Rabac Cavallino




























Ez nem egy Bocaccio történetben szereplő kislovag, hanem két helység neve. Első nagyobb családi nyaralásunk volt, 2004-ben. Mivel a feljegyzéseim megvannak, a fényképek is fent vigyorognak a neten, így semmi akadálya, hogy a nyaralás krónikája ne kerüljön fel a többi mellé.

2004.06.27, vasárnap
Ez már nem lehet véletlen, amit ez a kocsi csinál velünk. Bepakoltunk, csuknám le a csomagtartót – nem megy. Beragadt a zár. Az utóbbi 1 hónapban durván háromszázezret költöttem rá, nehogy valami gikszer legyen a kéthetes külföldi út során – erre itt állok vasárnap, hajnali ötkor és nem tudom lezárni a csomagtartót.
Két órán keresztül hajkurásztam szerelőt… végül Tesó adott egy jó tippet és két óra késéssel el tudtunk indulni. A többi már csak formaság volt: 8 óra alatt söpörtünk le Rabacba, az út gyk. eseménytelen volt.
Oliva kemping… a recepciós liba valami ritka sötét lénynek mutatkozott. Meg az egész kemping is: Günter bemutatott mindent a mobilhome-ban, olyan szinten, hogy ez a vízcsap, így kell megnyitni. (Electricity, aqua…;) De végül lubickoltunk egy nagyot – és ez a lényeg, ezért jöttünk. Utána sétáltunk egyet a rabaci promenádon. Ebben nem a séta önmagában a lényeg, hanem az, hogy van promenád és elérhető távolságra van a város közepe.
Megjegyzés:
Itt még nem emlékeztem semmire Rabacból; az is csak éppen feltűnt, hogy estefelé sokan sétálnak valami tengerparti ösvényen.

2004.06.28; hétfő
Nézegettem itt, hogy milyen tájai vannak a világnak… Hogy milyen lehetőségei vannak az embernek… És milyen jó lenne ez, meg az… Aztán eszembe jutott, hogy igen, de milyen reménytelen. Utána viszont beugrott néhány fiatalabbkori, megvalósíthatatlannak tűnő álom, melyek ma már finoman szólva is nevetségesek: az álomautó Skoda Rapid; az elérhetetlen munkaruha, a farmernadrág/munkásfelső (melyet csak mérnökök viselhettek a gyárban) – szóval el lehetne hanyagolni lassan a kishitűséget.
Merjünk lottót venni.
(A pda automatikusan lotyót írt lottó helyett.)

Mai morgás. Nem tudom, hogy holnap lesz-e vihar, vagy sem. Itt, a 21. században.
Gondolataimat tenyérgépbe irom/mondom/rajzolom, a digitális fényképeket egyből laptopra másolom – de ezen a horvát nyaralóhelyen képtelen vagyok megtudni, hogy holnap a parton lazsáljunk-e, vagy menjünk inkább barlangot nézni. Az idegen nyelvű újságokban nincs időjárásjelentés, a horvát nyelvű csak szöveges, az egyetlen internet kávézó egyetlen gépe meg mindig foglalt.

2004.06.29; kedd
Mivel tegnap mindkét gyerek vörösre sült, reggel pedig betoppant az ígért vihar, így elmentünk cseppkőbarlangot nézni. Már indulás előtt balhé volt, nem találtuk az útleveleket. Végül összekaptam a család összes nyelvtehetségét és elmentem a borzalmas recire beszélgetni. Sikerült visszaszerezni az útleveleket.
Odafelé jó két óra késést és néhány teletököt sikerült összeszedni: útjavítások, útlezárások, irgalmatlan kerülők… Kész csoda, hogy egyáltalán odaértünk.
A postojnai barlang és környéke szép volt, bár a legelső jelző, amely így utólag eszembe jut, az inkább a qrvadrága. Hihetetlen mennyiségű gyönyörű cseppkő, de valamiért Karinthy bélyeggyűjtős sztorija ugrott be róla; túl sok cseppkő volt itt túl gyorsan – hamar belefásult az ember.
Visszafelé már rutinosan és gyorsan nyomtuk le 3 és fél óra alatt a 120 kilométert – komoly: a tengerparti út a felbontásokkal, dugókkal megint bejátszott rendesen. Itthon még pont sikerült elkapnunk a német turisták szokásos éjszakai táncolós-örjöngős duplabuliját.

2004.06.30; szerda
Ma már majdnem elküldtük a kölyköket delfint nézni a nyílt tengerre. (Furcsa egy dolog ez: él néhány delfin a sziget és a félsziget között és fogalmuk sincs, hogy puszta létükkel mennyi vállalkozást tartanak el.) Végül mégsem utaztak, mert betelt a hajó – így viszont megy pénteken Nej is. Barna bejött végre a tengerbe és rájött, hogy milyen jó dolog békatalppal búvárkodni. Nem is jött ki velünk, hanem összeszedett egy havert és mindenféle tengeri herkentyűket rángattak ki a vízből. A vacsoráért megszenvedtünk – előtte pénzt akartunk kivenni, de besült a kártyám. Még jó, hogy itt volt Nej társkártyája. Vacsi után sétáltunk egy nagyot, család hullaként dőlt be a házba. Nekem majd pinkódot kell változtatnom.

2004.07.01; csütörtök
Ma Rovinjba kirándultunk. Tulajdonképpen semmi különös nem történt: az út rövid, de szép volt; a város pedig gyönyörűen ódon. Mondhatni, hatékony kirándulás volt – a várost pedig még nem özönlötte el a tömeg.

Félelmetes. Hagyom, hogy a – jó alaposan kitervelt – nyaralás magával sodorjon; és egyre-másra jönnek elő valami hihetetlen mélyről az emlékek: olyanok, melyekről már fogalmam sem volt és csak a helyszín hozza elő őket.
Mikor másodszor autóztunk végig az Opatija-Labin közti szakaszon, akkor tört elő rég elfeledett ízként a gyerekkori út emléke; aztán az első alkalommal kerestem egy útszakaszt és csak amikor harmadjára mentem végig a Labin-Rabac távon, akkor jöttem rá, hogy ez az. Hogy élt az emlékeimben egy kikötő (melyről azt hittem, hogy Rijeka), és amikor megláttam Rabac kikötőjét, magamban felvisítottam, hogy ez az! Még az is beugrott, hogy melyik részen voltunk ékszerboltban… De ahhoz háromszor kellett végigsétálnom a kikötőben, hogy leessen, ez volt a tudattalan modellje annak a képnek, amellyel egykori szobám egyik falát befestettem.
De ugyanilyen – utólagos – rádöbbenés volt az is, hogy amikor itt voltunk a szülőkkel, akkor mi is elmentünk Postojnára. (A tervezéskor meg sem fordult a fejemben, hogy nem megyünk el – pedig ez ma már másik ország.) És furcsa fintorként Triesztnél fogunk átmenni Olaszországba – ugyanott, ahol a családi legendárium széles jókedvvel említi azt a szerencsétlen próbálkozást anno a piros útlevéllel.
Szóval érdekes. Tudatosnak nem mondanám, mert élénken él még bennem, hogy milyen kacifántosan alakult ki ez az út – de a tudatalatti, amennyiben azt tűzte ki maga elé célul, hogy első – saját – családi kirándulásként lemásolja a szüleimmel lezavart első külföldi kirándulásunkat, abból az időszakból, amikor még arra sem emlékeztem, hol jártunk – akkor félelmetesen jó munkát végzett.

“Most jó – tehát csinálok valami mást” – ezt a mintát most csíptem el. Ami meglehetősen hihetetlen, mert visszagondolva nagyon is jellemző ram. És az észlelés tudatossága is megvolt régóta bennem – lsd. kedvenc mantrám: most jó. Erre ülök itt tengervizes nadrágban az árnyékban, kellemesen kiterülve és begyakorlott módon rögzítem: “most jó” – majd hozzáteszem, hogy remek, akkor menjünk zuhanyozni. És csak a zuhany alatt tudatosult, hogy ez nem egyedi eset, hanem minta; legalábbis az utóbbi tízegynéhány évben nem bírok üldögélni a tutiban; mindig csinálnom kell valamit, mert elmennek mellettem a lehetőségek.
Öregszem.

Olvasgattam Lemtől a Kiberiádát és volt benne egy mondat, mely erősen hatott rám: valahogy úgy szólt, hogy egy uralkodó megrendelte az utódját és a specifikációnál kikötötte, hogy “legyen bölcs, de ne nagyon, mert a túlzott bölcsesség a tetterő halála”.
Nem tudom, de ez a mondat szabályosan felszabadított. Mivel nem vagyok uralkodó, sőt inkább nézelődő lennék, így bevállalom a túlzott bölcsesség felé törekvést és elégedetten magyarázom ezzel a teszetoszaságom.

Vissza a földre. Örömmel nyugtázom, hogy a kocsi megy a hegyekben, mint az állat. Eddig nem nagyon akadt ellenfele.
És az Isztrián lehet élményautózni.

Rájöttem még valamire. A domináns különbség a kemping és a bungaló/mobil között: a hűtőszekrény. Minden más megfelelően helyettesíthető sátras környezetben is – de a hűtőszekrény okozta rugalmasság semmivel sem. Hideg üdítő, hideg sör, felvágott, sajt… Nem is sorolom.

Jókat mosolygok. A tenger megszeretése legalább olyan nehezen indult be, mint az én emlékezetem. De mindkettő beindult, végre. Kis család búvárkodik, mint állat.

2004.07.02; péntek
Ma delfinlesés a program. Bementünk időben, sorbaálltunk, Captain sehol, csak valami szerelőruhás berhelte a motort; időnként beinditva, marha nagy füsttel. Aztán berobbant a Captain, több nyelven elorditotta, hogy 5 percen belül indulunk, felhajigált némi alkatrészt a szerelőnek – majd megpróbálta felszuszakolni a jónépet a hajóra. Persze nem ment, mert tízzel több jegyet adtak el, mint amennyi ember felfért. Újabb hőbörgés, emberek egymás ölébe ültetése, végül negyedóras késéssel fullig pakolva kifutott a hajó. A partról integettem a család többi tagjának. Kíváncsi leszek, hogy lesz-e delfin – és odaférnek-e embereim a korláthoz.
Megjegyzés:
Csak egy plüssdelfint mutogattak nekik. A Captaint látva sejthettem volna.

Amíg a család hajókázik, én ülök itt a hűvös lakókocsiban, előttem van egy jegesen gyöngyöző sör és egy Pratchett regény. Most jó – gondolom… és hirtelen felállok mosogatni.

Kicsit bizarr innen a hűvösből nézni, ahogy a szikrázó napsütésben az animátorok az Aquarius zenéjére ugráltatják a gyerekmedencében a kölyköket. A Hair bevezető dala ékes horvát nyelven szól.

Átkozott időjárás. Utolsó esténkre azt terveztük, hogy besétálunk a mólóhoz, megvacsorázunk és elcsesszük a maradék pénzünket fagyira, kagylóra meg ilyenekre. Utána pedig összepakolunk. Erre már vacsora közben ránkszakadt az ég, de nem is akárhogyan. Fogalmam sincs, hogy ennyire szarrá ázva hogyan fogunk elindulni holnap reggel.

2004.07.03; szombat
Az eddigi legfárasztóbb nap volt. Hatkor keltünk, összepakoltunk, lerendeztünk mindent, fél kilenckor vágtunk neki a közel 300 kilométernek. A cél: Joker kemping; Cavallino – egy kisváros, gyk. Velencével szemben. Az út közlekedés részéről sok jót nem tudok mondani: Horvátországban épitenek ezerrel, az utak hol vannak, hol nincsenek, teljesen váratlanul lehet sztrádára szaladni – Szlovéniában ez még azzal is tetőzött, hogy kifogtuk a hétvégi tengerparti rohamot, és nem lehetett hibázni, mert megforduláskor örök életre bedugultunk volna. Egyszer majdnem sikerült, de kivágtam magunkat. 20 eurocent autópályadíjba került. Jellemzően annyira nem voltam képben, hogy mindenáron az útlevelet nyújtogattam a kiscsajnak.
Aztán Triesztet meglehetősen szolídan vettük, egyből letaláltunk a jó úton, találtunk parkolóházat, felsétáltunk a várba – jó volt, de fárasztó is. A nap második borzasztó momentuma (a szlovén szakasz után) a Miramare kastélynal kapott el minket. “Olaszország fürdik” – adhattam volna a címet a képzeletbeli filmnek. Minden út minden oldalán parkoló autók, dugók, centizések – meg is húztam az elejét a drágának. A nagyon drágának.
De legalább ezt meg tudtuk nézni. Gradóval nem volt ilyen szerencsénk. Jó háromnegyedórát kóvályogtunk a városban, és nem volt parkolóhely. Az egész város megtelt fürdőző olasszal. Egy rövid ideig gondoltam arra, hogy megállok valami tilos helyen – ez a gondolat addig tartott, amíg nem találkoztam egy autóelszállítással. Szóval Gradót kihagytuk – a város megtelt. Kapjabe.
Az út utolsó szakasza volt a legkimerítőbb: durván 120 kilométer, mezőváros mezőváros hátán, mindegyikben megfejteni a soros közlekedési feladványt, váratlan dugók, csoszogás, különösen a végén. Ekkor már a hiszti határán vettem tudomásul az újabb és újabb bedugult kereszteződéseket és azt, hogy a sokadik után már fogalmam sem volt, hogy hol járunk.
Nagyon utáltam akkor a tömeget – a sors különös fintora, hogy az egész napot tömegben töltöttük.

Este elmentünk étterembe. Kölykeink simán lehidaltak a pizza méretétől – de Barna hamar észhez tért és benyomta a sajátját. Dórának nem jöttek be a tenger gyümölcsei, Nej pedig eltelt a sajátjával, így a kiscsaj adagjának jó részét visszaküldtük. Rögtön kaptunk is egy bemutatót az olasz temperamentumból: a pincér visszavitte a maradékot, nem sokkal később hangos szóváltás jött a konyha felől végül kirontott a feldúlt szakács, mögötte a folyamatosan káráló pincér és mindketten jól megnéztek minket.

2004.07.04; vasárnap
Nem történt semmi. Nagyon jól esett.
Sokáig aludtunk, utána strandoltunk egy jót, majd kagylógyűjtés, bocsa a bokáig érő homokban… Szolíd pihenőnap. Ebéd után ledőltem szunyálni, este nyolckor keltem fel.
Kellenek ilyen napok is.

2004.07.05; hétfő
Leginkább ma is pihenni kellett volna, de mivel holnap általános sztrájk lesz Velencében, ezért ma tettük tiszteletünket. Röviden összefoglalva: roppant munkás egy város. Befelé félórás buszozás, háromnegyed óra hajózás – tömve. A várost a legmelegebb órákban jártuk körbe, persze nem csak a hőség, de a tömeg is fullasztó volt. Ennél többet nem is nagyon akaródzik most írni; ez mindenképpen kiemelkedő sportteljesítmény volt.

2004.07.06; kedd
Mindenkinek laza nap; nekem piszokul vacak. Benőtt a körmöm, így alig bírok járni… erre rájött, hogy tegnap kidörzsölődött a combom, a sós viz persze tette egyből a dolgát. Aztán délután – a jó ég tudja, mitől – beindult megint a gyomrom. Estére már minden bajom volt. Ki is hagytam a fagyizást.

2006.07.07; szerda
Hagymázas éjszaka után rekedt ébredés. Remek, most diétázhatok pár napig.

Lassan meg kell nézni a vám szabályokat, hogy hány kiló kagylót szabad illetékmentesen átvinni.

Este megleptük Jesolót. Először pofára is estünk, mert nem találtuk azt a pontot, ahonnan a 10 évvel ezelőtti látogatáskor elindultunk. Pontosabban, egész véletlenül pont onnan indultunk, csak nem ismertünk rá és szerencsétlenségünkre találtam egy térképet. Itt vesztünk el végleg. Kilométereket gyalogoltunk, jórészt unalmas, érdektelen úton, amíg elértünk a másik végére – és persze ugyanezt meg kellett tenni utána visszafelé is. Ekkorra már beesteledett és egyértelművé vált, hogy valami nem stimmel. Kocsival elmentünk addig a pontig, ahonnan korábban visszafordultunk – és pár méterrel arrébb találtam is egy ismerős pontot. Azaz végül csak megtaláltunk mindent és bár a szerencsétlenkedés révén lemaradtunk az esti pizzázásról, de így pont a megfelelő időpontban sétáltunk végig a megfelelő szakaszon – igaz, hullafáradtan. Volt akkora megerőltetés, mint Velence.

2004.07.08; csütörtök
Már a sokadik teraszos étkezésünket teszik tönkre a lakkos fiúk. Amint közeleg a megfelelő időpont (9-10, 12-14), megjelennek az ecsetjeikkel és elkezdik valamelyik szomszéd lakókocsi teraszát bekenni.
Van olyan, amelyiket már többször is átmázolták ebben a pár napban. A sima lemosást vajon nem ismerik?

2004.07.10; szombat
Hazafelé világot láttunk. Csak hogy a kölykök eldicsekedhessenek, hány országban jártak, visszafelé becéloztuk Ausztriát.
Apró kényelmetlenség volt, hogy rajtunk kívül még kismillió család gondolta ugyanezt.
Izgalmas volt még, amikor próbáltuk megtalálni az osztrák-olasz határt, de az istennek sem vettük észre, mikor mentünk át rajta. Egy helyen kellett csak rengeteget várakoznunk… igen, aki arra gondolt, hogy a magyar határ magyar oldala, az viheti a hangszórót.

2004.07.31; szombat
Most már van némi rálátásom az egy hónappal ezelőtti nyaralásunkra és látom, hogy mi mindent rontottunk el.
– Kényszeres spórolás.
Nem mondom, hogy nincs szükség arra hogy, idegenben fogjuk a pénzt. De az már egészségtelen, ahogy itt fogtuk. Oké, régen voltunk külföldön, családdal még sose – nyilván görcsösebbek voltunk. Lazábban kell venni és olykor simán be lehet vállalni akár 10 KHUF körüli éttermi számlákat is – hiszen arról szól a történet, hogy élményeket gyűjtünk… elsősorban csak ott megszerezhető élményeket.
– Velence
És egyszer meg kell látogatni rendesen_is Velencét. Először az idő volt kegyetlen hozzánk, most meg mi rontottuk el. Nem_szabad a turistacsapásokon közlekedni, rá kell szánni egy teljes napot (korai indulással) és Punto Sabione-tól lehet vaporettózni is. (Kocsival a kikötőig és vizibusszal bejárni a csatornákat.)
– A túl sok élmény hajszolása
Mondhatom, egyik-másik napunk sportteljesítménynek sem volt utolsó. De ma már csak annyi maradt meg belőle, hogy “Emlékszel, amikor egy nap alatt végigverekedtük magunkat a velencei tömegben?” vagy “Az se volt semmi, amikor végigmásztuk oda-vissza a jesolói promenádot!”.
Több időt kell szánni olyan dolgokra, melyek több időt igényelnek – még akkor is, ha mások emiatt kimaradnak. Majd visszamegyünk jövőre. Oké, erre is megvolt a mentség: újra végig akartam élni azt a gyerekkori nyaralást, illetve végig akartuk élni azt a 10 évvel korábbi olasz utat. (Ez utóbbit sokszor észrevettem; mintha el akartunk volna dicsekedni a gyerekeknek, hogy itt is voltunk, ott is voltunk.)
Mindegy, ezen túlvagyunk, jövőre már nem lesz ilyen bizonyítási kényszer.

Linkek:
– Összes fénykép itt. (Összes… dehogy. Csak a netre kirakott 96 darab.)

This entry was posted in Utazás.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *