz, előttünk, mögöttünk szintén , sőt, tulajdonképpen a deszkák alatt alattunk is – és ekkor nekiállt szakadni az eső. És mi pont ekkor voltunk abban a kacskaringóban, ahol egymásba értek a ligetek és a vízesések. Sajnos a tömeggel is itt metszettük egymás útját, de szerencsére csak rövid ideig. Viszonylag hamar felcsűrtünk egy mellékösvényen (ez általánosságban sem rossz tipp: a szervezett nyugdíjashordák nem igazán bírjak az emelkedőt), és szívbaj nélkül be is tepertünk egy vízesés alá. Egész nap abban reménykedtünk, hogy valahol meg lehet csinálni – nos, itt sikerult.
Még egy gondolat ezekről a csordákról. Egy negatív gondolat. Borzalmasok. Három beszélgető banya egy szűk helyen, együtt is csak annyi agyuk lehet, hogy csoda, hogy egyáltalan lélegezni tudnak. És fel vannak háborodva, hogy ingerülten szólnak rájuk, hogy húzzanak máshová kvaterkázni. Meg egyáltalán a csoportdinamika… futnak, ha az idegenvezető siet, aztán várakoznak valami unalmas helyen, amíg bevárják a renitenseket… és persze kihagyják a leghangulatosabb részeket, mert azokért dolgozni is kellene egy hangyafasznyit. Ha volt is egy csepp kétségem, hogyan menjunk Krkára, ez a két nap meggyőzött arról, hogy csakis magunkban.
Vissza a túrához. Innentől nagyon hangulatos, nagyon nyugis körök következtek. Ez a rész már nem szerepel a szervezett utazások útvonaltervében, így kényelmesen, emberrel alig találkozva sétaltuk végig. És mondhatom, megérte – igaz, nem olyan sűrűn követik egymást a vízesések, mint a frekventáltabb helyeken, de így is sok van belőlük és gyönyörűek. A gyaloglás meg nem ijeszt. Igaz, a tölgyfaasztal már nagyon jól esett az adekvát Karlovackoval az ST4-ben. Amikor belekóstoltam a sörömbe (a korsó fele oda is lett), csak annyit tudtam kinyögni, hogy ez a földi paradicsom. (Egy érdekes illusztráció: itt megy be a víz egy dolinába – és pár méterrel később már így jön ki.)
Innen még lebuszoztunk ST1-be, aztán kocsi, haza. (A túraútvonalat kékkel jelöltem be ezen a térképen. Voltak egyébként előrecsomagolt túraútvonalak is, de nekünk jobban tetszett a saját magunk főztje.)

Este kilenc után pár perccel feltűnt, hogy az összes környező faluból fellőtték a teljes petárdakészletet. Vettem a célzást, kikalkuláltam, hogy most mehet a horvát-ausztrál focimeccs. Természetesen összekaptam magam és irány a kocsma.
Nem akármilyen élmény volt. Úgy őszintén, mennyi lehet az esélye, hogy egy horvát kocsmában, egy horvát ki-ki meccsen az ember natív ausztrál drukkereket fog ki? Nyolc hangos őrült tombolta végig a meccset, miközben a horvát többség nyugodtan tűrte. Egy rossz szó nem érte a fiúkat, annak ellenére, hogy a bíró szemmel láthatóan ész nélkul szétfújta a meccset, kiállított két horvát játékost és a döntetlennel a horvátok ki is estek.

2006.06.23; péntek

És végre irány a tengerpart. 9.15-kor csekkoltunk ki, 14-től lehet átvenni lent a kulcsokat, baromira ráértünk. Annyira belefeledkeztem a gondolataimba, hogy teljesen kiment a fejemből a hűtővíz figyelése. A sztráda környékén jutott eszembe, hogy klímát kellene kapcsolni, de a hűtővíz remekül tartotta az – egyébként szokatlanul magas – értéket. Szarni bele; a pirostól még messze volt.
Úti furcsasag: mondták, hogy nézzük meg Sveti Rok előtt a hőmérsékletet és nézzük meg utána is: érzékelni fogjuk a klímaváltozást. Amikor ezt közöltem a családdal, Nej hangosan felnyögött: a nap veszettül tűzött és már a kora reggeli időpontban pokoli meleg volt. Az alagút előtti hőmérő 24 fokot mutatott. kiértünk az alagútból – és ránkszakadt az eső. Tényleg meglepő volt a klímaváltozas. Aztán persze az eső elszégyelte magát, eltakarodott és megjött a délelőtti 31 fok.
Délben értünk le, gyors körbejárás: a víz jónak tűnt, de állat itt biztosan nem lesz. (Sün van? – kérdeztük a gondnokat. Nem nagyon, behúzódtak a mély vízbe – mondta.) Rossz hír, hogy nincs motorcsónak bérlés helyben. Murterig kell bemenni, de nem biztos, hogy lesz kedvünk expedíciót vezetni egy csónakázáshoz.
A kisbolt a kempingben… kicsi. Nincs húsospult és nincs zöldséges. Halról, nyers csevapról nem is beszélve. Látom már, sűrűn fogunk Tisnora járni.
A szállás egyébként jó, a lakókocsi hihetetlen közel van a vízhez, van klima – kell is, pokoli hőség van -, ki lehet ülni,van napozós rész, van kerti hinta – jól elleszünk.
Ami még kellemetlen: sok a magyar szó. Ami sokkal kellemetlenebb: sok a magyar trágár beszéd. Nem tudom, miért keverik össze honfitársaink a felszabadultságot a túlzott szabadossággal – de baromi kellemetlen hallgatni a sok nagyképű trágár alakot. Félre ne érts, nem a szavakkal van bajom, hasznalom én is ezeket, ha szükségem van rájuk. Az zavar, ha valakinel ez pótolja a humort, a szellemességet amikor az illető jópofa akar lenni.
No, mindegy, megérkeztünk, kipakoltunk, gyorsan elszaladtam sörért. Amíg kortyolgattam és éppen azon gondolkodtam, hogyan lustálkodjam át a délutánt, már jött is fel a gyerek, véres kardkent lóbálva a kezét. Szerintem beállította a tengeri sünbe markolás gyorsasági világrekordját. Mint mondta, fel akart venni egy követ a vízből: két lába közé fogta (fürdőszandál rulez), enyhén összeszorította és felhúzta a lábait. Amikor lenyúlt a kőért és megmarkolta, akkor derült ki, hogy tulajdonképpen tengeri sünt talált. Egy csomó tüske fúródott a kezébe, egy részét kikapkodta, de hattal nem bírt: ebből egy bazi nagy volt, baromi mélyre, csontig benyomulva, egy másik pedig a körme alá ment. Mondanom sem kell, életemben nem láttam még ilyen sebesülést, helyismeretem meg – lévén még csak félórája érkeztünk – nulla. Megkerestük – ismét – a magyar gondnokot, ő gyorsan kikapta a három legnagyobb tüsit, de a többivel nem bírt. Mindenesetre adott kalciuminjekciót, lekezelte jódtinktúrával, aztán Nej, a szálkakiszedések mestere is sportolt egy adagot, de nem jutott dűlőre. Kocsiba vágtuk magunkat, irany Tisno, ambulancia. Zárva volt. Bementünk a mellette lévő gyógyszertárba, ott közölték, hogy a doktor off-ban van, de Pirovacon is és Murteren is még be van kapcsolva. Próbáltam venni egy tubus Fenistilt, de a lelkiismeretes gyógyszerésznő nem volt hajlando kiszolgálni, mondvan ezt orvosnak kell látnia. Belegondoltam, mekkora harc lenne elmagyarázni a helyzetet (elfelejtettünk Fenistilt pakolni, tehát egyébként is kellett volna), inkább ráhagytam. Majd veszek Murteren. Visszatéptünk a kempingbe a gyerek útleveléért. Na, ez se volt egyszerű, mert még bőven nem írták át az adatainkat és tapasztalatból tudom, hogy ilyenkor mennyire nehéz visszaszerezni a cuccot. De a csajszi készséges volt, a végén még azt is ki tudtam húzni belőle, hogy ezt a dögöt horvátul jezs-nek hívják. Mellékesen azt is elmutogatta, hol van Murteren ambulancija. Egyből megtaláltuk, de nem hittük el, hogy ez az: ugyanis privát orvos volt. Itt a fiatal dokkernő először közölte, hogy nem szívesen nyúlna hozzá, könnyen lehet rosszabb a helyzet. Szerinte várjuk meg, amíg magától felszívódik. Arra a kérdésre, hogy a felszívódás mennyire fáj, azt mondta, hogy nagyon.
– Hmm, értetted, amiről eddig beszéltünk? – kérdeztem Barnát.
– Nem.
– Try to take out the pins then, please – fordultam egyből nagy bátran a doktornőhöz. A meredek húzás bejött, a dokinő ügyesen kiszedte az összes tüskét, még a körme alattit is. A műtét 120 kunába fájt – Barna biztosítása így már biztosan megtérül. Kezdem úgy érezni, hogy a mi családunk az, amelyet nyaralás előtt állandóan biztosítani kell, mert mindig van ötödik útitársunk, a balhé.
Egy előny volt, a tervezettnél korábban megismertük a szigetet és a települeseket. Például tudtátok milyen szép a tisnoi gyógyszertár udvara? Ugye nem.
Persze Murteren nem volt gyógyszertár a rendelő mellett, így Fenistil kenőcsért mehettem vissza Tisnora. Ahol pont előttem zártak be. Azért tudnak élni a helyiek: gyógyszertár nyitvatartás 8-14.30.
A nagy ijedtségre kénytelen voltam inni egy sört – aztán legyőzendő a félelmet, bementünk vízbe, természetesen macskázni. Aki nem ismerné, ez az a játék, amikor a négy játékos közül az egyik a macska, neki kell elkapnia a többiek által dobált labdát. Természetesen jó nagy felfordulással jár, időnként szolíd öldökléssé is fajul a játék. Nagyon szeretjük.
A vizezés után besétáltunk Tisnoba. Nem egy nagy város, van egy apró óváros része és hasznos üzletek. Viszont találtunk éttermet, ahol a kemping étterem árainak feléért tudtunk vacsorazni – pedig nem finomkodtunk: spárgaleves, kagyló, makréla, csevap, fagyikelyhek és két teljes kör lötyi. Emellett megtaláltuk a halpiacot is. Fontos pont. Ja, és tudtam venni horvát népsportot. Igen izgalmas volt kisilabizálni a csapatok neveit – de azt sajnos leszűrtem, hogy kedvenceim, a csehek kiestek. (Megvan a véleményem egyébként a HR2 közvetítéseiről is. Pl. nincs realtime eredménykijelző, így ha éppen látsz valahol pár percet, még nem fogod tudni az eredményt.)
Este még szereztünk némi sört, aztán álomba kártyáztuk magunkat. Apró hiányosság: a lakókosi klimája igen vérszegény, nem bír a hőséggel. Nyilván az is bejátszik, hogy a kocsi árnyékmentes helyen áll, a nap meg tűz, ahogy a csövön kifér.
Ez még egy ponton jelent kellemetlenseget: induláskor nem pakoltam sört otthon, mondván, hogy amilyen most a gyomrom… erre itt vagyok a perzselő melegben, enni ugyan nem eszek, de iszom a sort literszámra. A drága kempingboltos sört. (Tulajdonképpen azt találtam ki, hogy reggelire eszik mindenki, amit tud: péksutemény, burek, tea, tejeskávé), ebédre valami gyenge (nekem ropi, sör) és a vacsora, a már kellemesen hűs időben bőséges: a többiek halat, húst, ami belefér – én pedig valami izgalmasnak tűnő levest és főtt krumplit. Eddig működik. És bővül a levesismeretem: tudtátok, hogy a colbert leves erőleves tojással, a licka pedig birkagulyást jelent?)

2006.06.24; szombat

Hihetetlen, mi mindenre képes az ember a hasáért. A csajok felkeltek öt óra magasságában, besétáltak Tisno-ba a halpiacra, vettek mindenféle izét, besózták, bepácolták, estére kisütjük. Nagy bátran én is bevállaltam egyet, mondván az én gyomromnak már úgyis mindegy.
Amíg a csajok azt a sok büdös dögöt belezték, Barnával elmentünk búvárkodni. Sok állatot nem találtunk, de amiket igen, azoktól felállt a hátamon a szőr: a vízparttól pár méterre ötös-tizenkettes csapatokban tanyáztak a sünik. Igen, jól figyeltél: ott, ahol tegnap a bálnák csatájához hasonlatos macskázást folytattuk.
Azt hiszem, holnap aknamezőn fogunk táncolni. Végülis… tartani kell a szintet.
A biztonsag kedvéért körbeúsztuk az öblöt – és abban maradtunk, hogy macskázni csak a mély vízben. Mindenhol ott lapultak sünék. Ebédtájt a gyerekek még bementek a vízbe Nejjel – és Barna őrült vigyorral a képén jött vissza: kifogott egy sünt, tanulmányozandó az ellenséget. Ezt a hozzáállást szeretem. Kicsit féltem – mint mindig, amikor valamit először próbálunk ki és csúnya baleset lesz belőle, szóval féltem, hogy fóbia lesz és menekülés – de ezek szerint nem. (Nejjel első alkalommal, amikor vadkempingeztünk, egy részeg banda támadott meg éjszaka minket a Mecsekben. Ordítozva rugdosták a sátrat, nekem meg esélyem sem volt kimászni. Nej azóta csak védett kempingben mer sátrat verni.)
Déltájban beszaladtam ezt-azt vásárolni Tisnoba és persze, hogy kaptam izgalmas megbízatást: hozzak orrcseppet is. (Szerda reggel a náthám úgy tűnt el, mintha sosem lett volna. Még akár arra is gondolhattam volna, hogy pszichés eredetű volt, ha nem éppen Nejnél landolt volna a kórság.)
Az már tegnap kiderült, hogy a gyógyszerészek elég gyengén állnak a külföldi nyelvekkel. No problemo, gondoltam, vagy a Nasivin vagy a Vibrocil varázsszó biztos segíteni fog. Nos, nem segített. Más megoldás nem lévén, közöltem, hogy nose liquid, majd fej hátrahajt, képzeletbeli üvegből pár csepp becseppent, felordít. Én legalábbis így szoktam magamnak cseppenteni. A nő egy ideig nézett, aztán nagy örömömre nem idegnyugtatót vett elő, hanem orrcseppet. Ekkor jutott eszembe, hogy elfogyott az Espumasin is. Megkérdeztem, hátha ilyen néven ismerik… de nem. A nő intett, hogy mutogassam el bátran. Másfél másodpercig gondolkoztam, aztán legyintettem: zu kompliziert, közöltem vele. Ha valakinek van ötlete, hogyan lehet egy gyomorfelfújódást enyhítő tablettát jelbeszédben elmutogatni, anélkül, hogy felháborodott gyógyszerész pribékek kidobnának az ajtón, az utólag is megoszthatja velem.
A strandon kitaláltuk a módszert: két ember átvizsgálja búvárszemüveggel a terepet, majd kijelentik, hogy merre sünmentes. Ekkor indulhat a játék.
Később csak csak nem bírtunk magunkkal. Délután háromkor, a legégetőbb forróságban, nekiindultunk bejárni a szigetet. Először Betinába ugrottunk be. Egyértelműen ez a falu nyerte a ‘leghangulatosabb óváros‘ díjat. Innen átmentünk Murterre. Ez is kis falu, túlzottan nem fogott meg. Vettunk bazi drága, marha finom szőlőt. Fügét próbáltam itt is, de csak ugyanolyan, rohadásig érettek voltak, mint Tisnoban.
Visszafelé megnéztük Jezerát. Ez a legkisebb falu, ennek még óvárosra sem futotta. Viszont láttuk a kikötőben a Tomisa-t… ezzel fognak a csajok igazi halászatra menni valahová a Kornati mellé.
Este halsütés. Mindenki nagy örömére viharos szél támadta be a kempinget. Tényleg jól esett a hőségtől elgyötört embereknek – de nekem fel lett adva a lecke: gyújtsak úgy tüzet, hogy ne legyen lángja, de azért elkapja rendesen a faszénbrikettet… mindezt egy olyan kempingben, ahol lépten-nyomon kint van a ‘tüzet rakni tilos’ tábla, de ahol a helyi gondnok szerint a grillezésért nem szólnak. Magyarán úgy csináljak nagy tüzet, hogy kicsi legyen. Elsőre túl nagy is lett a kis tűz, de másodikra összejött. Szégyen is lett volna, ha rajtam bukik el a csajok áldozatos – és legfőképpen roppant büdös – munkája.
Megint a bolt. Vettem magyar népsportot: pénteken fizettem a csütörtöki újságért 12 kunát… nem rossz, durván ötszörös ár.
Sörökkel persze a szokásos kínlódás: a dobozost közel kétszer annyiért adják, mint az üvegest. Az üvegesre viszont horribilis betétdíjat számolnak és csak ott veszik vissza – blokk ellenében – ahol vettem. De azért van remény, a koprivnicai fiúk kitalálták a literes pillepalackos sört, melyen nincs betétdíj – úgysem kell mindig karlovackót inni, van olyan jó a pan is. (Helyesbítes: karlovackóból és ozujskóból is van pillepalackos.) Furcsa mindenesetre: van egy fasz állami rendelkezés, de a kezdő kapitalizmus már mászik ki belőle, az egyetlen járható irányba.
Viszont furcsa a sörgyárak taktikája is. Sokáig azt hittem, hogy azért olyan drágák a sörök, mert kint drágább az alapanyag is. Erre vasárnap, már itthon, vettem dobozos Tuborgot, melyet legnagyobb meglepetésemre a horvát Carlsberg sörgyárban gyártottak (ugyanott, ahol a Pant is csinálják) és ennek már becsületes 175 forintos (4,4 kuna) ára volt. Odakint a dobozos Pan ára 9-10 kuna körül mozgott. Azért ezen már van extraprofit, rendesen. Nej ugyan kezdett magyarázni valami Marshall keresztről, de én csak annyit szűrtem le, hogy szegény horvát férfiak, hogy a francba isznak ezek sört?
Még egy kínzó kérdés: azt árulja el nekem valaki, mit esznek a darazsak a halon? Már pucolásnál is ellepték a környéket, a vacsoránál meg alig kaptunk tőlük levegőt.
Este testületileg átvonultunk az étterembe megnézni az Argentina-Mexikó csatát. Csajszi még az argentín pólóját is felvette.
Itt ért az a csúfság, hogy nemhogy én kaptam a legkevesebb sört, de azt is Nejnek kellett ajándékoznom – és még a meccs vége előtt visszasiettem a lakókocsihoz. A kulcsszó megint az az átkozott gyomor: siettem, hogy elaludjak, mielőtt a komolyabb fájások jönnek. Itt éppen sikerült… de nem jó jel.

2006.06.25; vasárnap

Ma mentek a csajok halászni. Elméletileg 10-kor indult volna a hajó Jezerából… hát, 9.45-re értünk oda, már éppen szedték fel a pallót. Azért még felhajigáltuk őket a hajóra. (Képek innen kezdődően láthatók.)
Szalmák lettünk.
Azzal kezdtük az aranyéletet, hogy bementünk Tisnoba vásárolni. Grillezős kolbász, csevap és rablóhús a hentesnél, füge (yess!), szőlő és sárgadinnye a zöldségesnél. Vasárnap lévén élet költözött az utcákba is, láttunk valami tűzoltózenekar-szerűséget is. Szegények. Mi, amikor a lakókocsinál kiszálltunk a kocsiból, a nyitott ajtóból vízesésként borult ki az izzadtság és mi. De még mindig nem mehettünk vízbe, elsétáltunk a boltba, vettünk sört, vajat, tejet, sört, csokit, kenyeret… meg sört. (Ma inkább Ozujskót vettünk, mert Barnának az jobban ízlik. Igen, jól sejted. Nekem is felemás érzéseim vannak. De már késő, a gyeplő lazára lett engedve. Mindenesetre nyomatékosan figyelmeztettük, se a nagyszülőknél, sem az iskolában nem fog dicsekedni, mennyi sört ivott Horvátországban.)
Na, ekkor jöhetett végre a víz: körbeúsztuk az öblöt, utána pedig négyzetcentinként átfésültük a macskázós öblöt. Itt éreztem, hogy megérte a tavaszi sok-sok úszás: visszanyertem a régi vízbiztonságomat. Tavaly például, amikor Barnával átúsztunk Bracon egy öblöt, nem voltam igazán nyugodt. Idén már nem zavar a víz.
Igazi férfias ebédünk volt: Barna bureket evett szőlővel, én pedig sajtosrudat sörrel.
Furcsa, hogyan változik a viszonyunk a sünnel. A kezdeti korlátlan félelmet kezdi felváltani a természettudományos érdeklődés. Barna ma már hozzányúlt puszta kézzel a tegnap kifogott példányhoz. Amikor pedig a strandon láttuk a darabjait néhány szétvertnek, higgadtan nézegettük a tüskéket, miközben elmagyaráztam, mi is az a beetetés.
Ebéd után pihengettünk, aztán eszembe jutott, hogy elfelejtetünk krumplit venni. Összekaptuk magunkat, elsétáltunk megint a boltba. Utána úsztunk egy nagyot, majd egy sör és a mobiltelefon mellett vártam, mikor küldi Nej az smst, hogy mehetek értük.
Azért úgy végiggondoltam, mi is várható. Az első kérdése úgyis az lesz, hogy ‘na, mit csináltatok fiúk, nélkülünk?’. Ha megmondom az igazat, hogy leginkább boltba jártunk, valószínűleg kiérdemeljük az ‘örökös balek’ címet. Valószínűleg a diplomatikus ‘semmit’ lesz a helyes válasz, férfiasan mogorván odavetve.
Nos, ez volt az elmélet. A gyakorlatban viszont úszkáltunk egy csomót, beszélgettünk, később megtanítottam párospassziánszozni, majd átvonultunk a kocsmába és az angol-ecquador meccs mellett kártyáztunk egy jót. Ez már minőségi időtöltés volt. (Csak megjegyzem, fél liter kimért Miranda narancslét volt pofájuk 25 kunáért adni. Ez magyarul egy ezres.)
Este felszedtük a csajokat, macskáztunk egyet, sütöttem Barnának kolbászt, magamnak meg főztem héjában főtt krumplit. Amíg mammogtam, azért megfordult a fejemben, hogy mivel érdemeltem én ezt ki. Jobbnál jobb ételeket ehetnék és gyakorlatilag a főtt krumpli az, ami még biztonsagos. Még. Négy éve hajtom, próbálkozok mindenféle orvossal, csodatáltossal és még csak odáig sem tudunk eljutni, hogy mi bajom van. Minden vizsgálat szerint makkegészséges vagyok.
Eh, hagyjuk, már megint ezek a negatív hullámok.
A család egyhangúlag úgy döntött, hogy ma este nem nézunk mecset (vacak portugál-holland), ehelyett békésen elkártyázgatunk.

2006.06.25; hétfő

Azt hiszem, most fogom a legnagyobb felháborodást kiváltani – de röviden közlöm, hogy Krka szar. Nem, nem a természettel van bajom, az szokás szerint gyönyörű – de minden egyéb botrányos volt.

Már a reggel is rosszul indult. Nej birkózószőnyegen aludt és reggel mindenkibe belemart, aki nem úgy cselekedett, ahogy ő gondolatban elképzelte. Nyilván a gerjesztett feszültség mindenkiben akkumulálódott és a legváratlanabb időpontokban sült ki.
Végre elindultunk… és sikeresen beszoptuk Tisnon a hídfelvonást. Pedig tudtam, mikor történik az ilyesmi, csak elcsesztük rendesen a reggelt a sok pakolással. (Száraz ruha, vizes ruha, egész napra hideg kaja, gyümölcsök…) 10.08-ra értünk Skradinba, a hajó természetesen 10-kor elment, és menetrend szerint óránként jár. Mint a dominók: a tisnoi 20 perc végighullámzott az egész napon. Mivel nem akartunk ötven percet álldogalni a napon, bejártuk Skradint: icipici óváros, de van hangulata. Fél tizenegyre értünk vissza, addigra a sor már tekintélyesre hízott. Igen, előzetesen figyelmeztettek, hogy ez egy gyorsan fogyó sor, de ez most nem jött be. Akkora tömeg volt, hogy beállt még egy hajó… de mindkettő zsúfolásig tele lett. A mi extra balszerencsénk volt, hogy mi voltunk az első hajó utolsó emberei: így heringként bezsúfolodva kucorogtunk egy szélmentes sarokban, a tűző napon. Valahol hallottam, hogy sokkal romantikusabb hajóval menni Krkára… hát, akinek az a romantika, hogy ötezer fokban heringként szorong izzadt, büdös, kövér emberek között jó húsz percig, annak továbbra is ajánlom ezt a megközelítést. A többiek megpróbálhatják busszal a hátsó parkolót. Romantikamentes… de praktikus. Arról nem is beszélve, hogy tapasztalatom szerint ahol összegyűlik 10 ember, ott mindig akad egy hisztériásan üvöltöző kisgyerek. Na, itt is volt, pont mellettünk. Igaza volt, legszívesebben én is üvöltottem volna vele együtt.
A rémálom nem ért véget a kiszállással. Lehetett sorbaállni jegyért, mert anélkül még vécére sem lehetett menni. Mi megpróbáltunk kimaradni a tömegből, gondolvan, 20 perc alatt majd elfogynak, aztán jövünk mi. Igenám, de azt a húsz percet valahol el is kellett volna tölteni, márpedig az összes árnyas pad foglalt volt: volt olyan, hogy egy hapi szundikált rajta… dehát ilyenkor az ember emlékezik és békénhagy.
Aztán bejött még a vécé játékos, így József engedelmesen beállt a sorba. Közben megjött a második hajó, így előlről-hátulról biztosítva lett a tömeg. De szószerint. Abban a nyomorult nemzeti parkban akkora tömeg volt, hogy lépni nem lehetett. Nem viccelek: rögtön azzal kezdődött, hogy a nagy zúgó előtti hídon nem tudtunk átmenni, mert bedugultak a csoportok. de a vízbe sem tudtunk bemenni, mert minden bejárati ponton tömeg álldogált. Végül kommandós módra átharcoltuk magunkat a hídon, hogy utána picit hígabb tömegben vonuljunk át az óbágató árusok között. Azon vettem észre magam, hogy azzal a mozgással haladok előre, amellyel tömött bevásárlóközpontokban szoktam megközelíteni a tejetlisztetvirslit: könyökkel, térddel, finoman kihasználva a testi erőnlétet, apró bodicsekekkel falratapasztva a fogalmatlan vénasszonyokat.
Na most, szeretnék mindenkit emlékeztetni, hogy alaphelyzetben ez egy naturpark… de ebből semmi sem jött át – amikor az ember azért harcol, hogy kiverekedjen egy pozíciót a korlátnál, hogy sorba kelljen állni azért, hogy fényképezhessen egy kilátási pontról… gusztustalan. Lenyomtuk a kört, aztán először a csajok mentek fürödni, utána a fiúk. A fürdés tényleg nagy élmény, de itt is áldozatokra volt szükség: a bejarat durván sziklás, a víz sodra meglehetősen erős, tehát alaphelyzetben is óvatosan kellene bemászni a mélyvízig. Ez most gyakorlatilag lehetetetlen volt, mert minden sziklának legalább két tulajdonosa is akadt: egy csomó ember csak az elejéig merészkedett és utána alldogált a szikláján, mintha neki kellene megvédenie a követ a többiektől. Mire belevetődhettem a mélyvízbe, tele lett horzsolásokkal a lábam. (Ez igazából a tengervízben okozott később rejtett örömöket.) Aki arra jár, a sarokban lévő dögönyözőt ne hagyja ki, hatalmas élmény. Vigyázat: elötte kidölt fa van a vízben, nagyon csúnya dolgokat tud művelni, ha az ember erőből nekiúszik; máshogy meg nem megy, mert itt elég erős a sodrás. Én nemes egyszerűséggel átbuktam a szalagkorlát alatt és a tiltott részre beúszva nagy ívben kikerültem a fát. Ezzel nem én voltam a legrebellisebb a tömegből: három-négy hapi rendszeresen felmászott valahogy a zúgók tetejére és fejest ugráltak a tiltott részbe. Néhány még őrültebb a fahídról ugrált fejeseket a szikák közé.
Felváltva fürödtünk a csajokkal. Amíg vigyáztunk a cuccra, nyomtunk egy kört. Tanulságképpen az árak: 4 deci Pan: 20 kuna; 3 dl fanta: 16 kuna. (A sört félliteresnek adták, de jó egy deci hab volt rajta.)
Ekkor már annyira elegem lett ebből a parkból, hogy azt javasoltam a családnak, most látogassunk el Visovacra, mert én többet ide vissza nem jövök.
Úgy is lett. Végre errefelé már nem volt akkora tömeg, de azért az ügyes szervezők megoldották, hogy ne érezzük magunkat kényelmesen: 20 fős hajót indítottak 22 emberre. Itt már gátlástalanul harcoltunk, így nem mi ültünk végul a lépcsőn.
A ferences templom jó negyven percnyi hajóútra volt – és persze megint túl okos voltam. A bal oldalon foglaltam helyet, mondván nemsokára megfordulunk és mi leszünk árnyékban. Ja. Csakhogy a hajó a nádasban váratlanul balra fordult egy távolról láthatatlan átjáróba és tartotta is az irányt – innentől gyakorlatilag végig a napon aszalodtunk.
A templom és a sziget rendben voltak. Ez egyike volt a harmonikus perceknek a napbban – kár, hogy csak 25 percig tartott. (A képek innen kezdődnek.)
Utána vissza 40 perc, majd futás a lenti hajóhoz. A futás annyira jól sikerült, hogy 15 perccel az indulás előtt értünk a kikötőhöz. Ennek ellenére a hajóról fürtökben lógtak az emberek. Nem is vártak tovább, elindították. Az utolsó pillanatban tudtunk felugrani rá. Mondanom sem kell, milyen utazás volt: fullasztó meleg és akkora tömeg, hogy igazábol állni sem lehetett rendesen. De inkább ez, mint hogy a parton szobrozzunk még egy és negyed órát, az utolsó hajóig.
Oké, sejtem, mi történhetett: formálisan még előszezon van, de az idő meg már jó egy hete olyan forró, mint főszezonban is ritkán. A fiúk a parkban még nem álltak rá arra a tömegre, amely betámadta hétfőn a területet.
De attól, hogy értem, még nem kell elfogadnom.
Egy gyors tapasztalat: kánikulai melegben a legjobb túracipő a parkban a strandpapucs, mezítlábra. A többiek kipróbálták az edzőcipőt zoknival, papucsot, szandált szintén zoknival, de csak én tudtam bárhol, bármikor becaplatni a hideg vízbe. Az útvonal meg egyáltalán nem veszélyes, kb. két kilométer séta, jól kiépített utakon, fahidakon.

Hazafelé újítottunk és Sibeniken keresztül céloztuk be a hazautat. Éppencsak be akartunk kukkantani, de ennél jobban sikerült. Egy, azaz egy jobb kanyart kellett volna tennem Vodice felé… nos, ez nem volt sehol kitáblázva. Háromszor-négyszer sikerült végigmenni – egyre dühösebben a városon, mire kis utcákon keresztül ki nem keveredtem a 8-asra. Utólag néztem át térképen, mi is volt ez: nos, az út Krka felől a 8-as út _alatt_ megy el, innen nem lehet felkanyarodni rá. Később rá lehetne, de a szorgalmas horvátok basztak kitáblázni az egyébként jellegtelen kereszteződést. Mindenáron azt szerették volna, hogy hagyjam el a várost Split felé – én meg persze erre semmiképpen sem voltam hajlandó. Ha tudtam volna arról, hogy a 8-as körgyűrűként (Magistrale) kerüli meg a várost, akkor talán kimentem volna, hogy visszajöjjek a körgyűrűn…. de így végül ráálltam egy helybélire, aki ki is vezetett a jó irányba a városból. Természetesen gps-t nem vittem, gondoltam, erre a kis távolságra minek kínlódjak a beszereléssel a vörösen izzó kocsiban.

Mire hazaértünk, Tisnon már bezárt minden, maradt a kemping üzlet. Ma fogyott el az ásványvíz – és ma szembesültünk egy újabb rablással: másfél liter szénsavas Studenac 7,40, azaz 300 forint. Itt jutottam el odáig, hogy már nem tudtam kinyögni fizetéskor azt sem, hogy ‘hvala’. A fényes nappali kirablást értelmes ember nem köszöni meg. Eddig Horvátországot 1,5-2-szeres szorzóval számoltam, ezt siman lehet módosítani 2-3-szorosra, de időnként simán befigyel egy akár 5-6-szoros szorzó is. A szállásdíjat előre kifizettem, a plitvicei kempinget, a tankolásokat kártyáról fizettem. Úgy kalkuláltam, hogy kiszámoltam a belépőket, hozzáraktam napi 250 kuna költőpénzt – majd beváltottam 3800 kunát, tíz napra. Nos, a pénz a hetedik napon fogyott el. Ma már el kellett mennem automatához.

Hogy abszolút tökéletes legyen a napom, este a szomszédek grillpartit tartottak. Összecsődítették az összes nagyarcú alakot a magyar kolóniábol és itt hangoskodtak durvan éjfélig. Volt köztük egy kövér hapi, akinek egy pillanatra sem állt be a szája. Ő volt a legsötétebb. Civilben valami főnökféle lehet, mert egész este két alapviccet sütögetett el az egyik hapival szemben: az egyik szerint ‘jövő héttől kirúglak’, a másik szerint ‘jövő héttől 70 fillér fizetésemelést kapsz’. Félelmetes belegondolni, hogy van olyan pokol, ahol ilyen ember keze alatt kell dolgozni.
Persze megint előjött a rosszkedvem: itt van ez a nyomorult, aki nyomja le a feleseket aztán zabalja a grillezett húsokat este 10 után – neki miért lehet és nekem miért nem?
Egy idő után elmentem inkább úszni egyedül a félhomályban, az sokat segített a lehiggadásban. Meg az a 3 sör. Végül, szándékunktól eltérően, csak összejött egy kártyaparti – az ordibálás miatt úgysem lehetett aludni.

Egyre jobban kétségeim vannak egyébként a lakókocsis nyaralással kapcsolatban. Elméletileg nincs vele semmi baj, olcsó, magyar a szállásadó, a szállás hozza a kemping életérzést, de a kényelmet is: van klíma, van sörsátor és legfőképpen csak pár méter a víz, egész nap. Gyakorlatilag viszont az a baj, hogy aki lakókocsit üzemeltet, ritkán tart egy kocsit. Általában 5-20 kocsis telepek vannak – ennek megfelelően kisebb-nagyobb magyar kolóniák alakulnak ki a kempingen belül. És nem húzhatod arrébb a kocsit. Ha szerencséd van, akkor ezt csak abból veszed észre, hogy mindenfelé magyar beszédet hallassz. Ha nincs – mint nekünk most – akkor a melletted lévő lakókocsiban alakul ki a buliközpont – az a hely, ahol egész nap zajlik az élet és mindig ugyanazok a sötét alakok hangoskodnak.
Saját lakókocsi tárolási problémák miatt szóba sem jöhet. A sátornál már érezzük a kényelmetlenséget: nincs klíma, nincs hűtőszekrény és nehézkes az öltözködés. Apartman: azt még azért nem… nagyon hiányozna a kemping szabadsága és az extra közeli vizpart. Közvetlenul kempingben bérelt mobilhome? Elég drágák, de lehet, hogy ez lesz a megoldás.

Na, még valami a nap krónikájából: az esti úszáson Barna popsiját megcsípte valami, és ugyanúgy tele lett kiütésekkel, mint tavaly Omisban. De most már nyugodtabban fogadtuk a hírt: először mindenki alaposan megszemlélte, aztán hagytuk a fenébe.

2006.06.27; kedd

Ez a hely néha kezd az idegeimre menni. A kempingboltban egy fajta péksütemény van, azt árulják túrós, lekváros és almás töltelékkel. Ma Nej kért nyomatékosan négy túróst (stir) erre szó nélkül kapott két almásat és két lekvárosat. Ha ehhez hozzáveszem, hogy a választék igen szegényes, az árak meg horribilisek, az jön ki, hogy érdemesebb reggelente beugrani Tisnoba. Csak ahhoz meg pont reggel nincs kedve az embernek.
A ma reggeli felderítes váratlan eredményt hozott: az eddig sünmentes övezetben is feltűntek a dögök. Lőttek az ugrándozásnak.
A reggeli úszas után léptünk át Tisnora bevásárolni. Bár jóval olcsóbb, mint a kempingbolt, de simán otthagytunk 300 kunát: ásványviz 5 kuna körül, füge kilója 20 kuna, szőlő 29 (baromi finom, de olasz), nektarin 20, a burek 8 kn, a literes sor 12. Hentes bácsinál a frissen formázott csevapból 12 szelet 28 kn.
Eddig nem variáltunk ilyesmivel, de azt hiszem, innentől kell. Annyi ásványvizet kell pakolni, amennyi pakolás után még befér a zugokba. Pakolni kell még egy rekesz sört is – túl nagy luxus csak horvát sörökkel kihúzni egy ilyen forró hetet, mint amilyet kikaptunk. (A hőmérő már kora délelőtt veri a 30 fokot, kora délutánra megvan a 35-36 fok.)
Gyümölcsot is érdemesebb otthonról hozni: sárgadinnyében, almában, nektarinban nincs különbség.
És úgy kell tervezni, hogy amikor csak lehet, grillezni kell étterem helyett. (Nyilván néhányszor el kell menni – de ilyen árak mellett minden nap nem lehet. Tavaly simán kihoztunk egy bőséges éttermi étkezést 200-250 kunából négy éhes embernek. Idén 3,5 embernek kerül 280-300 kunába. (Az én leves/főtt krumpli menüm nem igazán számít.) )
Találtam egy tavalyi tájékoztatót: eszerint a helyi kempingboltban az ásványvíz 5 kuna. Nem 7,40, mint most. De emlékszem, hogy a kétszemélyes haltálak is megálltak 150-180 kunánál. Idén még nem láttam 200 alatt.

Délután újabb csavargás: minden józan rációval szemben, mely azt mondja ‘ki se gyere ekkora hőségben a tengerből’, mi becéloztuk Tribunjt, Vodicét es Sibeniket. Bármi jobb, mint a szomszédokat hallgatni, amint itt óbégatnak. Még csak délután három, de már itt van az összes figura, boroznak és hangoskodnak.
Összességében kellemes út volt. Tribunj kicsi és aranyos. Van egy picike szigete és egy templomja egy gusztustalanul magas dombon. Megnézetlen maradt. Innen továbbálltunk Vodicébe. Habár még a pezsgés előtt érkeztünk, de így is hangulatos városnak tűnt. Mindenfelé sikátorok, hajók, éttermek – sajnos elég drágák. Az eredeti terv szerint Sibenik után – már este – itt vacsoráztunk volna. Egyhangúlag megszavaztuk, hogy inkább Tisno lesz, ott is Toni étterme. Még megnéztük útközben a Krka hidat és bevirítottunk a tegnapi ismerős városba, Sibenikbe. Mivel előző nap többször is végigcsattogtam rajta oda-vissza, mondhatni már ismertem rendesen. Egyből lehúztunk a kikötőbe, majd beálltunk a fizetőparkolóba (8kn/h). Bár volt némi parasztlázadás, hogy elmenjünk-e egyáltalán ebbe a városba, a végén mindenki elismerte, hogy kár lett volna kihagyni. Még akkor is, ha a székesegyházba egyedül Nej mehetett be (rövidnadrág, rövid szoknya kitiltva), a vár pedig hétkor bezárt. Minket a sírkertből dobott ki Mirko, hogy igyiszjuda. De a kikötő és a vár közötti rész roppant hangulatos volt, keresztül-kasul bejártuk. Kicsit Velencére hasonlított, bár más volt a színvilága – és nem volt akkora a tömeg.
Este tehát Tisno és Toni étterme. Csinálok neki egy kis reklámot, mert megérdemli. Előszor is, a legrosszabb helyen lévő étterem. A kocsik közvetlenül a kerthelyisege előtt kanyarodnak és gyorsítanak fel a Murter felé vezető emelkedőn… nem lehet figyelmen kívül hagyni a zajt és a benzinszagot. Viszont az út túloldalán ott figyel a tenger, a lemenő nap bevilágítja a vízet és mandínerből az éttermet – nem rossz látvány. A bejáratnál egy tárlóban különféle – friss! – halételek vannak kiálíitva. A választék több, mint kielégitő, az árak igen méltányosak, a pincér pedig bájosan amatőr. Több étterem étlapjat is átnéztük a héten, volt mivel összehasonlítsuk. Pl. a mai este: 2 liter ásványvíz, 1 fanta, két korsó sör, egy marhahúsleves, egy paradicsomleves, egy adag sült makréla, egy adag grillezett tintahal, egy fekete rizottó és egy Toni saláta (Ki ne hagyd: káposzta, saláta, paradicsom, főtt tojás, valami feta sajt, zöld és fekete olajbogyók és valami baromi sós halszeletek. Őrült nagy adag és csak 30 kn.), végül 3 fagyikehely: mindez pont 300 kunába fájt. Máshol ebbe már az ital sem fért volna bele. (Az átlagos kajaár 75 kn körül mozgott.) Ja, és a makréla: a gyerek egészen beleszerelmesedett: ilyen picike halakat adnak, gyakorlatilag számolatlanul; első alkalommal 10 darabot kapott, a második alkalommal 16-ot.

Még egy érdekesség a napról: gyakorlatilag az alatt az öt perc alatt, amíg Tisnoról hazaértunk a kempingbe, bejött egy régió szintű áramszünet. Már ott gyanús volt, amikor a kemping külső kapujan a portás messziről integetett, hogy álljak meg; majd valami kézihajtánnyal próbálta felvarázsolni a sorompót. Végül nem sikerült neki, így átirányított a másik sávba. A következő gyanús pont volt, hogy a szomszéd társaság pont akkor vonult szét nagy morogva. Gondolom, átmentek az étterembe meccset nézni. (Az étteremnek saját aggregátora volt.) Mi úgy döntöttünk, hogy ilyen alkalom nem lesz még egyszer az életünkben, az éjfekete éjszakában beúsztunk az öböl közepéig. A sötétben gyorsan felkaptuk a fürdőrucit és egymást bátorítva/szívatva hárman beúsztunk a nagy feketeségbe. Elmondhatatlan élmény volt: a nagy csend, a feneketlen sötétség, a csillagok felettünk… utána megtörölköztem, és egy szál alsógatyában kiültem blogolni a sörsátorba. De a ‘kemping lazája’ címet mégsem én érdemeltem ki, hanem az a szomszéd srác, aki ‘úgysem lát senki’ meggondolásból oldalbapisilte a lakókocsink mellett álló fát. Sajnálatosan nem számított rá, hogy nekem macska szemem van. És hogy ott ülök öt méterre tőle.
Aztán éjféltájt megjött az áram, lehűlt a levegő és én is ledőltem aludni. Holnap lesz a legnagyobb kirándulásunk, Trogir és Primosten.

2006.06.28; szerda

Elkezdtem volna írni a blogot, de azt mondta a pda, hogy ‘sorry, the temperature is high’. Basszus, neked lehet ilyet mondani? Én meg nem kapcsolhatom ki magam? Na, mindegy, ez is jelzi, eszméletlen forrósag van.
Ma lenyomtuk a legnagyobb kirándulást: Trogir, Primosten. A tervezett kirándulások közül a murter-szigeti gyalogos csavargás maradt el – érthető okokból: az időjárás nevetségessé tette az elképzelést.

Vodicében:
– Apa, te iszol még egy sört?
– Köszönöm, nem. Vezetek. Egyébként is, elég volt ez a három.

Mielőtt bárki a szívéhez kapna, olyan bazi meleg volt, hogy a söröket félórán belül izzadtam ki. Visszaérkezés után bontottam egy literes sört. Az üveg háromnegyede fogyott el, mire elkezdtem egyáltalan büfizni – a többi széndioxidostól épült be a sejtekbe.
– Jó ez a füge – közölte Nej.
– És remek ötlet ez a literes sör – bólintottam rá.
Annyira dehidratált voltam, mint kálciumklorid az exszikátorban.

Odafelé az 58-as utat választottuk. Mivel minden épelméjű ember a tengerparti utat nyomja, nekünk nagyon hangulatos utunk volt. Alig találkoztunk autóval, igazi élményautozást szakítottunk a hegyek között. És a végén jött a hab a tortán: a Trogir feletti hegyen lyukadtunk ki és valami fenséges panorámában volt szerencsénk gyönyörködni. Beláttuk Trogirt és Ciovot, tokkal-vonóval. A pára mögött sejteni lehetett Splitet is. És természetesen ott sorakoztak jó tanulóként a szigetek, Brac, Hvar és valahány név a naptárban. Szép volt.
Lezúztunk az óvároshoz. Bár tippként a piac melletti parkolót kaptam, de mi attól eggyel visszafelé parkoltunk le. Ez 5 kn/óra volt, a piac meg 7 kn/óra. Nem sok különbség, de a távolsag sem volt az.
Trogir. Tulajdonképpen szép, de nem mutat olyan változatos arcot, mint vártam. Az erőd felújítás miatt zárva volt, a székesegyházban meg belépőt szedtek. Nej foglalta össze ezt még régen: “a templom nem jegyszedésről szól” – így ide sem mentünk be. Tekeregtünk egy ideig a kis utcákban, de délre bejártunk mindent és még nem voltunk éhesek. Ittunk valamit és mentünk tovább Primostenbe a tengerparti úton. Hát, ez tényleg nagy élmény volt, a család most sajnálhatja, hogy az első ajtócsapódásra elalszanak. Primostenben elcsesztem a parkolást, a beépített félsziget helyett a strandfélszigethez parkoltam, valamivel drágábban, de így sem volt rossz. Megcsodáltuk az Adria legtisztább vizű strandját, és nagylányom végre tudott enni giricét a parti büfében. Nagy hatással voltak egymasra. Hosszabb távon szvsz a girice vesztett.
Felsétáltunk a templomhoz, megcsodáltuk a furcsa temetkezési szokásaikat: nem először tapasztaljuk, hogy az óvároshoz tartozó templom mellett temetkeznek, legyen az akarmilyen magasan is.
Nem egy nagy város, de aranyos és szép. Van mindene.
Mivel még itt sem voltunk éhesek, továbbmentunk Vodicébe. Komoly feladatot kellett megoldani: Barna mixed grillt akart enni, a csajok halas salátát, én pedig halmentes salátát. De Vodicében rengeteg étterem van és találtunk is egyet. Mindenesetre marhára tetszik a trend: amióta tegnap ráleltem arra a nagyon finom salátára, a csajoknak is megjött a salátázási kedvük. Márpedig ilyen melegben sokkal egészségesebb egy dalmát halsaláta, mint a szokásos grillezett halak, húsok.

Majd hazamentünk és amint lehetett, belecsobbantunk a vizbe. Persze egyből megcsináltam a hasznot. Bementünk macskázni és nekem teljesen kiment a fejemből, hogy mostanában fogytam tíz kilót és lötyög a jeggyűrűm. Bizony, a nagy ugrálás előtt le kellett volna vennem. Így viszont valamikor leesett az ujjamról.
Azért még ártatlanul megkérdeztem Nejtől: – Ez most azt is jelenti, hogy vége a 16 éves jegyességünknek?
A két gyerek és Nej ezután jó egy óráig keresték a gyűrűt. Én nem, én ugyanis egy gyerekkori bolgár nyaralás óta tudom, hogy reménytelen. Mondtam nekik is, de nem hitték el. De amiért ilyen lelkesek voltak, beizzítottam estére a grillsütőt.
(Tudom, a mesékben ilyenkor ki kell menni a halpiacra, megvenni a legnagyobb halat és annak a bendőjében ott lesz a gyűrű. A mesékben könnyű.)

Kártyaparti előtt műveltségi vetélkedőt játszanak. Félelmetes: Barna éppen most magyarázta el Nejnek, hogy nem azt látta a Grand Canyonban, amit látott, hanem teljesen mást. És meggyőzte.

Közben nézelődök. Azért látszik, hány helyen friss még a szerelem: ahol még a férfiember cipeli a mosatlanos vájlingot.

Délután projektet szarvaltam: belepofáztam a kölykök páros passziánszába. Tudom, az ilyesmi undorító, de meg kellett tennem, hogy megérezzek a játék hangulatát: a játéknak egy, azaz egy célja van; szívasd halálra a másikat.

Jó kis nap volt, és egyet kellett értenem Nejjel: Sibenik mindkettőnknek jobban bejött, mint Trogir. Az utóbbi két dimenzióban szép, Sibenik viszont háromban.

2006.06.28; csütörtök

Az utolsó teljes nap. Ma azt csináljuk, amit szvsz egész héten kellett volna: döglünk az árnyékban, a hideg sör elérhető közelségében és időnként bemegyunk a tengerbe lehűteni magunkat. Így ki lehet bírni a nagy meleget. Csak az a baj, hogy errefelé annyi a gyönyörű látnivaló, hogy az ember beint a józan észnek és beleveti magát a hőségtől izzó kőtengerbe.

Tegnap óta reszelnek a kabócák, jelzik, hogy visszavonhatatlanul beindult a szezon. Szeretem ezt a hangot, Rabac óta összekötődik bennem ez a hang és a bougenvillák színpompája.

Azt kell mondjam, idén gyökeres váltás történt bennem, ott legbelül. Ráébredtem, hogy a legjobb horvát sör nem a Karlovacko, hanem a Pan. (Barna szerint meg az Ozujsko.)

Most rengeteg időm van, ráérek hülyeségeken gondolkodni. A továbbiakat csak hardcore pikk dáma játékosoknak (windows rajongók számára ‘fekete macska’) ajánlom, mások számára unalmas lesz.
Egyik este, amíg lányom elment valamiért, bepakliztam egy elosztást. Egész pontosan úgy raktam össze a paklit, hogy az osztás végén mindenkinek egy szín legyen a kezében. Olyan kör volt, amikor küldünk egymásnak lapot.
A kérdés egyszerű: nyerő lap ez a lányomnak vagy vesztő?
Ha nem küldenénk, egyértelműen nyerő lenne, hiszen ha megüti az összes lapot, akkor mindenki 26 pontot ír, ő pedig nullát.
Ha viszont küldeni kell, akkor lesz izgalmas a játék: jó biztonsági játéknak tűnik, hogy elküldi a három legnagyobb lapját, majd mivel ő kezd, lejátssza a kapott lapokat és egy kicsivel kiadja az ütést. többet már nem ut. Apró szépséghiba, hogy amennyiben nem a pikk az eredeti szine, akkor az első három ütésben biztosan megkapja a pikk dámát.
Sokkal jobb technika elgondolkodnia a többiek fejével. Akinek egyszínű lapja van és nem kezd, mire játszhat? Meg tudja ütni az összes lapot? Nem valószínű. Sokkal nagyobb az esélye, hogy idegen szinű hívásokkal indul a parti, márpedig arra nincs ráhatása, hogy azokba milyen pontot erő lapokat dobnak a többiek. Tehát számára csak az az egyedüli stratégia marad, hogy a legnagyobb három lapjat küldi el, így mindig marad ütésátadó lapja.
De ez a kezdő játékosnak is jó – ha tudja, hogy valamelyik színből a három legnagyobb lapot fogja kapni, és tudja, hogy ő kezd, akkor elküldheti a színe 3 legkisebb értékű lapját – és így megint ő üti az összes lapot.
Kérdés, mi lenne a következő partiban? El merné-e bárki küldeni a legkisebb lapjait, ha nem ő kezd? Hiszen ha elküldi, de mástól a legnagyobb lapokat kapja, akkor nagyot szívhat, ha olyankor kapja meg az ütést, amikor már valaki gyűjtött be pontot. Azaz ha nem én kezdek, akkor az egyetlen nyerő stratégiám – minden korábbival szemben – hogy a _középső_ három lapot küldöm el. Így menetközben tudok dönteni, hogy mit csinálok, ha bárki meghívja a színemet: ha előtte ütött már más is, akkor nem kell, ha meg nem és magas lapokat kaptam, akkor átveszem az ütést és tarolok. Persze, miért kapnék magas lapokat, amikor egy idő után mindenki megtanulja, hogy egyszínű lapból a középsőket adja tovább? Mindenki?
Nézzük meg az első játékos stratégiáját. Biztos lehet benne, hogy középső lapokat kap. Biztos lehet abban is, hogy a többiek össze fognak ellene, hogy valaki minél hamarabb begyűjtsön egy pontot érő lapot. Na, itt jön be az a finomitás, hogy milyen színű is a kezdő ember lapja – gondolhatná az ember, de nem. Ugyanis az egyedüli stratégiamódosulást az jelentené, ha a kőr lenne a kezdő színe, ilyenkor ugyanis játszhatna arra, hogy rögtön a parti elején elszedi mindenkitől a kőröket – csakhogy addig nem lehet kőrt hívni, amíg valaki nem dob el egyet. Azaz nem nyúlhat a hosszú színéhez. De ha nem kőr a hosszú színe, akkor sem nyúlhat hozzá, mert a többiek mindenképpen össze tudják hozni, hogy valaki máshoz kerüljon pontot érő lap. Tehát hívnia kell az idegen – közepes lapokbol álló – színből, ebbe valaki bele fog dobni egy pirosat, másvalaki pedig önfeláldozóan megüti. Innentől változik a parti, a másik háromnak kell összefognia, nehogy az elsőt ütő az összes többit is üsse. Ha ez az ember az, akinek hosszú színe a kőr, akkor ő már el tudja szedni a kint lévő két kisebb kőrt, így a többieknek egy esélye marad – valaki feláldozza magát és begyűjti a pikk dámát. Ez azért elég nehéz döntés. Ha az első ütő színe nem kőr, akkor csak azt tudja csinalni, hogy a mellékszínéből hív – és ugyanaz fog lejátszódni, mint az első körben: valaki beledob egy kőrt, valaki más meg megüti. Ő a második ütő. Ekkor már biztos, hogy senki nem fogja megütni az összes ütést, tehát mindenki stratégiája abból fog állni, hogy ne ragadjon be a hosszú színével és ne kapja be a pikk dámát. Márpedig a második ütő esetében gyakorlatilag biztos, hogy be fog ragadni. Ezt most nem részletezném, mert már engem is kezd fárasztani a levezetés. Látszólag a második ütő megmenekul, akár a hosszú, akár a rövid színe pikk… de csak látszólag. A többiek ugyanis mindig tudnak olyan stratégia mentén játszani, hogy ő ragadjon be. Igaz, előfordulhat, hogy nem ő kapja a pikk dámát – de a beragadás garantált.
No, mi a hosszú elemzés lényege:

  • Ha mindenki egyszínű lapot kap, a nyerő stratégia a középső lapokat továbbküldeni.
  • A partit mindig a második önfeláldozó fogja megszívni. De szükség van rá, mert ha nem teszi meg, akkor mindenki egyforma nagyot szív. Ez egyben azt is jelenti, hogy mindenki harcolni fog, hogy először áldozhassa fel magát. És erre pont a kezdőnek nincs semmi esélye sem.

Érdekes.

Közben amíg én ezzel agyaltam, a többiek összeszedték a nyaralós checklistet. Ez már a harmadik nyaralós szezon, szóval lassan azért már tényleg időszerű volt.

A tökéletes időzítés: utolsó napon sétáltuk körbe úszónadrágban az öblöt, utolsó napon dörzsölte ki az úszónadrág a lábam, utolsó nap értem el, hogy a csipősen sós víz miatt ne tudjak bemenni a vízbe. Így jártam. Már nem érdekel.

Most vettem észre, hogy semmit sem írtam eddig még a kempingről és a szállásadóról.
A kemping szép helyen van, egy nyugis öbölben. Ennek néha megvan a hátránya, egyik reggel pl. elég sok volt a szemét a vízben, de amit hozott a dagály, azt kivitte az apály.
A part apróköves, úszócipőben simán járható. Bentebb nagyobb kövek vannak, de még nem sziklák. Ezek alatt már szép számmal vannak sünök. Apály idején ezen a részen derékig ér a víz, ilyenkor azért elég veszélyes errefelé ugrándozni. A lubickolásra elkerített rész dicséretesen nagy, körbeúszva olyan 500 méter. Az öböl túloldala sziklás ugyan, de motorcsónakok vannak kikötve és kint virít a ‘fürdeni tilos’ tábla is – mindemellett túl nagy élet sem látszott a kövek között.
A strand tusolókkal megfelelően el van látva.
A lakókocsi jól felszerelt, a hintaágy, a sörsátor az asztallal és négy székkel, a konyhaként használható elősátor, a 3 napozóágy és a külön napernyő bőven elég teret nyújt a kenyelemnek. A klíma viszont szar. A pici mobilklímának talán akkor lett volna esélye, ha a kocsi nem áll kint a tűző napon – így viszont kb. 80 centire érvenyesült valami hatása, attól távolabb már fullasztó volt a meleg – pedig a klíma folyamatosan járt, éjjel-nappal maximális teljesitményen. Esténként elég durva volt az elalvás – mintha fazekas kemencében próbálkoznánk. Hajnalban volt pár óra, de nyolctól már újból izzani kezdtek a falak. (Hozzátartozik azért, hogy nem mindegyik kocsi állt a napon. A mienk speciel igen.)
A kemping bolt és a kemping étterem a pofátlanság határán bőven túl is drága. Elég csak a bolt 7.40-es ásványvizére vagy az étterem 25 kunás félliteres üdítőjére utalnom. Sokkal érdemesebb beszaladni Tisnoba bevásárolni kocsival (van pékség, zöldséges, abc és hentes), illetve vacsorázni gyalog. (Olyan 1500 méter lehet; ennek fele néptelen tengerparti úton, másik fele meglehetősen forgalmas tengerparti úton tehető meg.) Mi például úgy gondoskodtunk a folyamatos ellátásról, hogy ipari tételben vásároltunk bureket és csevapot, majd lefagyasztottuk.
Mondjuk olyan nagy olcsóságra itt sem szabad számítani, de azért messze nem olyan pofátlanok, mint a kempingben.
Hallal egy nap vacakoltunk, de nagyon sok idő és ez a kirándulásokból megy el – így inkább éttermeztünk. Kicsit fogat szívva.
A vizes blokk elég necces. Az előszezonra való tekintettel nem üzemelt mindegyik. Amelyik ment, eléggé terhelt volt. Az első, ami rögtön mellbevágta az embert, az a szag volt. Masszív ammóniás csatornaszag. A fajanszok jórészt tiszták voltak, de nem mindig. A földön állandóan voltak tócsák és ez meglehetősen gyanús volt, különösen a piszoár részlegben. A nyers tégla padlóburkolat is hozzájárult a kellemetlen érzéshez. A wc papír néhányszor elfogyott, ilyenkor végig kellett járni a fülkéket. Melegvíz kétszer volt, a többi alkalommal inkább langyos víz jött. De jópont, hogy még nem vezették be a nyomógombos vízadagolást.
Sokat jelent, hogy a telepnek van magyar nyelvu gondnoka: segítőkész és bármit lehet tőle kérdezni. Rossz viszont maga a telep megléte: a balatonparti kempingekben nincs akkora magyar sűrűség, mint itt. Ezzel pont a kempingérzés egyik eleme veszik el, az ismerkedes idegen nációkkal.

A végső mérleg: előszezonban 70khuf volt a szállás egy hétre, plusz 750 kn a két nap kemping Plitvice mellett. Emellett váltottam ki 3800+1500 kunát, és még tankolgattam a kártyáról. (Durvan 800 kn). Hogy ez sok vagy kevés 10 napra, nem tudom… de olyan nagyon nem is érdekel. Jól éreztük magunkat és ez a lényeg. Még pár év van, amíg együtt mozog a család, ekkor kell begyűjteni a megfelelő családi élményeket. Később már nem lehet, hiába is lenne több pénzünk. Az élményért mindenesetre megérte – kicsit zavar, hogy a pénz nagy részét nem az élményért rabolták le, hanem hétköznapi dolgokért.

Ha röviden össze kellene foglalnom, eddigi legjobb horvát nyaralasunk volt, dacára az időnként előforduló kellemetlenségeknek. A legtöbbször az volt a problémánk, hogy a párhuzamos – és kellemes – lehetőségek közül melyeket válasszuk. Kirándulás vagy pihenés, csavargás vagy lazítás, focimeccsnézés vagy családi kártyázás – kellemes gondok.
Egy újabb környéket ismertünk meg – de persze akadnak még fehér foltok a horvát tengerparton, rendesen.

2006.06.30; péntek

Semmi extra. Kicsekkoltam. (Ekkor vettem észre a recepción a ‘Rent-a-boat’ táblát. Tehát a gondnok állításával szemben, lehetett volna motorcsónakot bérelni. Remek. Időben vettem észre.)
9.30-kor indultunk el (ügyelve a hídleengedésre). A sztrádán felnyomtam a klímát, elhúztam a tetőablakot és beállítottam 140-re a tempomatot. (Nem tudom, más is észrevette-e már: az iGO Europe más sebességeket jelez ki, mint a régi iGO. A régi legalább 10 %-kal alacsonyabb értéket mutatott, mint a kilométeróra és ez össze is cseng azzal, hogy az autók órája általában gyárilag ennyit csal. Akkor az új termékben felszorozták volna 1,1-gyel a valós értéket?)
Akár el is mehettem volna aludni, olyan kevesen voltak az úton – egészen Sveti Rokig. Onnantól megsűrűsödött a forgalom – és brutálisan lehűlt az idő. A két sztráda találkozásától már kifejezetten erős volt a forgalom, innentől nyomtam a gázpedált, mint süket a csengőt. (Sajnálom, ilyenkor csak ezt az egy stratégiát ismerem.) A legdurvább a zágrábi körgyűrű volt, ott tetőzött a forgalom, ráadásul útépítés miatt sávlezárások is színesítették a terepet. A magyar oldalon persze jött az a hosszú, öldöklős rész, a somogyi kamionderbi. (Ahogy átléptem a határt, rövid időn belül kétszer csúszott ki a számon az ‘asztakurva’ összefoglaló helyzetértékelés: először, amikor megláttam, mennyi az euró (296 forint), másodszor, amikor megláttam, mennyi a 95-ös benzin (299.9 forint, aztán később 304.9 forint).)
Végeredményként fél ötre már itthon voltunk, 7 óra alatt 694 kilométer. Nem rossz átlag… és még az argentin-német meccset is elértük. A hangoskönyv nagy ötlet: Sveti Roktól az M0-ig hallgattuk Rudolf Pétertől az Ellopott Cirkálót – és úgy elrepült az idő, mintha maga Piszkos Fred lopta volna el.

Gondolom, kíváncsi vagy, mit csináltam először, amikor hazaértem:

  1. Bontottam egy sört.
  2. Bekapcsoltam a számítógépet.
  3. Letöltöttem az emailjeimet.
  4. Letettem a kezemből a bőröndöket.

Mental note: figyelmeztetni kell időben mindenkit a munkahelyen, hogy aki hátbavág, azt fejberúgom.
Nem rosszindulatból, inkább reflexből.

Linkek:

This entry was posted in Utazás.

5 thoughts on “Vízesések, hullámvölgyek, szűk utcák

  1. El kellett jönnöm szabira, hogy ezt legyen időm elolvasni. :-). De jó volt, megérte. (Nektem a nyaralás, nekem meg az olvasás). Az árak tényleg mellbevágóak, nem gondoltam volna.
    A sörözés érdekes dolog. Ha sokat iszom, megnehezedik a gyomrom, neked meg, úgy tűnik, gyomorbaj ide vagy oda, nem árt. Hmm.

    Szépek a képek is, bár csak egy részüket néztem meg.

  2. hello,

    olvastam Tőled Tribunjról, arrol a gusztustan dombon lévő templomról. nos, ott szeretnénk a párommal házasságot kötni. van róla vmi infod? gondolom, szép a környezete is, de én az összes fotón csak a templomot láttam, a környezetet nem.
    köszi előre is, felicia

  3. Szia,

    Nem, nem. Félreértetted. A ‘gusztustalan’ jelző arra vonatkozott, hogy a 35 fokos hőségben éppen olvadtak a kövek, a templom meg nagyon magasan volt. Egyébként, amennyire lentről meg tudtam itélni, nem lehet csúnya a látvány felülről. Ráláttok a kikötőre, a tengerre, az óváros szigetére, meg a tipikus apró utcákra. Amennyire emlékszem, a templom körül fás, zöld részek voltak.

  4. Itt van egy fénykép Tribunjról:
    http://tinyurl.com/2xq8r5

    Úgy képzeld el, hogy a hátam mögött van a kis híd, amely a szigetre épült óvárosba visz át, előttem pedig, a kis kápolna takarásában, a domb tetején a templom. Sajnos pont maga az épület nem nagyon látható – jobb oldalt a fák között egy kicsit látszik a teteje.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *